Kedves vendéglátónk, Andrei Plesu, eredeti melléknévjavaslatomat,
(magyarul furcsa, németül merkvürdig, komisch, angolul
strange, sőt akár funny, franciául bizarre, étrange,
) átváltoztatta kissé eufemisztikusabbra, intriguing-re,
ami magában foglalja azt a pozitív jelentést, hogy
a mi városaink érdekesek, és érdeklődést
keltően vonzóak, amiként egy hölgyet, aki intriguing,
szívesen szóval tartanak az urak, nem hagyják ott,
mondván, hogy unalmas, csúf, vacak. Helyeslem ezt a kis stilisztikai
változtatást, mert egyetértek vele, s azt gondolom
minden városnak megvan a maga esztétikája, csak fel
kell fedezni.
*
A balkániaknak meg különösen van, és én
fogékony vagyok rá az elvarázsolódásig,
hiába mondaná oldalamon a legfinnyásabb személy,
mondjuk egy hölgy, hogy "ebbe a kocsmába talán inkább
ne menjünk be, mert itt esetleg fejbekólintanak, szívem,"
ez a szív engem odahúz, és minél zagyvább
lesz az élmény, minél szűkösebb a választék,
minél kezdetlegesebb az árnyékszék, minél
morózusabb és gyanúsabb a kocsmáros, én
annál elégedettebb leszek, mert valami engem csakugyan intrigál,
ahogy a Párizsban nevelkedett lányom mondta egy sűrű
baracklekvárra, hogy ca m'intrigue, ami azt sejttette a maga
idejében, hogy Anna Dóra abba a lekvárba alaposan
bele fog kanalazni.
Engem a cím vegyességre,
rétegek egymásba oldódására emlékeztet,
hóbortos bőségre és rideg szegénységre,
szertelenségekre, a juste mesure rendszeres elvétésére,
mogorva vadságra, és nevettető kacérságra,
erős ízekre, kemény érzékiségre,
régimódi férfiasságra és régimódi
nőiességre, félelemre az elmaradottságtól
és túlzó kifinomultságra, meglepő sokoldalúságra,
de menjünk a képhez közelebb.
*
Láttam Párizsban a gótika európai térképét,
a legdélkeletibb pont Gyulafehérvár. De ha Isztambulban
a Hagia Sophia oszlopai között lépkedek, akkor látható,
hogy a gótika előtt is, után is volt építészet,
s hogy Európa nem ér véget a Kárpátoknál.
Bukaresttől például
1945 áprilisában el voltam ragadtatva. Az éhes és
romos Budapestről jöttem, a Lipscanon hangos árusok
kínálták a fasírtrudacskát és
a keleti édességeket, s ami a jólét megdönthetetlen
fokmérője volt a szememben: a csinos, teltkarcsú pékné
boltja tele volt kenyérrel. Nem állíthatom, hogy előítéletmentesen
jöttem volna, korábban úgy képzeltem, hogy a
románoknak nem telik búzakenyérre, azért esznek
kukoricamálét. S látom, hogy a pékné
a sok kenyér közepette jóízűen puliszkát
eszik. Nekem is elkezdett ízleni a puliszka.
Volt egy kis elementáris
francia tudásom, a telefonhívók franciául jelentkeztek,
a boltosok franciául üdvözölték az unokabátyám
feleségét, a Calea Victoriei eleganciája szembeszökő
volt, és a Boulevardul Bratianu nyolc-tíz emeletes tetszetős
Bauhaus stílusu épületei - magasságban legalábbis
- kétszeresen felülmúlták budapesti megfelelőiket
az Újlipótvárosban. A chaussée-k, tavak, parkok
szépségét méltányoltam, s utóbbiakon
belül különösképpen az olasz fagylaltost a nyeregtető
formájú tarka cassate nevű kompozíciójával.
*
Tetszett a ház is, ahol laktunk, a kertben elöl régimódi
villa, abban élt a tulajdonos, hátul modern társasház,
abban, a második emeleten mi, a földszinten egy szabó,
a legfelső emeleten a személyzet. A szobalánynak is
külön lakása volt, és a barátja, egy parkettacsiszoló
a vasárnapi öltözetében mutatós polgár
volt. Ő hívott el a május elsejei tüntetésre,
ahol tizenkét évesen magam is elmorogtam néhány
jelszót éltetve a haladó ifjúságot,
a nép és a király egységét, továbbá
Groza Péter miniszterelnököt, utána mentünk
csónakázni a Károly-parkba. Az a vasárnap mondhatni
feledhetetlenre sikerült.
(az a Bukarest, akár a gyerekkor, elmerült)
Az a Bukarest, akár a gyerekkor, elmerült, s ha most nézem,
valami mást látok: az anyagi állapot nyugatról
nézve lefelé tartó lépcsőzetességét,
gondozás és elhanyagolás egyéni kompromisszumait,
látom, hogy a háború utáni félévszázad
nem tett jót a városnak. Ó igen, van itt mosoly is,
de mogorvaság is bőven, méghozzá nem a sietősöké,
hanem ácsorgó-ücsörgő ráérősöké.
Az állam súlyosan
ráült a városra, s ennek nyomai szemmel láthatóak,
az adományokban, a növekedésben is, a blokkházas
lakótelepekben, amelyek elborítják az egész
posztkommunista Közép- és Kelet-Európát,
noha jutott belőlük a Nyugatnak is. Az urbanizáció
nagy tendenciái itt is érvényesültek, az ipari
munkahelyek száma rohamosan bővült, a vidékiek
bezsúfolódtak a nagyvárosba, s bár sok lakás
épült, de nem elég, a közművek túlterheltsége
az egész térségre jellemző.
*
Ami nyugatabbra a 19. században nagyjából lezajlott,
az iparosodás és a városiasodás lökésszerű
nagy hulláma, az Európa keleti felében a 20. századra
maradt.
Népek, etnikai közösségek
tűntek el, a korábbinak töredékére csappant
a zsidók száma, akit nem öltek meg, az kivándorolt.
Unokabátyám egy nagyvállalat főmérnöke,
nem szerette, hogy hajnalban esőkabátos emberek állják
körül az ágyát, és zseblámpával
az arcába világítanak, kivándorolt. A németek
zöme is odavan, előbb muszáj volt elmenniük, aztán
mentek önszántukból. Őrölt a nemzetállami
homogenizáció malma, az öltözködéstől
a retorikáig minden egyöntetűbb lett, és a hangadók
még nem döntötték el, hogy mit szeressenek jobban,
az egyfélét avagy a sokfélét.
A volt Jugoszláviában
is ez történt, a szétesésnek motorja, velejárója,
következménye volt a nemzeti, sőt nacionalista homogenizáció,
a máshonnan elűzött nemzettársak befogadása
a helyből elűzött mások helyére. Szegényes
batyuval jelentős falusi népességcsoportok menekültek
azonos etnikumú nagyvárosokba.
Élet és viselkedésformák
tűntek el, újak keletkeztek, formakeresés és
formavedlés, finomodás és durvulás a kísérőjelensége
minden hevesebb társadalmi változásnak. Az irány
nagyjából sejthető, de az út a többségnek
nehéz, sőt keserves.
Elmúlt korok, porba
dőlt birodalmak hagyták itt a nyomaikat, ténylegesen
azonban a városaink jó, ha háromszáz évesek.
A középkori maradványok megfogyatkoztak, a nekilendülés
az oszmán birodalom visszavonulása után igazában
a barokkal kezdődött, amelynek hamarosan fölébe
kerekedett a felvilágosult abszolutizmus józan, szilárd,
horizontális racionalizmusa. Budán és Pesten bő
három évszázaddal ezelőtt kezdődött
a modern városfejlődés, amelyet ugyan megszaggattak
a háborús katasztrófák, mindent egybevéve
azonban ez a folyamat kontinuusnak tekinthető. Azóta vannak
a városnak mérnökei, akik az egész szervezet
működését szabályozzák, és
tudásukat, terveiket továbbadják utódaiknak.
Berlin is nagyjából
háromszáz esztendős. A délkelet-európai
városok ennél annyiban legalábbis fiatalabbak, amennyiben
lendületes európai típusú fejlődésük
a 19. század s a török uralom végétől
datálható, amiből az következik, hogy mindannyian
fiatalok vagyunk, noha szinte mindenütt föllelhetők a
több ezer éves maradványok is. Egyszerre vagyunk tehát
újak is, régiek is, kezdők és hosszú
emlékezetűek, de mert ezek az emlékek mérsékelten
dicsőségteljesek, hajlamosak vagyunk a történetek
ki- és átszínezésére, hogy a tükör
bókoljon egy kicsit.
*
Városainkban jobban érzem az időt, mint Nyugat-Európa
akár sokkal öregebb utcáiban, mert azok úgy rendbe
vannak téve, olyan makulátlanok, mintha tegnap készültek
volna el. Mondhatni vadonatújak, csak éppen régi korok
házaira illik hasonlítaniuk. Keletebbre, délebbre
még a mondhatni új is hamarabb megöregszik. Nem lehetetlen,
hogy az idő nyomainak az elfogadása, a velük való
együttélés adja városaink jellegzetes karakterét,
amihez hozzátartozik az egyéni eszkábálások,
gányolások, ideiglenes megoldások nagy sokasága,
ami hálás fényképészeti téma
a mindenkori sztenderd feliratok, jelmondatok és hirdetések
mellett.
Európa keleti és
délkeleti tájain a szennyeződés, romladozás,
elócskulás közelebb jön az emberhez, és
sokoldalúbban veszi körül, figyelmeztetve, hogy rá
is ez vár. A tárgyak elbeszélik, hogy milyen viszontagságokat,
kálváriákat éltek meg. Új magasházak
mellett mély járdagödrök intik a járókelőt,
hogy vigyázzon magára. Az új lakótelepek egyforma
elemeit a lakók asszimilálták és különössé
tették. Városaink hosszú időn át a hetvenes-nyolcvanas
években régi dicsőségükből éltek,
és azzal mentegették a csúf jelent: nem is tudjuk
elképzelni, hogy milyen szépek voltak régen, amikor
mi még nem is éltünk. Történeteink voltak
a sebesen elvonult és elszomorítóan rövid
fénykorokról.
(bazárvilág - a toronyház alatt szamaraskordé
- újgazdagok felfénylő szigetei)
Mikor már lehetett, kivirágzott a bazárvilág,
asztalokon, bódékban árultak emberek mindent, hihetetlen
javakat, és a toronyház alatt szamaraskordé nyikorog.
Kopár, szegényes városmezőben újgazdagok
felfénylő szigetei tűntek fel a legutóbbi századforduló
közelében. Különböző gazdasági
korok jelenségei, áruvilága keveredik, és általában
szembeszökő a színek és stílusok egyvelege.
A Nyugat, de talán
Közép-Európa is egységesebb, ez viszont fantasztikusabb,
meglepőbb. Dél-Kelet-Európa? Miért nem Dél-Közép-Európa?
És mihez mérjük a fejlettsége vagy elmaradottságot?
A nyugati kert tartózkodóbb, a magyar tarkabarkább.
A szegényebb élénkebb színekkel kárpótolja
magát. Továbbmenve aztán körülvesz a szikár
semmi, a kopár szegénység, az aliglétezés,
és hirtelen az egyszercsak felbukkanó, szertelen pompázás.
*
A ráérés itt nem szégyen, a dolgokra rá
kell szánni az időt, semmit sem kell elsietni, mielőtt
a dolgot megoldottnak tekintenénk, egy kis kávéval,
egy kis szilvóriummal megalapozzuk azt a kézfogást
vagy pecsétet. Nem mindenre jut egyforma gond, türelem és
takarítóbuzgalom, ezért Közép-Kelet-Európa
ambivalenciáit a vécék állapotáról
lehet leolvasni, a polgárosodás újabb jelei szembetűnők,
a toalettológia sokat mond városaink lelkiállapotáról.
Ennek a kultúrantropológiai
tudományszaknak meggyőző és széleskörű
tapasztalaton nyugvó alaptézisei szerint szignifikáns
összefüggés mutatkozik a vécék és
a politika állapota között. A tisztaság és
a tisztátalanság nem véletlen jelenségek. Minél
inkább rendben van egy országban a demokrácia, annál
tisztábbak a vécék. És megfordítva,
minél több az ellenségeskedő, harsány
ideológiai frázis a közbeszédben, minél
forróbb a nacionalizmus, kommunizmus, vallási fundamentalizmus,
vagyis minél inkább a gonosz másik ördöngős
műveleteivel, elviselhetetlen jelenlétével vagy szomszédságával
magyarázzák a helyi bajokat, (lehet az egy másik ország,
országcsoport, vallás, etnikum, bőrszín, szem-
és/vagy orrhajlat, bármi), minél tisztábban
nemzetiek vagy más szigorú elvhez ragaszkodóak akarnak
lenni egy város hangadó emberei, neves vagy névtelen
írói, törzsasztalfőnökei, vécéköltői,
hogy eredeti tézisünkhöz visszakanyarodjunk, nos, annál
gyakoribbak a vizelettócsák a mosdóban, és
annál több műszaki nehézség áll
fenn, ha felmerül a vécékagyló leöblítésének
szándéka.
*
Mindazonáltal tegyünk különbséget az állandó
és a változó paraméterek között.
Tehát a vécérend múlandó jelenség,
mert a kosz egykettőre kitakarítható. Meg lehet tanulni,
hogy ez fontos. Állandó paraméter viszont az a frenológiai
megállapítás, hogy a balkáni városokban
sok a szép nő és férfi, de ehhez azt is hozzá
kell tennünk, hogy szabadságban a szépek is szebbek,
míg viszont a demagóg elnyomástól a szépek
is megcsúnyulnak egy kissé, de például az a
mediterrán jelenség, hogy valamilyen téren vagy utcán
estefelé fel-alá korzóznak a fiatalok, a délkelet-európai
városokban is szertartásosabb, mint északabbra. Mértékadó
tudósok szíves közlése szerint a Balkán
állandó paraméterei közé tartozik a hajlam
magunkat - vonulva - tetszetősen megmutatni, a többieket -
ácsorogva - tetőtől-talpig megnézni.
Így alakulnak aztán
ki a párok, a kart-karba öltve sétálók,
akik közül az egyiknek nő a hasa, a másiknak pedig
a nyakában ott terem büszke huszárként egy kisméretű,
járni már tudó, de nem mindig szerető hölgy
vagy úr. Az élet önfenntartó és önszépítő,
hedonizmusra is hajló ereje a Balkánon nem marad el ezen
erő északnyugat-európai megnyilatkozásai mögött.
Sőt, játsszunk el egy percre azzal a gondolattal, hogy szabadon
választhatunk mondjuk egy balkáni vagy egy skandináv
lakoma között, s ide is, oda is szempillantás alatt elvinne
bennünket egy varázsszőnyeg, nos, melyiket választanánk?
Ami engem illet, én inkább az előbbit, a balkánit,
netán a bukarestit választanám, mégpedig ott
és úgy, ahol és ahogy ezt nekünk Andrei Plesu
barátom javasolná, akit a tudományos cuisinológia
és gourmandéria doktorának tekintek. Egy ilyen dokor
asztalánál étkezhetni számomra emlékezetes
esemény volt, s ez kellő empirikus alapot nyújt nekem
arra, hogy megismétlődésében reménykedhessem,
és neki az emlékért és a reményért
egyaránt szíves köszönetet mondjak.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu