(LIPCSE) - Mire Lipcsébe költöztem, már jó néhányszor megfordultam a városban: jöttem a vásárra, mert oda utazott az ember, hogy külföldet lásson. Ideköltözésem nyarán aztán azonnal nekiláttam, hogy feltérképezzem, mondván: mostantól ez is hozzám fog tartozni. Végigjártam belső udvarait, amelyeket már ismertem százéves fényképekről: reklámtáblákkal vannak tele meg kisgyerekekkel cúgos cipőben és szalmakalappal a fejükön, és a gyerekek megigézve bámulnak a lemezes kamerába, amely doboz forma árnyékot vet a kockakövekre. A piactér körüli utcákat és árkádokat sötét, súlyos, nemes előkelőség és szemmel látható gazdagság jellemezte. Egyik-másik parányi köz neve pedig milyen ellenállhatatlan hangot ütött meg ebben a tiszteletet parancsoló összdíszletben: Mezítlábas utcza...
Szerelembe estem.
Otthon, a bérelt szobámban zaj volt, a folyosón állandóan barkácsolt valaki, hogy megjavítson valamit. Ebből hamarosan rájöttem, hogy a város nincs jó állapotban. Beleszerettem, ahogyan beleszeretünk valakibe, aki nem különösebben szép, de akivel megosztjuk titkunkat, a múltunk titkát. Egy éjjel aztán megálmodtam: mintha kagylómész-sziklából faragták volna ki.
Attól az éjszakától fogva összetartoztunk. Szerettem déli kivezető útjait, a mélabús hárs- és platánallékat, amelyek mögött a pompás polgárházak homlokzatai vénhedeztek. Bebarangoltam északi külvárosát, az egykori előkelő negyedet századfordulós villáival, ahol vadrózsa burjánzott, a szél meg az idő elmállasztotta a díszes erkélyeket, s ahol negyven éven át az orosz parancsnokság állt, egy világoskékre festett, a bejáratnál két piros műanyag-papírkosár által szegélyezett villa. Emlékszem M., a harisnyagyáros fényképére: fiatalember talpig fehérben, amint fején már a bőrsapkával elindul neobarokk villájából a repülőtér felé, hogy átadja magát a repülés örömének.
Ha egy városnak van történelme, nem veszítheti el a súlyát. Figyeltem, hogyan tartja magát négy évtizeden át különösebb ápolás nélkül.
Aztán, jóformán egyik napról a másikra, ott állt előttem, amilyennek álmomban láttam. Előbb egy ház, aztán kettő, aztán három: vajsárga homokkőből, kalácspuhán, arany kilincsekkel és vörösréz portáltetőkkel. Ha pedig benyitott az ember, az öntöttvas csigalépcső égi lajtorjához hasonlatosan, szabadon állt a házban.
Elakadt a szavam.
Odakint valaki még azt kiáltotta: - A nép mi vagyunk! - Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan mehet. Viszont soha nem is kételkedtem benne.
A város azóta egyre jobban kivilágosodik. Az utcákat fény árasztja el. Mintha újonnan érkeztem volna, kezemben a régi fotográfiákkal újra végigjárom belső udvarait. Az udvarok most sokféle állapotban vannak: a régi képekében, rajtuk a kötényes kislányokkal, a közvetlen múlt elhagyatott állapotában, ahonnan néhány láda még mindig ott áll, ahol évtizedekig állt, némelyik udvarból pedig már társalgás, pohárcsengés és illemtudó evőeszköz-koccanás hangjai szállnak a jövő megannyi tálalóasztalkája mellől, rajtuk a kések, villák, kanalak és meghajtogatott szalvéták kelléktárával. Elfogódottan járom a régóta ismerős utcákat. Még az öreg, komor Tamás-templom is a száraz tengerhomok színét ölti. Egy kicsit minden valószerűtlen. Nem egészen érthető. És valahogyan: mintha színház is volna.
Fejem fölött az építődaruk keresztezik egymást, lábam alatt pedig összegyűlik a forró vízgőz, amely száz éve száll fel a titokzatos nyílások rácsai közül, és fehér páracsíkokként lebeg Lipcse éjjeli utcáin.
ADAMIK LAJOS FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu