"Jó dolgokhoz idő kell" -, ez a csigabölcsesség
van vésve cselekedeteim és mulasztásaim fölé.
Ezzel került ki a kezem közül az első tapogatózó
kísérlet a 70-es évek elején, amely ügyetlenül
próbált szilárd talajra találni. Bár
Willy Brandt spontán módon felkarolta levélben felvetett
javaslatomat egy a kultúrnemzetnek elkötelezett nemzeti alapítvány
életre hívására, belevette még 1973.
január 18-i kormánynyilatkozatába is, de aztán
nem tudott vele mit kezdeni. A kancellári hivatalban ebben nem volt
senki illetékes. Ott elfektették, ami keresztbe állt.
(...) Képtelenség, mondták, ez a nemzeti alapítvány,
csak az országok közti viszályt szítja, hamar
elfelejtődött.
Ha tehát ma, három évtized elteltével,
megvan az elhatározás, az alapítványi tőke
és a Saale menti Halle városa örül, hogy a nemzeti
alapítvány jövendő székhelye lehet -,
hallgathatjuk Haendel Tüzijáték-zenéjét
- mégis érdemes felvetni a kérdést: Mi késztetett
annak idején a mindent túlharsogó szócsaták,
Walter Ulbricht, Franz Josef Strauss és az APO ellenére arra,
hogy a német kultúrnemzetről beszéljek, és
bármilyen kettéosztott volt és így maradni
látszott is az ország, mégis egy nemzeti alapítványra
próbáljam rábeszélni.
Mindenekelőtt nyilván az elégedetlenség
vezetett azzal kapcsolatban, hogy a németek képtelenek magukat
egy nemzethez tartozónak felfogni, és ennek magától
értetődőségét vállalni, anélkül
hogy a nacionalizmus feléledésétől kellene
tartani. Egy következményekkel teli csőd és ugyanakkor
a régi nóta, amelynek strófáiban Goethét
lehetett idézni és Herdert segítségül
hívni, mert a történelmünk változásokban
gazdag: Egyszer a hercegek külön-érdekei (ahogy ezt hol
teli torokból, hol halkan, de mindig panaszosan elősorolták)
hagyták ránk a kisállamiság szorító
cipőit*, máskor hirtelen a szomszédainkat elriasztó
nacionalista hübrisz volt az, amely rövid ideig tartott ugyan
- de ahogy megtapasztalhattuk - tartós következményekkel
járt.
Nem tudunk mértéket tartani. Ami más népeknek
többé-kevésbé sikerül, nálunk újra
meg újra torzszüleményekhez vezet. Emlékezzünk
csak a weimari köztársaság bukására, amely
rövid életű, kevés párt által képviselt
kísérlet volt Németországnak felvilágosult
nemzetállamként való megszilárdítására.
Amikor Hitler, még alig hogy hatalomra került, ennek korlátlan
gyakorlására őt felhatalmazó törvényt
követelt, csak a szociáldemokraták szavaztak ellene.
/Akár szívesen hallja ezt ma Herr Stoiber, Herr Metz és
Jung-Westerwellen, akár nem; a legkeresztényibb centrumpárt
megbukott, megszavazta ezt, mint a német nemzeti párt és
a liberálisok nemkülönben. Nem árulok el titkot,
ha mai szabaddemokratáinkat arra emlékeztetem, hogy Theodor
Heuss, a Német Szövetségi Köztársaság
első elnöke annakidején megszavazta a Hitlernek teljhatalmat
adó törvényt. És ami a kommunista Reichstag-képviselőket
illeti: ők nem tudtak résztvenni ebben a súlyos következményekkel
járó szavazásban, mert időközben koncentrációs
táborok foglyai lettek vagy elmenekültek./
Amikor aztán, csak 12 évvel később,
az ezeréves birodalom romokban hevert, a nemzet fogalma meg volt
gyalázva. Eleinte senki se akarta a szájára venni.
Még a politikai jobboldalnak sem illett a beszédmódjába.
És a baloldaliak - Kurt Schumachert leszámítva - azt
hitték, hogy a nemzet kifejezést helyettesíthetik
a társadalom tetszés szerint értelmezhető fogalmával:
szükség esetén az Európa-eszmébe lehetett
menekülni. Európa, az eljövendő, mindent elrendez!
Akkor már nem lesznek többé nemzetek, csak egy egységes,
erős, határok nélküli és így tovább,
és így tovább.
Némelyek még ma is így gondolkodnak. Így
aztán vákuum jött létre, amelyet néhány
éve - alighogy a német egység papírforma szerint
létrejött - a nacionalista kegyszerek régről
ismert szemetjével és lármájával töltöttek
ki. Ezzel nem bír semmilyen tilalom. Mert az NPD-n kívül
sincs hiány Biedermannokban, akiknek a nemzet csak a német
vezérkultúra mércéjéhez volna mérhető.
Persze lehet erre azt mondani: csak ripacskodás. De nem ez volna
az első eset az állam- és színháztörténetben,
hogy egy izgága Paprikajancsi elfoglalja a színpadot és
"Ördög bújj elő"-t kiabál a néppel.
Ennek nem szabad és nem is kell így lennie. Aki kész
arra, hogy ellentmondjon a nemcsak választási kampány
időszakban randalírozó demagógoknak, az nem
lesz híján az érveknek. Van elég szubsztanciánk,
hogy a nemzet még mindig üres fogalmát megóvjuk
a visszaélésektől, és demokratikus tapasztalattal
és kulturális sokféleséggel töltsük
meg.
Amit a korai felvilágosodás képviselője,
Johann Gottfried Herder kultúrnemzeten értett, az továbbfejlesztve
ma is érvénnyel bírhat. Ezért lehetne szaván
fogni: belőle ösztönzést merítve, az ő
gondolatainak gazdagságától motiválva voltam
olyan merész harminc évvel ezelőtt, hogy birtokba
vegyem a nemzet megvetett fogalmát, és egy kulturális
alapítványt indítványozzak, amely a Németország
határain belül élő állampolgárok
javát szolgálja, bármilyen legyen is a származásuk,
hitük és bőrszínük.
Ha végre eljutottunk idáig, és a Saale menti
Halléban a Nemzeti Alapítvány megtalálta körültekintéssel
keresett helyét, nem mulaszthatom el, hogy köszönetet
mondjak a szövetségi köztársaság első
kulturális miniszterének és utódának,
hogy felelevenítették ezt a régen félretett
ötletet, nem ijedtek meg ezeknek a deszkáknak a nyikorgásától*,
és fáradhatatlanul igyekeztek megnyerni a föderalizmus
érdekében elengedhetetlen együttműködésnek
a sajnos még mindig vonakodó szövetségi államokat.
De ami nincs, abból - ha csigalassúsággal is
- de még lehet valami.
Mindjárt kihasználom az alkalmat, hogy felsoroljak
néhány gondolatot, javaslatot és elvárást,
amelyek az évek folyamán alakultak, adódtak, torlódtak
fel és vártak a megvalósulásra. A nemzeti alapítványnak,
úgy vélem, a német múlt ismeretében
a jelenlegi cselekvési játéktér kihasználásával
olyan terveket kéne támogatnia, amelyek a jövőben
is nagy horderejűek lehetnek. A német múlt: szégyen
és dicsőség, bűnök, amelyekért továbbra
is felelősséggel tartoztunk, és kulturális
hagyományok, amelyek túlélték a lerázhatatlan
civilizációs törést. De a német múlthoz
hozzátartozik vidékek és városok visszahozhatatlan
elvesztése is. Kelet-Poroszországról beszélek,
Sziléziáról, Danzigról és Breslauról.
Mint már a 70-es évek elején, ma is az a
véleményem, hogy bár a területeket elvesztettük,
el kellett szenvednünk az elűzetést, de sehol, semmiféle
potsdami szerződésben nincs az leírva, hogy ezeknek
a tartományoknak és városoknak a kulturális
tartalma is feledésbe kell hogy merüljön. A Landesmannschaftokat
(az egy vidékről valók egyesületeit) mint ún.
Elűzöttek Egyletei, amelyeknek a szóvivői mindmáig
egyoldalúan csak a rajtunk esett, nem pedig a legfőképpen
a lengyelekkel történt igazságtalanságokkal foglalkoznak,
túlságosan lefoglalja a nemzeti küldetés, semhogy
meg tudnák vonni ezt a kulturális egyenleget. A nemzeti alapítványnak
meg kéne próbálni pótolni ezt az alapjában
véve botrányos mulasztást. Végül is a
német nyelvű filozófia Königsbergből és
Danzigból indult útjára; Breslau volt a helye a német
barokk költészet sziléziai iskolájának;
Herder szülőházát a kelet-porosz Mohrungenben
kultúratisztelő lengyelek múzeumként és
emlékhelyként gondozzák. A kultúrnemzetnek
ezek a csak példaképpen említett gyökereit nem
kell veszteségként leírni, különben olyan,
mintha mi magunk végeznénk velük.
Ebből adódik egy további javaslat, amit
lehet a vesszőparipámnak is tekinteni. Mégis ragaszkodom
hozzá: Nemcsak területet vesztettünk a saját hibánkból,
de - csakis az anyagi haszonra figyelve /a nyereség bűvöletében
- a háború utáni években hagytuk, hogy a sziléziai
nyelvjárással, a pomerániai és a kelet-porosz
tájszólással a német nyelv három irodalomképes
alakulata egyre inkább kivesszen.* Mert hol az a hely, ahol kellő
türelemmel és tudományos buzgalommal összegyűjtenék,
kutatva folytonosan kiegészítenék és hangfelvételeken
megőriznék az elhaló beszédmódok maradványait?
Ahelyett, hogy egy ilyen silány és házisütetű
helyesírási reformmal bajlódva növelnénk
saját bizonytalanságunkat, több értelme lett
volna megőrizni az eddig minden túl szűk szabályozásból
csúfot űzi német nyelv sokszínűségét,
és ezzel olyan tudományos szolgálatot tenni, ami örömteli
kötelessége kéne hogy legyen minden a különállások
szövetségén alapuló állami berendezkedésnek.
Túl késő volna már ehhez? Úgy vélem
a nemzeti alapítvány végre immár megtehetné
és meg is kéne tennie, hogy felkutassa és növelje
ezt az elvesztett és lenézett/nem becsült gazdagságot,
hogy legalább egy megkésett visszhangot tegyen lehetővé
valaha saját dialektusaink és tájszólásaink
hangzása számára.
Országszerte sokat beszélnek a vezércikkekben
és rádiós kommentárokban az identitásról.
Az elvesztett, sérült, a hiányzó identitásról
/Amelyik elveszett, megsérült, hiányzik. Hol, ha nem
a német beszédmód sokszólamúságában
található meg mindaz - a tengermelléki tájszólástól
az ősi bajor hangképzésig - , ami belőlünk
a nyelv révén megismerszik. Ehhez kapcsolódik egy
szerintem nem csupán mulatságos legenda: Hegel híres
berlini előadásaiból kiindulva, amelyeket az oly nagyszabásúan
gondolkodó filozófus félreismerhetetlenül sváb
akcentussal tartott a mindig túlzsúfolt előadóteremben,
Martin Walser állítólag egyszer kijelentette - és
ő szívesen tesz kijelentéseket -, hogy a dialektikus
hókusz-pókuszok nagymesterének írott német
nyelven kinyomtatott művét vissza kéne fordítani
saját tősgyökeres sváb tájszólásába,
úgy a nép mindjárt jobban értené, és
jóval meghittebben, emberibben hangzana.
Ennyit a német ajkak semmibevett sokhangúságáról
és arról a javaslatomról, hogy a tájszólások
és dialektusok kutatására itt Halléban, az
európai kora-felvilágosodás székhelyén
központ alakuljon. Egy további ösztönzés/felvetés/indítvány,
amit engedtessék meg nekem egy ilyen kedvező alkalommal felvetni/elővezetni,
arra a beszédre nyúlik vissza, amelyet az Odera menti Frankfurtban
tartottam a Viadrina Egyetem hallgatóinak. Ennek során a
"zsákmányolt művészet" kínos témájáról
volt szó. Azt mondtam: Szeretném, ha ezt a sokszor csak retorikus
szinten űzött "hídverésnek" formát és
tartalmat adni próbáló gondolatmenetet is felülvizsgálnák;
ki ha nem éppen ez a nemzeti alapítvány tudná
ezt megvalósítani.
***
És ezzel megint itt vagyunk a zászló és
himnusz mellett inkább szégyenlősen ünnepelt
nemzet sokat vitatott, gyakorta elutasított vagy patetikusan dicsőített
fogalmánál. Hiábavaló maradt Herder igyekezete,
hogy a kultúra szót adja mellé támaszul. Mégis
inkább nacionalista túlfeszítésen kellett keresztülmennie
(Übersteigerung durchleben, túlfokozást átélnie),
és amikor meggyalázták, akkor még az az igény
is, hogy ezentúl kultúrnemzet akarjunk lenni, a barbárság
tanújelei miatt tarthatatlannak tűnt. Ha ezzel a ma itt elindítandó
alapítvánnyal az újrakezdés lehetőségeit
keressük, akkor a nemzet fogalmát minden eddiginél szélesebben
kell értelmeznünk /határait kijelölnünk, megvonnunk
/ A Német Szövetségi Köztársaság
területén hét-nyolc millió külföldről
származó ember él, akik közül sokan itt
születtek, időközben állampolgárságot
szereztek vagy kívánnak szerezni a rövidesen végre
meghozandó törvény segítségével.
A nemzet tehát jelenleg átfog sok tőlünk idegen
kultúrát, ami némelyeket zavarhat, és ami mégis
gazdagíthatna bennünket, amint készek volnánk
tényeleges és bebeszélt félelmeinktől
eltekinteni.
A nemzeti alapítványnak feladata lesz, hogy észrevegye,
támogassa és óvja ezt a kulturális többletet.
Ez nem megy majd minden ellenállás nélkül.
Egy olyan időszakban, amikor, mint most, az évek óta
esedékes bevándorlási törvény hitvány,
csak a választási küzdelemmel összefüggő
okokból kudarccal fenyeget, és Németország
annak a veszélynek van kitéve, hogy barátságtalan,
nem vendégszerető országgá züllik, a nemzeti
alapítvány útját olyan ellenfelek keresztezhetik,
akik minden idegent ki akarnak rekeszteni, vagy egy lépcsőházi
vicc irányelveinek alávetni.
Javaslatokat tettem. A múltnak ajánlva és
a jövő házi feladatai közé írva.
És bár egyszer régen, amikor "a nagy ugrás"
volt beígérve, azt mondtam, "hogy a haladás csigaléptű",
mégis azt remélem, hogy nem kell újabb harminc évet
várni, mire javaslataim formát öltenek; addigra talán
már késő lesz.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
(Halle, 2002. március 21. egy szövetségi kulturális alapítvány ünnepélyes beiktatásakor mondott beszéd rövidített változata)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu