"Minden más táján a világnak"
Ady Endre: A Hortobágy poétája
1
"Isten mindenhol ott van. Vigyázkodik, ránk figyel tekintetével.
Ő teremtett minket, a csángókat és a hegyeket,
hogy Borospatakán és a Hidegségben rend legyen. Enni
ad és sorsot oszt, jót is, rosszat is, mikor hogy. Igazságos
az Úristen. Isten segélje az Urat."
Azon a részén világunknak igen sokat beszélnek.
A csángó beleszól a tájba is, annak mozgásába,
kinézetébe. Meghatározza a hegyek illatát és
a legelők hosszúságát, hogy legyen mit ennie.
Manapság fűrészt vásárolnak az ottaniak,
naphosszat vágják a fát, kocsin viszik át valahová
a faluból, az út végén lerakják, és
hordják a többit, amennyit csak bírnak. Mély
gödör a kocsiút, alig látni ki belőle. A
csángó még akkor is beszél hozzád, ha
már a kapun kívül vagy. Csak akkor búcsúztál
el tőle, ha már nem látod a házát.
Május volt. A határon gond nélkül átjutottam.
Napközben a Hidegségben is majdnem húsz fokot mutatott
a hőmérő. A zöldet már kaszálni
kellett. Hosszú, forró nyarat várt mindenki, méretes
legelőket, virágzó fákat és hasznos
életet.
Újabb útjaimat vágtam, elhatároztam, a
következő olvasmányom magam készítem el,
utamról különleges beszámolót írok.
Nem akarok tárgyilagos lenni, a trükköket máshová
szeretném majd a könyvbe építeni.
Hogy megismerkedjem M.-el, megfékeztem az ősz beköszöntét.
Célba is értem nála, de mire megszerettem, már
majdnem tél lett. Végül teljesen megosztottam vele magam,
s a tervemet, sokat beszélgettünk az anyagról, együtt
tervezgettünk. "Ezentúl majd közösen utazunk." Elhatároztuk,
hogy együtt készítjük el a könyvet.
2
Három hete beállt a tél, fázós,
magányos hideg töri az ablaküveget. M. és én,
ha tehetjük, csiszolunk a munkán. Alig látunk ki az
autóból, ha úton vagyunk, olyan párás
az üvege, a táj, amit felfedezni indulunk, a csípős
fagyok után kristálytiszta szelete a világnak. Minden
látszik rajta. Semmi nyoma a nyári képeinknek. A rövid
napokon ritkán bújik elő a nap, van úgy, hogy
egyáltalán nem is látjuk az égboltot, csak
szürke levegőt kapunk helyette, a szobában kuksolunk
inkább, pasziánszozunk, vagy a történeteket állítjuk
össze, válogatunk, keressük a keretet és a rendszert,
ahogyan majd összeáll egyszer az utazások anyaga.
M. mesélt egy francia fotográfusnőről,
keresztneve Sophie. Hotelszobákat fényképezett, és
a szobában hagyott tárgyaik alapján megpróbálta
beazonosítani a szállóvendégeket. Még
abban is néha tévedett, hogy nő-é vagy férfi
az illető. Lehallgatta a hálószoba-beszélgetéseket,
feljegyezte a szereplőket, de a megfejtést az olvasójára
és a nézőkre bízta. Nekünk nézőknek
kellett dönteni, ki, illetve kik azok, akiket a képen látunk,
akiknek a történetét olvassuk. Tetszett az ötlet,
merthogy csak azon múlt az egész nő. M. és
én is elkezdtünk koncepciókat kidolgozni, közeledett
a leadási határidő.
M. is fotózik, ezért ő inkább a képek
nyelvét beszéli, nem a madarakét. Amikor meséltem
neki utazásaimról, hallgatott, csak annyit mondott, azt is
nagyon szűkszavúan, jól gondoljam át az utat,
amit megtettem, a teret és az időt egyeztessem, mielőtt
leírom, mert az már egy egész más út
lesz. Neki nincsen ilyen gondja. Az írás sokkal tovább
fog tartani, mint a kép pillanata a fejemben. (Szokott így
bölcselkedni, olyankor édes pirossá színeződik
az arca, jól áll neki.) Percemberek, jutott eszembe, ahogy
M. képekben gondolkodik. Van benne valami képmutatás,
nincs türelme a nyelvhez, izeg-mozog, ha hozzá beszélek,
ha nem szólok, akkor meg teljesen leáll. Pedig megosztom
vele bédekkerem, úgy is, hogy velem jöhet.
3
Miért van, hogy a közép-európai folyton nyugat-keleti
irányból tájolja be magát, s alig gondolkodik
észak-déli koordinátákban? A helsinki reptéren,
északon, a Hanza-városok és a Baltikum között
félúton megismerkedtem egy olasz emberrel. Érdes arca
volt, tiszta szemei, itt-ott ráncok, hólyagos kéz,
sebnek nem az arcán, inkább a szívén volt nyoma.
Beszédbe elegyedtünk. Furcsamód németül.
Szicíliai vagyok, monda nekem, majd én is bemutatkoztam,
magyar..., magyar-magyar, nem akartam bekavarni, hogy rutén és
szász őseim is vannak, hogy éltünk Szlovákiában
és Ukrajnában is, hogy volt birtokunk Tirolban és
az Alföldön, a Hortobágy közelében, hogy egy
nagybátyám bajor lányt vett el, anyai ágon
ükapám apjának apja pedig Pozsonyban ülésezett
a reformkori magyar országgyűlésben, azt sem említettem,
hogy végre sikerült nagykárolyi unokatestvéreimnek
Pesten letelepedni, és hogy még fogalmam sincs, hol töltöm
a következő éveket.
A kérdésére, miért jártam az országban,
ahol ő egyébként évek óta él,
az igazat kellett mondanom, hogy egy magyar rendezvényen vettem
részt, Gyimesen kívül Bukovináról és
Csernovicról tartottam előadást, kutató vagyok,
földrajzos, írásos térképkészítő.
Erre fel említette, hogy fia svéd nőt vett el, nagyon
fennhordja az orrát, olyan emancipált, és egyébként
milyennek találom a finn nőket. Neki észt a felesége.
Meglepően szépnek, mondtam, sima az arcuk, virágszeműek.
Lassúak, kimértek, ráadásul nem is csak szőkék,
vannak barnák is köztük, jól öltöznek,
nem kirívóan, tudnak sminkelni, és nem is hasonlítanak
a jegesmedvékre. Szeretem, hogy már délelőtt
isszák a sörüket, máskor pedig kivárnak.
Kellemesen csalódtam. S ha arról van szó, hevesen
tudnak megnyílni. Ezt követően az olasz elég
megtermett férfi lévén bevallotta, hogy ő csak
az észt nő miatt maradt itt, de nem bánta meg, még
akkor sem, ha télen újnyi vastag térdzoknit kell hordani,
felesége köti, jégeralsót olykor nyáron
is, és még csak Helsinkitől sincs annyira elragadtatva.
Hiányzik belőle minden, minden antik. Minden, ami olasz,
tettem hozzá magamban. Bezzeg a hazája, Szicília,
olajfák, a vulkán és a tenger illata, a falvak, apró
csecse-becsék, itt még egy jó bort sem ihat meg az
ember, magányos téli mélabú, az égbolt
sötétszürke, egy fényszűrőn át
süt a nap, egészen távol a finnektől, bezzeg
a Kárpátok, az sokkal szebb, tudja, mert járt már
arra, a Királyhágón, Brassóig vonatoztak a
feleségével. Azért az olasz bor jobb, mint a román.
S hogy honnan tud olyan jól németül, jó és
olcsó vendégmunkásuk volt Erdingben a bajoroknak.
Nyolc évet húzott le ott, és most is abból
él.
Hamar átléptük a határt. Mindjárt
délen voltam, ha az olasz beszélt. Örültem, hogy
az interjúim sikerültek. A fotókat megmutattam M.-nek.
Leltároztunk egy novemberi vasárnapon, a nyarat szedtük
újra össze, percre pontosan, visszafele. M. említette
ismerősét a Spiegelnél, ha nem nyerünk a versenyen,
talán megvesznek ilyen ügyeket is, ha elég egzotikus
az anyag, és bejön a németeknek.
Közben M. kezeit figyeltem, az ereket, az induló ráncokat,
gyűrűt zártak köré, ahogy forgatta és
feljegyezte a képeket. Rakosgatta őket napestig. Én
még mindig a kezén álmélkodtam, mikor ő
már kész leltárral traktált. Sorolta ötleteit,
hogyan is rendezhetnénk el a különböző és
belülről mégis gyanúsan kopár tájakat
egymás mellett. Az ujjpercei voltak szépek, nem a képek.
Alig szólt, elkápráztatta a mélyzöld síkság,
a színek kavalkádja, hogy a tenger mély és
kék, az ezer tó vidékén a darabolt föld
közt alig lehetett látni házakat. A finn kietlenségben
néha alig észrevehetően bukkan fel egy-egy ember,
autóval vagy gyalogosan, de mind melegítőben és
anorákban. Befelé élnek, azért nem látod
őket, mondtam.
Az egyik fényképen Ilonka néni látszott.
Beterítette a tájat körtealakja, pedig nem portrénak
készült. Nem is értem, hogyan keveredett a gyimesi szállásadónk
a finnországiak közé. Mindjárt eszembe jutott
egy elbeszélés, a címére nem emlékszem
pontosan, talán Szibéria, nyáron olvastam egy napilapban.
A történet egy asszonyról szólt. Negyvenkilencben
tért vissza az orosz hadifogságból abba a keletnémet
kisvárosba, ahonnan elhurcolták. Másik asszonyt talált
a helyén, megragadta és hajánál fogva, kihúzta
a lakásból. Legendás, övön aluli visszatérő
volt az asszony. Szokatlan eset, mondta M., mindig a férfiak térnek
vissza a fogságból, az ő történeteiket
már ismerjük, még akkor is, ha valójában
egyáltalán nem ismertük őket, ezt még
nem hallottam.
Ilonka néni elmúlt ötven, látom a lábait
a képen, dagadnak rajta az erek, tisztára fel van puffadva,
hallom, ahogy folyton mondja nekünk a betegségét, már
nem is látom, csak hallom, elmondja a reggelinél, túrós
csusza közben, kezdi délután a káposztánál,
jó sok tejföllel, a puliszkaevés alatt, még egyszer
elmondja a kávé közben sajtos kenyérrel, "én
sózok is, cukrozok is nagyon, lehet, hogy az a baj", mondja, mikor
búcsúzunk a kapuban, csak még egyszer az Istenért,
rövidre zárja a dolgokat "a szervezetem úgyis csak halálom
órájáig használom, aztán többé
már úgysincs szükségem rá". "Annyi baj
legyen." Ilonka nem zavarodik össze. Akkor sem, ha az utolsó
mondata egy legyintés, amivel visszavon mindent, amit előtte
mondott.
Kétszer rögzítem Ilonka nénit: a képen
és a mondataival. Meséli, hogy mióta szabad világ
van, egyszer már járt Budapesten. Látta a Mátyás
templomot, nagyon szép volt, sírt, mert szebb volt még
annál is, ahogy a Duna-tévében mutatták. Látták
Debrecent, a Hortobágyot, szép az is, de különös
tája a világnak. A Hargita szebb, a legszebb, s még
milyen szép lenne, ha nem vágnák ki a fákat,
és ha a románok is lassan elmaradoznának.
Északon alig szóltak hozzám. Napokon keresztül
csak magammal beszéltem, ezért inkább a látványa
maradt meg, nem az ismeretsége. Egymástól távol
élő emberek, ha közeledünk hozzájuk beleolvadnak
a tájba, mindig nehezen vettem észre őket. Sokkal
többet véltem tudni a transylvan virtusról. M. hozzá
is fűzte, hogy akkor ott biztosan nem maradt túl sok rejtve
a számodra. Pedig igen. Minden rejtve maradt, mert Ilonka néni
nem a titkokról beszélt, hanem csak arról, amit amúgy
is láttam. Ismételt, hogy felejtesse a traumát. Például
nem mesélte el, hogy miért döglöttek meg a lovaik,
pedig az nagy szégyen Patakán, és azt sem, miért
haragszik úgy a férjére azért, mert nincs annyi
állat a kajibában, mint a korábbi nyáron, akkor
még voltak kecskék, tehenek, lovak ... Férjének,
Andrisnak az arcán több barázda látszott, abból
jobban lehetett olvasni. Nem beszélt sokat. Magas, vékony
ember, valamikor kamionsofőrként dolgozott. Messzire kerültek
egymástól a feleségével, Ilonka néni
titkolta ezt, kezdetben én is csak barkochbázni tudtam, mert
a hátsó kajibában raktározták a részleteket.
Ahogy állnak a képen búcsúzásunkkor,
András a kerékpárral, Ilonka néni kendőben,
mosolyog, látszik az egyik fémfoga, sima az arca az örömtől,
hogy ott voltunk, meglátogattuk őket, vittünk kávét,
csokit, Ferkónak kisautót, mosolyog, nem színlel.
Amikor a gép elkattan, épp Andrisra támaszkodik. Ők
már a múzeum részei, még nem halottak, de a
múltból néznek felénk. Pedig még élnek.
Egy olyan múltból, ahol nehéz lesz meglelni az igazat.
4
Valaki mégiscsak egybetartja szétszórtságunkat.
M. zavarba hoz, mert nem tudok válaszolni a kérdéseire.
Annyira sok anyaga gyűlt össze, hogy elvész a részletekben.
Erőt veszünk magunkon. Három náthás és
lázas hét után összeállítjuk végre
a képeket. Kicsi gyűjteményes lesz belőle. Meglepetést
okoz, de sokat szortíroztunk. Szavamat adtam M.-nek, hogy dolgozom
még rajta tavaszig, pedig már most tudok a véletlenekről,
amik majd akkor közbejönnek. Például váratlanul
beáll a Spleen. Gyakran bejön hozzánk, a kulcslukon,
vagy fene tudja miként, a fülemen át a fejemben szokott
szaglászni, az olyan, hogy olyankor nem jut eszembe semmi sem a
világról, főleg nem más tájakról.
Nem szeretem az idegent a szobámban. Nem találom meg a megfelelő
kereteket, a szerkezet nem marad egyben, nincs mivel feltöltsem a
teret, összefolynak a térképem kontúrjai. Nem
emlékszem, hogy volt. Nincs képem a jövőről
sem.
M. sötétszőke. Csillogó haja van, akárcsak
a margarétának, jár föl-alá, ha nem talál
valamit. Pongyolát hord délig, éjjel egy pohár
víz miatt is képes kelteni, még mindig sminkeli magát,
ha indulni kéne. Máskor, nagy bánatomra, épphogy
rövidre fogja, hamar elintézi azzal, hogy ő már
fáradt. Ez egyre többször fordul elő mostanában.
A csendjével is meg tud fogni, az egyre halkuló suttogás
az arca felől jön, már majdnem teljesen hallgat, a mellén
át követtem, amit mesélt, majd lefelé keresem
tovább a hangját, rátalálok, csendben összerakom
a hangszálakat. Egyszer azt mondta, ad nekem magából
egy darabot, és azt soha nem kell majd visszaadnom. Az unalomról
alig lehet mondani valamit, ezért ezt a részét az
életünknek nem tudom vele megosztani. M. megismerése
óta mégiscsak alábbhagytak az üres perceim.
Mégsem vittem magammal Weimarba, Frankfurtba sem jött el
velem. Mit kezdjek odakint a szerelmemmel, miközben kelet-közép
európai embereket kell prezentálnom a legkülönfélébb
projektekhez, unalmas, szemüveges, kimért alakoknak, megmerevedett,
sótlan, mégis feltűnően kedves arcú németeknek.
Ezek az utak élettelenek, elkonferenciázgatok, de nem történik
semmi. Érdekes, a bizalmam még soha nem rendült meg
bennük, ha hívnak, megyek.
Általában Ilonka néni fényképével
kezdem. Aztán rátérek a Hidegségre, a völgy
és a patak geográfiai adottságaira, aztán az
etnikumok, székelyek, szászok, magyarok, románok,
az agrikultúráról ejtek néhány szót,
a híres gyimesi virágmézről, na és a
gyógyfüvek erejéről. A csángó erős
hitéről és a történelem hitványságáról.
Idézek egy kis tájirodalmat, bemutatom a mesemondókat.
Aztán rátérek a finn-magyar nyelvrokonságra.
A beszédük képei, világ-metaforáik kimeríthetetlenek,
igaz, nem is tudom lefordítani őket. Ez a rész elég
kínos szokott lenni. Aztán elmondom, hogy ez még korántsem
bizonyítéka valaminek. Magyarázom, hogy nem biztos
a rokonság a finnekkel, de feltehető. Végigjátszom
a lehetséges változatokat, de hiába a poétika
próbája, a történet sehogy sem lesz kerek. Persze
ezt a közönség nem veszi észre, annyira elvárja.
Csak azt jelzik vissza nekem, amiről hallani akartak.
Amíg tart a szöveg, összetartom a szálakat,
de amikor jönnek a kérdések, már kicsúszott
a kezemből a múzeum, az emlékek is foszlanak, s már
a jelentős különbségek is csupán feltételezett
hasonlóságon alapulnak. Pedig mennyivel másabb portrékat
hoztam a két helyről. Ha figyelnének, tudhatnák,
nem lehet őket összekeverni. Elmondom, hogy a munkám
azóta lehetséges, amióta beengedik az utazókat
Csíkba, ekkor már majdnem tapsolnak.
5
M. és a fényképezője, ha eljönnének,
lehetnének kémek, míg én megkeresem a betevőt,
parkokat, banktornyokat és a Rajnát fényképezhetnék.
A török negyedet, a pizzást, a kebabost, az újraegyesült
országot. Annyi a látnivaló idegen, hogy elveszne
a részletekben, ha nem a nagyhalakra hajtana.
Legközelebb a Zemplénbe megyünk. Kész a terv,
már csak a véletlenek tartanak vissza: a nátha, az
időjárás, néhány politikai esemény,
váratlan karambol, útlezárás, sztrájkok.
Összeállítjuk a következő térképet:
kis faluba vezet utunk, Jósvafőre, a cseppkőbarlang
bejáratához, innen a több kilométeres alagút
összeköt minket Szlovákiával. De előtte
még elugrunk Vizsolyba, néhány régi képet
felújíthatunk, mert elkészült a templom rekonstrukciója,
örül Piroska néni, legutóbb is ő vezetett
minket, három nyelven beszél, egyszerre mondja mind a hármat,
a magyart, az angolt és a németet, attól függ,
melyik kifejezését tudja. Tőle tudjuk meg, hogy a
templommal szemben eladó a nyomda. Ott nyomtatták az első
magyar Biblia-fordítást, vajon ki veszi meg? Boldogkőváralja
és Regéc is útba esnek. Végül irány
Kassa és a Magyar Múzeum, de ezt már csak képzelem,
amikor M. felébreszt.
Csak Regécig jutunk. M. eljön velem a keleti frontra, tartja
a gépet, igazítja a lencsét a képhez, összerakja
az elemeket, látja a látványt. Punktum. Mögöttem
kullog, alkonyodik, fáradt, kicsípte az arcát a novemberi
hideg. "Megalszunk egy jó meleg hotelben, eszünk sztrapacskát,
jó lesz édesem?"
Reggel M. illatára ébredek, kócos még,
de már szép, magamhoz húzom. Pongyola, zuhany, fésű,
a margaréta illata, összefolynak a képek, ahogy ránézek.
Eszembe jut egy előző együttlétünk, hideg
volt akkor is odakinn, két napot a szobában töltöttünk,
senki nem vette észre. De most hamar felöltözünk.
Reggeli a bárban. "Útra kelünk. Megyünk az őszbe."
Indulás, egy ideig még a hideg motort szelídítem,
dúvad nyikorgás, végre magunk mögött a téli
balkáni táj: "büszke felleg-orom".
Már látjuk is a falut, jöttünk felderíteni,
a görög templomot, a várromot, köszöntjük
segítőinket, akik felkísérnek minket, de előbb
egy pálinka. Nálam van a magnó, bemagoltam kérdéseimet
a jövőről, a rendszerváltásról,
a bizonytalanságról, a félelmekről: ontják
a szót az öregek és a frissen betelepülő
egykori turisták, osztrák-magyarok, amerikaiak, fáradt
hazatérők, egykori forradalmárok, ők csak a
béke és a csend miatt jöttek Regécre. Szóba
kerülnek a pályázatok, a várrom, a régiség
visszarendezése, a táj birtokba vétele. Kedvem támad
maradni, az elhúzódó projekteket és a lelkes
helybelieket látva.
Éppen aznap jön misézni a fiatal pap. Rövid
borozás követi az alkonyatot, a novembervégi csípős,
hideg éjszaka sem hátráltat minket a jó hangulatban.
Annyira nem siet ma sem a pap hat gyerekéhez, ennyi még belefér,
ritkán adatik az ilyesmi, mondja, fura, hogy ma éppen igen,
de talán holnap is, s ja, tegnap sem ért időben haza,
de ha már itt vagyunk... nem is akarja senki, hogy menjen. Jó
papok bort isznak. Félve meséli aggodalmait, hogy jövőre
vajon hová helyezik át, hogy mi lesz a cigány-projekttel,
amit néhány szociológussal kezdtek el a környéken,
innen nem messze, pénzt is adott egy alapítvány, nagy
volt a publicitás. Minden egybe kerül a képen: pap,
gazda, polgármester, korcsmáros, videós. Mehetünk
mi is végre feldolgozni az anyagot.
M. elég átlátszó, ahogy elmeséli
nekem azt, amit én is láttam, így hát rajta
keresztül idézem vissza a történteket. Kicsit stilizálom
magunkat. Az üres helyeket kiegészítjük, a kimeríthetetlen
fantáziánk ellenére néhány dolog még
töredékben marad. Elvarratlan szálak, ezek új
utakat előzményeznek. Sose lesz befejezett a mű.
Ha M. maradna el Szibériában, tíz év után
vajon én is felszednék-e egy új segítőt?
Például H. Fichte, hamburgi író, a hetvenes
éveket Brazíliában töltötte élettársával.
Fichte, magyarul lucfenyő, szóval a fickó írt,
és a barátnője fényképezett. Egy ideig
als halb angepasster Schriftsteller befogadta őt a Gruppe '47, de
indulása után elég hamar más okokból
kezdték őket ünnepelni, csak inkább a fickót,
mint a barátnőt, azért, mert nyíltan vállalta
szexuális szokásait, akkor még itt tartott az irodalom,
oda lett a dokumentációk anyaga, a brazil vuduk leírása,
a rítustáncok poétikája. Lám a fordulat!
Idén nyáron San Pauliban rendeztek kiállítást
a munkatársnő, Leonóra fotóiból, már
senki sem Fichtézett, az "Érzékenység története"
különösen visszhangtalan maradt. A Goethe intézet
intendánsa egyébként épp az író
másságát szerette volna olvastatni a közönséggel.
Ma már a könnyen megtekinthető képek számítanak,
nem a nagy, végül megíratlan regény-projektum.
6
Egy barátom naiv mondása jut eszembe. A huszadik század
a háborúké, a huszonegyedik a nőké.
S valóban azt hitte, a nők nem tudnak háborúzni,
pedig csak ők tudnak igazán. Csak a papok tesznek úgy,
mintha ők erről még nem hallottak volna, mármint
a nőkről.
Amikor Cs. Városban jártunk Romániában,
mesélték, hogy a pópáknak mobiljuk van és
Mercijük. Azzal cikáznak a városban, megfigyelnek, telefonálnak
és amit látnak, jelentik. Még jó, hogy már
nincsenek szekusok. De vannak pópák.
A forradalom óta Erdély több városában
húztak fel templomokat. Cs.ben is, bár az ortodoxok száma
jelentéktelen a városban. Bementünk az egyikbe, térdeltek
az ikonok előtt, zavarban éreztem magam, ezek lennének
a bukaresti besúgók a provincban, dehogy, s közben nem
tudtam eldönteni, melyik jelben higgyek, amit hallottam, vagy amit
láttam. Isten mindenhol ott van.
7.
Amikor engem megkereszteltek, még a hetvenes évek elején,
egy Balaton melletti faluban tartottuk. Amolyan félgeheimniss volt
ez akkoriban, apám mesélte, hogy a pap BMW-vel érkezett,
a strandról jött, még kicsit nedves volt a fürdőnadrágja,
arra húzott reverendát. Forró nyár lévén
a család is megizzadt, már készen állt a keresztségre,
amikor a strandoló pappá lett, keresztelt, vízzel
és szóval, mint az Úr jó médiumához
illik. Celebrálta a dolgokat, hihetően, majd a kézfogások
után tűzött vissza fürdeni. Autóját
a bátyjától kapta, őt Svájcban szentelték
fel. Nekünk akkoriban ég-kék trabantunk volt, büszke
volt rá a család, azzal mentünk a keresztelőre
is. Ezek a nevek árulkodnak. De ha kell, arra is szolgálnak,
hogy hallgassunk általuk. Ezért sem kaptam túl beszédes
nevet, gondolván, nem is olyan világban élünk,
anyám annyiszor mondta... "Sándor, hallgass már el,
fiam."
Harmincéves vagyok, amikor újra meghallgatom Húsvétkor
a papot. "És a víz fallá változott." Mózes
átvezette a zsidókat a tengeren. "A fal egy szimbólum.
Nem szó szerint kell érteni, amit olvasunk." Örüljünk
a Megváltónak, aki feltámadott érettünk.
Kapcsolgatom a tévét, és pofáznak mindenhol,
az nyer, aki tovább és minél nagyobb baromságot
rímel le négy perc alatt. Majd hangos gépi röhögés.
Egy BMW az álom-nyeremény. A trabant, a tiszteletes és
a tó a magyar tenger alkatrészei. A román papok, én,
M. mindannyian ügynökök volnánk fedőnéven,
figurái a készülő könyvnek. Titkok a háborúban.
Az igazat megvallva, lapulunk még a békében is. A
valódi nevünk is fedőnév. Sose leszünk készen.
Már csak a logónkat kéne kitalálni, mondja
M. halkan, amit a könyvre helyezünk, mert tudja, bosszantanak
a köznevek. Az archívumot, amibe mindent beleragasztottunk,
és amihez megírtam végül a történeteket,
fénymásoltam, szkenneltem, tördeltem és mentettem,
szóval régi nevén az útikönyvet, csak
úgy lehet beadni a pályázatra, ha van saját
logója. Egy olyan nevet kell kitalálnunk, amilyen még
nincs. Nehogy összekeverjenek minket másokkal.
A könyvben Észak és Dél irányok lesznek,
sőt Középen is áll majd valami. M. és
az én kezem nyoma látszanak majd rajta. Ám ez már
senkinek sem fog feltűnni, mert a digitális változat
a készítők nélkül is kreatívan
üzemel. Az egész térkép, és a tájak
is sokszorosíthatók, az archívum feltölthető
és átformázható lesz. A fotókból
kollázs készülhet, mintha a hazám Szibériában
volna, úgy látszik majd. A név a keresés miatt
lényeges, azért, hogy kívülről is úgy
lehessen belemenni a történeteinkbe, hogy bárhonnan
bárhová eljussunk. "Digitális bédekker", ez
lesz a hivatalos neve. A logo gyerekjáték, majdcsak kitaláljuk,
Márta és én, ezen már nem múlhat az
"egész".
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu