Kocsiktól barázdált, sáros az út,
a kátyúkban áll a víz. Egyik oldalán
erdő kezdődik, lombos fáinak sűrűje közt
csípőt súroló bozót. Másik oldalán
kerítés, úgy három méter magas, vasrácsai
között erős oszlopok, hálistennek lándzsahegyek
nélkül. Ezt a kerítést mindenki ismeri, és
végette jöttünk, ugyanis a Német Szövetségi
Köztársaság prágai nagykövetségének
kertjét határolja. Ki ne ismerné a televíziós
képeket: emberek másznak fel rá, táskát,
gyereket adogatnak fölfelé, rendőrök ágálnak-ráncigálnak.
Így történt ez 1989 augusztusában és szeptemberében,
nekünk pedig elszorult a torkunk.
Nálam akkor Bonnban csöngött a telefon. Egy weideni
könyvkereskedő ismerősöm arról tájékoztatott,
hogy ott ül nála valaki, akit a megbízhatóságig
ismer, és mindaz, amit most hallani fogok, se nem tréfa,
se nem provokáció. Aztán bemutatkozott valaki, mondván,
a prágai német nagykövetség munkatársa,
és ugye, tudom, mi folyik ott. Kifejezetten azért jött
Németországba, hogy lehallgatásoktól biztosan
sort keríthessen erre a beszélgetésre. A zsúfoltság
napról napra drámaibbá válik; elterelésül
már felléptettek egy énekesnőt, na igen, most
viszont komolyabb táplálékot követelnek a benn
rekedtek, és három nevet neveztek meg: Biermann, Kunze, Loest.
Tudnék-e, akarnék-e?
Természetesen, feleltem habozás nélkül, hogyan
képzeli el a gyakorlatban? Az illető fölöslegesen
hálálkodott, majd azt javasolta, azonnal adjak be vízumkérelmet,
az engedélyezés kábé két hétig
tart, illő alázattal le lehetne szűkíteni tíz
napra. Azután beutazom közönséges turistaként,
valahogyan majd fölvesznek, és becsempésznek a követségre.
Egyelőre akkor minden világos? Minden világos.
Ez jut az eszembe, amikor ennél a kerítésnél
állok. Odabent, a követség kertjében egy Trabi
karosszériája áll embermagas, elefántvaskos
pléhlábakon, az egészet kissé hanyagul hegesztették
össze, és varangybarnára fújták be. Emlékmű,
objekt. Hőn szeretett járművüket az NDK-s polgárok
annak idején a követség melletti kis utcában
parkolták le egyszer s mindenkorra. Tíz évig vagy
még tovább vártak rá, ápolták
áhítatosan, és a pöfögő bűzrobogót
most odaadták egyetlen ugrásért a kerítésen
át. Felnézek: a követség tetején túl
a Hradzsin magasodik hosszú ablaksorával - annak idején
vajon itt is kémek leselkedtek az NDK-ból, és aggastyán
uraiknak odahaza jelentették, hogy mi történik odalenn?
Azok a semmi nem sok, annyit sem fogtak, amikor foghíjról
hírül adták: ezekért egy csepp könnyet sem
hullatunk.
A Bonn feletti magaslaton én akkor beléptem a csehszlovák
nagykövetség betonbunkerébe, kitöltöttem,
amit kellett, kipengettem 25 német márkát, udvaroltam,
hogy mehetne-e gyorsabban, és válaszként vállrándítást
kaptam. A tévében minden este megnéztem a Lipcséből,
Prágából és Varsóból érkező
képeket. Egyszer egy jókedvű valaki felhívott
Prágából, és vidáman megkérdezte,
mint áll az ügyem, én pedig éppen ilyen hamis
derűvel azt feleltem, minden a lehető legjobban alakul, megy
a maga útján, és örömmel nézek a
közeli viszontlátás elébe. Töprengtem, mit
mondjak majd a bent rekedteknek. Legyen a szokásos: némi
próza-felolvasás, utána meg vita? És ha elárasztanak
kérdéseikkel, amelyekre senki nem tudja a választ?
Biztassam őket - de hogyan? Mit énekel majd Wolf, és
mit hirdet ki Rainer, már ha ők is jönnek?
Teltek, múltak a napok. Közöltem a könyvkereskedővel,
hogy birtokomban az a bizonyos papiros. Az utazási irodánál
megérdeklődtem, honnan indul Prágába repülő
vagy vonat. Magamban pedig azt gondoltam: koma, ha ez összejön,
végződjék bármiképp, átéltél
valamit, amit életed végéig nem fogsz elfelejteni.
Ami ezután jön, banális: a könyvkereskedő
felhívott, miszerint közölnie kell velem, hogy percek
kérdése a rendezés, fölösleges odautaznom,
és minden oldalról még egyszer hálás
köszönet a készségemért.
Állok a kerítésnél, és fölnézek
az erkélyre, ahová másnap este kilépett Genscher.
Ezeket a képsorokat láttuk akkor, és őszről
őszre azóta is valamennyi csatornán átéljük
őket. Halljuk Genscher hangját, de csak homályosan
értjük, hogy mit mond, a sok száz kiáltás
hangörvénnyé erősödik, nekem pedig, aki
pontosan tudom, mi fog következni, elszorul a torkom - még
a századik ismétlésnél is könnyekkel
fogok küszködni.
Állok a kocsik szántotta, sáros úton, és
felnézek Genscher erkélyére, magamban pedig azt gondolom:
ha majd száz év múlva nehéz lesz elmagyarázni
a gyerekeknek az akkori idők összegubancolódott szálait,
a műsorkészítők ezt a jelenetet fogják
bejátszani. Én pedig nézem majd egy felhő legelső
sorából, és előrelátóan zsebkendő
után matatok.
ADAMIK LAJOS FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu