A herceg ragaszkodott hozzá, hogy Goethének jelen kell
lennie az ütközetnél.
Emez 1792. augusztus 27-én Weimarból jövet, Longwynál
csatlakozott a porosz sereghez; néhány nap múlva vele
együtt Verdunnél táborozott. A várost hasztalan
szólították fel megadásra. Így augusztus
31-én felkészültek a bombázásra. Goethe
azonban Franciaországi hadjárat című írásában
így számol be arról, hogy neki személy szerint
miért maradt olyan emlékezetes ez a nap: egy "kristálytiszta
forrásvízzel" teli, "tölcséralakú földhányást"
fedezett fel, benne pedig néhány halat, amelyek úszás
közben szüntelenül változtatták színüket.
"Az első pillanatban a mozgó testecskék váltakozó
színeinek hittem a jelenséget, ám nemsokára
örvendetes magyarázat tárult föl előttem.
A tölcsérbe egy cserépdarab hullott, s a mélyből
ez ajándékozott meg a legszebb prizmatikus színekkel.
A fenéknél világosabb volt, tekintetem irányába
emelkedett, s a tőlem elfordult peremén kék és
lila színt, a felém fordult peremén viszont pirosat
és sárgát mutatott. Mikor aztán körbejártam
a forrást, a jelenség, amint az egy ilyen szubjektív
kísérlet esetében természetes, követett,
és a színek hozzám viszonyítva mindig ugyanolyannak
látszottak."
Az a háború nem akármilyen háború
volt. Egy par excellence korszakváltás történéseinek
a jegyében állt. Goethe azonban - a katonai eseményekkel
közvetlenül szembesülvén - a színjelenségek
szemléletébe mélyedt: "Miután e tárgyak
amúgy is szenvedélyesen foglalkoztattak, a legnagyobb örömöt
okozta, hogy itt a szabad ég alatt, ilyen frissen és természetesen
láthatom ugyanazt, amiért a fizika tanárai már
közel száz éve sötét kamrákba szoktak
bezárkózni."
Két évtizeddel később: az 1813-as esztendő
által erősen szorongattatván, Goethe már áprilisban
Teplitzbe menekült; s miután augusztusban visszatért,
nyomban újra elbujdosott. "Nyugtalanság a közelgő
osztrákok miatt." Ez áll a naplóban augusztus 25.
alatt. Egy német költőnövendék másnap,
összetalálkozván a franciákkal, agyonlövette
magát. Goethe ugyanekkor az Ilm mentén fölfelé
tartó hintóban ült, és költött; ekkor
állt össze az az öt strófa, amelynek a Talált
kincs címet adta, s amelyek közül az első így
szól: "Jártam az erdőt, / csak úgy magam, /
könnyű bolyongás / vitt céltalan." ( Szabó
Lőrinc fordítása)
Egy újabb nappal később pedig, pontosan akkor,
amikor ezt a költőt, Theodor Körnert ünnepélyesen
eltemették egy német tölgy alá, Goethe - miután
reggel Spinoza nyugalmat árasztó Etikájában
olvasgatott - átlovagolt néhány Ilmenau környéki
falun, meglátogatta a kerámiagyárat és a vashámort,
érdeklődött a keletkező "salak", valamint "a
víz emez által történő felhevítése"
iránt. Ennek utána - "takaros ünnepi asztal" - Ilmenauban
töltötte 64. születésnapját, újfent
meglátogatta a hámort, örült a "kövületeknek",
amelyek közül Weimarba küldött néhányat:
kedvtelésül a fiának. Éves összefoglalójában
erre az ilmenaui tartózkodásra Goethe nem tett külön
utalást. Persze erre is érvényes, amit a visszatekintő
általánosítólag följegyzett: "Itt meg
kell még emlékeznem cselekvésmódom egyik sajátosságáról.
Mihelyt a politikai világban valami rettentően fenyegető
lépett színre, én önfejűen a legtávolabb
esőre vetettem magam."
Föltehető mármost a kérdés, hogy ez
a Goethe által "sajátosságként" jellemzett
"cselekvésmód" valóban olyan szokatlan-e. Thomas Mann
naplójában ez áll 1918. november 2. alatt: "Délelőtt
hozzáláttam 'Legkisebbik gyermekemhez' című
versem próza-vázlatához." Közvetlen közelségbe
került a háború Németország számára
siralmas vége; küszöbön állt a császár
lemondása; a legsúlyosabb forradalmi zavargások érlelődtek.
Thomas Mann viszont egy idill megírásának látott
neki: egy hexameteres poémának, amely legkisebbik lányának
szólt, és végül a Dal a kisgyermekről
címet kapta. És miközben a társadalmi és
államélet csörtetett tovább a maga hepéin
és hupáin, Thomas Mann nem tántorított, hanem
Vosson, Goethén és Mörikén gyakorolta a hexameterek
számára igencsak nehézkes művészetét,
és idilljén munkálkodott. Naplójában
ugyanekkor nagyon is éberen és részletesen rögzítette
a politikai eseményeket. E napló azonban ugyanígy
nyilvánvalóvá teszi azt is, hogy megtiltotta nekik
a költői ténykedésre fenntartott délelőtti
órákba való behatolást. Újra meg újra
ott az elválasztó gondolatjel: "Tegnap halottak voltak. -
Versírás. Nem csak a próza, kézenfekvő
a költői banalitás is: a hervadt leveles hely miatt
utólag annyira szégyelltem magam, hogy elhatároztam,
mással, remélhetőleg jobbal helyettesítem."
(1919. január 8.) "Tény, hogy a csőcselék lőtte
agyon Liebknechtet és gyilkolta meg Luxemburgot. Förtelmes.
- Versírás." (1919. január 17.) Vagy az olyan bejegyzés,
mint emez: "Miközben befejeztem az újracsinálandó
szakasz vázlatát (most már menni fog, azt hiszem),
eltemették a meggyilkoltat [Kurt Eisnert; B. L.], harangszó
és a város irányából hallatszó
heves lövöldözés közepette." (1919. február
26.)
Ugyanakkor: Thomas Mann naplójában az egyik és
a másik mellett újra meg újra felbukkan egy harmadik
is, jobbára tömören csak ennyivel jelezve: "Goschnál!"
Dr. Wolfgang Gosch Thomas Mann müncheni fogorvosa volt. Helyenként
pedig olyan napi beszámolókat olvashatunk, amelyekben egyenesen
a Gosch-látogatások foglalják el a legtágabb
teret. 1918. december 17.: "Kelés 7.15-kor, reggeli után
Goschhoz. Közel kétórás ülés, nagyon
felzaklató és agresszív. Leszedtek egy koronát,
azután injekciókkal kiszedték a két elülső
ideget, végül még gipsz- és viaszlenyomatot is
csináltak. A kábító anyag csak nagyon lassan
hatott, talán, mert silányabb lett a preparátum. Többször,
hatszor vagy hétszer is csonthártyáig kellett szúrni
a fecskendőt, nagyon utálatos és fájdalmas
érzés; utána viszont minden érzékenység
nélkül el lehetett távolítani az idegeket. Az
állkapocs elhalása nagyon különös és
ijesztő érzés. Most jókora hézag." Így
tehát Thomas Mann, miközben szorongva figyelte a forradalmat,
és költőileg védekezett ellene, egyúttal
módfelett időigényesen és élményintenzíven
foglalkozott fogászati ügyeivel is. Ezek pedig végül
huzamosnak bizonyultak. Gosch, Asper, Leisinger, Brodsky, Cooper: a furkáló,
gyökeret tépdeső és pótlásokat
behelyező doktoremberek ugyanúgy váltották
egymást, ahogyan tették az idők, s ahogyan történt
az írói vállalkozásokkal is - ellenben maradandónak
bizonyult a fogazati szükségállapot, amely megbízható
állandóvá tette a fogorvoshoz vivő kínzó
zarándoklatot.
De hogy visszatérjünk Goethére: a váltakozásban
neki is kijutott ilyesfajta állandóság. Fogaival már
ifjúkorától sok baja akadt; a pótfogak pedig,
amelyekkel előrehaladott korban újra meg újra - és
bátran - megpróbálkozott, már csak amiatt is
kínzóak voltak, mivel a rögzítő aranydrótok
állandó dörzsölő-súrló hatással
jártak. Ismerjük Karl August Schwerdgeburth 1831-32 telén
készített ezüsttoll-rajzát: ez az egyetlen portré,
amelyik szája körül ráncosan és beesetten
ábrázolja Goethét. Erre az időre vélhetően
már semmi nem maradt, amihez a pótszerkezetet hozzá
lehetett volna erősíteni. Schwerdgeburth január 24-én
ellátogatott a Frauenplanon álló házba, hogy
elvégezze az utolsó korrekciókat; március 6-án
az áll a naplóban: "Schwerdgeburthtal rendeztük a portrém
ügyét." Goethe tizenhat nappal később távozott
az élők sorából.
ADAMIK LAJOS FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu