Átérzés és megtagadás, az ifjúság
láthatatlan, mégis teljhatalmú parancsurai, ti! Nem
voltál-e az, amit olvastál, nem formáltad-e idegen
hősök homályos alakzatába önnön arcodat?
"Meg akartam hódítani a várost." Nem, nem egy
várost, az egész világot: a hatalom, a szellem Nagy
Sándora akartál lenni! A hajnal lidérces alakjai:
élet és valóság, két mitikus gyümölcs,
éretlenek még, és mégis az enyészet
határáig túlérettek.
"Nyújtsatok hát pálmalevelet fölébem."
A béke szimbóluma, a hűség jele, a hűségé
önmagunkhoz. Várbéke. Türelem és sors összetévesztése:
gyász-sóváran, egyszerre szomjazva örömöt
és szenvedést.
Rönne, a nihilista - őszintétlen, mint minden tagadó,
romantikus és keserű. Nem hiszel neki, de tiszteled, imbolyogsz
önmegvetés és büszkeség között.
Ma hogyan beszélne? "Igazságosság, te ködhomályos
szent e szentségtelen birodalomban, közvetítő
illúzió és tőke között, a boldogság
emberi jogának megtestesülése. Önmegvalósítás
- a mindennapi szappanoperák esszenciája, papírhatalom,
nem archaikus."
Az életközép nyelvkörré kerekíti
az ifjúság ellipsziseit. Rönne réges-rég
megöregedett, világfájdalmát már nem rejti
patetikus cinizmusok mögé. A hírnév meg a biztos
út némították el őket: jegeces csillogás,
úr minden kétség felett? Milyen meggyőző
evolúció: Prométheusz, a protestáns, Prométheusz,
a felvilágosító, Prométheusz, a forradalmár,
Prométheusz, a nihilista. Így emelkedik lépcsőről
lépcsőre - bele a jelentéktelenségbe. Prométheusz,
a regresszió kincstárnoka, a káprázat és
a közhely kontárnoka.
Az átváltozások vége: Prométheusz,
a nihilista. Rönne kibújik házából. A
formát, a semmi halálos ellenségét transzcendálja.
Aki öregszik, azt nem hajtja a lázadás kényszere.
Aki - félig kóros vágyból, félig megszokásból
- aláveti magát neki, azt önmaga színészévé
teszi: amatőr-előadás, csepűrágó-teátrum.
Milyen nehéz meggyőzőnek lennie annak, aki nem önmagát
játssza! Én magamat játszom a magamtalanságig.
Amikor fiatal voltam, jelentős szerepnek hittem Rönnét
- túl fennköltnek, de nem az én számomra, hiszen
a tapasztalatlan kéjeleg a vele rokon hős zseni-tirádáiban
-, egyszersmind túl jelentősnek ahhoz, hogy én és
idő, a sok-sok tehetség teremtője és gyilkosa
összeütközhessen.
Az ifjú Rönne: aki nem képes formálni, annak
rombolnia kell. A teremtés művének hérosztratoszi
megfordítása: a pusztító mint Titán.
Milyen gigászi mérettel kell felülmúlnia azt,
amit ledönteni készül, hogy istenivé váljon?
Rönne, a légvár-alapító, a felhőromboló,
félig Nietzsche, félig Nagy Sándor, klinikai kezelőszobákból
és sarki kocsmákból vettetvén egy világháborúba.
Itt bizony a nagy történések szele és a banalitás
lehe fúj.
Átérzés és lázadás, ifjúság
óriásalakjai, ti! Csalszavak, csalutak - életfogytiglanig:
a valahai rendi uralomtól a provinciális egyetemi városig,
az egyetemi várostól a főúri székhelyig:
törpefejedelemség - méghozzá szocialista módra;
fogyatkozó tekintélyű polgártelepülések,
azután falvak. Önnön visszavonulásával utánozza
a kor hanyatlását. Hová? Tanya, hegyi kunyhó,
fogadó felé. Hazautak a tengerre látás reménye
nélkül - annak, aki házat, szállást, hazát
ígért. Képzelt, alapja-híja vándorút:
a mítoszok kimúltak, most a jelek haldokolnak. Helyettük:
komputerképek, az értelmetlenség helytartói,
helyesírási programok, megalkotván a szellemi szegénység
törvényei szerint. Programjaim határai - világom
határai.
A 2000-ik esztendő - számítógépeknek
a világvége, utána egy új eón teremtése.
Mily szánalmas demiurgoszok, a középkori Isten mindenhatóságától
hány, de hány csillaghalmaznyira!
Rönne rég megöregedett, s kétségbeesésére
a szépség ruháját adja. Kóros nagyváros-imádata
és -mizériája nem engedi hanyatlani. Blokád.
Fagy. Éhezés. Nyomorúságos bérkaszárnyák.
Kocsmák. Az elveszettség akarása. Bölcsesség
- a csökkenő potencia körülírása. Én
nem Rönne vagyok, hanem a népek nagy atyjának és
gyilkosának teremtménye, aki szamárkórókat
fejezett le, s közben országokat és lelkeket irtott
halomra.
Menekülés a versből a kertbe, ígéretes
kísérlet, hogy élettörténetemtől
elszakadjak: nem az vagyok, aki vagyok. Az identitás-hablatyot nem
követem. Elévült, de el nem veszett, emlékezetemben
átalakul származásom. Az ember csak Isten kimúlását
követőleg válik elmozdíthatatlanul önmagává.
Azelőtt egyedül Jahve volt az, aki volt, meg az is, akivé
lészen.
Rönne, aki a valóság peremén él, tiszteli
a fikciókat és megveti a jelszavakat. Amióta a valóság
menekül előlünk, a képzelőerőben
keres menedékhelyeket. A valószerűtlenség azonban
nő, mint a sivatag. Inog az emlékezet oszlopa. Tegnap még
imádtuk, mára elfeledtük: aki így bukik el, saját
énjét tagadja meg. A tév-ruta burjánzik zabolátlanul.
Elmúlni egyszer s mindenkorra, kihunyni nyomtalanul - micsoda tévgondolata
ez az öldöklés modern tébolyának - minden
elkallódott dolgok imaginárius helye, Jahve életének
idejében elgondolhatatlan lett volna. Én, a Rönne-tanítvány,
halott vagyok már életem idején, én, a Rönne-ellenző
élő leszek még halálom idejében is.
Azt hittem, egy világot fogok meghódítani. Most enyém
egy kert és a víg ellenségesség, amely egy
önfeledt országhoz fűz.
ADAMIK LAJOS FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu