(BERLIN) A Német Szövetségi Köztársaságban
mintegy kilencven magyar vagy német-magyar egyesület működik
hivatalosan. A körülbelül 100.000 itt élő
magyar - akiknek egyik fele rendelkezik német tartózkodási
engedéllyel, a másik magyar, német vagy kettős
útlevéllel - legkülönbözőbb társadalmi
vagy kulturális rétegeinek képviselői alapították
és alapítják ezeket a cserkészektől
kezdve a fogorvosokon keresztül egészen a menedzserekig. Az
egyesületek között vannak asztaltársaságok,
népitánc-csoportok, egyházi közösségek
és van még egy "szabad magyarok egyesülete" is. Mindenesetre
a legtöbbjük besorolható a tisztán magyar német-magyar
szervezetek közé. Harmadikként az újraegyesített
Németország mindkét felén az 1945 és
48 között elűzött magyarországi németek
képviseltetik magukat. A magyar egyesületek Hamburgtól
Passauig, Aachentől Görlitzig különben is magukon
viselik a háborút követő német időszak
bélyegét.
Maga az a tény, hogy az egyesülési jogot Németország
nyugati felén csak ritka egyedi esetekben csorbították,
míg az NDK-ban minden szervezet legitim létezése az
állampárt kegyeitől függött, zűrös
következményekhez vezetett. Így például
a nyugat-berlini magyar kolónia, az "Ungarische Kolonie Berlin e.
V." 1961 nyaráig takarékossági okokból egy
kelet-berlini kocsmában tartotta az összejöveteleit, és
az 1846-ban alapított magyar kézműves egyesület
közvetlen örökösének tekintette magát.
Ezt a folytonosságot a falomlás után vonták
először kétségbe, amikor 1990-ben a város
keleti felében is meg tudott alakulni az "Ungarische Vereinigung
e. V.". Az ossi- és a wessi-magyarok, bár rendezett diplomáciai
kapcsolatokat ápolnak egymással, mindmáig nem látják
szükségesnek, hogy túljussanak a német megosztottságból
eredő eltérő szocializációjukon.
És ebben talán igazuk is van: Nyugaton az egyesületek
két nagy emigrációs hullám kapcsán jöttek
létre - 1945 és 1956 után -, míg a keletnémet
"munkás-paraszt állam" magyarjai a magyarországi németekkel
együtt NDK-állampolgárok családtagjaiként
vagy munkavállalóként - úgynevezett szerződéses
munkásként - kerültek az Elba partjára vagy diákként
Kelet-Berlinbe, Erfurtba vagy Greifswaldba. Ebben az értelemben
rájuk is érvényes Willy Brandtnak a két német
lakosságra vonatkozó mondata: Összenő majd, ami
összetartozik.
A szászországi magyarokat 1998 decemberében ismertem
meg egy szolgálati út során. A berlini Magyar Kultúrintézet
akkori vezetőjeként a drezdai magyar konzullal utaztam a
cseh határ menti Neustadtba. Tulajdonképpen az volt a feladatom,
hogy a hazai irodalomról és művészetekről
beszéljek.
A kultúrcentrumban, egy a fordulat után egyértelműen
nyugati stílusban helyrehozott épületben, mintegy
negyven férfi és egyetlen nő ült. A beszélgetés
magyarul folyt, bár, hogy úgy mondjam, hivatalosan a Magyar-Szász
Egyesület gyűlésén vettem részt. Először
azt gondoltam, hogy ülnek itt talán szászok is, akik
hősiesen megtanulták a mi lehetetlen anyanyelvünket.
De hamar kiderült, hogy csak egyetlen német feleség
volt jelen, nyilvánvalóan csak a társaság kedvéért,
kísérőként.
A beszélgetés során valaki fölvetette
a kérdést, mi volna, ha egy született szász egyszerűen
a fejébe venné, hogy az alapszabálynak megfelelően
belép az egyesületbe? Akkor adnánk mellé egy
tolmácsot, ez volt a válasz. És ha egyszerre többeknek
jutna ugyanez az eszébe? Akkor bevetnénk még egy tolmácsot,
találta meg valaki más a megoldást. "Felőlem
- jegyezte meg valaki - jöhetnek szászul beszélő
kubaiak és vietnamiak is, ha kedvük van."
Viszonylag egyszerű dolgokról volt szó. Így
például megkérdezték, hogy mit vagy kit támogassanak,
mint bejegyzett egyesületekhez illik Némethonban, a megtakarításaikból,
ill. hogy milyen célra gyűjtsenek pénzt. Egyikük
a nicaraguai népet akarta megsegíteni, egy másik inkább
erdélyi testvéreinknek adományozott volna pénzt.
Egy harmadik ennek azt vetette ellen, hogy utóbbiak éppen
elég támogatást kaptak, míg az elszegényedett
hazai munkások ingyenkonyhára szorulnak. "Ez hamarosan itt
is bekövetkezik" - dobta be csípős magyar humorral a
negyedik, és engem azonnal magával ragadott ez a szabad hangnem.
Ha volt valahol valaha munkásdemokrácia, hát akkor
éppen itt, ennél a hosszú asztalnál, ahol a
szakik Radeberger és magyar rizling mellett taglalták a problémáikat.
Ezek a problémák nem utolsósorban sajátos
szászországi helyzetükkel függtek össze. Az
idősebbek mindenekelőtt azt akarták tudni, és
ezért volt jelen a konzul az ülésen, hogy a magyarországi
munkaévek beszámítanak-e a szövetségi
köztársaságbeli nyugdíjba, és ha igen,
milyen átszámítás alapján. (Ez a kérdés
egyébként mindmáig megoldatlan.) A Magyar Népköztársaságban
aktívan ledolgozott idő különösen azok számára
tűnt fontosnak, akiket személy szerint érintett a 19,7%-os
neustadti munkanélküliség.
1967-ben kezdett a KISZ az FDJ-tal kötött csere-megállapodás
alapján fiatal magyar munkásokat (Handwerker?) NDK-beli továbbképzésre
toborozni. Így került 1968 októberében mintegy
120 szakmunkás a "Fortschritt" (Haladás) mezőgazdasági
gépgyárba. Először a szálláson
laktak. Mindenesetre a meghirdetett továbbképzés helyett
rögtön bedobták őket a mélyvízbe:
hegesztőként, géplakatosként stb. munkaszerződéssel
három évre vették fel őket. Ebből az
eredeti csoportból ma már csak tízen élnek
Neustadtban. De utánpótlás 1980-ig mindig érkezett.
A foglalkoztatottak legmagasabb létszáma 300 volt.
Fiatal, nőtlen férfiak éltek tehát
egy vadidegen városban, kezdetben minimális nyelvtudással.
Amikor megérkeztek, már tudták, hogy más honfitársaik
is dolgoznak például mint szövőnők Zwickauban
vagy mint technikusok a NARVA izzólámpagyárban, Freibergben,
és hogy a szász fővárosban még magyar
gimnázium is van. A legegyszerűbbnek mégis az látszott,
hogy a lakóhelyük életébe próbáljanak
bekapcsolódni. A "multikulturalitás" az üzemen kívül
mindenekelőtt a hétvégeken az ifjúsági
klubokban, diszkókban és vendéglőkben érvényesült.
A fiatal magyarok hamar felkeltették a szász lányok
érdeklődését, és ahogy az egylet egyik
tagja kacsintva mondja, hamar kialakult "kereslet és kínálat"
egészséges egyensúlya. A mennyasszony táncos
magyaros lakodalom és a balatoni mézeshetek után a
párok visszatértek, és itt alapítottak családot.
A Szászországban élő magyarok 90%-a -
mondja Farkas Károly, a Drezdai Magyar Klub e. V. /Szász-Magyar
Kulturális Egyesület elnöke - vegyes házasságban
él. A gyerekek többsége legfeljebb passzívan
tanult meg magyarul, de a műholdas összeköttetésnek
hála időközben minden háztartásban tudják
fogni a Duna-TV-t és a budapesti televízió második
műsorát.
A Magyarország és az NDK közötti 1967-es megállapodás
értelmében az újonnan érkezőknek biztosítottak
egy 1000 márkás minimáljövedelmet, 4 márka
napidíjat és évi három vonatjegyet Magyarországra
és vissza. A létbiztonság és a tisztes jólét
a 80-as évekre jött el. A megtakarított pénzből
autót tudtak venni Budapesten - a Trabantra vagy Ladára várakozók
sora Magyarországon valamivel rövidebb volt, mint az NDK-ban.
Végül úgy a 80-as évek közepétől
a magyarok a Nyugat-Berlinbe való szabad ki-beutazási engedéllyel
még privilegizált helyzetbe is kerültek. Súrlódásokra
köztük és a kelet-németek között nemigen
került sor. A legélesebb "diszkókonfliktusok" inkább
a kubaiakkal, algériaiakkal, mozambikiakkal vagy azoknál
egymás között zajlottak. De ne keressük erre a nemzeti
sajátosságokban a magyarázatot. A magyarok adták
a legnagyobb és a leginkább szervezett csoportot a külföldiek
között, a "keleti blokkhoz" tartoztak, viszonylag rendezett társadalmi
körülmények közül jöttek, hogy úgy
mondjam, beleillettek a képbe.
A fordulat mindenesetre egy csapásra véget vetett a kissé
szürke NDK-idillnek. A neustadtiak legfőbb munkaadóját,
a "Fortschritt"-ot például két kudarcba fulladt próbálkozás
után csak mostanra sikerült privatizálni, és
a 4500 foglalkoztatottból 350-en tarthatták meg a munkahelyüket
- mindenestre, mesélik a magyarok büszkén, ebből
majdnem ötvenen a honfitársak közül.
Talán éppen a szociális nehézségek
hozták közelebb egymáshoz a magyarokat, és nemcsak
Neustadtban. A 90-es években alapították Drezdában
a Magyar Klubot és a Szász-Magyar Kulturális Egyesületet,
és az 1945 után az akkori szovjet zónába került
magyarországi németek is létrehozták a szervezetüket.
Egyesületeket alapítani keleten különben is csak
a fordulat után lehetett, addig a neustadti magyarok és csak
magánlakásokban vagy kocsmákban gyűltek össze.
A 150 neustadti magyarnak időközben lett egy klubterme saját
erőből felújítva. Egy munkanélküli
asztalos bevonta továbbképző tanfolyamának
résztvevőit, így az építési munkálatokat
két hónap alatt be tudták fejezni. Emléktáblát
állítottak Kossuth Lajosnak Drezda/Hellerauban. A múlt
évben egy megszüntetett bautzeni kórház berendezésének
eljuttatásával segítették az erdélyi
magyarokat. A drezdai egyesület 12.000 márkát adományozott
egy izomsorvadásban szenvedő 12 éves fiú kezelésére,
és 3000 márkát egy idős erdélyi magyar
házaspárnak.
A Drezdai Magyar Klub e. V. elnökének még egy speciális
akciót is sikerült kezdeményeznie. A szász főváros
Hilton szállodája nemrégiben 10 számítógépet
adományozott az örökké anyagi gondokkal küszködő
magyar gimnáziumnak Burg Kastlban. Tudomásom szerint ez volt
az első eset, amikor a Szász Szabad Állam a Bajor
Szabad Államnak - vagyis a keletiek a nyugatiaknak - "fejlesztési
segélyt" nyújtottak.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu