Ablakom emlékektől fortyogó kráterre néz.
Esténként, amikor a magány lelkem legtitkosabb
járatain végigtajtékzik, szeretek a párkányra
kikönyökölni, s elmerülni a füstölgő
nosztalgiázásban.
Vállamon átvetve feláldozott nemzedékem álmai. Nemzedékemé, mely elárult utópiák undorító vitaminjain nevelkedett. Egy mindörökre elfojtott politikai vérfertőzés szörnyszülötte vagyok.
A féregrágta holnapok fölé emelkedő
magaslatomról nézem, hogyan válik gőzölgő
semmivé egy látomásaiba burkolózott város
éj-termelte szemete.
Mondd, mily lelkesedések lángolhatnak még e gyászos
külváros égre meredő kéményeiben?
Padlásszobámba sem ajtó, sem lépcső
nem vezet. Réges-rég leszereltem a korlátot, mely
életem folyosóit szegélyezte. A jövő már
messze, nagyon messzire tűnik mögöttem. Teljes a száműzetésem.
És már a mások együttérzésére
sem formálhatok jogot.
Itt fönn, elszigetelődve elefántcsont-tornyomban,
éppen csak arra vagyok jó, hogy hiú lázadásaim
kormával befeketítsem fehér éjszakáimat.
Arra ítéltettem, hogy visszamenőleg elmeséljem
neked életemet és vesztett reményeimet.
***
Herceg voltam az ártatlanság királyságában.
Gyermek egy ásványoktól-súlyos bazalt-sziget
közepén.
Tágranyílt szemekkel habzsoltam a világot, felfúvódott
hasamban tároltam ritka étkezéseink emlékét.
Szüleimet kísértem, amikor azok a legelőre
hajtották a nyájat. A mesterséges határok ellenére,
melyek át meg átvágták vándorlásaink
földjét, mindenütt kutattuk-fürkésztük
a reményt-sugárzó felhőket.
A szivárványok voltak azúr-sátraink feszítőrúdjai, a szomjúságtól szenvedő ouedek pajzán játékaink ágyai. A karavánok hanyag nemtörődömséggel vonultak át játszótereinken s szakították félbe csimpánzokkal vívott csatáinkat.
Egy reggel a villám minden előzetes bejelentés nélkül csattant fejünkön, vándortáborunk közepén, elvakítva a Nappal még versengő utolsó holdsugarat.
Hatalmas lyukat rajzolt, akkorát, mint törzsünk kútjának
nyílása. S az izzó seb körül a halál
serénykedett, hogy az álmukban meglepett embereket és
állatokat mint bozót-temető sírköveit
elrendezze.
Háború volt; gyermeki rettenetemben azonban csak jóval
később mértem fel súlyosságát.
S már ott vándoroltunk az utakon, öszvérhátakon
és guruló monstrumok ponyvái alatt.
Csenevész-gyönge anyámról ízlelőszerveimben
őriztem meg némi emléket. Petyhüdtté vált
dús-tejű emlőinek sós ízét. Még
szoptam, talán az végzett vele az éhínség
előtt, amely a szárazságra következett, s amelyet
még megelőzött az a villámcsapás s az
acél-eső.
Apám - csak néhanapján láttam - úgy
ment el, hogy sohasem értettem meg, miért olyan rideg. Elrémített
szigorúsága, mellyel a Fa titkait akarta nekem megtanítani.
A Családfánkét, melynek ágai őseim fejét
és saját eljövendő szenvedéseim gyümölcseit
hordozták. A méltóságteljes árnyékot
vető Fa tövében fel-fellobbantak klánunk konfliktusai.
S szólt apám:
"A világ labirintus, melyen végig kell mennünk.
Meg kell ismernünk gyökereinket s az ágakra
fölírni.
Ha vérünket adjuk, nyomokat hagyunk az utánunk
jövőknek,
Hiszen egy nap úgyis visszalépünk előző
léptünkbe."
A sors, ironikus módon, neki adott igazat. Hirtelen halt meg, arra sem jutott ideje, hogy nyomot hagyjon bennem. Meghalt, hogy mi terhet karavánja szállított, megmentse egy távoli, csak születő birodalom törvényeit már alkalmazni kívánó rongyos katonái elől.
A sisakos, ragadozó gyarmatosítók jóvoltából a háború helyi járvánnyá vált, most már lépten-nyomon keresztezte utunkat, amitől ugyanolyan ingatagokká váltunk, mint tépett batyuink.
Egy vándorúton, kétségtelen, szenvedünk, de mennyi mindent tanulunk. Két állomás között gyorsan rájöttem bolyongásunk okaira. És rádöbbentem az eszmére, amely később segített bennünket továbbmenni gyászos hajnalokon: összeragasztgattam a földdarabkákat, hol nyájainkkal megfordultunk, s a kék zászlót el nem mozdítva, de a határjelző póznákat kijjebb leszúrva, kitágítottam szabadságunk mezsgyéjét. A nagyság álma ugyanúgy biztonságba ringat, mint a végtelen sivatagban utazókat kísérő csillag.
***
Ablakomból kilátással a múltra, csak konstatálok.
Gyermekkori kínjaim semmivé fakulnak fájdalmaim mellett,
melyek a nagy álom megvalósulása közeledtére
kerítenek hatalmukba.
Az elhasználódott idő obszervatóriumából
jobban tudom megragadni a pásztori értékek megsemmisülésétől
menekült bölcselet jövendő-látó mélységét,
mely azt mondja: "Ki az övéi életére támad,
gyógyíthatatlan betegség támadja meg azt."
***
Így tehát az álomra homályt bocsátanak;
majd idővel a sóval átitatott elnyomók aranyfüstjével,
erjedt hagyomány maradékaival foltozzák ki.
Az álom nem lesz végigálmodva, mindig más
és más álmokat fog szülni. És a háború
villámai újra és újra nagy lyukakat ütnek
a szívekbe.
Ez alkalommal nehezebb volt az Ügy határvonalait megrajzolni. Amiért szenvedni kellett és meghalni, az Értelem kontúrjait csupasz szemmel már nem lehetett kivenni. Ekkor az ész-kezelő központokban torzító szemüveget tettek szemünkre. Hogy lássunk és figyeljünk, hogy megmérjünk és leleplezzünk, hogy ítéletet hozzunk és öljünk. Ettől fogva a szavak és az eszmék váltak ellenségeinkké, és mindazokat, kik aljas terjesztőikké lettek, el kellett tenni láb alól. Géppuskával bevarrni a vétkes szájakat, melyek a Nagy Vezér kijelölte ragyogó jövőt káromolták.
Az eredeti nagy utópia, amely segített, hogy a fájdalom-termelte
epét megemésszük, hamarosan milliónyi gyűlölet-darabkává
tört. Belőlük kerülnek ki a lélek-roncsok,
az elevenen-nyúzottak, akik óva vigyázzák sebeiket,
nehogy behegedjenek.
Az exodus pedig újra megindult. Kiéhezett állatok
hátán, vasmonstrumokon. Újra táborok, barmaiknál
koszosabb menekültek, szemüket légyrajok piszkítják,
a hullák szája töltések szemetét harapja,
az eladott becsület s tisztelet szégyene, méltóságuktól
megfosztott asszonyok szégyene, kiket nőre-éhes férfiak
elé dobtak.
S a lelkiismeret-furdalások legelviselhetetlenebbike, azt tudni,
hogy dicséretünk mézével együtt ittuk az
álom-zabáló Óriás hiúságát,
aki ujjongva örvendezett aljasságunk láttán.
A lelkiismeret-furdalás, hogy diktátori cinizmusának
folyóját tápláltuk.
***
Milyen kegyetlen a szél, hogy így felkorbácsolja
megsárgult emlékeinket! Rozsdált szlogenek divatjamúlt
ideológiák lim-lomjai között.
Ma este itt szenvedek ablakomban, a tátongó űr
fölött, s képtelen vagyok sírni. Mert csak az sír,
akinek szemében még elég só és víz
van a létezés kínjainak és örömeinek
elsiratására.
Nekem itt, ebben az egészségtelen kis lyukban már
nincs utánpótlásom ebből az élet-folyadékból.
***
Később az álom már-már rezzent és
életre kelt. A rádió minden hullámhosszon bemondta.
Egy cápák lakta óceán közepén törpe-nép
- a hír szerint - földre teríti lidércálmai
szörnyét. Az öröm kiáltásai áttörték
a száműzetés falait.
Az ünnep azonban nem tart tovább, mint sivatagban az esős
évszak. A mese nem váltja valóra a boldog befejezésre
tett ígéretét.
Az Óriást kiűzték barlangjából,
ám más sárkányok foglalják el ki nem
hűlt helyét, s tapossák el, amint összecsapnak,
a remény csíráit.
Ez alkalommal a háború mindennél borzalmasabb;
borzalmasabb, mint a halál. Kép, melyet tiszta bibliai stílusban
festettek meg. Káin és Ábel története
géppisztollyal megfestve, győzelmi aratásnak pedig
az isteni átok.
Olyan, mintha bennrekedtél volna egy labirintusban, tükörtermek
végtelen folyosóiban, s ott saját tükörképedre
ürítenéd fegyvered tárát. Igazi népirtás,
amit saját magadon követsz el.
Mondd, milyen bíróság ítélkezhetne
egy ilyen, emberiség elleni öngyilkosság fölött
anélkül hogy elítélné a világ valamennyi
"euta-náci"-ját, akik fegyvereket kölcsönöznek
geo-stratégiai morzsákért cserébe?
***
Az éber lidércálomból visszatértek
újból idegen égbolt alatt találták magukat,
távol a felpuffadt holttestek pestises bűzétől,
távol a szabadjára eresztett őrülettől.
A díszlet ugyan változott, most a nemzetközi jótékonyság
lerobbant menekülttáboraiban bukkantak fel. S hiába
próbálják Emmausi rongyokkal eltüntetni forradásaikat,
mindenki rájuk ismer szarvuk-tört bakkecske-arcukról.
Bőrük még most is izzadja csíráit
a tébolynak, mely népüket barbársorba taszította.
Még most is görcsökben a gondolat tetániájában,
az értelem mocsárlázában rángatóznak.
De ahol most ajtóról ajtóra járva árulják
súlyos terhüket, már nem hivatkozhatnak puskáik
füstölgő csövére. Így tehát
alkalmazkodnak, ahogy tudnak.
Titkos műhelyekké átalakított mocskos szobákban
gránátokká, napalmmá s még más
pusztító fegyverré konvertálják keserű
dühüket.
Gyűlölet-rakétáikkal lövik szakadatlan
a nemzetközi fórumokat és egyéb párbeszéd-maszkarádokat.
Szó-háborúk, miket képtelenek megérteni
a zárt ajtók mögötti rendezéshez szokott
elmék. Virtuális háborúk, melyek ugyanolyan
nagy lyukakat ütnek a szívekbe. Háborúk, melyek
újabb drámák eljövetelének képét
vetítik előre.
Elaknásított jövő, elaknásított
városok, utak, szorgó-mezők.
***
Ablakomon át, mely a reménységre nyílik,
időnként furcsa hallucinációk érnek
utol.
Hallani vélem, amint kiáltások törnek föl
a törzsi blokkházak romjai közül, és a hülyeség
bástyáiból.
Látom, mocsok fröcsköli az etnikai tisztogatás
álomképeit, mik annyira beszennyezték az elméket.
Látom, egy egész nemzedék, mely a klán
Rák csillagképe alatt született, hogyan köpi le
gyűlöletben élő mesterei sírjait, s hajítja
tüskebozótba a reá hagyományozott bosszú-végrendeletet.
Látom, miként zubognak le a félelmek szívek
túlfolyóin, a harag hogyan oszlik léggé s válik
szűz hamuvá, melybe végre új sorsunkat rajzolhatjuk
meg.
Látok derű-simította arcokat, bőrükön
semmi tetoválás, mi a Másik különbözőségét
felhergelhetné.
Látom, vidám angyal-rajok röppennek föl a temetőkből
s megtelepszenek árvák vállán, hogy fülükbe
suttogják a megbocsátás, a bűnbánat imáját.
És ilyenkor sírok, igazi, sós könnyeket sírok,
melyek egy hajdanvolt-remény kiszáradt ráncait öntözik;
a reményét, melyet még Mogadiscio homokjába
temettem el egy napon, amikor rettegéstől remegő gyomorral
vártam a száműzetés tutajára.
Álmomban újra találkoznak a szétszóródott
nyájak, s friss tejük habzik a "gorof"-ban, a tűz fölött
helyet cserélnek a finom birkafalatok, s az elégedett-jóllakás
böfögését hallani.
Álmomban az asszonyok vidám kiáltásaikkal
felelnek a férfiak mondókáira, a "Sadah'le" ringó
tánclépéseire felizzanak a szenvedélyek. Álmomban
vívnak, költő párviadalokat vívnak - a
rímek azonban most nem gyilkolnak.
Álmomban végre békességre jutok a bomlott
múlttól felszabadított idővel s a sietős
jövővel frigyre lépett jelennel.
Igen, álmomban végre kiszabadulok ebből a koszos, ajtó nélküli, lépcsőház és lépcsőforduló nélküli, folyóvíz nélküli szobából, melynek csak egyetlen, szeletnyi égboltra nyíló ablaka van, amely előtt somalitude-öm fekete filmkockái futnak megállás nélkül...
In: Revue noire. Párizs, no 20, 1996. március - április
- május. pp. 66- 67.
Ali Moussa Iye: sz. 1957-ben Dzsibutiban. Újságíró.
1992 óta Párizsban él. Az UNESCO-nál a Béke
kultúrájáért elnevezésű program
keretében szakértőként áll alkalmazásban.
Pásztordemokrácia c. könyvéért a Tengerentúli
Tudományos Akadémia (Párizs) díját kapta
1994-ben.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu