Migrációs egyenleg
A "migráció" szó a populáció kollektív,
nagy távolságokban zajló mozgását jelenti.
A demográfusok és statisztikusok számára azonban
a migráció a költözéssel kezdődik.
Hogy egy adott területen, adott időszakban a népesség
változását vizsgálhassuk, megkülönböztetjük
a "természetes változást", születéseket
és halálozásokat, és a "földrajzi mobilitást",
a be- és elköltözést.
Franciaországban a természetes változás
statisztikai nyomon követését a személyi adatnyilvántartó
végzi. A költözéseknél azonban nincs ilyen
nyilvántartás. A migráció nyomon követésére
tehát a különbségekből indulunk ki. Rendelkezünk
a lakosok számával két egymást követő
időpontban, és rendelkezünk a születések
és halálozások számával is a köztes
időszakra nézve. Először tehát, a két
dátum közti létszámkülönbség
alapján, kiszámítjuk az össznövekedést,
majd ebből levonjuk a születéseknek a halálozásokhoz
képest mutatkozó többletét. A különbség
az úgynevezett migrációs egyenleg, amely megfelel
annak a - valószínűleg negatív előjelű
- különbségnek, amely a bevándorlások és
az elvándorlások közt mutatkozik.
A migráció nem valamely közigazgatási vagy
politikai határ átlépése, hanem egy korábban
valahol állandó lakos megtelepedése új lakóhelyen.
Tehát nem valamiféle pillanatnyi, hanem több egymást
követő szakaszra tagolódó folyamatról
van szó; a különbségtétel a végleges
és időleges bevándorlók, a letelepedett és
az ideiglenes lakók közt gyakran csak megállapodás
kérdése. Az európai statisztikusok abban állapodtak
meg, hogy egy évi tartózkodást tekintenek letelepedésnek.
A migrációs folyamatok statisztikai leírása
két önkényesen kiválasztott adaton nyugszik,
az idő és a hely metszetén: ha két népszámlálás
közt eltelt időszakban tanulmányozzuk a migrációt,
és valaki ebben az időszakban oda- visszaköltözött,
a kétirányú mozgás a mozdulatlansággal
lesz egyenértékű. A két népszámlálás
közti migrációk tehát nem adják ki az
időszak éves migrációinak összegét,
hiszen vannak olyan köztes migrációk, amelyek figyelmen
kívül maradnak. Ugyanígy az ország területén
bekövetkező elköltözések száma nagyobb
lesz, ha települések közt mérjük őket,
mint ha a megyéket hasonlítjuk össze, és nagyobb,
ha megyék közt mérjük, mint ha régiók
közt hasonlítjuk össze.
Azaz az emberek lakóhelyeit vagy az időben követjük
nyomon - ilyenkor "hosszanti" vizsgálatot végzünk, többször
is megkérdezzük ugyanazokat a személyeket -, vagy azt
kérjük a vizsgálatba bevont személyektől,
hogy meséljenek az életükről - ilyenkor úgynevezett
"retrospektív" vagy "életrajzi" vizsgálatról
beszélünk. De nyomon követhetjük a közigazgatás
által rögzített számokat is. Ám ha a migrációk
mértékének folyamatai kideríthetők is,
nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy teljes pontosság
nem létezik. Az A-ból B-be tartó elvándorlás,
ha A-ban mérjük, ritkán ugyanaz, mint a B-ben mért
elvándorlás A-ból B-be.
***Demográfiai hozadék
Kétségünk lehet azonban a természetes változások
és a migrációs egyenleg megkülönböztetésének
helytállóságáról, különös
tekintettel a vizsgált területen letelepedett bevándorlók
gyerekeinek születési regisztrációja ügyében.
Ez minden olyan időszakra igaz, amelyet összehasonlítunk
egymással, és különösen igaz hosszú
távon. Vannak gyerekek, akik bevándorolt apától
és anyától származnak - ők már
letelepedésük előtt is házasok lehettek, de bevándorlásuk
után is házasodhattak egymás közt -, vagy egyetlen
olyan bevándorló szülőtől származnak,
aki már az ország területén született személlyel
házasodott össze: az ilyen gyerekek, akik már az ország
területén születtek, a természetes szaporulathoz,
nem pedig a migrációs egyenleghez sorolódnak.
Nyilvánvaló példa erre az Egyesült Államok.
1776-ban az országnak 2,6 millió lakosa volt. Két
évszázaddal később 215 millió. Összességében
a bevándorlók száma 1820 és 1990 közt
elérte az 55 milliós nagyságrendet, s közülük
30 millió 1860 és 1920 közt vándorolt be. Még
ha a csúcsidőszakot, az 1901 és 1910 közti évtizedet
ideszámoljuk is a maga 9 millió bevándorlójával,
a migrációs egyenleg akkor is csak a korszakbeli össznépesség
növekedésének felét teszi ki. Mondhatjuk-e, hogy
az Egyesült Államok népesedésében a bevándorlásnak
csak kisebb szerep jut, hiszen az amerikaiak nagyobb része már
amerikai területen született?
Mindez elvezet bennünket a "demográfiai hozadék"
fogalmához, amelyet Michele Tribalat vezetett be, s amely nemcsak
az ország területére érkezőket veszi számba,
hanem a leszármazottaikat is, hogy felelni tudjon az ilyen típusú
kérdésekre: "mennyivel volna kisebb az ország népessége
adott időpontban, ha nem lett volna bevándorlás?".
A demográfiai hozadék fogalma számos kérdést
felvet. A bevándorlók velük azonos származású
bevándorlókkal házasodnak-e? Más származású
bevándorlókkal házasodnak vagy az autochton népességbe
házasodnak be? A migrációs folyamatok nemcsak a statisztika
tárgyai, hanem történeti és szociológiai
jelenségek is. Felmerül tehát az a kérdés
is, mi a folyamatok oka az elszármazási országban?
A bevándorlók csoportosan vagy szétszórtan
telepszenek le? Milyen foglalkozásokat űznek elsődlegesen?
Milyen nyelvi, étkezési, kulturális, pszichológiai
hatást gyakorolnak a befogadó társadalomra rövid
és hosszú távon? Miféle feszültségeket
váltott ki vagy mélyített el a jelenlétük?
Itt nemcsak nyugodt elköltözésekről, hanem
akaratlagos vagy kikényszerített - békés vagy
tragikus - országelhagyásokról is szó van,
amelyek minden pillanatban megváltoztatják a népesedési
térképeket. Az emberiség története migrációs
folyamatokból, elfogadott/elutasított házasságok
és rangon aluli házasságok történetéből
áll, s az ilyen házasságok leszármazottai adott
esetben új csoportokat hoznak létre. Vajon milyen vérből
származott Victor Hugo, aki "Besanconban, az ősi spanyol
városban született, breton és lotaringiai szülőktől?"
A nyelvek őrzik a népességcserék nyomait.
Így az angol foreign - idegen, külföldi - szó (Foreign
Office, külügyminisztérium) ugyanaz, mint a francia forain
- vásározó, vásári árus -, és
arra emlékeztet, hogy mindig voltak olyan kereskedők, akik
vásárról vásárra jártak, és
otthonuktól távol éltek. Azoknak a szavaknak, amelyekkel
általában idegeneket vagy bizonyos származású
- legyen az valós vagy képzelt származás -
idegeneket neveznek meg, gyakran van pejoratív felhangjuk. A görög
"metoikosz" [méteque] eredetileg Athénban lakó idegent
jelentett, ma már azonban a franciában "jöttment" értelme
van.
Azt mondják, a boldog népeknek nincs történelmük.
A migrációknak azonban van. Az elszármazási
országok politikai feszültségei vagy gazdasági
válságai indukálják őket. A célországokban,
tapasztalatból tudjuk, az idegenek jelenléte, akármilyen
kevéssé találkozik is a bevándorlók
erkölcseire vagy indítékaira vonatkozó tudatlansággal
vagy előítéletességgel, és különösen
ha gazdasági nehézségekkel esik egybe, xenofób
vagy rasszista reakciókat válthat ki, amelyek a hatóságok
elnézését, sőt cinkosságát is
élvezhetik, hiszen nekik minden ilyesmi kapóra jön,
hogy eltereljék a figyelmet azokról a problémákról,
amelyeket képtelenek megoldani. Fontos, hogy ezt a kockázatot
minden eszközzel megpróbáljuk leküzdeni, elsősorban
a tudatlanság megszüntetése útján. Ami
azt jelenti, hogy az oktatásnak és a médiának
nagyobb figyelmet kell fordítania a migrációs folyamatok
történetére és leírására.
Minden országnak megvan a maga érzékenysége.
Mexikóban a spanyolok érkezését az indiánok
szemével nézik, míg Brazíliában a gyarmatosítók
szemszöge érvényesül. Az Egyesült Államokban
a bevándorlók voltak az alapítók: a különféle
származású amerikaiak az alkotmányhoz és
a csillagos zászlóhoz fűződő viszonyukkal
határozzák meg önmagukat. Európában egyfelől
ott vannak azok a jelentős - a déli országokból
az északi országokba irányuló -migrációs
folyamatok, amelyek résztvevőit ma már "bennszülöttnek"
tekintik. Egyébként Európa országai megőrizték
kapcsolataikat - főként nyelvi értelemben - azokkal
az országokkal, amelyeket gyarmatosítottak vagy amelyekkel
régóta létező politikai kapcsolatokat tartanak
fenn, mint Anglia Indiával, Spanyolország Latin-Amerikával,
és ezek a kapcsolatok bevándorló népességként
is jelen vannak.
A zsidók kivonulása Egyiptomból, a római
terjeszkedés, a barbárok inváziója, a kereszteshadjáratok,
a rabszolgaszállítmányok, az óceánt
átszelő bevándorlások, amelyek benépesítették
Amerikát, a gyarmatosítás majd a gyarmatok megszűnése,
az európai "hontalanok" drámája, a vidéki népesség
exodusa, a nagy megalopoliszok kialakulása, a Földközi-tenger
déli partjairól az északi partokra irányuló
elvándorlás, a boat-people... mindezek és más
történelmi mozzanatok is hozzájárultak és
ma is hozzájárulnak a népek állandó
változásához. Én három, nagy kulturális
jelentőségű migrációs jelenséget
szeretnék kiemelni.
***A városok szédítő növekedése
A nagyvárosok mindig is a migrációs hullámok
elsődleges célpontjai voltak. A nagyvárosok olyanok,
mint megannyi élő organizmus: szükségük
van táplálékra, energiára, vízre, kivetik
magukból a hulladékot, áramoltatják az információkat
és az árukat.
Franciaországban a vidéki népesség exodusa
és az urbanizáció megér egy külön
misét. A júliusi monarchia és a második császárság
idején indult meg az ipari koncentráció a vidéki
kézművesség és az otthoni munka rovására.
A folyamat körülményei kevésbé voltak kegyetlenek,
mint Angliában, ahol a tengeri kereskedelem tönkretett parasztok
millióit kényszerítette rá a proletarizálódásra;
Franciaországban a legszegényebb régiók, főként
a hegyvidékek lakói és a legbizonytalanabb státusú
elemek (mezőgazdasági bérmunkások, felesbérlők,
gazdálkodók) adták a legnagyobb számban az
ipari munkaerőt, miután földönfutóvá
tette őket a gépesítéssel átalakuló
mezőgazdasági termelés, a piacok kitágulása
(belső szállítás és import), a hozamnövekedés.
A vidéki exodusnak megvan a maga egyenes következménye,
az urbanizáció. Franciaországban az urbanizáció
főként a párizsi régiót puffasztotta
fel. Jelenleg minden tizedik ember - 16,7 százalék - az Ile
de France hét megyéjének valamelyikében él:
nagyjából Belgium teljes népessége egy ötször
kisebb területen. 1801-ben ebben az övezetben élt a francia
lakosság 3,7 százaléka; 1901-ben 10,8 százaléka;
1975-ben 17,5 százaléka, és az arány tovább
nő, ha lassan is. Nemcsak a vidéki, hanem a Párizst
előszeretettel választó külföldi népesség
betelepülése is közrejátszott a folyamatban.
***Amerika benépesedése
Az Egyesült Államok kulturális dominanciája
saját közös származási mítoszt hozott
létre, amely a földrész felfedezésének
első szakaszairól éppúgy szól, mint
meghódításáról, majd Latin-Amerika és
a francia Kanada gyarmatosításának idejéről.
Itt van például a La Controverse de Valladolid - ez arról
a képről szól, amelyet a katolikus Európa az
amerikai indiánokról kialakított - a Misszió
pedig Paraguay gyarmatosítására emlékeztet,
amelyet jezsuita misszionáriusok hajtottak végre. A Far West
benépesedése újra előhívta azokat a
problémákat, amelyek már az emberiség történetének
hajnalán is fölmerültek. A bibliai konfliktus a letelepedett
földműves, Káin, és a nomád pásztor,
Ábel közt újra felbukkan a nyájakat terelő
cowboyok és a kukoricatermelő farmerek viszonyában.
A rabszolgamunkával megtermelt cukor, dohány, kávé,
gyapot és arany nélkülözhetetlen volt a 16. és
18. századi Európa gazdasági és politikai hatalmához.
1770 körül körülbelül 2,5 millió rabszolga
volt az amerikai földrészeken, akik az európai kereskedelem
teljes értékének nagyjából a harmadát
állították elő. Forrástól függően
15-20 millióra becsülik az Afrikából erőszakkal
Amerikába hurcolt feketék számát, akik aztán
rabszolgaként dolgoztak. Egész Amerikában 3 millió
rabszolga volt 1800-ban; 1860-ra a számuk megkétszereződött.
Egyébként 1800 és 1930 közt mintegy 40 millió
európai telepedett le a tengerentúlon, az amerikai földrészeken
és Ausztráliában. 1800 és 1860 közt az
Egyesült Államokba bevándorlóknak kétharmada
Nagy-Britanniából érkezett, ötöde Németországból.
1850 és 1914 közt a bevándorlók többsége
Írországból, Itáliából, Spanyolországból
és Kelet-Európából származott el. 1930-ban
az Egyesült Államok 123 millió lakosából
már csak 14,2 millió született külföldön:
Itália állt az élen 1,8 millióval Németország
(1,6), Lengyelország (1,3), Nagy-Britannia (1,2), Kanada (1,2),
Oroszország (1,1), Írország (0,9) előtt. Jean-Claude
Chesnais megállapítja, hogy "minden kiindulási pontként
szolgáló országban a kivándorlás csúcspontja
többnyire egybeesik, néhány éves eltéréssel,
a természetes szaporulat csúcspontjaival". Tehát az
elindulásnál nagyon is szerepet játszott a "demográfiai
nyomás", a megérkezésnél a munkaerő
szükséglet, de csak a két jelenségnek és
a gazdasági-politikai feltételeknek az együttese magyarázza
a mozgások nagyságát és időpontjait.
***Menekültek
A népesség kényszerű elvándorlása
már az első világháború előtt
elkezdődött a görögökkel, törökökkel
és bolgárokkal az 1911-1912-es balkáni háborúk
nyomán; ezt követően a lengyelek, a baltiak, magyarok,
németek és örmények következtek, összességében
mintegy 600 ezer ember; a forradalom elől egymillió orosz
menekült el. Az 1930-as években sokan kényszerültek
elhagyni Kínát a japán invázió, Spanyolországot
pedig a fasiszták miatt. 1933 és 1945 közt a nácik
által üldözött emberek tízmilliói hagyták
el a hazájukat vagy sikerült elmenekülniük.
A második világháború több mint 30
millió embert mozgatott meg: lengyeleket, szudéta németeket,
csecseneket. Ugyanebben az időszakban kínai kontinensen megjelentek
azok, akiket a kommunista hatalomátvétel tett földönfutóvá.
Izrael állam megteremtését és az izraeli-arab
háborúkat követően a palesztin nép nagy
része keresett menedéket a szomszédos országokban.
Saigon eleste után, 1975-ben több százezer boat people
menekült el Vietnamból. Másutt Ázsiában
a forradalom és a háború üldözött el
kurdokat, iraki és iráni síitákat a teheráni
iszlamista rezsim berendezkedése után. Az afganisztáni
szovjet invázió idején több mint 5 millió
afgán hagyta el a hazáját, többségük
Pakisztánban és Iránban telepedett le. 1995-ben az
afgánok alkották a világon a menekülők
legnagyobb táborát (2 700 000), megelőzve a ruandaiakat
(2 300 000) és a libériából elszármazottakat
(800 000). (A palesztinokat - 2 800 000 - mindig külön számolják.)
Nagy számuk mellett a menekültek okozta legnagyobb probléma
az, hogy a folyamat ma már világméretekben zajlik.
Újabb és újabb hullámok indulnak el. És
el kell ismernünk, hogy a téma statisztikai irodalma igencsak
hiányos.
***Isten hozta Franciaországban
A franciaországi bevándorló-hullámok
A külföldi bevándorlók első hulláma
a júliusi monarchia idején érkezett, amikor a liberális
Franciaország számos, az önkényuralmi kormányok
elől menekülő német és közép-európai
politikai számkivetettnek szolgált menedékként.
Őket a gazdasági bevándorlók követték.
Míg a külföldiek száma a 19. század elején
százezres nagyságrendű volt, 1886-ra meghaladta az
egymilliót. A külföldiek aránya a népességen
belül alig érte el az 1 százalékot 1851-ben;
1872-ben már tartósan 2 százalék fölött
volt. A belgák voltak legtöbben, ők adták a külföldiek
40 százalékát, majd az olaszok következtek a
sorban.
Az 1914-es háború idején a kormány a besorozott
munkaerő pótlására törekedve, amelyet
nem tudtak kellőképpen pótolni a nők, a mediterrán
országokból, a gyarmatokról (Észak-Afrika,
Indokína) szervez bevándorlókat. Még inkább
elkerülhetetlennek látszik a külföldi munkaerő
használata, amikor szembe kell nézni a háborús
veszteségekkel. A bevándorlók főként
olaszok, spanyolok és lengyelek. A számos honosítási
eljárás ellenére, amelyet az 1927. évi törvény
tesz lehetővé, a külföldiek száma erőteljesen
nő, és 1931-ben eléri a 2,7 milliót, azaz Franciaország
lakosságának 6,6 százalékát.
Az 1930-as évek válsága nyomán, amely egybeesik
a keleti országokból a politikai és faji üldözések
miatt menekülők beözönlésével, sok
külföldi kénytelen elhagyni az országot, különösen
az idegengyűlölő megmozdulások miatt. Amikor 1939
januárjában, Franko győzelmét követően
több tízezer spanyol menekült érkezik az országba,
a Daladier-kormány elnyomó intézkedéseket foganatosít;
egészen addig elmegy, hogy "koncentrációs táborokat"
hoz létre, például Gurs-ben (Pyrénées-Atlantiques).
Az elnyomás üldözésbe fordul a Vichy-rendszer
idejében. 1940 júliusától kezdve a honosítások
felülvizsgálatával megteremtik az "állampolgárságuktól
megfosztottak" kategóriáját: 1944-ig 15 ezer francia
válik hontalanná. Csaknem 80 ezer áldozatot - egyharmaduk
francia, kétharmaduk külföldi - követelnek a rasszista
és antiszemita intézkedések: deportálják
és meggyilkolják őket.
A felszabadulás idejére a Franciaországban élő
külföldiek száma 1,7 millióra esett vissza (a lakosság
4,4 százaléka). Az újjáépítés
szükségletei, az a szakadék, amelyet a munkaképes
lakosságban a két háború és a születések
csökkenése okozott, arra készteti a hatóságokat,
hogy támogassanak egyfajta "szelektív" bevándorlást.
Ez a politika azonban a közvélemény ellenségességébe
és a szakszervezetek sovinizmusába ütközik. Ekkor
hozzák létre a Nemzeti Bevándorlási Hivatalt,
hogy az állam kizárólagos hatáskörébe
utalják a bevándorlók toborzását. Sok
bevándorló beengedését tervezik. Amikor aztán
ez, húsz évvel később, meg is valósul,
valójában a munkáltatók intézik az ügyet,
akik semmiféle más szempontra nincsenek tekintettel, mint
az azonnali megtérülésre. Minden, ma integrációs
költségnek nevezett terhet áthárítanak
az önkormányzatokra, beleértve azokat is, amelyek az
idegengyűlöletből fakadnak.
1956 után nagy bevándorlási hullám indul
el, amely 1973-ig tart. A spanyol bevándorlók kezdik a sort,
majd 1963-tól a portugálok következnek. Utánuk
jön a marokkóiak, tunéziaiak, majd az algériaiak
hulláma. Fekete-Afrikából csak az időszak végén
érkeznek bevándorlók, a törökökkel
egyidejűleg.
1974-ben Giscard d'Estaing megtilt minden újabb bevándorlást,
hogy megpróbálja kiküszöbölni a növekvő
munkanélküliséget, amelyet az "olajválság"
idézett elő. Ekkor a franciaországi városi
migrációs egyenleg, amely 1955 és 1973 közt 100-200
ezer ember volt, évi 50 ezerre esik vissza. Ekkortól a bevándorlás
a libanoni és délkelet-ázsiai bevándorlók
fogadására és a "családegyesítésekre"
szűkül le. Az óhatatlanul megjelenő illegális
bevándorlók a fekete munkások számát
növelik, főként az építőiparban,
a ruházati iparban és a háztartási alkalmazottak
körében. A munkanélküliség azonban így
is tovább nő.
***A Szovjetunió és Jugoszlávia széthullása
Az 1989-ben meginduló európai politikai változások
időszaka jelentős migrációs mozgásokat
hoz. A határok megnyitása Lengyelországban, Magyarországon,
majd Csehszlovákiában hatalmas kelet-német menekülthullámot
produkál, amely a követségek segítségével
Nyugat felé tart. A berlini fal leomlása csak növeli
a Nyugatra indulók számát. Csak 1989-ben mintegy 1
200 000 ember hagyja el az egykori Varsói Szövetség
országait.
Jugoszlávia szétesése után, 1994-ben mintegy
4 millióra becsülik azoknak a számát, akik kénytelenek
elhagyni az otthonukat. Az Európai Uniónak sajnos nincs olyan
állandó intézménye, amely demográfiai
és szociológiai vizsgálatokat folytathatna, és
segítene megvonni ezeknek a mélyreható változásoknak
a mérlegét, felmérni a következményeiket,
és bár előre jelezni nyilván nem tudta volna
a jugoszláviai etnikai összecsapásokat, legalább
a megértésében és az embereket sújtó
következményeinek enyhítésében segíthetett
volna. Az egyetlen üdvözlendő kezdeményezés
az a macedóniai népszámlálás volt, amely
minden tökéletlensége ellenére, kerül, amibe
kerül, hozzájárult ahhoz, hogy ebben az instabil köztársaságban
elkerülhető legyen a polgárháború.
***Minden bevándorlás szelektív
A munkahelykeresés az elsődleges tényezője
egyének és családok elvándorlásának.
Ugyanígy a bevándorlók "integrációja",
azaz békés letelepedésük elősegítése
is első helyen a munkahely biztosításával kivitelezhető.
A bevándorlás problémája nem elvi, hanem
gyakorlati: a bevándorlás tömegessége okoz problémát.
Ahogyan Michel Rocard fogalmazott: "Franciaország nem képes
magára vállalni a világ összes nyomorát",
ahogy egyetlen más ország sem. Franciaország
évente 200-300 ezer bevándorlót fogad be, de ez eltörpül
a potenciális igénylők számához képest,
ők ugyanis 4 milliárdnyian élnek a fejlődő
országokban. A bevándorlók szűrése természetesen
sokkal nehezebb, mint akkor, amikor a hivatalos politika szerint senkit
sem fogadott be az ország. Az alapelvnek szükségképpen
annak kell lennie, hogy minden franciaországi látogatási,
rövid vagy hosszabb tartózkodási kérelmet, ahogy
másutt is, a származási országban kell benyújtani,
kivéve ha a konzulátusok előzetesen másként
állapodnak meg, illetve ha a schengeni egyezmény másként
rendelkezik.
Az ellenőrzés hiányában történő
belépések, a franciaországi tartózkodás
semmire sem jogosít. Annak az alapelvnek az elismerése, hogy
a formaságokat a származási országokban kell
intézni, azt is jelenti, hogy oda kell visszatérni. Ha valaki
szabálytalanul lép be az országba, a kiutasítás
vele szemben annak a követelménynek az érvényesítése,
hogy tartsa be a szabályos beléptetés feltételeit,
és nem jelenti, hogy egyszer és mindenkorra tilos az országban
tartózkodnia. A törvény szigorának persze elsősorban
azokat kell sújtania, akik kihasználják a világ
nyomorát: a fuvarozókat, illetve azokat, akik illegális
lakhatást és munkát biztosítanak.
A külföldiek integrációjára irányuló
politika azonban nem jelenti azt, hogy a honosítást módszeresen
bátorítani kellene, és azt sem, hogy célként
kellene kitűzni. Ha valaki belép Franciaországba, hogy
ott dolgozzon vagy tanuljon, ez nem jelenti szükségképpen
azt, hogy francia állampolgárrá is válik. Semmiféle
problémát nem okoz, ha valaki külföldiként
él Franciaországban. A majdani állampolgárság
az individuum szabadságának, a szakmai, családi körülményeknek,
de a nemzeti szuverenitásnak is függvénye. Ebben az
értelemben mondom azt, hogy a bevándorlókat integrálni
kell... a külföldiekhez. A legfontosabb, hogy az útlevelek
egyenértékűek legyenek, akár Sierra Leonéban,
akár az Egyesült Államokban állították
ki őket, ami nem jelenti azt, hogy mindenkinek francia útlevelet
kellene adni.
Az iskolának és a médiának alapvető
szerepe van abban, hogy a bevándorlók jobb megértése
érdekében bemutassa azoknak az országoknak az erkölcseit,
szokásait, ahonnan érkeznek. Különösen fontos,
hogy negatív értelemben vett laicitás-fogalmunkat
- nem beszélünk vallási kérdésekről
- pozitív felfogással helyettesítsük: nem szabad
haboznunk, hogy összehasonlítsuk - nem a dogmákat, hanem
a tényleges vallási gyakorlatokat, a rítusokat, a
naptárakat olyan kurzusokon, amelyek egyesítik az elemi csillagászatot,
a nyelvészetet, az antropológiát, a kultúra-
és vallástörténetet. Egy ilyen modern, polgári
tanmenet biztosíthatná, hogy szabadon összehasonlíthassuk
az intézményeket, ünnepeket, a vallási rítusokat,
a nyelveket és az írásmódokat, ezzel együtt
azokat a mozgatórugókat, amelyek a bevándorlók
nagy részében működnek.
MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu