az első taktusok...
Egy évig Berlinben éltem.
Egy éve már, hogy hazajöttem. Mintha nem is történt
volna meg. Messzi már, mint egy álom! El akartam felejteni.
Túlságosan szabad voltam ott: zavartalan magányban,
csöndben, nyugalomban éltem. Az előtte való években
nagyon el akartam menni az országból, és tulajdonképpen
bárhova, ahol biztosan nem különböztetik meg az embert
aszerint, hogy melyik pártra szavaz, mármint úgy kinézetre,
mert a szavazás nálunk titkos természetesen, azt mondani
sem kell, de azért mégis nagyon vágytam már
erre az utazásra, és a sors, illetve az Anna Krüger
Alapítvány, még pontosabban Ingrid Krüger, Napkönyv
című regényem német kiadásának
lektora lehetővé tette a számomra, hogy egy évig
- 2000 októberétől 2001 októberéig
Berlinben dolgozzam, és ne kelljen Magyarországon lennem.
Olyan volt, mint egy csoda.
Nem csak olyan volt, de az is volt.
Lehet, hogy nem fogom elmondani, miért szerettem volna annyira távol kerülni néhány évvel ezelőtt még rajongásig szeretett hazámtól. Lehet, hogy nem fogom tudni elmondani, és azért nem mondom el. De lehet, hogy azért nem mondom el, mert tartok a következményektől. Elképzelhető persze, hogy valójában semmi okom félni a következményektől, például attól, hogy lesznek, akik el fogják magyarázni, miután ez a szöveg megjelenik, mennyire torz dolgokat írok. Nem is nekem magyarázzák el ezt, hanem a magyar közönségnek. Napilapban és hetilapokban törlik belém a cipőmet. Mint teszik egyébként, és persze nem csak velem, sok éve már. Rémeket látok. De már akkor is rémeket láttam, teszik majd hozzá, mikor 2000-ben úgy éreztem, hogy ha nem mehetek el egy időre otthonról, megfulladok. Nincs rá okom, hogy bármitől is fulladozzak... Nyilván képletes értelemben gondolom, de abban az értelemben sem kellene ilyesmit éreznem.
Berlinben aztán úgy éreztem magam, mint aki megmenekült.
Ideiglenesen, mert csak egy évre, de megúsztam. Egy év
azonban mégis csak hosszú idő, gondoltam, közben
még sok minden történhet. Talán visszatér
az életkedvem. Talán írok is valamit. Talán
zseniális dolgot írok, amit lefordítanak németre
és angolra és tibetire és franciára, és
izlandira, és mindenféle más nyelvre, híres
leszek, az úgynevezett európai írók közé
sorolnak majd, akiknek a sorsát figyelemmel kísérik
nyugaton, mindenfelé hívnak, mint az Esterházyt meg
a Nádast és a Kertész Imrét, például
magvas előadásokat tartani, meg aztán felolvasásokat
is, vagy díszvendégnek fontos kulturális eseményekre,
hogy ne kelljen állandóan a manapság határozottan
szélsőjobboldali atmoszférájúvá
lett hivatalos Magyarország felháborító hazugságait
nyelnem, mint egy túl közeli gyárkémény
gyanús füstjét... Csak akkor szeretnék
otthon élni, ha kedvem van hozzá. És én majd
megmondom, gondoltam Berlinben, mikor lesz hozzá kedvem... Még
Ingrid Krűger is csodálkozott, hogy miért félek
ennyire a magyar klímától. Berlinben lassacskán
már rettegtem attól, hogy egyszer majd végleg haza
kell mennem. Kértem őt, valósággal könyörögtem
neki, tegyen valamit, értse meg, nincs szükségem újabb
ösztöndíjra, hanem csak egy kis lehetőségre...
Végül így szólt: - De hát a határok
nyitva vannak, Michael! Három-négy hétre még
vízumot se kell kérnie, hogy idejöhessen: fogja magát,
repülőre ül, és kész. Tudja, leszáll
Tegelen, azután ahogy szokott, felkapaszkodik imádott buszára,
ami behozza a Zoologischer Gartenre... És már itt is van!
Na ja, mondtam. Klar.
És már tudtam, hogy vissza kell mennem Magyarországra.
Berlinben, az August Strassén laktam, a Mittében, közel
az Orenienburger Strasséhoz, a berlini zsinagóga hátsó
udvarával szemközti házban. Annak a zsinagógának
a hátsó udvarával szemközti házban, amelyet
a Kristályéjszakán megrohamoztak és fölgyújtottak
a nácik. Most, illetve már egy ideje helyrehozták,
ám a pusztítás valóságosan soha jóvá
nem tehető tényét hangsúlyozandó, csupán
a homlokzatát és az aranyozott kupoláját építették
fel ugyanolyanná, amilyen a Kristályéjszaka előtt
volt, továbbá még azokat a kapcsolódó
zsidó épületeket, melyek már annak idején
is a zsinagógának szolgáltak. Ma újra zsidó
intézmények vannak benne, hitközség, chevra kadisha,
étterem, múzeum... A zsinagóga utcai homlokzata mögött
azonban egy különös, üres tér is található:
a pusztítás sivár emlékműve a Kristályéjen
történtek, illetve a második világháborúban
elhurcolt és megölt berlini zsidók emlékére.
Ottlétem alatt, 2000 októberétől a zsinagóga előtt egy szabályos katonai páncélkocsi és tank posztolt. A járdán német katonák, nyakukban géppisztoly... Mit tesz a véletlen: éppen aznap táboroztak le, amikor megérkeztem Berlinbe. Az előtte való éjszakán ugyanis kézigránátos merényletet követtek el Berlin egyik külvárosában egy kisebb zsinagóga ellen, nem sokkal előtte is történt ilyesmi, úgy tudni, részben arab-iszlám érdekeltségű, jobboldali csoportok halálos áldozatokat szerencsére nem követelő terror-kísérletei voltak ezek - ám azért a páncélkocsit még egy év múlva, 2001 szeptemberében is ott láttam állni minden nap a lakásom környékén.
2000 októberében, azon a reggelen, midőn elindultam Berlinbe, s a ferihegyi reptér szabad vámterületén a soromra vártam, vagyis arra, hogy útlevelemet s kézipoggyászomat a hatóságok még egyszer, utoljára ellenőrizék, az utasok szórakoztatására elhelyezett televíziós készülékek a kormánypártok által kisajátított magyar közszolgálati tévé reggeli lapszemléjét sugározták. Az első hír a berlini merényletről szólt. Utána több hírügynökségi jelentés számolt be arról, hogy izraeli katonák orvul lelőttek több ártatlan palesztin járókelőt, köztük egy gyermeket is. A következőkben aztán egy, az Osztrák Szabadságpárt prominenséhez Jörg Haiderhez közelállónak mondott osztrák lapnak a merényletek bel- és külpolitikai hátterével foglalkozó cikkeit ismertették. És akkor egyszercsak beléphettem a Lufthansa-gépbe. Elhagytam Magyarországot. Két óra múlva egy dzsungel-zöld, high tech páncélkocsival és a hozzá tartozó, mosolygós, állig felfegyerkezett őszemekkel néztem farkasszemet az Oranienburger Strassén, új lakásom mellett egy kőhajításnyira. Abban a pillanatban értettem csak meg, hogy ezek a katonák nem csak a zsinagógára vigyáznak.
Az első hét végén megszakítottam a kapcsolatot hajszál híján minden magyar ismerősömmel Berlinben. Nem csodálkoznék, ha azt gondolták volna, hogy utálatosan elkényeztetett alak és túlságosan is dúlt lélek vagyok, felettébb meggondolatlan emberkerülő mizantróp, de most jól pórul járok majd biztos, mert napokra úgy egyedül maradok, mint a kisujjam - ám ha így gondolták volna, alaposat tévedtek! Egyedül maradtam ugyan, a feleségem néhány nap alatt mindent rendbe rakott körülöttem, és megtaláltuk a jó kis állandó uszodámat is a GÄrtner Strassén, a francia sajtos boltocskát is, a Maraist, a Tucholsky Strasse sarkán, az égbe szálló HÄftlingre emlékeztető Jézus szobrot, a hozzá tartozó fenséges kék üvegablakokkal a GÄdachtnis Kirchében, és általában mindent, amire egy éven át feltétlenül, szinte naponta szükségem volt, utána a feleségem szépen felszállt az Unter den Lindenen a TXL buszra, amely őt Tegelre repítette, onnan haza, én pedig ott álldogáltam a békés őszi napsütésben, berlini szélsuhogásban az Unter den Lindenen, szálegyedül, és még egy évig boldogan.
Azon az őszön medvék álldogáltak végig az Unter den Lindenen, a középső járdaszakaszon. Iciri-piciri medvék, akkorák, mint egy-egy két lábon álló nyúl. Lehetett belőlük vagy tízezer darab. A Brandenburgi Kaputól a Neue Wachéig a járdán végestelen végig ott pitiztek, színes műanyagból kiöntve, ha jól emlékszem, százas csoportokban, így ahogy mondom, száz fehér medve, száz vörös, száz sárga, száz fekete. A középső járdaszakaszon elfoglalták az összes helyet, a Német Újraegyesülés Napjától talán egészen a karácsonyi ünnepekig. Egy sikeres és már nem is fiatal alternatív művész díjnyertes alkotása volt ez. De nem bántotta senki az ő medvéit. Nem rugdalták szét őket, nem fújták le festékkel már az első nap, nem rondították össze fasiszta vagy nacionalista politikai jelszavakkal, nem csörtettek közéjük se részegen, se józanul a németek... Ott állt tízezer felesleges, más-más színű, pici maci a legszélesebb sugárút középső harmadában, kilométer hosszan. A berliniek nemigen vették észre, hanem fegyelmezetten kikerülték őket, hónapokon át. A turisták egyike-másika begyalogolt a medvék közé, azután zavartan kigázolt közülük.
A Német Újraegyesülés Napján az Unter den Lindenen hullámzó tömeg viselkedését figyelve tűnődtem először a berlini - vagy németet kéne mondanom? - ember tulajdonságain. Sok fegyelmezett embert láttam a menetben, sok-sok szegény embert. Mint New York utcáin is egyébként, hiszen már csak a szegény ember gyalogol a világon mindenütt. Gazdagnak lenni manapság mindenek előtt azt jelenti, hogy láthatatlannak: elérhetetlennek lenni. Elzárkózni a csőcselék, a turisták, az ismeretlen, kutató szemek, ellenőrizhetetlen videokamerák, és általában minden probléma elől. Az utcákon már egész Európában, talán Monacót kivéve, a vesztesek özönlenek, ők vonulnak fel önkéntes alapon, a lúzerek, a bérből és fizetésből élők, akik még valahogy rávehetők, hogy ünnepi alkalmakkor eljátsszák a nép szerepét, ingyen. Sőt, még a sörüket is fizetik! A győztesek a sörért se fizetnek, ők állófogadásokon potyáznak, már ha egyáltalán, mert sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen kihagyják az állami ünnepeket, és pihengetnek erődszerű, láthatatlanná tett kastélyaikban.
Kik gyalogolnak még az Unter den Lindenen?
Kelet-berliniek. Azok közül az emberek közül mászkálnak
itt most a legtöbben, akik tizenvalahány éve a Hotel
Adlonba nem mehettek volna be. Még körülnézni se.
Az a halál-térségben volt, ahol Walter Ulbricht hóhér-határőrei
felszólítás nélkül is lőttek...
Nem is volt még meg, vagyis már a Hotel Adlon. A tehetősebb
nyugat-berlini polgároknak (és egy kelet-berlinihez képest
az összes nyugat-berlini polgár elkényeztetett, unott
arisztokrata máig) nem valami nagy élvezet a tömegben
lökdösődni a Brandenburgi Kapu környékén,
a megafon-rock zsivajában.... De azok, akik ide évtizedekig
csak sírni és beteg módon vágyakozni jöhettek,
mintha sokkal többen lennének. Itt lökdösődnek,
téblábolnak a reménytelen tömegben mind, akiknek
a Fal nem egyszerűen elrontotta az életét, de esélytelenné
tette még az ivadékaiét is.
Nem mindegy az, hogy a hajdani Kelet-Berlinben vagy Nyugat-Berlinben
koptatod a járdát és a metrókocsi üléseit.
Nem mindegy, hogy hol vagy te szegény... Az ember azt hinné,
Kelet-Berlinben, ahol történelmi okokból a lúzerek
tömegei élnek, olcsóbb a fasztfúd, a mozi, az
alsónadrág, mint a város nyugati részén.
Fordítva, természetesen: az Alexanderplatzon valamivel drágább
a sült krumpli, mint a Wittenberg Platzon, és az új
áruházban, a csak Kaufhofnak emlegetett berlini Corvinban
is valamivel drágább az áru, mint az C&A-ban.
Tapasztalataim szerint, a berlini Ossi-k számára, legalábbis
mostanában, nincsenek olyan mesés mértékű
árleszállítások sem, mint amilyenek a Kurfürstendamm
elvásott ínyű ínyenceinek a kedvéért,
például a szép Wertheim Áruházban rendszeresen
szoktak lenni. A Kaufhof földszinti szupermarketjában az ananász
éppúgy poshadtan is árusításra kerül,
mint a pesti nagycsarnokban. Szükségképpen nem veheti
észre a vevő, hogy becsapták, ha csak akkor nem, mikor
már hazavitte... De akkor már megvette. Úgy kell neki.
A Kelet-Berlinben járó metrókocsik többsége
kívülről rondán össze van firkálva,
belsejükben grafiti-mintásnak álmodott, tehát
baromi csúnya, csiricsáré a műbőr üléshuzat,
meglehetősen kicsik az ablaknyílások, és az
utas nem mindig tudja kinyitni az ablakokat. A nyugat-berlini vonalakon
kattogó kocsik többségének üléshuzata
hallatlanul elegáns, szürkés zöld francia bársony.
Ott tartózkodásom alatt egyet se láttam összemocskolva
vagy felszakítva, a kocsik falát is csak elvétve rondítják
a firkálások, és az ablakokat feltétlenül
ki lehet nyitni.
Vajon hol van több koldus, mármint Keleten vagy Nyugaton?
Ne hamarkodd el a választ, oh, Olvasó, te nyájas.
Gondolkodj előbb! Persze, igaz, gondolkodtam-e vajon ezen a kérdésen
én magam, mielőtt idemenekültem volna Pestről?
Hogy a Keleti pályaudvaron, vagy az Apponyi téren volna-e
inkább érdemes koldulnom? Most már, így utólag
persze hamar rádöbbenek: az Apponyi téren sokkal többen
mernek koldulni mindig, mint a Keleti előtt... Egy szó mint
száz: teszem azt a Friedrichstrassétől a Zoologischer
Gartenig meglehetősen érdemes kéregetéssel
próbálkozni...
Mármint annak, aki tud valamit.
A dolog a következőképpen működik: a Friedrichstrassén
a középső kocsik valamelyikére felszállsz
egy társaddal, aki inkább legyen férfi, mint nő,
és te magad is legyél inkább férfi, mint nő.
Mármint kinézetre legalább... (Berlinben ennél
többet nem kívánhatsz.) És legyen nálad
valami hangszer. Még jobb az, ha mindkettőtöknél
van valami hangszer. Bármi: hegedű, okarina, trombita, fuvola,
gitár, szaxi... Adj egy megállónyi esélyt azoknak,
akik nem óhajtanak műélveződdé válni
- ez csodálatos, hogy ezt az esélyt megadod, ez a te
koldusságodnak eleganciát ad, így aztán például
Kornis, a magyar író még idejében átmenekülhet
a macskazene elől az előző kocsiba, ahova te nem követed,
mert a BRD-ben csakis balról jobbra és hátulról
előre koldulunk, fordítva ez kizárt -, no és
akkor a Lehrter Bahnhóf elhagyása után mondjuk elhegedülöd
a Ha én gazdag lennék-et, elfújod az Il silenciót,
vagy elpöngeted balalajkán a volgai hajóvontatók
sirámait, hangszered lehet fésűre feszített
selyempapír is, te magad nyugodtan lehetsz munkanélküli
és/vagy orosz, ukrán, cigány, vagy teszem azt bangladesi
nemzetiségű, ugyanakkor és amellett HIV-pozitív,
meggyőződéses munkakerülő, érthetetlen
és gyógyíthatatlan szegénységben szenvedő
egyed, csupán az a fontos, hogy a Tiergarten megállóig
be kell fejezned a zenélést, és akkor marad még
kereken egy megállónyi időd arra, hogy társaddal
együtt, pohárral a kézben, vagy pedig nyitott tenyérrel
és szégyenlősen mosolyogva, illetve egy fenéket
mosolyogva, inkább nagyon is szigorúan minden utasnak lehetőséget
adj arra, hogy zenére csak nyomokban emlékeztető decens
lármád ellenértékeként kapj kocsinként
minimum 2 márkát, a maximum pedig... hát a csillagos
ég! Kábé 5-8-10 márka azért egy óra
alatt összejöhet, de azután a Zoologischer Gartennél
feltétlenül szálljatok le a tujáról, és
tartsatok szünetet, ne zaklassátok állandóan
a sokszor nálatok is szegényebb, de bizonnyal szemérmesebb
embereket. Akkor se szabad ezt tenned, ha ne adj isten egy fillért
se kapsz senkitől. De még egyszer mondom, az kizárt.
A muzsikáló koldusokat Berlin elfogadja.
Ez a város alapjában baloldali érzelmű,
mondják új német ismerőseim.
Amit az S-Bahnon látok, az nem csak kéregetés,
de bizonyosfajta tüntetés és spontán teszt is,
a multikulti Berlin méltóságteljes felvonulása,
a másság szúrópróbája, a bohémvilág
aljának szereplési lehetősége, továbbá
némi city-giccs, csupán elhanyagolható mértékben
igazi koldulás. Nézzem meg jól az utasokat:
aki soha nem ad közülük, azok minden bizonnyal jobboldali,
konzervatív szavazók, aki meg ad, azok a militáns
baloldaliak... Utóbbiak bátor jelenlététől
olyan szabad és érdekes ez a város ma, hogy a kulturális
kínálata már-már New Yorkéval ér
fel.
Táblát a nyakamba: ZSIDÓ SZÁRMAZÁSÚ
MAGYAR ÍRÓ VAGYOK. KÖSZÖNÖM NÉMETORSZÁG,
HOGY BEFOGADTÁL! NEM SZERETNÉK A HAZÁMBA VISSZAMENNI,
AMÍG MAGYARORSZÁGON A HOLOCAUST TAGADÁSA NEM BŰNCSELEKMÉNY,
ÉS A SZÉLSŐJOBBOLDAL LEGITIM POLITIKAI TÉNYEZŐ.
KÉREM, SZERÉNY ÖSSZEGGEL TÁMOGASSÁK MEGÉLHETÉSEMET!
No de mégis: mit adjak elő?
Muzsikálni nem tudok, ha csak nem szavakkal. Magyarul
azonban a magyarok beszélnek, és hát zömmel nem
Berlinben. Németországban éppenséggel a magyarra
volnának kíváncsiak belőlem, a mai magyar helyzetre,
németül - én pedig örülök, ha nem kell
a mai Magyarországhoz kapcsolódó szorongásaimmal
foglalkoznom. És nem tudok németül. Rosszabbak az esélyeim
a bangladesi hegedűsnél.
Korrekt világ ez, habár nem vidám. De nem is aljas. Az emberek arca be van zárva, le vannak húzva a redőnyök, ez igaz, és ha ez így megy évtizedeken át, anélkül hogy formális helyzetben egy informális gesztust megengedhetnél magadnak, vagy megengednének veled szemben, abba is jól bele lehet őrülni, ezt el tudom képzelni, ám az ingerült utcai provokációk ezer fajtája, ami odahaza tapasztalható, Berlinben teljesen ismeretlen. Nem huppannak előtted a székre, csak azért, mert látják, oda akarsz ülni, nem néznek bele az újságodba, nem tesznek megjegyzéseket a sáladra, az orrodra, a gyermekedre... Elviselik, hogy a lányok hasa januárban is kilátszik a kabát alól, hogy a hajuk zöldes lila, vagy kérdőjel-alakra nyírt, és az ajkukban acélkarika fityeg. Még azt is pissz nélkül eltűrik, ha a férjed fekete bőrű, gyapjas hajú, egyetemi professzor külsejű nigger, te viszont hamvasszőke vagy és gyönyörű.
A Tacheles szomszédságában, de a városban sok más helyen is öt emeletes házak egész homlokzati frontját beborító megaplakát látható mostanában, afrikai vagy ázsiai szülőktől származó férfiak és nők egész alakos portréi. Mind fehér pólót visel. A következő mondat olvasható a trikón, mellesleg a Hitler által igen kedvelt, sajátos gót betűtipussal szedve: BÜSZKE VAGYOK RÁ, HOGY NÉMET POLGÁR VAGYOK.
Olyan most élnem, laknom ebben a városban, jut eszembe egy idő után, mintha valamely reinkarnatív hangulatú déja vu alanya volnék: előző életemben Berlinben születtem, nagyjából a Gerschom Scholem szüleinek és családjának magától értetődően németté vált, felvilágosult, liberális polgár-életét éltem. Zsidó származásomat már el is felejtettem, nem is tartottam fontosnak, hanem kicsit nevetségesnek, ha egyáltalán eszembe jutott. Ugyan miért kellene az ilyesmit számon tartani? Miért a vérvonalát vizsgáljuk magunknak vagy másoknak, miért nem a szellemi teljesítményeink színvonalát? - mondogattam magamban és a művelt társaságban is abban az előző életemben, aztán úgy tizenhat vagy harminckét éves korom tájt hatalomra jutott Hitler, és minthogy Gerschom Scholemmel ellentétben én nem vándoroltam ki Németországból, mivel nem óhajtottam felébredni abból a rövid álomból, amit európai és német kultúrának hívnak, és hittem benne, hogy Németországban nem tehetik meg velem, hogy az állatnál is méltatlanabbul lemészárolnak, ámbár természetesen megtették, milliomodmagammal füstté lettem. Noha "csak" a testem, mert a lelkem, oh, persze a halhatatlan lelkem 1949. május 10-én, a háború befejezésének negyedik évfordulóján, néhány száz kilométerrel arrébb, Magyarországon újjászületett, szeretetre, kultúrára, betűre és életre szomjasan ismét csak előállt, és most egy másik - vagy nem is annyira másik? - diktatúrában nem a nácikéban, hanem a bolsevikokéban kellett elszenvednem az életemet, ugyan ennek a mocskos totalitárius diktatúrának véletlenül épségben megértem a végső összeomlását, és ebben a magyar életemben már nem voltam olyan hülye, mint német koromban, nem akartam azt hinni, hogy én nem vagyok zsidó éppannyira, mint amennyire magyar, és már nem hittem el azt sem, hogy ha zsidó vagyok, akkor keresztyén már nem lehetek, sőt, író lettem, mégpedig magyar nyelven alkotó író, alig fordíthatóan bonyolult nyelviséggel bíró magyar író, vagyis magyar zsidó író, illetve Krisztus-hívő magyar zsidó író (ez már úgy hangzik, mint egy Raymond Queneaud-nyelvgyakorlat, nemde?), és persze margóra szorított író is, de 1989 után rémálom-szerűen zuhant az életemre a magyar politikai élet nagyobbik részének viharos gyorsasággal bekövetkező, radikális jobbra tolódása. Akkor kellett azután hosszú időre külföldre, és persze Berlinbe jönnöm, kivételes jutalomból, megmentő ajándékképpen, itt pedig megtapasztalnom, hogy előző, álom-életem kivégző-színhelye már nem is náci föld, többé-kevésbé megtisztult bűnétől, itt a szó szoros értelmében tiszta a levegő, Budapestéhez képest egészen biztosan az, itt nem vagyok egyesek féktelen és hangos gyűlöletének tárgya az írásaim vagy a liberális elkötelezettségem miatt, zsidó származásom és urbánus-tabudöngető attitűdöm ellenére is tiszteletre méltó személyként bánik velem a német kulturális élet, mit több, nagyra becsülik azt, amit papírra vetek, ámbár lényegében a számukra fordíthatatlanul vetem papírra őket. De e mostani életemben a problémáim is magyarok, mélyen magyarok, tisztán és mocskosul magyarok. Elsősorban magyar és nem zsidó problémák, de nem is németek vagy európaiak. Dehát én nem vagyok magyar, mármint a protofasiszta magyar jobboldal szerint, hanem idegenszerű vagyok, "hígmagyar", illetve a zsidó jobboldal szerint negatív zsidó, mert gyászában élő zsidó, Holocaust-zsidó. A németek szerint ellenben egyszerűen magyar író vagyok. A demokrácia tiszta levegője után kapkodó emigráns-jelöltre Berlin nem kíváncsi belőlem. Érthető. Máris zsúfolásig telt Németország a hazájukból nemrégiben pánikszerűen elmenekülni kényszerült ukrán, román, zambiai, moldován írókkal... Nekem pedig végre meg kellene értenem, fel kéne fognom, hogy mi következik ebből.
Hányszor kell még megszületnem, újra és újra próbálkoznom az élettel Közép-Európában, ha az lehetetlen?
Ha nem a Savignyplatz környékén kódorgok, úgy tűnik, hajlamos vagyok észrevenni a harmadik meg a negyedik világot is. Valahogy szégyenletes lenne állandóan a Savignyplatz környékén sétálnom és a tejszínhabot nyalnom: jobbnál jobb, méregdrága könyvesboltok, régiségkereskedések, lámpaüzletek kirakata előtt ácsorognom, melyek ugyanolyan kedvesen és szellemesen gazdag terecskéken, s jobbnál jobb pirinyó éttermekkel ellátott, zegzugos utcácskákban húzódnak meg, mint Párizsban, a New York-i Greenwich Village-ben vagy Amszterdamban, a Rembrandt tér környékén is, és végső soron semmiben sem különböznek azoktól. A szellemi-anyagi jólétnek s az azzal óhatatlanul együtt járó, finnyásan jó ízléssel bíró kultúrának mindenütt a világon ugyanaz a lezser, puszi, cuki, popper nyuszi hangulata van, ezt a magam részéről persze szívesen elfogadnám állandó bejelentett lakhelyem cukros aurájául, marhára csípném a dolgot, attól tartok, e tekintetben alighanem két-három milliárd földlakó költséges utazások hiányában tudatosulni is alig képes vágyában osztozom. De mi van, ha egyszer megmozdul a föld értelmes népessége, és ide áramlanak, ezekre a jó helyekre mind az öt földrészről az emberek, mondván: egyenlőség, testvériség, szabadság! Akkor mától kezdve én is itt leszek! Mi is itt bödönölünk ezután, ugyanúgy mint ti, savignyíplatziak, oké?! Mert egyetemes joga mindenkinek a földön szabadon megválasztani a helyet, ahol élni óhajt. És aztán mi is úgy akarunk létezni, ahogy ti. Hopplá! - S hogy ne fájjon annyira, hogy a Savignyplatzon ékszerszerűen szép, ezüstszínű, üvegezett személylift is felviszi az S-Bahn peronjára a nyugat-berlini járókelőket, ritkán kószálok errefelé, lehetőleg csak akkor, mikor derűs hangulatban vagyok a jövőm és általában a világ jövőjét illetően. Mert még van pénzem, mivel aznap vettem kézhez egyébként méltányos összegű havi ösztöndíjam. Tudomásul kell vennem, a Savignyplatz azért a berlini lakásomhoz sincsen túl közel... Annál közelebb van hozzá a Potsdamer Platz.
Ott készül az új városközpont.
Maga a tér még nincs kész, de a környékén
sok minden megépült... A házak általában
20-30-50 emeletesek. A Sony Center a nagy attrakció. Meg aztán
ott van mellette az egyik legtekintélyesebb közlekedési
társaság központja is. Meg a világ egyik legnagyobb
és legdrágább magánklinika-kórház-rendelőcentruma.
Vagy öt Multiplex Mozicenter, azután a Berlini Filmfesztivál
Palota, és az Arsenal Filmmúzeum, a Marlene Dietrich nevét
viselő igazi filmmúzeum mellett. Meg az Arkaden Üzletközpont.
És a Mercedes Benz székháza. Meg még sok minden
más. Ám azért, hogy ebből a területből
egyszer a valóságban is a város központja legyen,
eddig nem sok történt. Mulatságos, ám elgondolkodtató
is, ahogy még a meglett berliniek is tanácstalan és
ügyefogyott turistákká válnak a metróállomás
gigantikus méretű aluljárójából
a felszínre emelkedve.
De nem, hamarabb, sokkal előbb!
Már a Potsdamer Platz alatti, vagy fél négyzetkilométer
nagyságú, fehér gránittal bélelt aluljáró
akármelyik torkolatában elbizonytalanodik az ember - mert
nem tudja, hova akar menni. Annyifele indulna. Vagy inkább sehova!
Jó ösztönű óvodások ilyenkor szoktak
megfordulni, és visszaszaladni oda, ahonnan jöttek, a még-jobban-föld-alá...
Amíg lehet! Mert az egyik irányban térhatású
mozi, meg a másik irányban is térhatású
mozi csábítja a csökönyösen kishülye
tini fogyasztónak tekintett homo sapienst: menjél bazmeg,
a Sony Centerbe, vagy pedig, ha oda nem akarsz menni, akkor is menjél
a Sony Centerbe, de ha ebbe az irányba menekülsz előle,
akkor nem a belsejébe jutsz, hanem az előterére, az
is nagyon király, meg fogod látni, vagy pedig menjél,
tudod mit, az Árkádok nevezetű, Százszoros Áruházba,
ott aztán van minden, ami neked kellhet, ott van még a Kaiser
Nagyközért is, azonkívül az alagsorban vagy 25
kajálda, jobbnál jobbak, bazmeg! Ha pedig valami egészen
különlegesre vágyol, seperjél el a Sony Centerbe
mégis, ezen a harmadik kerülő úton! Ez először
majdnem olyan érzés lesz, mintha kiérnél egy
utcára, mert elvileg itt vannak házak is, csak hát
persze mind az úgynevezett újnyers építészet
megnyilatkozása, akkorák, mint a gizehi piramis, mindegyik
áttetszően csillog, mintha csupa acélból és
üvegből lenne, de persze itt semmi se acél vagy üveg,
és minden építész egyforma külső,
falon mászó liftekkel operál, mutatóban ugyan
még egy lakóház is akad köztük, úgy
értem, elvileg emberi lakhatásra is alkalmas, csak nem lakik
benne senki, aki pedig majd fog, hát az keményen szívni
fog! Először a sziti-mivolttal és annak elképzelhetetlenül
posztmodern nívójával együttjáró,
elképzelhetetlenül méregdrága ára miatt
e lakásnak fog nagyokat szívni, másodszor meg a "fal
helyett ablak"-elv miatt: ha itt nem megfelelően világítasz,
vagyis függönyözöl, hát barátom, akkor
magánéleted, az nem sok lesz... Szóval egy pillanat
múlva, ahogy a föld alól kibújva a hajdani Akropolisz
oszlopainak nagyságát bőven túlhaladó
beton-lábazatokat kerülgeted a Duna-szélességű,
ha jól emlékszem, Marlene Dietrich Sétányon,
és nem tudsz úgy vigyázni, hogy ne a Sony Center udvarának
nyitott sátorteteje alatt találd magad - nos, fölsejlik,
a valódba nyilall, hogy a Potsdamer Platz elkészült
része talán nem is városközpont, hanem iszonyúan
gazdag világcégek szabadtéri bemutató terme.
Mint egyébként lassan az egész világ, caklipakli.
Ezt még folytatom.
De máris közbevetem, hogy kitessék, az élet
és azon belül annak élvezete is milyen összetett
kérdés egy menekülő zsidónak: azért
én sokmindent szerettem is ott, a Potsdamer Platzon! Nem feltétlenül
amiatt, mert tehetséges vagy ember-szabású lett volna...
De igenis szerettem az Arkaden Üzletközpontban is számos
helyet. És nagyon sok jó dolog van az Arsenal Mozikomplexben!
Majd el fogom mondani. Nekem nyáron még a Sony Center előtti
sétálóudvaron is akadt makulátlanul hibátlan
pillanatom, nevezetesen mikor az ott kapható, olcsó
és jó minőségű krémvanília
fagyit nyaltam.
IMÁDLAK, BERLIN!
ÉS VISSZAVÁGYOK A SONY CENTER ALÁ, FAGYIZNI!
Ácsorognak, bámészkodnak a németek meg a
nem-németek is a Potsdamer Platz környékén, az
Alpokból ideszállított, Eiffel-torony nagyságú
karácsonyi fenyőfa alatt, a megatornyok és gigaáruházak
és bega mozik és egymás hegyén-hátán
csilingelő, játéktermekkel és termékbemutató-platzokkal
egybenyíló Internet Cafék, kulcsmásolással
és ingyenes mobiltelefoncserével kombinált lángossütők,
különféle látvány-holográfra alapozott
E-(elektronikus) Disneylandok jeges özönében - s nem hisznek
a szemüknek! Vagy mindenesetre eléggé nagy zavarban
vannak. Vagy nincsenek? Ha nem holografikus, illetve akciófilmet,
vagy vadi-új laptopokat bámulok az új Berlin közepén,
tehát ha nem komputert, parfümöt és sonkát,
cipőt, levy'st, bio-zsebpiszkot, satöbbi fogyasztok, akkor
tanácstalanul toporoghatok órákon át az új
centrumban, mindössze csak nézelődhetek, mint a Rudi
bika az Ipari Vásárban. Egyedül én volnék
zavarban a Potsdamer Platzon? Attól, hogy nem merem elhinni, hogy
tényleg ekkora barom a Big Capital? Dehát miért?!
A nagytőke valóban ennyire agyatlan, irtott homloklebenyű
szörnyeteg volna?! Pont olyasformán, ahogyan már 120-150
éve Karl Marx is cikizte őket ?! Hiszen itt van, vagyis volt,
illetve lett volna a már nem is hitt alkalom a művelt nyugati
világ számára, hogy a második világháború
utolsó, kishiján legnagyobb sebe helyére, a méltán
rommá lőtt, majd a KGB és a STASI keze nyomán
méltatlanul halálvonallá és senkiföldjévé
tett régi Berlin, majd a berlini fal, a Mauer helyére megálmodják
a merőben új városmagot, megalkossák valamely
bensőségesen emberi, európai szellemiségű
és lakható világnak, netalán a Közös
Európa új fővárosának a magját...
Hát mit építenek helyette?
Valójában még csak nem is a német állam
építkezik itt, ahogy nézem. Nem is Európa,
vagy egy másik világhatalom, az USA vagy Japán terjeszkedik
a német főváros közepén, hanem néhány,
az utóbbi évtizedekben példátlanul sikeres
világcég meghökkentően fantáziátlan
igazgatótanácsa izmozik. Nekik volt annyi pénzük,
amennyi az utóbbi ötven év - vagy minden idők?
- legnagyobb európai építkezéséhez,
telek-áraihoz, ingatlan-befektetéseihez szükséges.
Pénzcsinálás szempontjából, könnyen
lehet, hogy bőszült géniuszok e cégvezetők,
de a VÁROS ősi, nagy eszméje szempontjából
elképesztően kulturálatlan seggfejek.
Úgy képzelték el az új városközpontot,
mint egy gigantikus méretű cukorkaadagoló automatát,
ahol ők még csak nem is cukorkát adagolnak majd a
városlakóknak, hanem a vállalatukat, világméretű
befolyásuk tényét, illetve a tőkés gazdaság
aktuális trendjét és csúcstechnológiáit
reklámozzák.
Legnagyobb szerencsétlenségükre, mellesleg a berliniekére
is, ezt a kellően át nem gondolt elképzelésüket
azután a működési sebességéről
és félelmetes precizitásáról ismert
germán építőipar szélvész-gyorsan
meg is valósítja. Hosszú távon hatalmas blamázs
ezeknek a vállalatoknak, gondolom, hogy e helyen váratlanul
mindenkinek kínos fényességgel kiviláglik:
a kurrens tőkének az égegyadta világon semmi
mondanivalója (az európai?) ember számára.
Nincs az életről, nincs az intimitásról, sem
az időről, sem a történelemről, de nincsen
a gyermek értelméről sem, vagy a könyv értelméről,
és semmi hasonlóról, de tényleg, fikarcnyi
gondolata valami emberi léptékű jövőről.
Semmiről, ami szellemi vagy bensőséges vagy legalább
csöppet nem-fogyasztás-centrikus lenne... Itt lehetetlen, hogy
is mondjam csak, "csavarogni a városban", netán eltévedni
a műhelyek, boltocskák, utcácskák, terek, hidak
szép szövevényében, mint hajdan, az évszázadokkal,
esetleg évezredekkel ezelőtt épített városközpontokban.
Itt nincsenek sem polgárházak, sem "piazzák", még
piac sincs... Ja igen, és koldusok sincsenek! Csupán odalent,
a félig kész aluljáróban, a feltúrt
metró illetve S-Bahn kijáratok előtt mernek trombitálni...
Odafönt, a fényben a bohém európai ritka tünemény:
szerencsekaszinók piff-puff mozi-hodályok, konferencia-épületek,
hiperszuper shopping center, mélygarázs. Fogyasztás
nélkül csak úgy, leülni egy kényelmes padra
egy pillanatra, és aztán álmodozni... Megszülni
egy új gondolatot...
Vagy ez már összetéveszthető a kéregetéssel?
Hát azt nem lehet.
A Sony Center előtt gubbasztanak a bedeszkázott szökőkút
körüli széles márványkáván
a rettentő hidegben a holtfáradt berlini sétálók,
már egy tenyérnyi hely sincs köztük. Mint a pingvinek.
A Sony égig érő karácsonyfáján
a szélben dizájnosan csilingelnek a fém csillagdíszek...
A tömegben kigyúrt biztonsági emberek cirkálnak,
szünet nélkül telefonoznak.
Nyilván egymással beszélgetnek.
Berlin egészében véve azért mégiscsak
úgy hat, mint egy nyugtató, gyógyító
s hűs pakolás a mai Magyarország jobboldali hivatalosságának
undorító proto-fasiszta szimpátiáitól
fölsebzett valómon. Ha már választanom kell -
és még lehet - a húszas évekbeli magyar fehérterror
valamint a Sony kulturális öröksége között,
akkor persze még mindig és százszor inkább,
ezerszer inkább:
a Sony, a Sony, a Sony.
De nemsokára haza kell mennem.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu