A mértékén túllépő gazdagság
tönkreteszi a Földet. Nem éli meg egészként.
Dolgokként választja és különíti
el az embereket, úgy, ahogyan a királyvíz oldja ki
a vakkőzetből a nemesfémet. Ahol nem a fölösleg
az úr, az ember védekezik a visszás ellen, és
azt segíti, ami neki hasznos, de mindkettőben a Föld
részese és teremtménye marad ott is, ahol leigázza.
A termékeny partok a hódítók kezére
jutnak. Új birtokukat őrzik anélkül, hogy alapvetően
átalakítanák - addig, amíg képesek megvédeni.
A kietlen földterületek némelyike viszont csak fölfedezői
által válik lakhatóvá és az ember szívének
kedvessé. A meredek hegyoldalt lépcsőzetes teraszokká
egyengetik. Kőfalakat emelnek, hogy az odahordott föld támaszt
leljen a tavaszi áradásokkal meg a forgószelekkel
szemben, amelyek völgybe akarják rántani. Meghonosítják
az eleinte soványka termést, amely évtizedről
évezredre egyre dúsabbá válik, mert javul a
talaj, mert a rendező kéz kiválasztja a legjobb magot,
és a növényt ennek törvénye meg saját
akarata szerint neveli.
Az évezredeknek ez a munkája azokon az olajfa-ültetvényeken
mutatkozik meg a legszebben, amelyek a mediterrán szigetek lejtőin
kapaszkodnak teraszról teraszra fölfelé. Faragatlan
kövekből habarcs nélkül rakott falak határolják
és védik őket, egymásnak nem vetélytársai
és nem irigyei, helyezkedjenek el bár magasan vagy alacsonyan,
menedéket és hazát kínáló birtokokként
ugyanolyan közösséget alkotnak, mint egy hegyi város
ház- vagy kertcsoportjai. Ám nekik maguknak is szükségük
van ápolásra és biztatásra: a nemesítetlen
olajfa nem hoz hasznosítható termést, a megmetszetlen
narancsfák elcsökevényesednek. A szépség
látszataként ugyan kísértetiesen túlélik
idejüket, az olajágak ezüstárnyéka ugyan
még évtizedekig hirdeti a mélyebb falak közt
lakó, élénkítő hűvösséget.
A kertek azonban emberrel alkotott közösségüktől
megfosztva elveszítik kölcsönös munkával kivívott
természetüket, anélkül hogy eredeti vadonjukba
visszatalálnának. Három évezreden át
osztottak bőséget, de nem fölösleget, elégedettséget,
de nem gazdagságot, nyereséget, diadalt.
Csak a mi - mohóságban-pazarlásban kielégíthetetlen
- évszázadunk hagyja, hozamot és birtokot önmagáért
serkentve, elcsenevészesedni a terméketlen kerteket, s tulajdonosaik
azt hiszik, nem ér meg ennyi vesződséget, hogy egy
egyszerű életnek a kedvére tegyünk. Így
aztán nemigen akad már ember, aki azért lépne
a kertekbe, hogy ápolja őket, senki nem szedi fel az elszáradt
fát, nem ültet vesszőt, nem oltja be a törzseket.
Hiába érik a citrom, ágán fonnyad el a narancs.
A falkoszorúból itt-ott kiválik egy kő. Rést
hasítva terjeszkedik a föld birodalma. A tavaszi árvizet
egyetlen plató sem fékezi zuhanóiramában, s
falat falra döntve vág medret rohanásának. A
puszta földet széthordja a forgószél, az egyre
szélesebbre nyíló repedések a csupasz kőzetig
hatolnak. A teraszok elsüllyednek, a sziget visszaveszi, amit évezredekig
elvitattak tőle. De siváran és visszavonhatatlanul
tönkretéve fogadja vissza magába.
ADAMIK LAJOS FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu