I.
Az első alvóm, lent a tel avivi tengerparton, fénylett,
mint a kő. Az egyik alacsony kőpadon aludt el, enyhén
szétterpesztett lábakkal, farmerban, két karja csuklóban
megtört, tenyere mély ráncokat vetve fölfelé
fordult, fényes, verítékes arca hátracsuklott;
szemzugában, amikor egészen közelről megnéztem,
hajnali járókelőktől nem zavartatva magam,
fölé hajolva szemérmetlenül, mert akár egy
köztéri szobor vagy halott, feküdt ott, szemben a tengermorajjal,
mozdulatlanul, nyakszirtje kemény és vaskos kőtámlán
nyugodott, járomcsontján fénylett a bőr, a
feje kissé hátrabicsaklott, a szája nyitva volt, szemzugában
egy nagy légy ült rezzenetlenül. Az ólomszínű
bőr ráfeszült az arccsontjára, a kinyílt
száj nem vett lélegzetet, a mellkas nem emelkedett és
nem süllyedt, mégis élt, valami ragyogott fölötte
ebben a mozdulatlanságban, szétvetett lábakkal a kőpadon,
két duzzadt keze a két combja mellett a félköríves
kőpadon hevert, akár két tőle független
tárgy, melyeket gondosan maga mellé helyezett elalvás
előtt; a megtört csuklón túl, mint egy halottat
tettető bogár lábai: a véráram lassulásától
megduzzadt ujjbegyek álltak az égnek: kirojtosodott végű
farmert viselt, tornacipőt, elkoszolódott, mellén
kigombolt inget, ádámcsutkája átütött
a nyak bőrén, mely szokatlan ívben, mégis lágyan
hajlott hátra, úgy, hogy a fej mintegy lelógott a
pad túloldalán, és a testtől független,
önálló életet élt: volt a test és
volt ez a fej, és amikor hátraléptem, nem tudtam,
azért vagyok-e ilyen óvatos, hogy őt ne ébresszem
fel, vagy el ne riasszam a szemzugából szürcsölő
legyet. Amikor a messzeségből, az egyik tengerparti szálloda
üres betonteraszáról visszanéztem rá,
jó fél óra múlva, hajnali sétám
lassú végeztével, még mindig ott feküdt:
a nap már felkelt, a homokparton, a tengermosta tajtékos
sima homokon lábnyomokat hagyva megjelentek a futók és
a kutyások: apró feje a kőmellvéd fölött
úgy fénylett, mint egy tengermosta csillogó kavics.
II.
A második alvóm a Florentin negyedben (a háború
előtti bevándorlók negyede ez, ahol akkor rengeteg
magyar élt, most sok apró bolt és műhely van
itt, és az újabb és újabb orosz bevándorló-hullámok
valóságos orosz negyedet csináltak belőle,
mindenhol orosz szó hallatszik, és orosz muzsika árad
ki az ablakokból, az utcák itt esténként sötétek
és nem minden sarkon biztonságosak, az emeleten atlétatrikós
férfiak cigarettáznak erkélyek korlátjára
támaszkodva, a buszmegállóval szembeni mosodában
két vénségesen vén ember sakkozik), a Zvulun
utcában, mely párhuzamos a Nachlat Binjaminnal, vagy a Nachlat
Binjaminban, mely párhuzamos a Zvulunnal, egy bolt elé, a
járdára kitett bőrfotelban aludt el, a délutáni
rekkenő hőségben mozdulatlanul hevert - ellenségesen
aludt, dühödten, mintegy az egész világ ellenében,
kék overallban aludt el, talán magának is észrevétlenül,
egy teherkocsira várva, mely a bőrfotelt majd elszállítja
innen, ült, nézelődött, és egyszercsak tudata
kizuhant az utca forgatagából: ült, fejét a penészvirágos
falnak döntve, a bőrfotel körbefogta, megtartotta a testét,
mely mintha lebegett volna az időben, vagy mint valami varázsszőnyegen:
a gyűlöletébe süppedten aludt, a ritka járókelők,
ha a keskeny járdán, kissé lelassítva lépteik,
hogy ki tudják kerülni, és mégse kelljen lelépniük
a járdáról, elsiettek mellette, nem néztek
rá, mert alvót nem nézünk meg, mintha meztelen
lenne, vagy a pillantásnak végletesen kiszolgáltatott,
látszott rajtuk, ahogyan nem néznek rá, de ettől
az öntudatlan erőfeszítéstől mégis
kiürült a pillantásuk. Az a dühödt ránc
a két szemöldöke között, arcának keserű,
lefelé görbülő vonása, ahogyan két
keze a bőrfotel karfáját markolászta mérgesen,
és a hámló vakolat a feje körül, a lemálló
faldarab, melyet mintha a koponyája szorított volna a falhoz
: de mégsem volt súlya a fáradt, kék munkaruhába
burkolt testnek, lebegett a vakító hőben, s a használt
bőrfotel karcos volt, itt-ott finoman kirepedezett.
III.
Az asszony összekucorodva feküdt a tengerparti kőülésen,
mely fölé, mint a beduin kunyhók fölött, a
pálmafák letépett levelei, deszkából
rótt álmennyezet borult, idilli hangulatot sugallva, holmi
kis nyitott pavilon a végtelenbe (Jaffáig) érő
tengerparti sétányon: a nő lelógó kezében
a póráz, a póráz végén a kutya,
szintén a padon, szintén aludt, s a nő, a viszonylag
jólöltözött és tisztának tetsző
nő bokáján szörnyű hegek, elvakart sebek
nyomai. Itt aludt minden éjjel. Láttam egyszer, a tengerparthoz
közeli kis utcában, a Gordon utcában, mely egyenesen
lefut a tengerhez, pont az ő padja vonalában, egy mozi előtt
ült, a padon, mellette a kutya, látszott, mindkettő
alázatosan, a tökéletesen és véglegesen
megvert ember magányával csak arra vár, hogy csendesedjen
a forgalom, ilyenkor még rendőrautók cirkálnak
a parti homokon, fényük szerelmespárokon pásztáz,
és kései úszókon, akik hatalmasakat kiabálnak,
mi most jöttünk ki a moziból, már hajnali egy volt,
de ilyenkor még nappalian zsúfolt a tengerparti sétány,
alig lehet előre haladni a színes, túl színes
tömegben, a zsebtolvajarcoktól hemzsegő tömegben,
ahol éppen egy orosz kvartett játszik, valami klasszikus
térzenét, és a körülöttük keletkezett
kis kör szélén, egy férfi, a farzsebében
dagadó revolverrel áll, másik keze egy kissé
már elhasznált szőke démon húsos csípőjén,
atyai figyelemmel nézi a nála húsz-harminc-negyven
évvel idősebb kopasz és frakkos orosz muzsikusokat,
majd egy ötven sékelest helyez a kinyitott hegedűtokba,
még pár pillanatig hallgatja őket, játszi mosollyal
arcán, majd elégedetten távozik. Az alvó asszony
és az alvó kutya lassan lebotorkál a szállodasor
között a fekhelyéig, feje alá bekészíti
a gyanús holmival dugig tömött nejlonszatyrot, két-hármat
sóhajt, megfogja a póráz végét és
elalszik, de csak úgy mintha ébren maradna, ugyanolyan alázatosan.
IV.
Négy alvó arab fiú a fűben, a Hilton mögötti
parkban - takaróik kék műanyagzsákok, a fiúk
alatt a fű olyan vadzöld, amilyent csak trópusi vidékeken
vagy Afrikában látni, sebző élű, dús,
magas, szinte ringatóan az. A felkelő nap már megvilágítja
a parti növényeket, a kócos, olívzöld bokrok,
a szikkasztó naptól kékesszürke lombok legtetejét,
súrolja a Hilton homlokzatát, a számtalan erkély
kis fehér négyszögeit - mély, agyoncsapott álmot
alszanak négyen, négy fiatal arab fiú a talpam alatt
varázslatosan süppedő vadzöld fűben - égett
bőrű, meztelen talpú fiúk, ha sokáig
nézed őket, észleled a lassú, ébredezés
előtti mocorgást, az apró moccanásokat: előbb
háromnak tűntek, aztán kettőnek, aztán
megint négynek, ahogy a tenger felé haladtomban félénken
visszanézek rájuk; összemosódnak, különválnak,
mintha közös álmot látnának; az egyik most
a hasára fordul, a kék műanyag szemeteszsák
lecsúszik róla, a hajnali szél emelgeti a szélét,
belekap az üres zsákba, megfordítja, és végül
leválasztja a kis csoportról, elsodródik, mint egy
evezős nélküli bárka a vízen, a park szemetes
útjain. Már nem tudtak hazamenni az alkalmi munkások
a falujukba, vagy a Gáza-övezetbe, vagy nem is akarnak hét
közben, valami építkezésen dolgoznak fillérekért,
építik az uralkodók villáit, gyárait,
szívükben forrong a gyűlölet, és azt hiszik,
hogy valamikor mindez az övék volt, ez a világ, melyben
úgy bolyonganak, mint az idegen szellemek.
V.
A padon ült, kettétörve, mint a bicska, a tűző
napsütésben, enyhén széttárt lábai
között a felsőteste, a padon, mellette, egy doboz piros
Marlboro, ő meg, mint aki előrehajolt, hogy fölvegyen
valamit a földről, és úgy maradt, a mozdulat
közben, vagy mint aki okádni akar: mégis, e roppant
furcsa kép, a két láb közé behajolt törzzsel,
békét sugárzott: háta mögött a park
szürke törzsű fái, anyák babakocsikkal: a
napfény ereje fagyasztotta bele a mozdulatba ezt a saját
verítékébe dermedt férfit, akit két
órával később ugyanígy találtam,
miután a könyvtárban átlapoztam néhány
harmincas évekbeli angol nyelvű napilapot, és kósza
jegyzeteket készítettem, amelyeket talán nem tudok
majd felhasználni soha, csak a hangulatukat, mert ahhoz nem tudok
eleget, hogy a kiterjedt tényekkel foglalkozzam, vagy ha eleget
akarok tudni, életemből a következő tíz
évet erre kellene szánnom, erre a vad és kikerülhetetlen
elfogultságoktól átitatott kutatómunkára,
amelynek végén újabb elfogultságok várnak,
a mindörökre túl hamari ítélkezés
kínja: s a férfi, a két térde közé
bezuhant felsőtestével, a padon a piros Marlborós
dobozzal, mögötte a parkban, a park csinos ösvényein
a gyermekeikkel játszó apák, háttérben
az épülő színház betonváza a mélygarázs
fölött, és a férfi, mint aki valamit meg akart
volna nézni a földön, haja tarkójáról
csapzottan, zsírosan előrehullott, így maradva egyszerre
volt vicces és nagyon emberi. Elképzelhetetlen volt, hogy
miként tud majd felállni, ha egyszer majd felébred.
Mutatóujja érinti a járda kövét, lüktet,
talán ez a könnyed, finoman rugózó érintés
tartja meg. Majd akkor esik szét, ha felébred, lezuhan a
földre, és úgy alszik tovább.
VI.
Akárcsak a férfi, a TAHANAT MERKAZI (a tel avivi központi
buszpályaudvar) meredek, lépcsőjén, amikor
súlyos csomagjainkkal megérkezünk, és a hatalmas,
többszintes betonmonstrum dzsungelében tévelyegve az
5-ös buszt keressük, úgy, hogy megkerüljük az
egész épületet - félünk, hogy elmegy az
utolsó menetrendszerű járat, Sabbat délutánján,
és akkor mehetünk taxival, a taxisok városok neveit
kiabálták, gyűjtötték az utasokat (akárcsak
Egyiptomban, a taxi (kisbusz) ablakán kihajolva harsányan,
rekedten kiabálta a kísérő, "Dahab, Dahab!",
ami annyit tesz, "Arany, Arany", az aranypartra vittek volna minket, a
szállodasorhoz, mi hisztérikusan futottunk a taxi után
és beszálltunk, de a sofőr túl gyorsan engedett
az árból, mert én alkudtam, mire rögtön
véres vitába bonyolódott a kísérővel,
a felhajtóval, aki nem engedte neki, hogy olcsóbban szállítson
minket: később megtanultam, hogy az egyiptomi rendőrök,
akik, halálos unalmukban és szép fehér egyenruhájukban
- olyan operett-rendőrök, mint az olasz katonák voltak
a világháborúban - odajönnek egy ilyen hangoskodó
veszekedés okait megtudakolni, mindig annak adnak igazat, aki a
többet kéri ("this is the price, sir, this is the price"),
és mikor kiszálltunk egy taxiból, mert nem tudtunk
megalkudni, a rendőr odajött, és leellenőrizte
a sofőrt, akinek nem volt szabad kevesebbet elfogadni a megszokott
tarifánál, mert itt szigorú törvények
uralkodtak, mindent dollárban mértek, éspedig hihetetlen
összegeket kellett leszurkolni a sivatagban két város
között, buszok alig jártak, vittek ezek a forró,
légkondicionálás nélküli, rossz rugózású
autók, a lehúzott ablakokon keresztül dőlt be,
pofozott minket a forró levegő, a por, amit az autó
kerekei felkavartak), és a lépcsőn, a forró,
párás alkonyatban, a vörös neonfényben ott
aludt, kissé előrebukva, lecsüngő fejjel és
kézzel a fiatal férfi, aki mintha egy láthatatlan
üvegfalnak dőlt volna teljes súlyával, ahol,
ha csak egyetlen milliméterrel is előrébb dől,
lebukna, lebukfencezne a lépcsőn a mocskos aszfaltig és
összetörve ott aludna tovább, a lépkedő
lábak között, megkönnyebbülve végre:
az alvók olyanok, mint a bogár, mely megdermed, ha a hátára
fordul, olyanok, mint egy betű, amit nem lehet kimondani, olyanok,
mintha tényleg kiszakadtak volna az időből, mintha
valami erős drog kilökte volna őket az időből,
csak egy pillanatra, de úgy maradtak volna, az előbb még
ébren volt, várt, lassan előredőlt, húzza
lefelé valami, és mintha egy nagyon kövér ember
ült volna a hátára, és még nyomna is rajta,
ahogyan az ember az útibőröndje tetejét próbálja
meg lenyomni, még beprésel ezt-azt, vagy egy csavart meghúz,
és az úgy marad: nem tudni, mi történik, ha felébred
az izzó déli napsütésben, ember-e még,
vagy csak egy sebzett állat, zúgó, zsibongó,
üres fejjel.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu