Képzeljük el, hogy négy évtizeden át
időről időre bekapcsolódunk két vidéki
város - egy isten háta mögötti, délkelet-ázsiai
kisváros meg egy észak-afrikai előőrs és
kereszteződési csomópont - történéseibe;
hát egészen biztos, hogy szívesen nyilatkozunk arról,
hogyan is változtak meg arrafelé a dolgok. Szembe lehet állítani,
milyen volt akkor és milyen most, azelőtt és azután,
leírni, milyen is volt az élet akkoriban, és milyen
lett azóta. Lehet írni egy elbeszélést, egy
történetet, hogyan vezetett egyik dolog a másikhoz,
az meg egy harmadikhoz: "és aztán - és aztán".
Ki lehet találni mutatókat, le lehet írni trendeket:
nagyobb individualizmus, kevesebb vallásosság, növekvő
jómód, hanyatló erkölcsök. Lehet emlékiratot
írni, visszatekintve a múltra a jelen fényében,
megküzdve az élmények felidézésével.
Fel lehet vázolni szakaszokat - tradicionális, modern, posztmodern;
feudalizmus, kolonializmus, függetlenség -, és posztulálni
egy mozgásirányt: az elhaló állam, a vasketrec.
Le lehet írni az intézmények átalakulását,
a változó struktúrákat: a család, a
piac, a közszolgálat, az iskola. Fel lehet építeni
egy egész modellt, kitalálni egy folyamatot, előállni
egy elmélettel. Lehet grafikonokat is rajzolni.
A probléma csak az, hogy több dolog változott
meg, és összefüggéstelenebbül, mint ahogy
az ember elsőre gondolná. A két város persze
megváltozott, sok tekintetben csak a felületen, néhány
tekintetben a mélyben is. De maga az antropológus sem kevésbé.
És a diszciplína is, amelyen belül az antropológus
tevékenykedik, a szellemi légkör, amelyen belül
ez a diszciplína működik, és az erkölcsi
alapok, amelyeken nyugszik. Megváltoztak a két várost
magukban foglaló országok, és a két országot
magában foglaló nemzetközi világ. Megváltozott
majdnem mindenkinek a felfogása arról, hogy mit várhat
az élettől. Hérakleitosz ez a köbön, sőt.
Ha minden változik, a legkisebb, közvetlen dologtól
egészen a hatalmas és elvont dolgokig - a kutatás
tárgya, az azt közvetlenül körülvevő
világ, és a szélesebb világ mindkettő
körül -, úgy látszik, nincs egyetlen olyan hely
sem, ahol az ember megvethetné a lábát, és
megítélhetné, mi változott meg és hogyan.
A hérakleitoszi kép valójában hamis,
de legalábbis félrevezető. Az idő, ez a fajta
idő, részben személyes, részben hivatásszerű,
részben politikai, részben (bármit jelentsen is ez)
filozófiai, nem úgy folyik, mint valami hatalmas folyó,
magába fogadva minden mellékfolyóját, és
valami végső tenger vagy vízesés felé
tartva, hanem kisebb és nagyobb áramlatokban csavarokkal,
kanyarokkal, időnként kereszteződve, együtt rohanva
egy darabig, majd újra elválva. És nem is halad rövidebb
és hosszabb ciklusokban és tartamokban, egymásra torlódva
bonyolult hullámokban, amelyeket elemeire bonthatna egy összhangzás-elemző.
Nem a történelemmel állunk szemben, nem is egy életrajzzal,
hanem történetek kuszaságával, életrajzok
szövevényével. Van ebben valamiféle rend, de
ez egy szélroham vagy egy bazár rendje, nincs benne semmi
mérhető. Szükségképpen meg kell tehát
elégedni örvényekkel, konfluxokkal, egybefolyásokkal,
átmeneti kapcsolatokkal; összegyűlő és
eloszló felhőkkel. Nincs egy általános történet,
amit el lehetne mondani, egy átfogó kép, amit adni
lehetne. Vagy ha van, nem egy, bizonyosan nem egy, amelyik besétál
a dolgok közepébe, mint Fabrice Waterloo-nál, nincs
abban a helyzetben, hogy ilyet konstruáljon sem az adott időben,
sem később. Amit megkonstruálhatunk, ha feljegyzéseket
készítünk, és megéljük, csupán
utólagosan okos beszámolók látszólag
megtörténő dolgok egymással való összefüggéséről:
darabokból összeállított mozaikok, a tények
után.
Ha ezt a puszta megfigyelést tesszük azzal kapcsolatban,
hogy valójában mi történik olyankor, amikor valaki
megpróbál "valami értelmeset kihozni" valamiből,
amit olyan válogatott anyagokból ismer, amelyekkel akkor
találkozott, amikor a közös világ esetleges, alkalmi
drámáit próbálta kitapogatni, akkor óhatatlanul
jó néhány nyugtalanító kérdés
tolul fel bennünk. Mi lett az objektivitással? Mi biztosít
minket arról, hogy jól értjük a dolgokat? Mivé
lett a tudomány? Lehet azonban, hogy minden megértés
(sőt, ha az agy disztributív, "megfordított" modelljei
helyesek, a tudat mint olyan is) egyszerűen ebbe az irányba
viszi az életet. Átevickélni a puszta történéseken,
és aztán kitalálni valami beszámolót
arról, hogy hogyan függenek össze egymással, ebből
áll a tudás és ennek illúziója. A beszámolót
hozzáférhető fogalmakból, kéznél
levő kulturális eszköztárból tákoljuk
össze. De mint minden eszköztárat, ezt is úgy tesszük
hozzá a feladathoz, hozzáadott, nem kivont érték.
Ha objektivitásra, helyességre és tudományra
tartunk igényt, ezt nem azzal kapjuk, hogy úgy teszünk,
mintha az őket ki- vagy tönkretevő erőfeszítésektől
függetlenül volnának adva.
Az tehát, hogy megformáljam beszámolómat
a változásról városaimban, a szakmámban,
a világomban és bennem magamban, nem cselekményessé
alakított elbeszélést kíván meg, méricskéléseket,
reminiszcenciákat vagy strukturális előrehaladást,
és bizonyosan nem grafikonokat, bár ezeknek is megvan a maguk
haszna (mint a modelleknek és a teóriáknak), hiszen
keretet adnak és témákat határoznak meg. Azt
igényli, hogy megmutassuk, a sajátos események és
egyedi alkalmak, egy találkozás itt, valami fejlődés
ott, hogyan szövődnek össze a tények változatos
sokaságával és az értelmezések egész
halmazával, hogy fogalmat adjon arról, hogyan alakultak,
hogyan alakulnak, és hogyan alakulhatnak ezentúl a dolgok.
A mítosz, mint Northrop Frye mondta, azt hiszem, nem arról
szól, hogy mi történt, hanem hogy mi történik.
A tudomány, a társadalomtudomány legalábbis,
nagyjából ugyanilyen, leszámítva, hogy szilárdabb
alapokra és józanabb gondolkodásra tart igényt,
és olykor bizonyos szenvtelenségre törekszik.
***
A Pare nevű délkelet-ázsiai, indonéziai
városban, a hatalmas Brantes folyó alföldjén,
Kelet-Közép-Jáván fekvő településen
1952-ben jártam először. Alig két évvel
azután, hogy a Holland Királyság megadta az önállóságot
öt évi szórványos, meg-megszakadozó harc
után az Indonéz Köztársaságnak. Harvardi
diákok egy csoportjával érkeztem, akiket azért
küldtek, hogy feltárják ezt az immár senkinek
a tulajdonát nem képező világot az amerikai
tudomány számára. Tízen voltunk későbbi
feleségemmel együtt, hajóval érkeztünk Dzsakartába
három heti hajózás után Rotterdamból
(Gibraltár, Szuez, Colombo, Szingapúr, amely nevek azóta
rég elveszített romantikával voltak átitatva)
egy nappal az új állam történetében először
megkísérelt államcsíny után. Tankok
voltak az utcákon, és a főváros politikai szalonjait
híresztelések, remények, meghiúsult remények
és új összeesküvésekről szőtt
elképzelések élénkítették.
Az észak-afrikai, marokkói Sefrouba, a Közép-Atlasz
lábánál Feztől 30 kilométerre délre
fekvő településre 1963-ban mentem azzal az elképzeléssel,
hogy esetleg belefogok ott egy újfajta közös kutatásba.
(Addigra már a chicagói egyetemen voltam docens, én
irányítottam a diákokat, ahogy annak idején
engem irányítottak.) Úgy hat évvel volt ez
az után, hogy véget ért a Francia Protektorátus,
és V. Mohamed, a karizmatikus hős király, aki visszatért
a franciák által rákényszerített madagaszkári
száműzetéséből, hogy a nemzeti mozgalom
élére álljon, és elvezesse népét
a függetlenséghez, váratlanul meghalt egy jelentéktelennek
tetsző orrműtét következtében. A fiát,
a 32 éves II. Hasszánt, a kemény fából
faragott katonát, aki versenyautós playboy hírében
állt, a marokkói Hal herceget, épp akkor emelték
trónra. Az általános fájdalom szenvedélyes
kitörései közepette, amelyeknek puszta megnyilvánulása
is ijesztő volt, Rabat politikai kávéházai
- amelyek hangulatukkal nagyjából egy olyan antropológiai
kongresszusra emlékeztettek, amelyről éppen akkor
jöttem el Nagy-Britanniából - tele voltak gyanakvó
sustorgással az öreg király haláláról,
kétségekkel azt illetően, hogy az új király
képes-e megtartani a hatalmát, és spekulációkkal
arról, hogy ki teszi őt elsőként próbára.
Egy ilyenfajta színrelépés, ahol úgy
látszik, hogy minden igazán döntő fontosságú
dolog tegnap történt vagy holnap fog történni,
azt a kényelmetlen érzést kelti az emberben, hogy
túl későn jött és túl korán
érkezett, és ettől az érzéstől
sosem tudtam szabadulni. Paréban vagy Sefrouban 1952-ben, 1958-ban,
1963-ban, 1964-ben, 1966-ban, 1969-ben, 1971-ben, 1972-ben, 1976-ban vagy
1986-ban mindig úgy tűnt, hogy nem a megfelelő időben
vagyok ott, hanem két megfelelő idő közti átmeneti
időben, amikor valamiféle felfordulásból éppen
kievickéltek, és a másik vetette előre árnyékát.
A változás, úgy látszik, nem valamiféle
parádé, amelyet figyelni lehet, miközben zajlik.
(Az oázis varázsa - olajligetek és karavánszerájok
- régi, fallal körülvett város és új
lakónegyedek - rendezettség és kuszaság - klasszikus
medina marokkói stílusban)
Sefrou a 60-as évek elején, amikor már ezer éves
is lehetett, még mindig rendkívülinek számított
még Marokkóban is, ahol minden olyan, mintha kalciumfényben
rajzolták volna meg. Ha az ember Fez felől közeledett
a városhoz, ami akkor 30 km távolságra volt, mára
ez már csak 20 km, enyhe emelkedőn kelve át északról,
az ember ugyanazzal a látvánnyal találta magát
szemben, ami az olyan régebbi kalandvágyókat is lenyűgözte,
mint Leo Africanus a 16. században, Foucauld atya a 19. században,
Edith Wharton az első világháború idején
- akik hirtelen szembetalálták magukat azzal, amit egyikük
(Foucauld) úgy nevezett, hogy "az oázis varázsa",
másikuk (Wharton) úgy írt le, mint "fallal körülvett
erős kis város kihívóan az Atlasznak szegeződő
bástyákkal". A város, az oázis, a hegyek, egyik
a másiktól övezve krétafehér, olajzöld,
kőbarna, és mindegyiket olyan éles határvonal
választja el a másiktól, mintha tollvonással
rajzolták volna meg, az elénk táruló kép
szinte a szándékos elrendezettség hatását
kelti. A táj és a település egyaránt megtervezettnek
látszik.
Az első benyomás, amikor az ember megpróbál
leereszkedni a város testébe - egy külföldinek
mindenesetre - a tisztaság, egyensúly és megkomponáltság
e hatásának folyamatos felbomlása volt (legalábbis
így tűnt egy jó ideig, ami alatt elég kellemetlenül
éreztem magam). Sem a lakosság, 1961-ben talán 20
ezer lakos, sem a hely elrendezése nem volt semmiképpen sem
egyszerű és homogén. Berberek, arabok, zsidók,
kereskedők, előkelőségek, törzsbeliek,
kézművesek, még néhány francia telepes
is, tanárok, tisztviselők járkáltak a szűk
utcákon, a széles átjárókon, a burjánzó
bazárokban. A város egy része útvesztő
volt, egy része rácsszerű, egy részét
a szellős elővárosi utak tekervényei tették
ki. Voltak ott mecsetek, parkok, csipkézett falak, karavánszerájok,
mór fürdők, mészégető kemencék,
vízesések, cseréptetővel fedett kutak, rácsos
ablakok, teniszpályák, belső kertek, mozgóképszínházak,
kastélyszerű villák, iskolák, birkakarámok,
fekete sátrak, utcára nyíló, kiülős
kávéházak; és mindenütt a sietős
beszéd (főleg férfiak) hangja. Egy franciák
által épített erőd, a Beau Geste pillantott
le minderre kívülről egy dombtetőről,
egy fehér kupolás muzulmán szentély, En Tribu
nézett le rá egy másik dombtetőről.
A tornyos főkapu közelében ott volt egy temető,
egy uszoda, egy buszpályaudvar, egy olajsajtoló, egy szabadtéri
mimbar, egy teherhordó állomás, egy kísérleti
kert, egy füves tekepálya, egy régi tömlöc
és egy teaház. Fél mérföldnyire innen
volt egy pince, ahol zsidók gyújtottak gyertyát mitikus
rabbiknak.
Mint ez oly gyakran előfordul, az ilyen első benyomások,
mivel elsők, és talán azért is, mert inkább
benyomások, mint kidolgozott elméletek vagy leszögezett
tények, egy olyan észlelési és megértési
keretet állítanak fel, és olyan elvárásokat
alakítanak ki, amelyektől aztán később
nem lehet teljesen szabadulni, csak felülbírálni lehet,
fejleszteni, feltölteni, moralizálni rajta, és elérni,
hogy képes legyen pontosabb tapasztalatokat is hordozni.
A kettős kép, távolról az áttekinthetőség,
közelről a kuszaság, nemcsak hogy nem tűnt el
majd' 25 év alatt, amíg Sefrouban és a környező
területen dolgoztam (további 70 vagy 80 ezer ember élt
itt, akik tucatnyi "frakcióra", "törzsre", "körre" és
"szövetségre" oszlottak), ez vált a legátfogóbb
koncepciómmá arról, hogy mi mozgatta itt a dolgokat:
a fokozódó feszültség a klasszikus urbánus
forma- amelyet Ibn Khaldún ismerősnek talált volna
- és a burjánzó és egyre változatosabbá
váló városi élet között, amely összekuszálta
annak éles metszésű vonalait. Olyan hely volt ez, ahol
nem történt semmi látványos, amely agrár
jellegű, periférikus maradt, és meglehetősen
tradicionális, mégis állandóan, gondtalanul
és roppant tanulságosan kisiklott az ember kezéből.
1963-ban ez a folyamat már megkezdődött, de
éppen csak hogy. A régi, fallal körülvett város,
a felette őrködő függelékkel, a "kasbah"-hal
és zsidó "mellah"-jával körülzárva
a város közepén, még mindig uralta a terepet.
Néhány "bennszülött negyed", szögletes sarkok,
kiegyenesített utak épültek a francia irányítás
alatt közvetlenül a falakon kívül; egy kis villanegyed,
árnyas fák és úszómedencék nőttek
ki a protektorátus idején; és néhány
üvegfalú áruház jelent meg a főút
mentén. De a hely továbbra is az elemi, tankönyvekből
ismert medina volt, labirintus-erőd öntözött olajligettel
övezve, megosztva a mélységesen urbánus arabok
(akik régesrég itt élnek) és a mélységesen
urbánus zsidók között, akikből még
mindig van háromezer az egykori öt vagy hatezerből,
és akik még régebben itt élnek, némelyikük
azt tartja, hogy az exodus óta.
1986-ban az óváros eltörpült a körülötte
durván és szabálytalanul, minden irányban terjeszkedő
új negyedek között. A franciák és a zsidók
("a fejünk és a zsebünk", ahogy az arabok bizonytalan
iróniával emlegették őket) elmentek, de háromszor
ennyi ember volt itt, többségükben vidéken született
berberek. A felnőtt lakosságnak úgy 80%-a kevesebb
mint 20 éve élt itt, kétharmada kevesebb mint 10 éve.
A benépesített terület megnégyszereződött.
Az olajligetek felét eltakarták az épületek,
a többi kipusztult. Mintha nem ugyanaz a hely lett volna.
A munkatársaimmal ott végzett munka első
szakaszaiban a hely belső komplexitása láthatólag
elég jól átláthatónak tűnt a szokások,
osztályok és intézmények legalább valamelyest
rendezett együttesén belül. Akkor még lehetséges
volt a lakosságot széles, többé-kevésbé
felismerhető csoportokra osztani, és az élet, ha nem
is pontosan tervszerűen, de mindenesetre kivehető vonalak
mentén folyt. Volt egy mély gyökerekkel rendelkező
elit, egy maroknyi "régi sefrou-i" arab család, akik gyakorlatilag
monopolizálták a társadalmi, gazdasági és
vallási hatalmat már jóval a protektorátus
előtt. (A lakosság mintegy két százaléka
tartotta ellenőrzése alatt az oázis földjének
úgy 50%-át, és kiterjedt birtokokkal rendelkezett
vidéken is.) Ott volt a királyi hivatalnokok egy kis csoportja,
majdnem mindegyiküket valahonnan máshonnan hozták be
ide meghatározott időre, ők látták el
a kormányzás napi funkcióit, ami nagyjából
rendelkezések továbbításában, engedélyek
kiadásában, szerződések ellenjegyzésében
és emberek letartóztatásában állt. A
viszonylag kisszámú bevándorolt falusi népesség
az elhagyott "zsidó negyedbe" telepedett be. (Maguk a zsidók
kiköltöztek a falakon kívülre.) A lakónegyedek
szerények voltak, a kereskedelem molekuláris jellegű,
a bazárok specializálódtak. A lakosság túlnyomó
többsége, a zsidókat is beleértve, anyanyelveként
használta az arab nyelvet, itt született a városban,
valamilyen, többnyire átláthatatlan módon a piaci
kereskedelemmel foglalkozott. Volt úgy fél tucat mecset,
két-három zsinagóga, egy sária-udvar és
egy katolikus templom. A nagy jövés-menés dacára
a város kiválóan tanulmányozhatónak
látszott.
És az is volt, jó ideig. Egy kicsi, szilárd
helyi hatalommal rendelkező hatalmi elit és egy még
ennél is kisebb, katonasággal fedezett kollekció pasákból,
sejkekből és kádikból, akik közvetlenül
a központi hatalomtól függtek, a politikát eléggé
elemi szintű, "ki-kinek" üggyé tették. Rövid
időre a függetlenség elnyerése után, ami
egy bizonyos szintű gerilla-tevékenységgel járt
Sefrou környékén, a pártagitáció
hulláma (muzulmán és populista pártok agitációja
egyfelől, marxista és populista pártoké másfelől)
sodorta veszélybe ezt a szövetséget, és a kormányzásnak
a helyőrség jellegét; de különösen
miután II. Hasszán megszilárdította pozícióját,
a status quo gyorsan helyreállt. A 60-as években és
a 70-es évek nagy részében Sefrou nemcsak hogy úgy
festett, mint egy klasszikus medina marokkói stílusban, egy
elvarázsolt oázis az Atlasznak szegezve, "egy kicsinyített
Fez", hanem jórészt úgy is viselkedett.
A struktúrákhoz kötődő szakszerű
elme számára a város túlságosan is magától
értetődőn oszlott részekre és alrészekre.
Volt benne rezidenciális rendszer: egy tucat negyed, mindegyiknek
megvolt a neve, kapuja, közös kemencéje, közös
kútja, közös fürdője és közös
imaháza; és mindegyikük sikátoros szomszédságokra
tagolódott, amelyeknek szintén megvolt a neve, feje, és
valamelyik régi család fennhatósága alatt állt.
Megvolt a gazdaság rendszere: egy kereskedelmi és egy kézműves
szektor, az óváros közepén álló
nagy mecset körül, majdnem eltakarva azt a szemlélő
elől; nagy paraszti hetivásárok elszórtan a
falakon kívül; és egy mezőgazdasági szektor,
olajbogyó kistermelők és gabonatermesztők,
többnyire részes-aratók az oázisban. A vezető
gazdasági ágazatok, a mezőgazdaságot is beleértve
"céhekbe" tömörültek, a "céhek" élén
"céhfőnökök" álltak, és a "céhfőnökök"
fölött pedig egyfajta kereskedelmi bíróság.
Megvolt a vallási rendszer: mecsetek, korán-iskolák,
szúfi testvériségek, tisztviselők és
jogtudósok hivatalnoki osztálya, a sária bíróság
és a holtkéz vallási alapítvány, ezé
volt a kereskedelmi tulajdon túlnyomó része és
a mezőgazdasági tulajdon nagy része is, és
mindezeknek megvolt a zsidó megfelelője is. Megvolt a rokonsági
rendszer: a szokásos, patrilineáris, patrilokális,
patriarchális fajta; határozott különbségek
a nemek között, a szülők megegyezésén
alapuló házasságok, hozomány, felosztható
örökség, gyors válás. Megvolt a politikai
rendszer: kormányzati hivatalok, egy városi elöljáróság,
különféle rendőrségek. A hely nemcsak hogy
monográfiába kívánkozott; mindjárt fejezetekre
is oszlott.
***
1986-ra, a változások növekvő rohamában
ez már nem így volt. Persze a változatlan, kialakult
elrendezettség kezdeti benyomása is legfeljebb a kisiskolásokat
téveszthette meg - a munkánk kezdeti szakaszai főleg
abból állt, hogy kimutassuk: a negyedek bonyolultabbak, mint
amilyennek látszanak, a "céhek" nem igazi céhek, a
"céhfőnökök" nem igazi céhfőnökök,
a "piacbíró" csak puszta cím, ami valódi elfoglaltsággal
nem jár; a rokonsági rendszer a gyakorlatban eléggé
eltér attól, ahogy elméletileg működnie
kellett volna; a nők megtalálják a módját
a határok átlépésének és a férfiak
megkerülésének; a hatalom átadása és
átvétele nem mindig halad a kijelölt pályákon;
és nem minden testvériség egészen az, aminek
látszik. De a lényeg az, hogy többé nem lehetséges
még a formákra és a koherenciára figyelő,
legmódszeresebb antropológus számára sem, hogy
mostanában egy ilyesfajta történetet adjon elő.
A részek csak darabok, az egész csupán egy összehordott
halom, az összehasonlító etnográfia nagy kategóriái
életlen, gyenge tákolmánynak tűnnek.
Ha megpróbáljuk megérteni, hogyan alakult
ez így, az ember ösztönösen nem a kritikus történést
keresi - a sorsdöntő eseményt nehéz felismerni
-, hanem a sokatmondó statisztikák után nyúl.
Rengeteg ilyen kínálkozik: népességnövekedés
(200%-os 25 év alatt); fokozott "iszlámosodás" (a
lakosság 80%-a volt muzulmán 1960-ban, 100%-a 1986-ban);
"analfabetizálódás" (a felnőtt népesség
egynegyede tudott írni-olvasni 1960-ban, egytizede 1986-ban); "a
falak átszakadása" (az 1912 óta történt
bevándorlás 90%-a az elmúlt két évtizedben
ment végbe); a telekárak robbanása (1000%-os 1960
és 1970 között). De talán az egymagában
is leginkább sokatmondó statisztikai adat a városi
és a falusi népesség arányának megváltozás
Sefrou körzetében (ez 2000 négyzetkilométernyi
terület, ahol a 10 négyzetkilométeres Sefrou az egyetlen
jelentősebb méretű város): egy a négyhez
volt ez az arány 1960-ban, egy az egyhez lett 1986-ra. Az elhagyott
falu, túlurbanizálódás, menekülés
a földtől, agrárkapitalizmus, a csillogó fények
vonzereje; bárhogy nevezzük is, bárminek tulajdonítsuk
is, Sefrou eltömegesedése erőteljes, könyörtelen,
gyors, és ha csak valami tényleg nagyon váratlan dolog
nem történik, megfordíthatatlan.
És ez nem csupán a "megszállt" helyi lakosság
számára hat bomlasztóan. A város megosztottá
vált a régi lakosok, "az igazi sefrou-iak", ahogy magukat
nevezik, akik elégedetlenek a jelennel, mert nem olyan, mint régen
volt, és az újabb bevándorlók, a "kívülállók"
között, ahogy mindenki nevezi őket, saját magukat
is beleértve, akik azért elégedetlenek a várossal,
mert nem olyan, mint a jövő. A régi lakosok úgy
látják, hogy a városuk hatalmas, ormótlan faluvá
válik, a világuk pedig ostrom alatt áll. A bevándorlók
pedig udvari előjogok lövészárokkal körülvett,
bevehetetlen hálózatának látják, amely
közönyös az ő érdekeik iránt, és
ellenséges már a puszta jelenlétükkel szemben
is. Hatalmi harc, osztályháború ez, és talán
mind közül a legkonokabb, kultúrák összecsapása
is: a városias társadalom megpróbálja tartani
magát, a falusi sokaság megpróbál betörni.
Ennek az eredménye a megfigyelő (de nem csak és
nem elsősorban a megfigyelő) számára: a megtervezettséget
és áttekinthetőséget újra meg újra
elfedi a jelenlegi összevisszaság. A régi várost
mint lepusztult és mozdulatlan öblöt veszi körül
egyre szorosabban a burjánzó város, a bazárok
diffúzak lettek és középpont nélküliek,
a politikai elit kevésbé kompakt és ugyanakkor kevésbé
irányított is, a vallás vesztett elhivatottságából
és energiatartalékaiból, a nők dolgozni járnak.
Az embernek az az érzése, hogy folyton rendezett képeket
illeszt össze, amelyek azonban abban a pillanatban szétesnek,
amint többé-kevésbé összerakta őket;
hogy a feszültség a távolról sem kiveszett urbánus
tradíció (amely valamelyest újjáéledőben
van, mióta az örökösei összeálltak a
védelmére) és az új városi élet
között, amely túlmegy e hagyomány kategóriáin
- s ez az érzés mindent áthat, krónikus és
nem egykönnyen megoldható; és hogy bármi történjék
is, többé nem lehet már látni azt az élesen
rajzolt kilátást a Fez felőli út emelkedőjéről,
sem azokat a fejezetcímeket a 60-as évekből, és
ezáltal az ember maga is a változók közé
tartozik, miközben megfigyeli, elemzi, bírálja őket
vagy krónikát ír róluk. Az etnográfiai
ismeretek szituációfüggő tényezőitől,
azoktól a gondolatoktól és történésektől,
amelyekbe beleütjük az orrunkat, többé nem menekülhetünk
el, ahogy nem menekülhetünk el az időbeli megkötöttségektől
sem, és az előbbiek esetében talán még
rosszabb, ha úgy teszünk, mintha ezt megtehetnénk.
***
Ilyenek, ilyenek hát a tények. Legalábbis szerintem.
A feltámadó kétségeknek, akár bennem,
akár a hallgatóságomban támadnak fel, csak
nagyon részlegesen van közük ahhoz az empirikus bázishoz,
amelyen ezek a beszámolók vagy más hasonlók
nyugszanak. Mivel az antropológiai "bizonyítás" kánonjai
olyanok, amilyenek (vagyis szigorúbb vállalkozások,
mint a mechanika vagy a fiziológia utánzatai), valójában
így többnyire így fogalmazzák meg az ilyen kétségeket,
és - annyira, amennyire lehetséges - a legtöbb esetben
így is csendesítik le. A lábjegyzetek segítenek,
a szó szerinti szövegek még inkább, a részletek
lenyűgöznek, a számok tündökölnek. De
az antropológiában valahogy mindenképpen alárendelt
szerepük marad: szükségesek persze, de nem elégségesek,
nem fejezik ki a dolog lényegét. A probléma - a helytállóság,
bizonyosság, objektivitás, igazság - másutt
rejlik, ahová az agyafúrt módszereknek nincs bejárásuk.
Méghozzá részben annak a megértésében,
hogy ezek a nagy eszmék egyáltalán mit is jelentenek.
(Minek kellene az "objektivitással" elejét venni? A szenvedélynek,
a relativitásnak az intucionizmusnak, az előítéletnek?
Mit rejt magában a "helytállóság": prezicitást,
hűséget, meggyőzőséget, autenticitást?)
De, és ez még döntőbb, a dolog a diskurzus működésén
is múlik, amelynek a korrigálására törekszik.
Tudniillik hogy is van az hát, hogy a véletlenszerűen
megpillantott történésekből, olyan eseményekből,
amelyeknek félig-meddig tanúi voltunk, megformált,
megírt, elbeszélt tényekhez jutunk, aminthogy sokszor
ide jutunk? Láthatóan főként összefoglaló
alakzatok révén, amelyeket valahogy útközben
szedünk össze; kimunkált képzetekkel arról,
hogyan függnek össze egymással a dolgok. Miután
elhatároztam, mert ez elhatározás kérdése,
hogy Parét úgy állítom be, mint politikai küzdőteret,
Sefrout pedig úgy, mint morális tájat, a beszámolóm
által lefestett világ már észrevétlenül
ennek megfelelően áll össze. Bármilyen legyen
is a valóság, túl azon, hogy létező,
olyannak érzékeljük (polarizált különbség,
megkoreografált brutalitás, megszállott elfoglaltság;
modellezett formák, migráns nyüzsgés, társadalmi
zűrzavar), amilyennek a diskurzusunk lefesti.
A kérdés már csak az, hogy miből
adódik az, hogy hogyan beszélünk róla? A bevett
válasz erre persze az, hogy abból ered, amit nyitott szemmel,
érdekeinket félretéve, módszereinket bevetve
ott találunk magunk előtt. Minden az, ami, és nem
valami más; a küzdőterek küzdőterek, a tájképek
tájképek. A koncepciók - vélekedések,
nézetek, verziók, ítéletek - lehetnek kitalációk,
másoktól való kölcsönzések, elméletekből
való levezetések; még az is lehet, hogy álmunkban
merültek fel, vagy versekből vettük őket. De csakis
a dolgok valódi állása hitelesíti a használatukat.
A feladat lényege az, hogy úgy mondjuk el, ahogy van.
Hát persze; semmiképpen sem akarnám védelmembe
venni ennek az ellenkezőjét. Hogy azonban a dolgok ilyetén
szemlélete (mely szerint a fogalmakat a fejünkben rakjuk össze,
a dolgok a világban léteznek, és ez utóbbiak
igazítják méretre az előbbieket) sokat segítene
annak megértésében, hogyan keletkezik a tudás
egy antropológiai műben, erősen kétséges.
Azt kérdezni, hogy Pare tényleg egymást követő
csatározások színhelye, vagy Sefrou tényleg
a felbomló formák világa-e, kicsiben olyan, mintha
azt kérdeznénk, vajon a nap tényleg egy nagy robbanás-e
vagy hogy az agy tényleg egy komputer-e. A lényeg az, hogy
valójában mit mondunk, amikor ezt állítjuk?
Mire jutunk ezzel? Más alakzatok is lehetségesek - a nap
egy kemence, Sefrou egy zsibvásár, Pare egy tánc,
az agy egy izom. Mi szól az enyém mellett?
Ami mellettük szól, vagy ellenük, amennyiben
gyenge konstrukciók, az az, hogy milyen további alakzatok
képezhetők belőlük: milyen terjedelmesebb beszámolókhoz
vezethetnek el, amelyek más témákról szóló
egyéb beszámolókkal érintkezve kiszélesítik
a lehetséges következtetések körét, és
elmélyítik ezek tartalmát. Mindig számíthatunk
arra, hogy történik még valami, egy másik véletlenszerűen
megpillantott történés, egy másik esemény,
amelynek félig-meddig tanúi vagyunk. Arra viszont nem számíthatunk,
hogy lesz érdemi mondanivalónk róla, ha megtörténik.
Nem fenyeget az a veszély, hogy kifogyunk a valóságból;
annak a veszélye viszont igen, hogy kifogyunk a jelekből,
vagy legalábbis hogy a régiek a nyakunkon maradnak. A tudat
tények utánisága, ex post volta, az életet
követő természete - hogy előbb van az esemény,
aztán a megfogalmazás - úgy jelentkezik az antropológiában,
mint arra irányuló folytonos erőfeszítés,
hogy kigondoljunk olyan diskurzusrendszereket, amelyek többé-kevésbé
lépést tartanak azzal, ami, talán tényleg,
történik.
Diskurzusrendszereket, reprezentációs struktúrákat
kiépíteni, amelyeken belül az, ami talán tényleg
történik, állításként és
érvként rögzíthető, bizonyítékokkal
ruházható fel - erre törekszenek az olyan antropológusok,
akik azt állítják - mert a legtöbben továbbra
is ezt állítják -, hogy úgy beszélik
el a dolgokat, ahogy azok ténylegesen vannak. A kételyek
és az ellenvetések is csakis az ilyen rendszerek, struktúrák,
jelek konfigurációi, beszédmódok ellen fogalmazhatók
meg, nem pedig a valóság megnyilvánulásai ellen,
arról ugyanis csak a látnokoknak van tudomása. A két
városról szóló mesém nemcsak a különbség
megállapítására szolgál, hanem annak
értelmező felhasználására is. Ott kezdve,
ahol el kellett kezdenem, helyi eseteknél, most, hogy kikerültem
közvetlen nyomásuk alól, egy olyasfajta beszédmódot
akarok kialakítani a dolgokról, amely túllép
az ilyen esetlegességeken, és magukban foglalja ezeket is,
majd visszakanyarodik hozzájuk, hogy kidolgozzam a szignifikáns
kontraszt egy olyan nyelvét, amely, mint korábban mondtam,
kihozhat valami értelmeset abból a kavargó örvényből
és a konfluxiókból, amelyek közepette éveken
át olyan esetlenül botladoztam.
Egy etnográfus számára minden olyan, mintha
egyik dolog vezetne egy másikhoz, az a harmadikhoz, és az
valami nem is tudom, mihez. Parén és Sefroun kívül,
körülöttük, mögöttük, előttük
állva, föléjük emelkedve - minek is nevezzem? gyakorlatnak?
tudásnak? episztéméknek? társadalmi képződményeknek?
valóságoknak? - hatalmas skálája sorakozik,
amelyek hozzájuk kapcsolódnak, és amelyeknek helyet
kell találniuk minden olyan vállalkozásban, amely
a velük való bíbelődésből valamivel
többet szeretne kinyerni, mint puszta információkat.
Bármilyen nehéz legyen is belekezdeni egy ilyesfajta diskurzusba,
abbahagyni még nehezebb.
Az ember ad hoc és ad interim dolgozik, ezeréves
történeteket társít három hetes mészárlásokhoz,
nemzetközi konfliktusokat helyhatósági ökológiával.
A rizs- vagy olajbogyó-termelést, az etnicitás vagy
vallás politikáját, a nyelv vagy a háború
működését kell valamelyest egybeötvözni
egy végső konstrukcióba. Valamint a földrajzot,
kereskedelmet, művészetet és technikát. Az eredmény
nem lehet kielégítő, elkerülhetetlenül nehézkes,
ingatag és rosszul megformált: nagyszabású
szerkezet. Az antropológus, legalábbis amelyik szeretné
komplexebbé tenni a konstrukcióit, nem egymásra redukálni
őket, mániákus buheráló, aki enged elméje
játékainak is, mint Richard Wilbur Tom Swiftje, aki, ha szép
az idő, léghajót rak össze kint az udvaron.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu