A hajóskapitánynak világ életében
ilyen gazdára fájt a foga. Amikor az orvos, Mehmet Karrafás
felkereste, hatodik érzéke sürgetőleg jelezte,
igent kell mondania. Harmadnapon már büszkén jelentkezett
egy ütött-kopott, fölötte rozogának tűnő
hajóval, amiről persze tudta jól, mindent megér.
Nem is kapta meg olcsón, igaz, végül sikerült kétszerte
annyit kialkudnia új gazdájától.
"Nevet kell adni neki, ifjú úr."
"Jakab..."
"Nem talál kiválóságod egy
szép női nevet?"
"Carlotta..."
"Carla, az rövidebb, he-he. Majd fölpingáltatom
az oldalára, egy arany betűje."
A kapitány nem csalódott; kedvező
jelként nyugtázta, hogy a fedélzetre lépő
gazdája nyomban összegörnyedt, majd gyomrára szorított
kézzel kamrájába tántorgott; látni lehetett,
ki lesz valójában a hajó ura. Különféle
ürügyekkel, ahol csak felbukkant egy kikötő, kikötöttek:
a hajó egész népe kocsmába vonult, eszeveszett
tivornyázással költvén el az időt és
a hol erre, hol arra kialkudott aranyakat. Többnyire alig vitorláztak
fél napot, máris kanyarodtak a part felé.
Az utazás célja Szent Mauró volt:
itt lakott Carlotta. Egy igen régi gothai térképen
négy napot számítanak a Számosz-Szent Mauró
hajóútra, ők azonban a kapitánynak, akinek
nevét nincs miért titkolni, ennek a Mario Gasparini nevezetű
dalmát hajóskapitánynak kényére-kedvére
hetekig bolyongtak. Náxoszról visszakanyarodtak kelet felé,
majd Amorgót megkerülve, ezúttal délnyugat irányába
vitorláztak, onnan egy török gálya láttán
Nióig észak felé mentek, ahol visszafordultak, és
ellenkező irányból keresztezve a gálya útját,
elvonultak Kréta felé. A kapitány arra számított,
ha netán a szultán vagy a dózse emberei elcsípnék
(sokszor tört borsot az orruk alá), az időpontok ügyes
kavargatásával mentséget találhat, vagy egyszerűen
elillanhat, mint a jelen pillanat. Cerigottónál átfestették
a hajót, oroszlánfejre cserélték a sárkányfejet,
majd elindultak Afrika partjaihoz, és egy Barkas nevű városnál
kikötve, fölszedtek néhány különös
utast a hajóra.
Ez a világ legbékésebb óceánja,
mondogatták a Földközi-tengerről akkoriban, midőn
már tucatnyian körülhajózták a Földet.
Nincsenek viharok, s ha mégis vihar közeledne, az ezernyi sziget
egyikének finom homokjára a legtörékenyebb hajó
is biztonságosan kihúzható (és míg a
vihart tart, a sziget gyümölcseiből és vadjaiból
bőséggel lehet lakmározni). Egyvalamitől azonban
mindenki rettegett, a bolonisztól, a szörnyű homokfelhőtől.
Maga a halál!, ijesztgették egymást, és ha
valaki mégis megmenekül, maradék élete rémálmok
leírhatatlan kínjai között telik el. Gasparini
kapitány, amióta Afrika partjait maguk mögött hagyták,
hiába üldögélt éjjeli dézsáján,
a salak megrekedt benne: rossz előjel! Purgációval
orvosolható a baj, de az ómen már megvolt, tudta,
hamarosan valami rossz következik. A beléhasító
előérzet másnapján épp a fedélzeten
téblábolt, amikor a tengerből kiemelkedő hatalmas,
vörös napkorong közepében egy fekete foltot vett
észre. Arra gondolt, hogy bizonyára az Esthajnalcsillag keresztezi
a Nap útját (kiválóan ismerte a csillagok járását),
és valóban, kisvártatva a folt kiúszott a fénykorongból,
kimászott, akárha egy légy. Ám ekkor, a déli
ég alján kirajzolódott egy másik fekete pont,
és ezúttal ijesztő sebességgel növekedni
kezdett. Előbb akkora, mint egy római dénár,
aztán tenyérnyi, s mire a vitorlákat kapkodva bevonták,
már akkora, mint az Atlasz hegye. A hajósok ijedten tekergették
nyakukat, és a legszívesebben bebújtak volna a patkánylyukakba,
bár jól tudták, a vihar csápjai mindenhová
elérnek (és ilyenkor a lyukak őslakói is éles
sivítással rajzanak a fedélzetre). Valóságos
emberfej emelkedett a hajó fölé, de hogy emberé,
az persze nem valószínű. Maga a Sátán
volt az! Az örökkévalóság szétmorzsolódott
szemcséiből rabolta alakját; végeláthatatlan
kígyóként tekeredett túl a szemhatáron,
farkával a sivatag homokját kavarva. Sárga villámok
cikáztak keresztül-kasul, lent pedig a tenger összes szörnye
ott táncolt a hajó körül, és üdvrivalgva
köszöntötte istenét. A torz ábrázat
egyre fintorgott, mintha a legijesztőbb formáját igyekezne
felölteni. Szemei kidudorodtak, aztán beestek, szemgolyói
pedig úgy pörögtek, mint a spirálisan feltekeredett
leviathán, mielőtt áldozatára lecsapna; orrlikából
sűrű, fekete füst áradt, szájával
folyton köpködött, s ilyenkor a hajóra hatalmas homoklövegek
csapódtak, amelyek lesodorták lábukról az embereket,
beszakították a fedélzetet, letépték
az árbocrudakat, benyomták az ajtókat, széttörték
a vizeshordókat. A hajót közben sikerült a kormányosnak
megfordítania, hogy farral előre haladván, lassuljon
rohanása, remélve azt is, hogy a fergeteg elzúg felettük,
ám az nem tágított: a hajót akarta elnyelni.
Ajka mérges rájaként fodrozódott, fogai vasdárdákként
meredeztek, a dárdákon is kígyók tekeredtek
és vonaglottak. Feneketlen torkából lángnyelvek
törtek elő, tompa, mély surrogással. Hirtelen
dermesztő kiáltás hallatszott: a sátánképű
felemelte fejét, és egy pillanatra megmerevedett, mint a
kígyó, mielőtt lecsapna áldozatára.
A szája óriásira tágult, a szájon át
pedig feltárta gyomrát, amelynél elképzelni
sem lehet utálatosabb, viszolyogtatóbb és elkeserítőbb
világot: lüktetve feszültek az emésztőnedveket
kifecskendezni kész hólyagok, kéjesen rángatóztak
a hínáros bélfodrok, fortyogva buborékolt a
mélység eleven lávája. De ugyan, ki volt az,
aki mindezt látta? Gasparini kapitány a hátsó
fedélzet mellvédjéhez tapadva ökrendezett a lenyelt
víztől és homoktól, szeméből
könny és vér folyt, véresek voltak szétrongyolt
ujjai is. A belei már kipréselték magukból
mindazt, ami csak kijöhetett belőlük. Többször
megkísérelt visszajutni a hajóhídra, de immár
arra sem maradt ereje, hogy mellkasát megmoccantva, kortynyi levegőt
vegyen. De levegő sem volt már, csak a halál hideg
és szennyes lehelete...
Ekkor a Barkasban felvett utasok egyike, kihasználva
a dermedt pillanatot, terpeszben állva megvetette lábát
a fedélzeten, kebeléből előhúzott egy
bőrtarisznyát, majd kiszórt belőle egy csipetnyi
ragyogó port, bele a szörny nyitott szájába.
Csoda történt! Ahogy víz oltja el a tüzet, a por
még annál is sebesebben hatott: a szörnyeteg vinnyogva
menekült vissza a sivatag gyomrába, ahonnan a homokot kavarva
testet kreált magának. Felderült az ég, megcsendesedett
a szél, kisimult a tenger vászna; a fergetegből csupán
a hajót megtöltő, puha, forró afrikai homok maradt.
"Simeon vagyok", mondta a hajó megmentője
a vánszorogva köréje gyülekező tengerészeknek.
Erős tömjénillat áradt belőle, és
amikor beszélt, a tömjén enyhe ködfelhővé
sűrűsödött. Kicsi felhővé, merthogy
az egész alak alig volt nagyobb egy tízesztendős gyermeknél.
És ettől kezdve Simeon napokig a főárboc
tövében üldögélt, és a köréje
gyülekező embereket okította, gyógyította,
és ha felkérték, különféle ügyekben
bíráskodott. A hajósnép oly eltökéltséggel
időzött ott, akárha kocsmákban ülne, nagy
söröskorsókkal megtöltött asztaloknál,
faggyúbűzös prostituáltakkal és mindenféle
kocsmatöltelékkel.
Egyik alkalommal azt kérték tőle,
tiltsa meg, hogy a muzulmán kormányosnak vizet és
kenyeret adjanak (húst amúgy sem eszik). Mire ő azt
felelte, hogy amennyiben az eső csak arra a földre hullott
volna, ahol a lisztet adó búza termett, akkor valóban
megtehetnék, hogy ne adjanak enni a muzulmánnak, de ha máshol
is esett, akkor ez azt jelenti, hogy Isten mindenkinek egyformán
mérte az áldást, ne akarjanak túltenni rajta,
és a maguk szakállára ítélkezni. Különben
is, mindannyian nagy bajba kerülnének, ha a hajó biztos
kezű kormányosa megorrolna rájuk.
Hanem a Simeonnal együtt hajóra szálló
nemes úr, a keresztény világban közismert Brogli
gróf mégsem csatlakozhatott a Simeont hallgató hajósnéphez,
viszont érdekelte a különc barát, és mivel
a hajó épp az unalom szélcsendes tengerén vesztegelt
(a kapitány már többször leküldette búvárait,
hogy megnézzék, vajon nem tapadt-e gályatartó
hal a hajófenékhez), egyik szolgájától
vitt igen formás üzenettel asztalához hívta.
Így történt, hogy ideje másik részét
Simeon ezután a grófék asztalánál töltötte.
És hogy miképpen került Brogli gróf
és neje, Margarita grófné a hajóra, ismét
Gasparini kapitány zavaros ügyeihez tartozik. Az viszont már
Vazul sorsát érinti, hogy ott voltak, és így
vagy úgy, kedvezően avagy kedvezőtlenül (oktalan
igyekezet akarná ezt eldönteni), visszafordíthatatlanul
befolyásolták élete további alakulását.
A gróf cseppet sem zavartatta magát, úgy viselkedett,
mintha a maga terrénumán, a maga embereinek osztogatná
parancsait, eladdig, hogy a hajóskapitánynak, aki mellesleg
szólván régi bizalmasa volt, azokból az időkből,
amikor a grófnak sikerült Pármát a Pápaság
oltalma alá hajtania, szóval, a hajóskapitánynak
megparancsolta, hogy Vazul Jakabtól örökölt pajzsos
lovagi zászlója helyett húzzák föl az
ő címeres grófi lobogóját, mert az mindig
jó szelet fakaszt.
"Uraságod nagyon rossz színben van", csapott
le a kamrájából kibotorkáló Vazulra;
lecsapott rá, és nem engedte el: mindennek ellenszere a jóllakottságig
való telítkezés; aki tengeribeteg, hasaljon ki az
árbockeresztrúdra, nézzen farkasszemet a hullámokkal!,
és máris utasította az embereket, segítsenek
gazdájuknak. Vazult az ájulás környékezte,
ám erőtlen tiltakozása mit sem használt, rákötözték
a behúzott rúdra, majd betolták a hullámok
fölé. Kisvártatva valóban jobban érezte
magát. A tenger mélye elkápráztatta, az eliramló
halrajok, ahogy a fényfoltok között kergetőznek,
vagy éppenséggel a sekélyebb részek lágyan
hullámzó hínármezőibe belevesznek: ugyanolyan
édes látványosság volt előtte, mint
az emlékeiben Carlottáról megőrzött kép.
Lehunyta szemét, és a lányt látta vizesen kicammogni
a tengerből; a melle között sötétlő
szőrszálakon a vízcseppek úgy ragyogtak, mint
a templom mögötti hegyoldal, amikor Szent Malachiosz napján
gyertyát gyújtanak az emberek. Kinyitotta szemét,
és a tenger minden cseppjében megpillantott egy képet,
mintha a tenger az idő egy-egy pillanatát őrizné
cseppjeiben; ott volt alatta az idő, összesűrűsödve
és megérinthetően, ő pedig az idő fölötti
űrben lebegett.
A fedélzet nagy, vaseszkábákkal összetákolt
asztalánál étkeztek. A gróf ült az asztalfőn,
balján felesége, jobbján Simeon és Gasparini
kapitány, szemben vele pedig Vazul, aki a keresztrúdon töltött
két napos kúráció után csatlakozott
hozzájuk. Mihelyt kiderült Simeonról, hogy különc
alakja és viselkedése egyszerű és következetes
hitét takarja, inkább feszélyezte, mintsem szórakoztatta
a grófot, akinek hite nem nyugodott szilárd alapokon; ennek
leghívebb bizonyítéka nem szavaiban mutatkozott, hiszen
szépen beszélt a lélekről, az önmegtartóztatásról,
a hit tartalékairól, a szeretet csúcsairól,
szépen beszélt sok egyébről; közben viszont
az asztalra szálldosó legyeket űzte kése hegyével,
a vadász szenvedélyével; vállizmainak játékával
fitogtatta erejét, testének szép formáit. Szép
férfi volt, hatalmas fekete hajkoronával, amelybe az idő
a bölcsesség fehér szálait szőtte. Néha
a széllel szövetkezve hajába túrt, és
ilyenkor, nem túl hosszan, benne feledte ujjait, amelyek különleges
aranydíszként feszültek a hajára, mintha valódi
korona tündökölne a fején. Esténként
olyan reverenciával búcsúzott Vazultól, "óh,
drága ifjú barátom, alig várom, hogy reggel
ismét köszönthesselek!", mintha nem csupán egy
röpke nyári éj volna előttük, hanem hosszú
sarki sötétség, ám reggelre ébredvén,
sokszor mogorva és elutasító volt, vagy éppenséggel
víg, ellenben Vazult visszafogott fejbiccentéssel köszöntötte.
És hogy barátsága voltaképpen mit ért,
annak leleplező históriája lesz a maurói partraszállás...
"Heliopolisnak mondanak egy várost, azaz a Nap városának,
ahol bűnben élnek az emberek; de a város valódi
neve Kherszisz, ami pusztulást jelent!" Simeon az út alatt
egy nagy és súlyos könyvbe írta beszédeit,
szálkás betűkkel, latinul. Nem lévén
a hajón megfelelő írópult, az írás
nem volt könnyű foglalatosság; kieresztett vitorlákkal
a hajó annyira s oly szabálytalanul inogott, hogy szóba
sem jöhetett efféle ügyködés. Szeles időben
még éjszaka sem írhatott, jóllehet a sötétség
leszálltakor mindig bevonták a vitorlákat, lehorgonyozták
a hajót. Így aztán nyugodt napszakokban, amikor egészen
lágyan ringatózott a hajó, étkezések
közben is körmölte tanításait. Egyik alakalommal
Brogli gróf hirtelen mozdulattal maga felé fordította
a könyvet, és a páter szégyenlős tiltakozása
ellenére hangosan olvasni kezdett; elhallgatott, majd újabb
passzusra ugrott. "Az uramgróf több könyvet már
írt", mondta Margarita grófné. "Ő a könyvekben
megmutatta dicsőségét!" A gróf könnyed
fejbólintással nyugtázta asszonya kijelentését.
Való igaz, az írással szerezte hírnevét,
de hogy miféle módon, csak esztendők múltán
derült ki. Nem kevés turpisság volt a dologban, ugyanis
előbb Gregorius álnévvel kis művet hozott össze
a Regula pastoralis ellen, elvetve annak ezeréves hagyományát
(és ezzel beállva a reformáció tollnokai közé),
majd röviddel később, immár saját neve
alatt egy ellenkönyvet adott ki, amelyben ragyogó szellemességgel
és éleselméjűséggel, következetességgel
és lenyűgöző tájékozottsággal
ízekre szedte az ominózus tanulmányt, semmi kétséget
nem hagyván afelől, hogy az igazság hol található.
Ez a triumfus igen népszerűvé tette, a teológia
doktorai is babért osztogattak neki, és valóban sokakat
visszatérített az eretnekség csalóka mezőiről,
amiért igen hálásak voltak neki néhányan,
de olyanok is tisztelni kezdték, akik netán egy követ
fújtak a protestáns hajnalvárókkal. Ölébe
emelte Simeon könyvét, és szárnyaló, mély
zengésű hangon szónokolni kezdett, majd hirtelen unottan
abbahagyta, összezárta a könyvet, és visszaejtette
Simeon elé. Arcára elégedettség költözött,
ugyanis sikerült egy zöld legyet agyoncsapnia a könyv nehéz
fedelével.
Simeon ijedten ejtette a tollat az öblös kalamárisba.
Szedelőzködni kezdett, várták az árboc
tövében. Újra a muzulmán kormányos volt
a vita tárgya. "Édes gyermekeim", magyarázta Simeon,
a gyerekképű, "Damaszkuszi János, aki a legenda szerint
Pál apostol kormányosa volt, szintúgy Allahhoz imádkozott,
és Jézus maga jelent meg neki egy éjszaka, a legnagyobb
vihar közepette, hogy segítsen a kormánykereket irányban
tartani. Gondoljátok el, mennyi alattomos zátony, éles
fogú kőszikla leselkedik a hajóra. Mi lenne velünk
Iszmáil nélkül?" Simeon nem értett a hajózáshoz,
de azért igaza volt; Mario kapitány (akinek a nevében
Vazul Szent Mauró nevét fedezte fel, és jó
előjelnek tartotta, midőn Karrafás megállapodott
vele) nem tudott olyan utasítást adni, amit kormányosa
határozott és biztos kézzel ne teljesített
volna. Granadától Mohamed szultán Kücsüli
nyaralójáig bejárta a tengert, és olyan szeme
volt, hogy megkülönböztette víztől a vizet,
vagyis a víz színéről felismerte a járható
utakat. "Ha ő volna a legelvetemültebb gazember, akkor is óvnotok
kellene életét, mint a legtörékenyebb porcelánkanna
épségét!"
A tengerészek bólogatva hallgatták,
hitük meglehetősen gyér volt, de a vajákosokat
tisztelték. Így aztán Simeonnak is elnézték,
hogy szélcsendes éjszakákon gyertyát égessen
a hajófedélzeten, noha a gyertyaláng odacsalhatja
a villámmadarakat, amelyek amúgy igen békés
lények, csakhogy hajlamosak játszi természetükkel
lángba borítani a hajót. Persze akadtak morgolódók,
és amikor egy éjszaka rémisztő sűrűségben
cikáztak a fénypontok az égen, Simeont leküldték
a hajó gyomrába. Ott még annyi hely sem volt, hogy
könyvét kiteríthesse, és már úgy
tűnt, írásdühét nem tudja kiélni,
amikor egyik este Vazul felajánlotta, az ő kamrájában
éjszaka is folytathatja a munkát, és fekhelyet is
talál magának.
Simeon magában mormogva a mondatokat, addig
rótta a sorokat, amíg a gyertya az utolsókat nem pislogta,
akkor összezárta a könyvet, párnaként feje
alá készítette, aztán csuhája alól
előkapta fütykösét, és hátrafelé
lépdelve, körbevizelte fekhelyét. Vazul elképedve
emelkedett fel, kíváncsian bámult rá, mire
Simeon elmagyarázta, hogy bogarak és rágcsálók
támadásai ellen kiválóan bevált ellenszer,
tanácsolja, hogy ő is próbálja ki, s midőn
Vazul közölte, hogy ő már kiürítette
hólyagját, maga tette meg neki, és hát valóban,
állapíthatta meg Vazul, elmaradtak a pókok és
poloskák, vagyis elmaradtak a csípések, amelyek annyira
kínozták, hogy a viszketési rohamoktól már
kora hajnalban felébredt. Lefekvés után azért
még elmondott egy hangos imát is, külön a pókok
és külön a patkányok ellen. "Az ima olyan öntőforma,
amelybe a fohásznak jól kell illenie, magyarázta,
így hát ügyelnünk kell a formára. Megtanítalak
imádkozni, mert látom és hallom, bizonytalan vagy,
nem tudod, hogyan kezdj hozzá."
Simeon egyre több időt töltött könyve
írásával. Éjszakánként alig aludt.
Vazul lehunyt szemhéján keresztül is látta őt,
ahogy ott toporog a lefűrészelt lábú írópultnál,
hadonászni kezd, máskor pedig széttárja karját,
mint aki kifogyott az érvekből; később elcsodálkozott,
hogyan látja, ha egyszer le van hunyva a szeme, de hát, mintha
nem is a szemével látna, hanem a bőrével. Amikor
évekkel később, immár Moldva fejedelmeként,
a pópák jóindulatát akarván elnyerni,
a miseruhát magára öltve várakozott a proszkomedia
félhomályában, hogy kiléphessen a templom színe
elé, Áron nevű apródja tőrt emelt rá,
ő azonban utolsó pillanatban megérezte, hogy áll
valaki mögötte, és félrehajolt a lesújtó
penge elől. Mindazonáltal különös látását
soha nem használta orv dolgokban (rágalmazók persze
mindig lesznek): megkegyelmezett a lábaihoz leboruló Áronnak
is, akit a későbbiek során Tirannus Áron fejedelemként
rettegtek az ország népei. Simeon éjszakánként
ott állt az írópultja előtt, és a gyertyafényt
visszatükröző fényes arccal rótta sorait.
Ezekben a sorokban gyakran hivatkozik Társziszi Szent Gergelyre,
a leveleire, a kereszténység ősrégi harcaira,
amelyeket a püspök folytatott, egy szentéletű férfi,
akinek nem volt birodalma, nem voltak kastélyai, nem voltak alattvalói,
akik adót fizettek volna. Simeon derengő alakja beköltözött
Vazul álmaiba és ábrándjaiba, belevésődött
koponyájába; olyan volt, mint egy ablak, amely alakjával
kiszabja a bámészkodó számára a külső
világot. Társziszi Szent Gergely soha nem létezett
máshol, csakis ott, Simeon képzeletében. Ugyanígy
születik meg Vazul képzeletében egy Birodalom, amelynek
alattvalóit a leghatalmasabb nép leszármazottainak
fogja nevezni, beléjük oltván a büszkeség
lebírhatatlan hajtásait.
Napközben is egyre több fénylő
pontot láttak az égboltozaton kergetőzni. Brogli gróf
felesége elújságolta, hogy ura jól ismeri a
fénylő pontok mibenlétét. És valóban,
a gróf érdekes előadásban fedte fel kilétüket:
laviszok, azaz villámmadarak, ám nem azért kapták
ezt a nevet, mert szárnyalásuk a villám sebes cikkcakkjaival
vetekszik. Tűzből röppennek fel, mégpedig abból
a tűzből, amelyet a mennykő gyújt lángra,
onnan jönnek, de hogy valójában mégis honnan,
arról senki sem tudhat. Itt vannak körülöttünk.
Ahogyan egyszer csak megjelennek mindenfajta különös arcok:
oroszlánképű vagy háromszemű férfiak,
sokféle asszonyember, három cseccsel, három lábbal,
sötét lyukakkal testükön, páncélbőrű
gyermekek, akiknek testéről lepattan a puskagolyóbis,
tehenek, amelyeknek két fejük van és három lábuk.
És ahol villámmadarak vannak, ott ezek a különös
lények is elszaporodva lépnek elő, mintha valahol
megnyílt volna egy hatalmas, ismeretlen világba vezető
érckapu. És ahogy előadását befejezte,
mintha beszédének hamisíthatatlan tanúpecsétjei
volnának, suhanva repültek a madarak, és úgy
villogtak, akárha erős lámpákat lóbálna
a szél: a hajó tárgyai szeszélyesen imbolygatták
árnyékukat, megelevenítvén mozdulatlanságukat.
Bííí, kiáltotta valaki, mire talpra ugrott
az egész hajó. A legények hálókat ragadtak,
köteleket csomóztak rájuk, fölvonták az
árbocrudakra, a vitorlát tartó keresztfákra;
hárman lent szorgoskodtak, azalatt pedig ketten fönt majomkodtak
a köteleken, s a lentiek kiáltozására, jobbra,
balra, lejjebb, feszesebbre!, mozogj, hé!, combjukkal körülfonva
a fénylő farudakat, vagy beleakaszkodva a kötelekbe,
szabad karjukkal hadonásztak, komoly erőfeszítéssel
követve az utasításokat, elvetemült ügyességgel,
ahogy máskor sohasem. Végül összegabalyodtak mindannyian,
lentiek a fentiekkel, fentiek a fentiekkel, lentiek a lentiekkel, és
mindannyian a hálókba, mintha önmagukat kellett volna
zsákmányul ejteniük. Libino, a hajósnép
dallamos nyelvén így nevezték a madarat.
"Nem libino, hanem lavisz", okította a kapitányt
a gróf. "Libino", ismételte a kapitány, ha akarja
a gróf, akkor megmutatja neki, milyen is ez a libino, és
utasította emberét, hogy hozzák föl a zsákmányukat.
Libinónak az elpusztult laviszt nevezték.
A tenyérnyi testből kiágaskodó szárnyforma
tanúsította, hogy valóban valamilyen madár
forog szóban. "Mint az antracit", mondta Brogli gróf. "Mint
a dió", mondta a kapitány. A kézben tartott fekete,
kemény, itt-ott meglehetősen tüskés holmi nem
volt könnyű, és nem volt nehéz. "Madárkő",
mondta Margarita grófné. "Kőmadár", helyesbített
a kapitány. "Fagyott villámmadár", állapította
meg a gróf, és szerette volna megvásárolni,
de a kapitány nem akarta eladni. Sokat ígért érte
a gróf, de nem eleget, mert a madarat a legény, aki felhozta,
máris elsüllyesztette, mintha ott se lett volna, és
már senki sem akart beszélni róla. Amiből a
gróf azt a következtetést vonta le, hogy akár
valamely bevált talizmánhoz, felettébb ragaszkodnak
hozzá.
Sok-sok nap után enyhe szellő kezdett fújdogálni,
s az ácsorgó vitorlás nekilódult. Brogli kint
állt a hajó orrában, és szépítőszereit
maga elé rakva egy asztalkára, borotválkozott. Arcát
semmifajta szakáll nem díszítette, mindazonáltal
nem késsel szabadult meg a természet palántálta
szőrtől, hanem zsidó szokás szerint egy samaj
nevű szőroldó folyadékkal csupaszította
le arcát. Három szál vaskos és hosszú
szőrszál a makacsság zászlajaként lengedezett
továbbra is. Vazul épp abba a korba ért, amikor el
kellett döntenie, hogy arca csupasz maradjon-e vagy szakállt
növesszen (Számoszon hol így, hol úgy volt szokásban),
és ő látván Brogli grófot, arra hajlott,
hogy csupaszon fogja arcát mutogatni. Az új viselet is kedvezett
neki, így szokásán csak akkor változtatott,
amikor Moldva fejedelmeként megígérte a pópáknak,
hogy ezentúl mint igazhitű ortodox imádkozik Istenhez.
Brogli gróf lenyűgöző hatással volt rá,
leginkább a beszédével, tüneményesen hajlékony
mondataival, hatásos szónoklataival, lényegretörő
magyarázataival. Amikor szólt, szenvedéllyel tette,
testének beleadásával és elkötelezésével
beszélt; olyan volt, mint a sas, amely megragadja, majd pillanatra
sem elkalandozó figyelemmel munkához lát, és
nem nyugszik addig, amíg fel nem falja, be nem kebelezi a karmai
között szorított zsákmányt. Ha épp
senki nem akadt, akivel vitába szállhatott, akkor magából
előléptetett valakit, aki az ellenkező oldalról
érvelt, méghozzá nem kevesebb éleselméjűséggel,
és kiváló színészi játékkal
elérte, hogy a körülállók, ahogy komédiások
sátrában a teátrumokat lesik, úgy figyeljenek
rá. Simeon bár szépen beszélt, ékesen
és nemes szenvedéllyel, hangja egy gyermeké, épp
a változáson átesve. Most ő is megjelent, hóna
alatt hatalmas könyvével, kezében tollat és ormótlan
kalamárisát tartva:
"Nem bírom sokáig a bezártságot."
"Ha a városokba igyekszel, atyám, ne számíts
jobbra. Igaz, Rómában akkora katedrálist építenek,
hogy beleférne a sivatag összes homokja, a festők pedig
olyan erdőket festenek, hogy a vadállatokat is megtévesztik."
"Az uramgróf kiválóan ért
festményekhez", mondta Margarita grófné. Amióta
eljutott hozzá, hogy Vazul a hajó tulajdonosa (Gasparini
kapitány ekként mutatta be neki: őkiválósága
Számosz hercege, Heraklidész Jakab, a nagy császár
leszármazottja, az én uram és jótevőm!),
kíváncsi kérdésekkel ostromolta, amelyekre
Vazul, jóllehet nem értette a nő minden szavát,
vagy ha a szavakat értette is, az idegenes mondatfűzés
elbizonytalanította, annyit árult el, hogy nagybátyja
megbízásából kell felkeresnie egy bizonyos
Carla Bianchit Szent Mauróról. "Mi is igyekszünk oda",
mondta Margarita grófné meglepetten, "birtokai az uramgrófnak
Szent Maurón rengeteg, de az igazság az, hogy senkit én
nem ismerek. Az én apám származik a fekete valachok
földjéről, de ne összetévessze a feketéket
a fehérekkel, a fehér valachok nem mi vagyunk, azok vadak
és műveletlenek, és örökösen pályáznak
kincsére a fekete valachoknak, csetepatétól örökké
nem riadnak. Szerencse, hogy közöttük van Nagy Danubius,
másképp a fehérek elpusztították már
volna fekete testvéreimet..."
Az enyhe, bazsalikom illatú szellő Margarita
kövérkés testére fonta a könnyű selyemruhát.
Nem látszott kövérnek, hatalmas hajkoronája eltörpítette
nagy testét. Kék ékkővel díszített
hajszalag tartotta kontyba, diadém fogta össze elöl, és
ez a diadém homlokán kanyarodott hátra, telemintázva
apró arcképekkel: Margarita, Erzsébet, Teodóra,
Mária, Márta, a grófné védőszentjei
valamennyien. "A rácokkal szövetkeztek a fekete valachok, így
került nagyapám rác király udvarába, Ruxandra
édesanyám félig rác volt már, a velencei
dózse unokaöccse vitte magával. Én már
vagyok velencei, de beszélem a valachok nyelvét, amely távol
nem áll a velenceiekétől, hiába mondják,
hogy a valachok volnának rácok..."
A gróf befejezte a szépítkezést,
intett inasának, hogy távozzon, és magára öltve
mentéjét, az asztalhoz ült. De az ételhordó
késett, s hiába pillantgattak egyre sűrűbben
a fedélközbe vezető ajtó felé, hiába
kocogtatták az ónkupák peremét, senki nem jelentkezett.
A hajó gyomrából heves szóváltás
hangjai hallatszottak, aztán mintha kiöklendezte volna, összegabalyodott
embercsomó bukkant a felszínre.
Eltűnt a kőmadár! Méghozzá
a kapitány ládájából, merthogy minden,
ami a tenger mélyéről, a halak gyomrából
kerül a hajóra, vagy akár az égből pottyan
a fedélzetre, az a hajókapitány ládájában
köt ki (ha tudomást szerez róla, tehetné hozzá
bárki, aki nem ismeri a hajósnépek szószátyár
természetét). Ha valaki ellopta, nyilván nem dobta
a tengerbe, tehát a madárnak itt kell lennie; e logikus okfejtés
egyenesen a grófhoz vezette őket (természetesen miután
alaposan körülnéztek a hajón, elsősorban
Iszmáil vackán), hiszen emlékezett mindenki, mennyire
szerette volna a gróf a madarat megvásárolni. Az árbocrúdon
ketten figyelték éberen a lenti mozdulatokat. A gróf
emberei (három kerekképű pau-i legény) kardot
rántottak, és készen álltak megleckéztetni
a kötélrángatókat, némi felüdülést
szerezve a nagy tétlenségben. Ám a gróf szívélyesen
a kabinjába invitálta a kapitányt és néhány
kevésbé faragatlan alakot, hogy kész felnyitni ládáit,
amitől a kapitány nyomban elállt, odavetve a
morgolódó legénységnek, hogy kussoljanak immár,
vagy kikötteti valahányat, magában pedig arra gondolt,
hogy nem ér annyit az a madár, hogy elveszítse a gróf
bizalmát és pártfogását.
"Hajó!", kiáltották fentről
a megfigyelők. A hajó már egészen közel
járt hozzájuk, és nyomban kiderült, hogy Delacroix
márki utazik rajta, a gróf kedves cimborája. A félszemű
Delacroix márki, félszemét egy hosszú csővel
megtoldva, az új találmánnyal nézett át,
és ha két szeme lett volna, az egyiket szíves örömest
kész lett volna odaadni egy efféle nagyító
csőért, amelyben kedves barátjának arcát
oly közelből láthatta, hogy a három szőrszálat
is felfedezte rajta. Nagy fatölcséreket szájuk elé
tartva köszöntötték egymást, majd a márki
egy csónakot küldetett át, megrakva Itália gyümölcseivel,
vadjaival és csodás boraival.
"Szicília borát a megrészegedésig
kell inni", fejtegette Brogli gróf, "mert ennek a bornak hatása
mesés: a részegségből ébredő
ember csodálatosan érzi magát. Nincs beteg és
komor reggel, rossz szagú és keserves ébredés;
könnyű selyemköntösként simul ránk az
új nap, a legédenibb gondolatokkal és képekkel.
Igyunk, hát, barátaim, feledjük a bajokat!"
Amikor leszállt az éj, fáklyákat
gyújtottak, és nem álltak föl az asztaltól.
Igaz, aligha bírtak volna lábraállni. Vazul iszonyattal
emlékezett Jakab lovagra, aki gyakran megrészegedett, és
olyankor összemocskolta ágyukat is. Bénultan hallgatta
egyre féktelenebb lármázásukat. Miután
Margarita grófné eltávozott, a szó a szerelemélvezés
módozataira terelődött. A gróf, kíváncsi
embernek vallotta magát, kifaggatta a körülötte ülőket,
hogyan csinálják. Néhány együgyű
fickót is fölhivatott, de láthatóan alig várta,
hogy maga mesélje el kalandjait. "A világot bejártam,
és mondhatom, olykor elnémultam a meghökkentő
látványtól, képzeletet felülmúló
tudományoktól." Amikor észrevette Vazul tartózkodását,
"az ifjúság, óh, az ifjúság tanítása
a mi feladatunk!", felkiáltással aprólékos
magyarázatba kezdett. És itt a görögöt nem
érezte elég jónak, átváltott Levante
lágyabb és dallamosabb nyelvére, amit olykor a régiesen
csengő latinnal kevert. Csupán a mozdulatokat nevezte meg
görögül, osztihosz, ismételte igen gyakran a szót,
ugyanazt, amelyet a görög szigeteken kiáltoznak rémült
hangon, ha rengeni kezd a föld. Vazul előtt egy ismeretlen
világ tárult fel, víz alatt lüktető fák
bontották lombjukat, pulzáló torkú madarak
eleven húsdarabokat nyeltek szórtfényű égboltozat
alatt. Nem értette a szavakat, azaz értette, de nem látta
maga előtt az éhesen táruló vulvát,
nem látta maga előtt az anusz lüktető korongját,
nem látta maga előtt a betegségtől szederjes
hímtagot, amely kemény, mint a dió héja, mégis
feltöri a fogatlan száj.
A gróf Simeont sem hagyta ki. A sercegve ki-kialvó
fáklyákat újra faggyúba mártották,
és egymás lángjáról lobbantották
újra föl, miközben a gróf maga is egyik kalandjáról
gyújtott a másikra.
"Egyszer a Kán fogságába estem, s
ő apámtól magas váltságdíjat
kért, amit eleinte sehogy nem tudtak összeszedni az otthoniak,
így én a legsötétebb nyomorúságban
raboskodtam Tatária kietlen sivatagában; a forróság
elviselhetetlen volt, csupán az éjszaka hozott némi
enyhületet. Egyik éjszaka kint hasaltam a cellám előtti
kicsiny udvaron, és édes hazámra gondoltam, kedveseimre,
akiket lehet, hogy soha többé nem láthatok. Lassan egy
esztendeje nem ölelhettem nőt. Ám egyszer csak megnyílt
alattam a homok, ott, azon a helyen, ahol kidudorodott a testem. Magába
fogadott, beszippantott, mialatt oly édes álomképeket
bocsátott rám, amelyeket azóta sem feledtem. Zafírfényben
ragyogó női test, maga az ősanya, az első és
legigézőbb nő jött el hozzám. Soha senki
nem múlta őt fölül. Ez volt a forró, aranyló
homok, és én megértettem, csak azért tüzesedik
át nappal, hogy minél selymesebb és készségesebb
lehessen éjszaka, amikor magába fogad."
A gróf úr őkiválósága
meg fogja bocsátani neki, ha ő is elmesél egy történetet,
felelte Simeon. Ő negyven esztendőt töltött a sivatagban,
de nem akar hivalkodni, hiszen negyven esztendő ott, ahol semmi
nem mutatja az időt, annyi, mint egyetlen nap vagy egyetlen óra.
Ígyhát nem tudja, mennyi ideje élt viskójában,
amikor egyik hajnalon vihar kerekedett, és elragadta addigi menhelyét.
Attól kezdve a szabad ég alatt hált, a csupasz homokon.
A homok rá is csábító álmokat küldött,
és nem tudja, mi történik, ha egy Dzsaffar nevű
aggastyán nem téved arra. Teveháton érkezett,
és eldönthetetlen volt, ki kit vezet, hiszen mindketten vakok
voltak. Dzsaffar olyan nyelven beszélt, amelyet Simeon addig sohasem
hallott, mégis megértette a mondatokat. "Vigyázz,
nehogy a homokkal hálj, mert attól a perctől el vagy
veszve, sorsod örök bolyongás lesz, boldogtalan menekvés
fiaid elől", mondta Dzsaffar. "Micsoda fiak! A homokból bújnak
elő, gonosz természetű démonok, bármilyen
kicsiny vagy óriási alakot képesek felvenni, és
furfangjuk nem ismer határt, sem akadályt. Én láttam
ezeket a démonokat. Menekülök előlük, és
keresem is őket. Gyűlölöm őket, és
szeretem is. És mivel a démonok halhatatlanok, én
sem fogok soha megnyugvást és feloldozást találni.
Őrizkedj a démonoktól, én, Dzsaffar, a sivatag
holdkóros vándora intelek!"
Simeon történetét meghallgatva, a gróf
előbb elkomorult, aztán nagy és egészséges
fogait kivillantva hahotázni kezdett.
"De hát az én történetem, Simeon
mester, csak mese volt, semmi sem igaz belőle!"
"Tarsziszi Szent Gergely, akit az igazszájúnak
is neveznek, azt mondta, hogy minden történet igaz. Aki azt
mondja, hogy találkozott a mosolygó Istennel, annak szívében,
mint egy kagylóban, benne lesz Isten mosolya; aki arról mesél,
hogy három dühödt és éhes ordast terített
ki egymaga a faluszéli ciheresben, lelke kérgében
nyomot hagy a farkasok foga. Nincsenek hazug történetek."
A levegő illata megváltozott, bazsalikom
helyett kardamom illatot hozott a szél. Simeon ágya körül
lassan-lassan apró árkot vájt magának a nehéz
esti sugár. De ahogy közeledtek Szent Mauróhoz, egész
éjjeleket töltött írópultjánál,
hogy befejezhesse tanítómesterének, Tarsziszi Szent
Gergelynek ajánlott művét; a borítón
már ott állt a cím: Columbina simplicitas, Az egyszerű
galambok. Ha arra tévedt egy-egy orrát emelgető, szimatoló
patkány, az ima szavait sziszegte felé, a bogarakat tollhegyével
átszúrta, majd a szennyesvödörbe fröcskölte,
és ha nem pusztultak el rögtön, rájuk vizelt, élvezettel
fintorogva, "az életemre törsz, te ördögfajzat!",
felkiáltással. Váratlanul letelepedett Vazul ágyára,
és terveket szőtt arról, hogy még azt a bizonyos
Luthert, az Antikrisztus-tanítványt is visszatéríti
az eretnek egyházból. "Legyetek egyszerűek, mint a
galambok, de okosak, mint a kígyók!" Közelről
jól látszott, hogy arcán egyetlen ránc sincs,
ám a bőr alatt ezernyi repedés derengett. Gyerektest
üvegkoponyával, gondolta Vazul. Megérintette az oldalát,
és a keze mintha egy madárfióka súlytalan testébe
ütközött volna.
Amikor feltűntek Szent Mauró partjai, Brogli
gróf színpompás ruhát öltött, és
kiállt a hajó orrába, fél kezével a
keresztderék-vitorlát tartó kötelet markolva,
másik karját behajlítva, kesztyűs ujjait csípőjére
feszítve. Fényjelekkel jelezték a parti őrségnek,
ki érkezik, tegyék meg a szükséges előkészületeket.
A hajó befutott az apró öbölbe, és felhangzott
a grófi himnusz, szakállas kürtökből zengedezvén,
visszhangozva a vakító sziklákról, amelyek
csúcsán egykor hellén vár védte Odüsszeusznak,
a föld első urának országát. "Ezt a himnuszt
költötte az uramgróf", mondta Margarita grófné.
Brogli gróf Szent Maurón jóllehet
csupán egyetlen kastélyt tartott meg, és földjei
nagy részén bérlők gazdálkodtak, a velencei
alkirály a sziget uraként fogadta. Fényes hintót
küldetett elébe (bár a gróf sajátja is
előállt). Velence és a Pápaság szorosabbra
fonta a szövetséget, hiszen a pogány veszedelem már
nem pusztán "potencia" volt: ez az az esztendő, amelyet a
törökök később a csodák évének
neveztek. Nem messze, csupán néhány tengeri mérföldre
Szent Maurótól már gyülekeztek a török
gályák, hogy legyőzzék az egyesült keresztény
hajóhadat. És milyen különös egybeesés:
Szulejmán császár ebben az évben tette vazallusává
Moldvát is (ugyanazon a napon, amikor elkergetvén a portugál
hajókat, megveti lábát India földjén).
Ebben a diadalmas esztendőben Nagy Szulejmán száztizenkét
keresztény szüzet szállíttat háremébe,
köztük nem egy hercegnő, és hiába indulnak
apák és jegyesek, hogy kiszabadítsák őket,
mindannyiukat megbabonázza a rend és a fegyelem, az erő
és a gazdagság, az Oszmán végtelen hatalma.
Egyedül az alkirály, Vicenzio Salvino lányát
sikerül kimenteni az eunuchok festett körmei közül,
mégpedig épp Brogli gróf közbenjárásával.
Szent Mauró népe hálatelt zsongással vonult
a kikötőbe.
Simeon búcsúzóul keresztet rajzolt a hajón
maradottak homlokára, és intve intette őket, hogy
imádkozzanak napjában háromszor. Vazul egészen
különös módon izgatott volt, Carlotta járt
az eszében. A parton Simeon legott kihasználta a sokadalom
gyülekezését, megtartotta első beszédét,
amelynek végén a püspök emberei körülvették,
majd a fogdába hurcolták, hiába kapálózott.
Vele együtt vitték Vazult is, akit a váratlan erőszak
annyira megrettentett, hogy amikor tiltakozni akart, egy árva hang
sem jött ki a torkán.
A gróf csak másnap reggel értesült
az eseményekről. Épp kedves galambjait etette, beállított
hozzá Magellán páter, a püspök bizalmasa,
jelentvén, mi történt. A gróf egy édes
kis fiókát babusgatott, föl sem pillantott a páterre,
amiből érteni engedte, hogy nem akar közbeavatkozni.
Azért annyit megjegyzett, hogy együtt utaztak, s bizonyára
unalmasabb lett volna az út, ha nincsenek a hajón, amiből
azt is érteni lehetett, némi kedvezés talán
kijárna a foglyoknak. Így aztán Simeon és Vazul,
fél napot kapott, hogy elhordja magát: ahogy a nap delelőre
ér, lövetni fogják a hajót, úgyhogy imádkozzanak
a szél isteneihez, toldotta hozzá nevetve a püspök
embere. Ami elég fenyegetően hangzott, jóllehet ezt
csupán a kapitány fogta fel, aki tisztában volt a
jó velencei pattantyúsok képességeivel, s ha
ráadásul ágyúikat Cezare mester műhelyében
öntötték, akkor öt tengeri mérföldről
is telibe fognak találni (egyszer puszta tréfából
a pármai herceg szája elől ellőtték
a boroskupát).
Talán egészen másképp fordul
a történet, ha idejekorán kitudódik, mi lapul
a hajó aljában. Mindenki úgy tudta, a ládákban
porcelánt szállítanak, ami igaz volt ugyan, ám
az igazságnak csupán az első fele: mert a szalma közé
süllyesztett számoszi porcelánvázákban
valójában egy múltba nyúló, hosszú
és kalandos történet során Jakab lovaghoz került,
majd Vazulra testált kincs rejlett. Ez a kincs akkora volt, hogy
puszta létével könnyedén alakította a
politikai színeváltozásokat, háborúkat
döntött el, nem is beszélve egyebekről. Sem az
alkirály, sem a Maurón székelő Santis püspök,
sem pedig a mindentudó Brogli gróf nem tudott róla.
Vazulnak sem sejtette, mennyire gazdag.
Hogy kincs rejlik a pattantyúsok elől eliramló
hajón, ketten tudták csupán: a Számoszban maradt
fiskus, Jakab bizalmasa, egy bizonyos Akapulai nevű zsidó
és a török Mehmet Karrafás, az orvos. Mehmet becsületes
ember volt, azonfelül tudott titkot őrizni. Akapulai napokig
vívódott, aztán a mérhetetlen kincs agyonnyomta
lelkiismeretét, és kalózokkal szövetkezve, tízágyús
hajót küldött Vazul hajója után, vejének,
egy fiatal, kéjsóvár fűszerkereskedőnek
a vezetésével. Az útirányt tudták: Szent
Mauró, így hát nem volt nehéz dolguk, felvonták
a vitorlát, és a legrövidebb úton elindultak
a hajó nyomában. Csakhogy Vazul hajója a maga kiismerhetetlen
ívelésű hurkait rajzolta, és mivel a kalózok
Mauróba megérkezvén, hiába érdeklődtek,
a keresett hajónak még hírét sem hallották,
kocsmai kalandokkal, kisebb portyázásokkal töltötték
a várakozás idejét.
Santis püspök szegényes palotában
lakott, udvarán folyton katonák tanyáztak, a pinceablakon
pedig a foglyok állandó sirámai özönlöttek
elő. A palota gondnoka, aki kiengedte Simeont és Vazult,
gyors kiszabadulásukból azt olvasta ki, hogy nem akárkikkel
van dolga, ezért miután kitárta a cella ajtaját,
alázatosan bocsánatukért esedezett, de hát
az ember lelke darócossá válik, ha itt dolgozik, és
kérte őket, mondják meg, mi módon tehetné
jóvá figyelmetlenségét. Szüntelen imádsággal,
felelte Simeon. Vazul ezután megkérdezte, ismeri-e Carlotta
családját, a Bianchikat, mire a foglár-féle
ember készségesen elmesélte, hogyan menekültek
a szigetről, tartván a törököktől,
akik pedig nem rosszabbak, mint a velenceiek. (Igaz, valamilyen padlizsán
nevű patkányt esznek, és a gyerekek fütyijét
is kisütik, a saját szemével látta.) Mindezt
onnan tudja, hogy a püspök elfogatta Carlotta öccsét,
mert az ifjú Bianchi duhaj kedvében azt ordítozta
egy este a palota alatt, hogy szopósbarát, szopósbarát,
ami köztudottan a püspök úr csúfneve, szóval
néhány napra bedutyiztatta, a Bianchi papa pedig eljött,
hogy kiváltsa istentelen fiacskáját, és akkor
hallotta ő, Francesco Lismannini (nem érdemes nevét
megjegyezni), hogy Franciába hajóznak, van ott az öregnek
egy nemrég megözvegyült testvére.
Ahogy egyik nap a rákövetkezőnek beszédet
szolgáltat, éjjel az éjjel álmait szövi
tovább, úgy bonyolódott Vazul élete, és
jelent meg a látóhatáron az újabb kikötő.
Egyebeket könnyen meggyőzhetett (de erre nem volt szüksége),
merre suhanjon tovább a hajó, hanem Simeon hallani sem akart
Carlottáról. "Mért nem űzöd ki testedből
a vágyakat", szegte Vazulnak, és kérte, ebben a szent
pillanatban csupaszítsa le hátát, mert meg fogja korbácsolni,
és ezentúl minden este mindaddig megteszi, amíg a
lány teljesen ki nem törlődik emlékezetéből.
Miközben a lelkére beszélt, már leoldotta remetecsuhájáról
az elrongyolódott végű kötelet, és kétrét
megmarkolva, megsuhintotta a levegőben. Vazul némán
engedelmeskedett, letolta hátáról az inget. Eleinte
azt hitte, ez csupán egy újabb különc szertartás,
amolyan bogárűzés, de az első csapástól
megvonaglott, irtózatos fájdalom hasított belé,
megszédült, kiverte a verejték, és könny
szökött a szemébe. Térdre roskadt, aztán
lebukott arccal a padlóra: elájult. De azonnal magához
is tért. Simeon hátára fordította, szelíden
megpaskolta arcát. "Nem is képzeled, mennyi bűn van
az asszonyokban", suttogta. Tekintetében aggodalom volt, aztán
elmosolyodott. "Ne haragudj, kisebbeket fogok ütni. Úgy látszik,
a vessző is megteszi. Izsópcsokor." Vazul meztelen felsőtestét
kezdte bámulni. "Fehér, mint a halak hasa... Ki vagy te?
Mondd, hogy királyi vér csörgedezik ereidben, és
imádni fognak. Mondd, hogy tűz ég benned, és
majd menekülnek előled. Látod, milyen fakó az
én bőröm? Gyereknek csúfolnak, de elhasznált,
repedezett vályogból vagyok. Egy ezeréves kísértet
ügyetlenül, rövidlátón és reszkető
kézzel gyúrta magának ezt a két lábon
járó lakot, rozoga porhüvelyt. Tedd a kezed mellemre,
érints meg! Érintsd meg a bőrömet..."
Ezt talán mégsem Simeon mondta Vazulnak. Margarita
grófné szájába illenek efféle mondatok;
annál is inkább, mert gomolygó, ködös gondolatokat
ébresztett benne az ifjú számoszi herceg, olyanokat,
amelyek hétpecsétes titokként örökre megőrződnek.
Testének magányában ziláltan suttogott maga
elé mindenfélét, reménytelen sóvárgását
igyekezvén kivetni magából, de csupán egy újabb
fájdalmas emléket sikerült az emlékezet érzékeny
boltozatáról felszakítania. Margarita grófné
minden ifjú férfitestet magába temetett volna, hogy
aztán az elapadt gyerekforrás felfakasztójaként
újra világra hozza, és újra elnyelje, és
újra világra hozza, mígnem az ismétlések
láncolatában egyszer csak megszűnik minden, ami mulandó.
"Miért tilos a nőnek bort innia?", érdeklődött
a grófné urától, aztán meg se várva
válaszát, megkérdezte, mi történt a számoszival.
A grófot is furdalta, végül mi lett a püspöki
harcmozdulat folytatása, legott beküldetett a kikötőbe,
és a visszaérkező hírnöktől mindent
megtudott: Vazult a püspök úr elengedte, és ő
sietősen hajóra is szállt; közben egy kalózbanda
összeverekedett a kocsmában, mire az alkirály testőrsége
néhányukat kivallatott, s az egyik, a zsidó vejének
öccse váratlanul kikotyogta, hogy miért hajóztak
ide Számoszból, hogy kit kellett volna kirabolniuk, úgyhogy
innen egyenes következtetés vezet Vazul nyomába, föl
a hajójára, annak is a gyomrába, ahol temérdek
kincs rejlik, annyi, hogy azt még őszentsége a pápa
is megirigyelhetné, mert az elégséges volna neki,
ha még ezer esztendőt élne, akkor is. És a
gróf képzelete (teste örökké jéghideg
volt) lángra lobbant, beindult az agy kohója...
Ahogy elhagyták Szent Mauró vizeit, s a
pattantyúsok ágyúi belevesztek a szemhatárba,
leeresztették a vitorlákat, majd lázas tevékenységbe
kezdtek. Négy legény Calabria szigetéről egy
tarkaszőrű disznóval tért vissza, s ahogy szokásban
volt a hajón, azonnal nekiestek. A hörgés és
a vér bugyogásának hosszan elnyúló,
iszonytató hangjai Vazult kamrájába kergették,
Simeon azonban a fedélzeten maradt, hogy végignézze
az ösztönök (meglehet, ezt a szót nem ismerte) féktelen
tobzódását. A hajó megtelt vérrel, jövő-menő
lábak hordták szét a fedélzeten, fel a galériára,
le a kamrákba, a lakomára készülődők
izgatottságával sürgött-forgott mindenki, el-elcsent
egy nyers bőrdarabot, s csámcsogva elrágódott
rajta. A négy legény egyenesen a lüktetve bugyogó
vérkúthoz járult, sorban tapasztván ajkát
az állat nyakán tátongó lyukhoz, s az állukról
csupasz mellükre folyt meleg vért szétkenték
magukon. Simeon hagyta, hadd féktelenkedjenek, mert tudta, másnap
annál nagyobb lesz bűntudatuk; a részeg kábulatból
ébredvén, a gyomor és a fej sirámaitól
szédülve, felfedezik testükön a vér nyomait,
és hirtelen nem tudják, mit műveltek. Ilyenkor dermesztő
hatással bír az erkölcsi prédikáció.
Amikor az okádók a mellvédhez vonulnak, és
lent pezseg a víz az apróhalaktól, akkor ő
a vizet a pokolhoz, a halakat a pokol ördögeihez, a kiokádott
élelmet pedig elkárhozott testükhöz hasonlítja.
És ekkor a halál könnyítő eljöveteléért
sóhajtozók között megint akad, aki meginog, a csömör
és az undor és a bűntudat elvezeti őt önmagától
égi önmaga felé.
De még javában tivornyáztak, amikor
feltűnt Brogli lobogójával a hatalmas velencei csatahajója.
Az őrségbe állított három
ember egy ideig rá se hederített a sürgés-forgásra,
hanem amikor elkúszott orrukig a fokhagyma és a sült
hús illata, odahagyván őrhelyüket, ki-ki a magáét,
csatlakoztak a lakmározókhoz. Ettek és ittak, és
közben előkerült néhány közönséges
házascsiga: máris kirajzolták a versenypályát,
fogadásokat kötöttek; a csigákat különféle
levelekkel igyekeztek megetetni, hogy minél sebesebb araszolásra
ösztönözzék őket. Eszeveszettül ordítoztak,
remélve, hogy az állatok meghallja őket, és
teljesítik parancsaikat. Majorannát szórtak rájuk,
mert az egyik úgy tudta, hogy ettől megvadulnak egészen,
és futásnak erednek, mint lovak az abrakba csempészett
szennafűtől; később sorra kipróbáltak
egyebeket is, hasztalanul, aminek következményeként
szegény párákat sorra agyontaposták. Senki
nem figyelte a láthatárt, mígnem valaki észbe
nem kapott, ám akkor már késő volt. Mindenki
megdermedt, hang nem jött ki a torkukon, bénultan bámulták
a dagadó vitorlákkal a vizet hasító hajót:
az árboc csúcsán Brogli gróf zászlója
lobogott a velencei zászló fölött. Huszonnégy
ágyúcső meredt rájuk. A kapitány elkiáltotta
magát (már amennyire részegsége és ijedelme
engedte), bontsák ki a vitorlákat, de a gálya annyira
közel volt, hogy látszottak a pattantyúsok, amint lejjebb
eresztik az ágyúcsöveket, a háttérben
pedig megjelennek a fáklyát tartó tűzmesterek:
karlendítésnyire voltak a biztos haláltól.
És akkor a derült égből, mert honnan máshonnan,
hiszen egyetlen felhő nem volt az égen, égzengés
távolból, vatta közül sem hallatszott, a tiszta,
kék égből hangtalanul, mintha a néma angyalok
néma suhintása volna, mennykő csapott a gályába,
igen, valóban látni vélték, ahogyan az égből
lenyúló angyal göcsörtös ujjával megérinti
a gálya árbochegyét. Abban a pillanatban fénylő,
füst nélküli lánggömb borult a hajóra,
olyan erős volt a fénye, hogy mindenkit elvakított.
Aztán némiképp alábbhagyott az izzás,
és akkor szemellenzőt formálva tenyerükből,
döbbenten figyelték a lángoló vitorlákat
és a rángatózva, elporladó embereket. Úgy
vonaglottak, hogy Simeon később arra gondolt, látomás
lehetett az, amelyben a bűnöket felzabáló világ
minden őrülete megjelent neki. És amire számítani
lehetett, bekövetkezett: hatalmas robbanás rázta meg
a levegőt, a rengeteg lőszer, gránát és
mindenféle akna felrobbant. De bármilyen különös
volt, a hajótest nem szakadt szét, pedig még Vazulék
hajója is keservesen megrázkódott. Előttük
fél mérföldnyire szabályos gömbformájú,
eleven széndarab lebegett a tengeren, majd lassan-lassan beleveszett
a sisteregve felcsapódó gőzbe. Nem, nem gőz
csapott föl, hanem annál sokkal sűrűbb és
maradandóbb anyag, mintha a tűz és a víz egyesüléséből
egy ötödik elem született volna. S hogy mi történt
azután, már nem láthatták, mert vitorlát
bontottak, és sebesen siklottak tovább a feltámadó
szél kedvezésében.
A tűzgömbről persze sokáig beszéltek
még. Mint egy földre ereszkedett nap; a tenger szemvillanás
alatt kiszikkadt, nem, ez sem igaz: a lángokat nem oltotta ki a
víz, a tűz nem bánt el a vízzel. Mindenki tudta,
hogy egy hatalmas és közömbös erő hatalmában
vannak, ennek ellenére senki sem félt. S aki félt,
az sem mert kíméletért fohászkodni, mert megsejtette,
hogy tárggyá kell válnia. Az angyalok csókja
megperzsel. Isten érintése halálos. A forróságtól
Simeon is elalélt, holott a sivatagban hozzászokott a legnagyobb
melegekhez. Csupán Vazul érezte úgy, hogy felfrissült
a levegő, mintha kinyitottak volna egy ablakot; felélénkülve
nagyot nyújtózott. S ahogy ebben a nagyívű nyújtózkodásban
fölpillantott az égre, újra elővillantak a villámmadarak.
Fölvillantak, aztán lezuhantak, de nem oly súlyosan,
mint a kőként vízbe zuhanó jégmadár,
hanem könnyed cikkanással, anyagtalanul, mint a hullámok
hátáról felpattanó fények, amelyeket
a lenyugvó nap fröcsköl a hajóvitorlák vásznaira,
szórakoztatva az estéli órákban dologtalan
tengerészeket. És mintha megérezték volna,
hogy nézőjük akadt, örömtáncba kezdtek,
a levegőég ritka lakói, leginkább talán
a fecskékhez hasonlatos hírnökei egy világnak,
amelynek nincs kapuja. Bár nem csiviteltek, sebes mozgásuktól
a levegő meg-megzizzent... A Szentlélek földreszállása
lehetett ekkora látványosság. Vazul később
többször is igyekezett beszámolni a látványról,
megkísérelte lefestetni a legjobb udvari festőkkel,
írópultjához maga is odaállt, hogy papírra
vesse, eredménytelenül. Első hallgatójának,
az aléltságából éledő Simeonnak
is csak dadogott az égi csodáról. Bizonyára
a laviszok voltak, állapította meg Simeon, és azonnal
kérdezősködni kezdett a magukba roskadt emberektől,
nem találtak-e lehullott kődarabokat, merthogy ilyenkor gyakran
megtörténik, a fénylő tollú madarak lávakőként
lezuhannak. Kérte őket, ne nyúljanak az égből
pottyant kavicsokhoz, mert azok ismét rontást hoznak a hajóra.
"Bűnös holmi, bűnös holmi", ismételgette.
Holott a villámló fények játékánál
nem létezett ékesebb beszéd Isten létéről.
De hát ki is fogná föl a talányos
képek értelmét? Ki értené meg az álom
küszöbén túlról érkező szavakat?
Az egyszerű, közönséges szavak megindítják
a legbárdolatlanabb lelkeket is, írta Simeon a Columbina
simplicitas-ban (Társziszi Szent Gergelyt idézve). A kovácshoz
a üllő, a földműveshez a szántás-vetés,
az írnokhoz a kalamáris nyelvén kell szólani.
De hogyan kell szólni a tengerészekhez?
"A tengeren mit sem ér a vas, itt a vas órák
alatt megrozsdásodik. A vas nem vegyül sem az arannyal, sem
az ezüsttel, aminek okán egyetlen dolgot tehetünk: acéllá
kell kovácsolni. Az aranykard vagy ezüstkard amúgy sem
sokat ér. Mert a kard nem dísz, nem ereklye. A kard fegyver.
Mint ahogy az ember is fegyver. A kiebrudalt angyal, a legfőbb angyal,
Isten aljas és sanda ellenfele a földre szállt, Istennek
ezért van szüksége az emberre. Az acélkardra.
Tudjátok-e, hogyan készül az acél. Elmondom nektek,
tanuljatok belőle."
Simeon a barkasi hajóraszállás előtt
hosszú utat tett meg, Arábiából előbb
Burgumiba gyalogolt, és ott néhány hónapot
egy görög kovácsmester házában töltött.
A kovács pártfogolta a keresztényeket (talán
maga is keresztény volt, talán csupán zsidó
felesége orra alá akart borsot törni), szívesen
látta vendégül a gyerekremetét. Simeon feltehetőleg
abban a kovácsműhelyben szerette meg a szikrázva formálódó
vasat, az üllőn csengő kalapácsot, a sisteregve
feltörő gőzfelhőt, és raktározta
el elméjében a kovácsmester szavait, amelyekkel az
mesterségének titkait ecsetelte. Szentbeszédeiben
lelkes gyakorisággal nyúl a kovács műhelyében
látott átalakulás példázatához,
amelynek során az értéktelen vasból nemes acél
lesz. Ezért beszélt tehát kardokról a tengerészeknek,
akik szokatlan éberséggel figyeltek, aminek oka abban keresendő,
hogy a hajósnép mindig is szeretne kardot kötni, hiszen
nekik, emberemlékezet óta csak a rövidke tőr
dukál. Hogyan is néznének ki a hajókon hosszú
kardokkal. A kalózok is csupán rövid szablyát
dugnak övükbe (amely azonfelül görbe is), azzal csápolnak,
amikor átugrálnak a megcsáklyázott hajókra.
Hosszú kardot a városi testőrök viselnek, vagy
még azok sem. Hanem a mihaszna királyi lakájok, azoknak
jár a hosszú kard. Lusta és kevély népség.
De azért szíves örömest kötne valamennyi tengerész
hosszú, földet érő kardot.
Egyik hajnalon végre feltűntek Frankhon partjai.
Magas szirtek között hajóztak át, egy hűvös
és kietlen szoroson. A szirtek éles pereme kiállt
a vízből, madarak tollászkodtak rajtuk. Aztán
már csak két égbenyúló fal között
haladtak, olyan keskeny szorosban, hogy a hang háromszor verődött
ide-oda, mígnem kijutott az ég felé, vagy erőtlenül
elhalt. A kapitány most legfelül, a galérián
állt, repedtfazék-hangja megvastagodva, keményen csengett.
Az egyik szirten vár állt, szürke óriás,
teteje a gomolygó hajnali párába veszett.
Vazul elképedve bámulta az óriási
méreteket, és ahogy átjutván a keskeny járaton,
kiértek egy tágas öbölbe, amelyben hajók
százai ringatóztak, átadta magát az idegen
világ delejező látványának és
sodrásának. A kikötőben kalapácsolás,
állatok és emberek kiáltása, sokféle
hangszínből éledő zenebona vonta káprázatával
bűvkörébe. Éledő és működő
kikötőbe értek, a kötelek és csigák
nyikorgása, az ismétlődő kiáltások,
a döndülések, a rakodás szakszerű műveleteihez
fölsorakoztak a Carla tengerészeinek mozdulatai is. Nem, nem
tudta magát kivonni semmiképpen. Nem lehetett visszafordulni.
Minden eldőlt immár, nincs visszaút, és ettől
a sodró, bizonytalan állapottól még soha nem
érzett honvágy kerítette hatalmába. Ahogy a
kikötő egyre beljebb szippantotta hajóját, ahogy
a hajón mindenkit elfoglalt a kikötés gondja, és
mindenki belefeledkezett abba, ami a feladata volt, pillantásra
sem méltatva a dologban járatlan bámészkodót,
képzeletben visszasiklott Számoszra, de nem a lovag házába,
hanem tovább suhant, vissza a kikötő sikátoraiba.
Egy pillanatra megcsillant lelke mélyén a gyermekkor otthonossága,
a betemetett, de örökké ezüstlő melegség,
amely minden honvágy alján ott lapul. Az anyaöl. És
ugyanebben a pillanatban a legélesebben, a legaprólékosabban
kirajzolódott előtte az a nap, amikor a lovag megszólította.
Megjelent előtte a tonhal, amelyre a sikátor bűzös
csatornájában bukkant: kopoltyúja vöröslő
sebként lüktetett, vagyis élt még. Megérintette
a hal szemét, s ettől az érintéstől
a hal megrándult, ő hátraugrott, de mintha tekintetük
örökre összefonódott volna, és ebben az összefonódásban
élő kapcsolatba kerültek, a hal tudta, hogy ott van,
és segíteni fog neki, megmoccant, farka rándításával
hasára fordította magát, néhány hüvelyknyit
előrekúszott, jelezve az irányt, ami a szabadulás
felé vezeti. De Vazul nem taszította arrébb, örült
szerencséjének. Irigyelni fogják majd, ahogy viszi
a piactér felé, és megpróbálják
elcsalni tőle, sőt, erőnek erejével elvenni,
de ez a hal az övé, meg fogja védeni. Szól Torofinónak,
ő a vezér. A csatorna bűzös volt, de a hal még
frissen illatozott, épp ez az illat hívta fel rá Vazul
(akkoriban még Túrónak csúfolta mindenki) figyelmét.
Bizonyára jó pénzért megveszik a piacon.
Nyúlt a halért, hogy megragadja kopoltyúit,
amikor a sikátor bejáratánál feltűnt
az aggastyán, kezében bot, oldalán tőr, s a
bot hegyével a követ ütögetve mondott valamit, miközben
előhúzta erszényét, és megcsörrentette.
Vazul előbb a halra gondolt, hogy máris vevője akadt,
s csak újabb felszólításra értette meg,
mit kell tennie.
Az öreg lovagnak nem volt olyan friss illata, mint
a halnak. Szájából orrfacsaró lehelet tört
elő. Amikor megszólalt, váratlanul ugyanúgy
kezdett beszélni, mint a sikátorok népe, "te büdös
mócsing, aki kibújtál anyád valagából,
jöszte azonnal, vagy mehetsz máris vissza anyádba".
A házak között a forró levegő hullámzó
foncsorozású tükrében tündökölt
a halál, a sikátort átszövő kanálisokban
legyek zümmögtek, a salak diadalát megénekelve,
városok, országok és birodalmak fölött.
A hajó eltörpült a kikötő
egyetlen hatalmas gépezetében. És szemrevehető
volt kicsinysége és jelentéktelensége, szegényes
vitorlázatának fakó és apró vásznai
belevesztek a párnaként dagadó kevély vitorlák
erdejébe. Szürke kis veréb a hatalmas keselyűk
és pompázatos énekesmadarak között. De a
legények vidámak voltak, Iszmáil is elemében
volt, és finom mozdulatokkal ide-oda rángatva a kormánykereket,
megelőzte a hatalmas testeket, példázatát adván
az elbizakodottság gyarlóságáról és
kárhozatos következményeiről.
Vazult egyetlen dolog tette most mégis boldoggá.
Simeonra gondolt. Történjék bármi, immár
lesz, akinek elmondhatja bajait. "A végzetes tragédiák
kimaradnak a történelemből, mert olyan népeket
sújtottak, akik nem tudtak írni, nem tudtak beszélni,
vagy senki nem értette, mit akarnak elmesélni", írta
Simeon. Hát ő majd bevezeti abba a közösségbe,
amely Szent Vazul népéhez hasonlatosan meghallgatja Isten
szavát. Isten magánya szétporlik, csillagtűzként
hamvad el a földi égbolton. Simeont kereste pillantásával,
de Simeon, kihasználva az utolsó perceket, kamrájukban
körmölt.
Szívdobogva sietett utána. Atyám,
kiáltotta süvöltve, kiengedvén az izgalomtól
bennragadt levegőt. Simeon vaksin felpillantott. Maga előtt
valamit eltakart karjával. Tekintetével is igyekezett iménti
arcát palástolni. Vazul, még az örvendezés
lendületével közelebb lépett. Az írópultra
esett pillantása, és ott megpillantotta a kőmadarakat.
Az egyik még egészben, a másik már széttörve...
Mint egy darabokra tört cserépmécses. Kivehető
volt a tátongó üreg, és ott volt az üregbe
illő fényes kődarab, egy vakító gyémánttojás,
amely a pillantástól megrettenve gurulni kezdett az enyhe
lejtésű deszkalapon, megtorpanva szegélyénél.
Vazul elkapta róla pillantását, nehogy
tovább guruljon; újra Simeonra tekintett. És ez a
pillantás az imént leírt sodrásnak erejével
távolította Simeontól, indította el egy alig
felidézhető eseménysor mentén, olyan vidékekre,
olyan históriákban, amelyekbe minden előzmény
nélkül került, váratlanabbul, mint ahogy Jakab
lovag házába. Vagy ahogy majdan a hóhérai elé
lép a szucsvai piactéren.
Távolodott tőle, miközben a valóságban
a kamra nyitott ajtaján betóduló napfényben
egészen közelről nézhetett arcába. És
újra megbabonázta az arcbőr alatt derengő,
vékony szálakból szőtt, apró lyukú
repedésháló. Csak a bőrt lehántva találhatott
volna választ arra a talányos kérdésre, hogy
a bőr alatt futnak-e szét a repedések, vagy a bőr
alsó rétegében, a fonákján... hogy a bőrt
lehúzva, ép arcot látna, vagy minden lehullana, mint
a vakolat. E finom rajzolat más okból is talányos
volt, ugyanis ahogyan könnyű pír önti el a szemérmes
arcot, úgy sötétült szabályosan jelentkező
hullámokban a bőr, és ennek okát a repedések
folytonos gyarapodása adta; lökésszerűen, alkalmasint
a vér áramával, vagyis belülről, igen,
a szív felől érkeztek ezek a hullámok: Vazul
meg volt győződve, hogy amennyiben fülét Simeon
arcához közelítené, hallaná a keletkező
repedések jellegzetes zaját is. Lehetetlen megállapítani,
hol a határ: a szív feszítő erejének
meddig bír ellenállni a bőr, és azután
meddig bír ellenállni a test. Mikor szóródik
szét darabjaira? A darabok meddig repedeznek tovább? Mert
kétség nem fér hozzá, a szíverő
akkor is működik, midőn a szív is szétreped...
Az arc még élt, ám az orr és az orca találkozásának
finom lejtésű domborulatát hovatovább már
a csuszamlás fenyegette, és amikor ez a mondat elhangzik,
már semmi sincs a helyén: nemhogy a bőr nincs a húson
és a hús alatt nincsenek csontok, hanem a csontok, a legmakacsabb
részek sincsenek meg; földbe kerültek, onnan aztán
kimosta őket a bőséges provence-i eső, és
a patakok hordalékával a tengerbe sodródtak... és
persze igaz ez az anyagtalan anyagra is: az a képzelet, amely kiagyalta
a repedéseket lefestő mondatot, midőn az olvasóval
találkozik, talán már ugyanúgy szétfoszlott,
miként Simeon porhüvelye.
"Isten gondoskodik az őt imádók lelki
békéjéről", mondta a gyerekremete, s a drágakövet
kebelébe süllyesztette. Aztán lesújtott a másik,
még ép madárra. A kiforduló kőbél
ezúttal olyan volt, mint a vörösopál, vakítóan
lángolt. Ezt is elmarkolta, és anélkül, hogy
a madár szétszóródó maradványaival
törődött volna, kisietett a fedélzetre.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu