Rodríguez zöldnél ment át minden lámpán
a Cea Bermúdez és a José Abascal utcán is,
egyet kivéve, amely sárgára váltott, aztán
szinte rögtön pirosra. Egy pillanatig vacillált, közben
merev, feszes volt A testtartása, aztán jól
összeszorította a fogait, és teljes gázt adott.
Mint a villám, átvágott a Castellana sétányon,
hajtotta a méltatlankodó tülkölés, mely
egész a dobhártyájáig hatolt, s az a kellemese
érzése támadt, hogy most a szakadék szélén
áll, csak épp a karosszéria védelmének
biztos tudatában. A hivatal elé érve megnézte
a kocsi óráját. Tizennégy és fél
perc. Rekordidő.
Ahogy letette az öreg bőrtáskát az íróasztalra,
maga volt az elégedettség. Tizennégy és fél,
Rodríguez? Király vagy! Azt a! Rodríguez tizennégy
és felet futott! A nemnormális! Fittipaldi! Munkatársai
a vállát veregették, ahogy mosolyogva elmentek mellette.
Nem tulajdonított túl nagy jelentőséget az
időnek, de azért nem állhatta meg, hogy ne mesélje
el, hogyan söpört át szitkozódások kereszttüzében
a Castellanán, aztán jobbnak látta, ha szépít
a dolgon, s inkább azt mondja, sárgán ment át
a lámpán. Jó srácok ezek, gondolta magában
Rodríguez. Jó srácok.
A munka: kérvényrendszerezés, kérdőívkitöltés,
postaátnézés, telefonhívások, aktaellenőrzés.
Tizenegykor, immár kevésbé eufórikus hangulatban,
úgy döntött, pihen egy kicsit. Megyek, harapok valamit,
velem tart valaki? Egyedül ment, mint mindig, aztán irány
a mosdó. A kövezett padlót nemrég mosták
föl, szintetikus citrom illata volt, s visszatükröződött
rajta az üvegszálas csempével díszített
álmennyezet. Rodríguez megcsúszott, elvesztette az
egyensúlyát, és jól beverte a fejét.
- Hogy van, Fernández? - kérdezte egy fehér köpenybe
burkolózó, barna bőrű, hátrafésült,
őszes hajú öregúr. Arca csupa barázda
volt, mint a mező, melyet fölszántott a múló
idő.
Egy kórházban ébredt. A mellette lévő
ágyon alvó férfi nyála a párnára
csordult. Sárgás nyál volt. A vékony függöny
felfogta egy kicsit az ablakon betűző nap erejét. Rodrígueznek
fájt a feje, furcsán érezte magát, mintha nagyon
közel lenne az emberekhez. Az orvos csak nézte, különösebb
érdeklődés nélkül, előrehajolva,
ennyi maradt a szaktudásából. Mereven bámult
rá vizenyős kék szemével.
- Nem Fernández, doktor úr. Rodríguez vagyok -
javította ki tiltakozva.
- Fernández, Gómez, García, López, Rodríguez,
nem mindegy? - fortyant föl az orvos. - A vezetéknév
csupán a hivatalnoknak számít, aki papírokkal
körülbástyázva él. Mi ketten csak foglalkozzunk
azzal, ami bennünket érint - az orvos közelebb húzta
székét az ágyhoz, egészen odahajolt a beteg
arcához: Rodríguez érezte leheletének tömény
dohányszagát. - Hogy van? Hányat mutatok? Milyen nap
van ma?
Egy hét táppénz. A táppénz végül
is sokkal jobb, mint a szabadság, gondolta Rodríguez hazafelé
a buszon, mert nem számít bele, ugyanúgy kapom a hivatalnoki
fizetésemet. Visszahallgatta az üzenetrögzítőt:
két munkatársa volt - Mi történt veled, Fittipaldi?
Elszálltál egy kanyarban? - Elmosolyodott. Jó srácok
ezek, jó srácok. Nyílt a lakás ajtaja, s hatalmas
utazótáskával a kezében belépett a nappaliba
Yolanda, a felesége: sovány ideges típusú asszony.
- Mért nem szóltál oda a szállodába,
drágám? - sopánkodott panaszos hangon Yolanda, amint
letette az utazótáskát a kanapéra.
- Hát én... - motyogta Rodríguez.
- Te egy tökfej vagy, Míchel. Gyere, te kis buta, csókolj
meg, jól rám ijesztettél.
Yolanda lopva megcsókolta az arcát. Különös
volt. Amikor a felesége beszélt, mindig olyan érzése
támadt, mintha jól magához akarná szorongatni,
miközben szemrehányást tesz neki. Mindegy volt, miről
beszél, a társalgás párhuzamos síkban
folyt.
- Beszélhetnék Bermúdez doktorral?
- Tessék, én vagyok - szólt bele egy fáradt
hang.
- Jó estét kívánok, doktor úr, elnézést,
hogy ilyen későn zavarom...
- Egyáltalán nem zavar. Ez is munkámhoz tartozik
- nyugtatta meg szárazon az orvos.
- Igen, igen, a telefonszámát az ügyeletes ápolónő
adta meg - magyarázkodott Rodríguez. - Az a helyzet, hogy
ön azt mondta, az ütés következtében enyhe
fejfájásom lehet, és...
- Úgy van, Fernández - helyeselt az orvos.
- Rodríguez, doktor úr..., nekem pedig az az érzésem,
amikor az emberekkel beszélek, hogy érzem, na, ebbe jól
belebonyolódtam, szóval hogy érzem, amit ők
éreznek. Érti?
- Egy kissé össze van maga kavarodva, Fernández.
Ne gondolkodjon annyit, ne érezzen annyit, ne bonyolódjon
bele annyira, hanem pihenjen. Ha valami rendkívüli történik
magával, azon kívül, hogy enyhe szédülést
érez, hívjon föl holnap reggel a rendelőben.
Jó éjszakát - ezzel az orvos letette a kagylót,
időt sem hagyott neki, hogy bővebben kifejtse.
Másnap, amíg Yolanda munkában volt, Rodríguez
bevásárolt a sarki csemegében. Egész éjjel
egy szemhunyást sem aludt, egyre csak a különös érzésein
töprengett. A pénztárosnő, a kövérkés,
fiatal lány, húzogatta a kódleolvasón az árut,
ütötte be a számokat. Rodríguez hirtelen mintha
a lány hangját hallotta volna, amint szédületes
gyorsasággal azt mondja:
- A francba, még több mint egy óra az ebédidő,
rabszolgák, rabszolgák vagyunk, te meg mit bámulsz
itt, sóher, sóherovics, mindig a legolcsóbb tejet
veszed, eszed, iszod, jobban fogadhoz vered a garast, mint Júdás,
az Iskarioti, te bamba, bambatag...
- Tessék? Mondott valamit? - vágott közbe Rodríguez.
- Netán bambának nevezett?
A pénztáros lány összerándult, zavartan
elmosolyodott. Szája kinyílt, s Rodríguez most tényleg
hallotta a hangját, de még mindig a másikkal, a belsővel
együtt, amely ugyanolyan hangos volt.
- Én?! Szűzanyám! Maga megbolondult, uram? - «Ez
meg miket beszél itt összevissza? Hogy lehet ez? Hisz én
egy szót sem szóltam hozzá, a fenébe a bamba-bambataggal,
inga-ingataggal, még ilyet! Basszus, már csak ez hiányzott
nekem»!.
Rodríguez mozdulatlanul állt a lánnyal szemben,
az meg kiguvadt szemekkel, pipacsvörösen meredt rá. Még
mindig hallotta a helyenként összefüggéstelen szóáradatot.
Zavartan sarkon fordult, össze sem szedte, amit vásárolt,
nem törődött a pénztároslány döbbent
arckifejezésével, a sorban álló többi
vásárlóval, hanem kiment a boltból.
Az utca tele volt nyüzsgölődő, sietős
kinézetű hangyával. Leült egy padra, próbált
ellazulni. Nem normális dolog, ami velem történik, gondolta.
Rágyújtott. Többé nem puszta érzések,
most már hallom a gondolatait is annak, akivel beszélek.
Hogy lehet ez? Én képzelődnék? A francba, még
a végén zizis leszek. Rodríguez igyekezett megnyugtatni
magát, hogy érzékcsalódás az egész,
zűrös időszak volt a munkahelyén, a feleségével
is összekapott, leépítésekről is regéltek
a cégnél, meg egyéb gondok, amiket súlyosnak
vélt.
Fölment a lakásba, és egy csésze kávé
társaságában várta a feleségét.
Vacillált, hogy elmondja-e neki vagy sem, el se hinné neki
senki, hülyének néznék. Az evésről
is elfeledkezett, a percek meg egy csigakaraván lassúságával
múltak közben. Zajt hallott az ajtó felől: végre
megjött Yolanda.
- Szia, drágám, hogy telt a délelőtt? Be
tudtál vásárolni? - «Lusta disznó, biztos
nem vásároltál be, én belepusztulok a munkába,
te meg, a ruha sincs betéve?, te meg itt lógatod a lábadat,
jaj! szegényke!, fáj a kis buksija picikémnek!...»
- Jól, egész jól - próbálta nyugtatgatni
magát Rodríguez, nehogy fölpattanjon. - Millióan
voltak a boltban, nem tudtam bevásárolni, ne haragudj. És
neked? Mi volt a munkahelyeden, szívem?
- A szokásos, semmi különös - «Ha látnád,
hogy hajt rám Satrústegui, ő aztán igazi férfi,
nem is értem, miért nem megyek bele, neked meg mióta
számít az én munkám? Megváltoztál
az ütéstől, mi?, figyelmes lett a naplopója,
a bevásárlás?, tudtam én, hogy nem fogsz bevásárolni,
a nő felszabadítása, az fix, duma az egész,
valami frisset kívánok, mit nem adnék egy naracsléért...»
- Csináljak neked egy narancslevet, szívem? - kérdezte
Rodríguez.
- Narancslevet? Nem bánom, köszi, drágám,
milyen kedves vagy. Jéggel, ha megtennéd - «Kapaszkodj,
Yolanda, jön a kanyar, ezt pirossal aláhúzom a naplómban,
a naplopó mindenit, milyen figyelmes lett az ütéstől,
használd ki, kisanyám, nem lesz még egy ilyen alkalmad.»
Rodríguez éjjel-nappal leste felesége kívánságait,
minden kérése parancs lett számára. Megígérte
neki, hogy lesz gyerekük, hogy csütörtökönként
elengedi egyedül a barátnőivel, hogy hajtani fog a munkahelyén
a feljebbjutásért, hogy néha elmennek majd moziba,
hogy respektálni fogja, hogy soha többé nem legyeskedik
barátai felesége körül, hogy többet nem veszi
föl az egérkés inget, és még sok más
egyebet, fontosabb és kevésbé fontos dolgot. Yolanda
átszellemülten nézte, nem igazán értette,
a pofiját csipkedte, hátha egy szép álom csupán,
egészen megrészegült a diadaltól. Még
a lépcsőházban is szeretkeztek, pedig erre soha nem
tudta rávenni Rodríguezt.
A betegállományban töltött hét lehangolóan
lassan telt. Csak gyűltek a percek Rodríguez fejében,
elérhetetlenül magas építménnyé
nőtték ki magukat. A betegség, mert Rodríguez
világosan látta, hogy valami ismeretlen betegségben
szenved, villámgyorsan haladt előre benne. Már nem
kellett, hogy beszéljenek, akkor is hallotta az emberek hirtelentámadt
gondolatát, még ha nem is állt közel hozzájuk:
elég volt, ha látta őket. Rápillantott valakire,
s már kezdődött is a lidércnyomás. De
nem járhatott csukott szemmel, mintha vak volna. Mi volna, ha tényleg
az volnék? Ha kivágnám egy késsel a szememet?
Ám Rodrígueznek nem volt hozzá mersze, hogy megcsonkítsa
magát, és még reménykedett, hogy nemsokára
az egésznek vége. Eközben igen fárasztó
volt, hogy névtelen emberek rögeszméi, kicsinyességei,
kiábrándultsága, öröme, önzése,
szerelme, agressziója, félelme, nyugtalansága és
sok-sok ellentmondása részesének kellett éreznie
magát.
Rodríguez tíz évet öregedett. Álmatlanságban
szenvedett, az altató sem hatott rá. Gyűlölte
feleségét, mert bizalmatlan volt vele, nem tudta mire vélni
a figyelmességét, az idegeire ment a szeszélyeivel.
Csak még jobban eltávolodott Yolandától, ahogy
tudomást szerzett róla, mi nyugtalanítja, hiszen Rodríguez
képtelen volt fontossági sorrendbe szedni a rázúduló
információáradatot. Felesége vonzó,
dinamikus munkatársa, Saraústegui figurája pillanatonként
nőtt. Beigazolódott a gyanúja, hogy felesége
szemében ő csak egy elfuserált alak: Yolanda sohasem
lesz az övé. Személyes viszonyukban már nem létezett
tapintat, civakodás, finomság: támadó, sebző,
tökéletes őszinteség csupán.
Vasárnap este kiment az utcára, őgyelgett céltalanul,
napszemüveggel próbálta megtéveszteni a betegségét,
de csak azt érte el vele, hogy rosszabbul látott. A város
szinte teljesen kihalt volt. Mindössze pár kéregetővel,
a kukáskocsival, magányos emberekkel találkozott.
Járta az utcákat, igyekezett felejteni, ám agya egy
pillanatig sem hagyta nyugodni.
Rodríguez egy fának támaszkodott, arcát
a kezébe temette, és keservesen sírni kezdett. Egy
fiatal lány ment el mellette, hallotta, ahogy egy pillanatig aggódik
érte, a szánalomnak csak egy röpke, ám tiszta
érzése volt, és hálásan el is mosolyodott.
Amikor fölpillantott, észrevett valamit, amitől megnyugodott.
A kórház. Ott meg fogják gyógyítani,
ott majd kikezelik, végtére is ez a munkájuk, nem
igaz? Megkérdezte, hol találja az orvost, a portás
közölte vele, hogy ilyenkor nincs itt, bizonyára otthon
van. A férfi azt gondolta, Rodríguez narkós, biztosan
a dózisért jött, ezért olyan bizalmatlan. Nem
volt vesztegetnivaló ideje: Rodríguez megérezte a
portás félelmét, hallotta, hogy nem egy bátor
ember, hogy fáradt, és hogy nem éri meg neki kockáztatni
az életét azért a kis fizetésért, ezért
megfenyegette, úgy csikarta ki belőle Bermúdez doktor
címét.
- Eszébe ne jusson fölhívni - támadt rá
a megrémült portásra -, ha megteszi, megölöm.
Bermúdez a félhomályos kis nappalijában
fogadta, kopottas selyem köntös, hozzávaló papucs
volt rajta, ujjai közt fekete dohányból készült
cigaretta. Kárpitozott, kávétól foltos fotelba
ültek; hátuk mögött fekete-fehér családi
fényképek egyvelege. Az orvos álomtól duzzadt
szemébe kíváncsiság és megértés
vegyült, ahogy fürkészőn rámeredt. Szegény
ember, gondolta Bermúdez, megbolondult. Lássuk csak, hogy
tudom lerázni.
Rodríguez beszámolt neki problémáiról.
Egyre inkább úgy beszélt, amilyennek a gondolatokat
hallotta, hirtelen, rendszertelenül, szünet nélkül.
Bermúdez csontos kezét a térdére téve
szakította félbe összefüggéstelen magyarázatát.
- Két lehetőség van - kezdte az orvos , mégpedig
a következő: A) ön beteg, demenciában szenved,
erre úgy 99,99 százalék az esély. B) önnek
látnoki képességei vannak, 0,01 százalék
az esélye, és akkor még nagylelkű vagyok, Fernández.
Mindkét eset hasznos lehet, mivel ön hisz abban, amit mond.
Vegyen magának a piacon egy pakli tarot kártyát és
egy kristálygömböt. Ötven-ötven százalékban
csináljuk. A gyógyszerrel csak a baj van, néha elhiszem,
hogy segítek az embereken, máskor meg azt gondolom, tehetetlen
vagyok, megöregedtem, azt mondják, Baden-Baden nem az, ami
volt, de még őriz valamit hajdani tündökléséből,
és ezzel már túl sokat is elmondtam magamról.
Ne feledje, a maga baja, akármi legyen is az, gyógyíthatatlan.
Én megmentem a diliháztól, maga megment engem az öregotthontól.
Ebben áll az egyezség. Mit szól hozzá, Fernández?
Rodríguez megütközve nézett rá. Ez a
vén szarházi még nálam is bolondabb, gondolta
magában. Hihetetlen volt, de igaz, hiszen az orvos szavai megerősítették
a gondolatait, az öregúr üzletet látott a szegény
szerencsétlenben. A magány és a tehetetlenség
érzése kerítette hatalmába Rodríguezt.
Könnyen meggyőződhetett róla, hogy igaz, amit
mond, elég volt utalni rá, mit hall e pillanatban, az orvos
szeretett volna kimenni a konyhába egy pohár tejért,
de már csak másnap reggelre volt az üvegben. Démoni
kacaj visszhangzott a nappali négy fala közt: a hivatalnok
nem tudta visszatartani, annyira nevetségesnek érezte a helyzetet.
Gépiesen fölállt, elindult a kijárat felé.
- Foglalkozzon csak a tejével, doktor úr - vetette oda
neki hűvösen az ajtóból -, foglalkozzon csak a
tejével, az üzletével, és tudja mit, kapja be,
doktor úr. Jó éjszakát.
Rodríguez hármasával szedte a lépcsőket
lefelé, menekült valami elől, maga sem tudta, mitől.
Bermúdez a lépcsőfordulóból kiabált
utána, görcsbe rándult kezével a korláton
dobolt:
- Jöjjön vissza, Fernández! Jöjjön vissza!
Ne hülyéskedjen!
Megvirradt. A madarak a napot köszöntötték, az
ébresztőórák ugrasztották kifele az
ágyból a város lakóit. És most mi lesz?,
törte a fejét Rodríguez. Szerencsés ember vagyok,
egyedi: tudom, amit senki sem tud. A kommunikáció megoldja
az ember problémáit? Vagy tán nem a hazugság
az emberiség legnagyobb vívmánya? És az álszentség?
Mi az erősebb, a jó vagy a rossz? Rodríguez önkéntelenül
is hazafelé vette az utat. Bal láb, jobb láb. Bal
láb, jobb láb. Az utcák lassanként benépesültek,
az első dudaszó megtörte a csöndet. Rodríguez
megsemmisülten vette tudomásul, hogy a betegség még
többet akar, hogy nem áll meg, éppoly mohó, mint
a hangok, melyek elárasztják az agyát.
Mire házuk garázsához ért, lejárta
a lábát, majd összerogyott a fáradságtól.
Beindította a kocsit, elindult a hivatal felé, mint valami
robot, mert Bermúdez doktor elképesztő ajánlatával
szemben mit sem ért már törékeny ellenállása.
Út közben érzett némi változást:
most már egybeolvadt gondolat-együtteseket is képes
volt érzékelni, falvak, városok, nemzetek gondolatait.
Agyában megjelentek a térségek képe, melyeket
észlelt különös érzékelésével.
Az afrikai országokra gondolt, melyekben éhínség
pusztít, s rádöbbent, hogy a összfájdalom,
amit éreztek, nem ugyanolyan, mint a végtelen fájdalom,
hanem ugyanolyan erős, mint amit minden ember érez. Egy teljes
nemzet ambíciója, túlélési ösztöne,
szolidaritása, háborús szelleme, magánya nem
különbözik attól, amelyet névtelen személyektől
hallott. A borzalom nem halmozódik, egy bizonyos pont elérése
után ugyanolyan, mint az utca emberéé, és ez
ugyanígy működik minden érzéssel. Rodríguez
nem bírta tovább, kóválygott a feje, nem volt
számára megnyugvás.
Amikor belépett a hivatalba, munkatársai már mind
íróasztaluk mögött elbarikádozva ültek.
Némán bámultak rá, még a mozdulat is
összeráncolódott tőle. Mi van vele?, megöregedett,
úgy néz ki, mint a disznó, borostás, büdös,
mint a dög, gondolták. Nem is hibbant, komplett őrült.
Rodríguez lecövekelt az iroda közepén, és
kihívó hangon közölte velük, hogy ismét
megdöntötte rekordját, immár sorozatban. Elmesélte
nekik, hogy három lámpán átsuhant, hogy ő
a város legjobb autóvezetője, hogy kenterbe vágja
a rali világbajnokot. Nevettek mind, ez a mi Rodríguezünk!,
kiáltották, visszatért, Fittipaldi visszatért!
te vagy az utak királya, Rodríguez!
Ám ő tudta, miként vélekednek róla,
tudta, hogy legbelül harsányan nevetnek rajta, hallotta kíméletlen,
belső kacajukat, csórikám, szegény feje csak
a kocsijában, gyermeteg száguldásában leli
örömét, ez még a pokolban is csóró
marad, ez a seggfej.
- Szemetek vagytok, szarháziak! - szitkozódott Rodríguez
magánkívül. - És ha nekem csak a kocsim van?
Az legalább valami, de nektek lószar sincs a fejetekben!
Kocsija odakint várta, mint valami hűséges kutya.
Egy darabig céltalanul ment, nem érdekelte, merre viszi a
forgalom. Most egy ismeretlen ország panaszát hallotta, olyanét,
amelyet nem tanítanak az iskolában földrajzórán.
Ennek véget kell vetni, határozta el magát. Megnézte
az utcanév táblát: a Cea Bermúdez utcán
volt, ez vicces, mindig Bermúdez, a végén még
tényleg megdönti saját rekordját.
Gázt adott, és nekiment a szakadéknak, megadta
magát a betegségnek. Négy lámpán ment
át piroson, és könyörgött istennek, hogy a
következőnél ütközzön össze valakivel,
s érjen már véget ez a lidércnyomás.
Ám hirtelen különös hangot hallott, mintha valami
sérült szív ritmuszavaros dobbanása volna. A
hang lassan elhalkult, aztán beleveszett a legtökéletesebb
csöndbe. Már csak a saját gondolatait hallotta, minden
ugyanolyan volt, mint azelőtt. Hirtelen ráfékezett,
keresztbeállt az úttesten. Még egyszer hallotta a
dühödt autóvezetők tülkölését.
Egy rendőr szaladt felé ordítva, s a bírságtömbjét
lobogtatva.
Rodríguez végtelen ernyedtséget érzett,
izzadt homlokával a kormányra támaszkodott. Befelé
nevetett, mert azt hitte, meggyógyult, és hálát
adott Istennek, hogy megmentette az utolsó pillanatban. Rodríguez
nem tudta, hogy a betegség végső stádiumába
ért, abba, amelyben az egész emberiség gondolatát
hallja, s ez a gondolat a csönddel azonos, a halál csöndjével,
a semmi csöndjével, a mindenség csöndjével,
Istenével, mintha mindnyájunkban ott legbelül egy végtelen
és üres információtömeg volna.
E pillanattól kezdve Rodríguez megint ugyanaz lett, aki
volt, és folytathatta életét, halálát,
a semmit, a mindent.
PÁVAI PATAK MÁRTA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu