1932-ben Robert Musil osztrák író és természettudós
"A tulajdonságok nélküli ember" című regényében
kialakítja a "szuperamerikai-forma város" "társadalmi
kényszerképzetét", "ahol stopperórával
kezükben sietnek-nyugosznak mindenek. Ég és föld
egyetlen hangyaboly, forgalmi utak szelik át különböző
szintjeit. Magasvasutak, földi vasutak, földalatti vasutak, csőpostázott
emberszállítmányok, gépkocsisorok száguldanak
vízszintes irányban, és gyorsfelvonók pumpálják
a tömeget függőleges irányban, egyik forgalmi szintről
a másikra; a közlekedési csomópontokon mozgó
szerkezetből ugrunk mozgó szerkezetbe, ritmusuk két
tovamennydörgő sebesség közé szinkópát,
szünetet, húsz másodpercnyi szakadékot ékel,
s egy másodpercnyi gondolkodási időt sem hagyva beszív
és elragad, mi pedig e ritmus mindenhatóságának
intervallumaiban váltunk egymással pár sietős
szót. Kérdések, feleletek gépalkatrészként
illeszkednek, mindenki pontosan meghatározott feladatokat végez
csupán, a foglalkozási ágak meghatározott helyeken
csoportosulnak, futtában eszünk, a szórakozási
lehetőségek más városrészben koncentrálódnak,
s megint másutt állnak a toronyépületek, ahol
feleség, család, gramofon és lélek vár
ránk." (Kalligram, 1995, I. 33-34. Tandori Dezső fordítása)
Amit Musil a modernitás kivintesszenciájaként
ábrázol, az a funkcionális differenciált főváros,
ahogy erről a 20-as években amerikanizmus címszó
alatt vitatkoztak, de ami egészen a 70-es évekig meghatározta
a városok fejlődését. Ennek a fejlődésnek
a címszavai: a városok területének roppant megnövekedése,
amit a földekről való elmenekülés és
az általános népességnövekedés
is ösztönzött; a horizontális mellett a vertikális
irányú terjeszkedés; a termelés, szolgáltatás,
szórakozás és kultúra, életünk
és lakásunk színterének térbeli elválasztása,
tempó és sebesség; a városok átszervezése
a közlekedés igényeinek megfelelően; a gépi
modell eluralkodása, ami az emberi kommunikációban
is uralkodóvá válik: hasonló ütemnek és
áramlási törvényeknek van alávetve, mint
a termelés rendszere. Ez a fordizmus előretörése,
a munka széttagolás, az automatizálás és
racionalizálás elveivel. Ezek nemcsak a termelést
határozzák meg, de a társadalom összes többi
szektorát is. A modern város maga úgy jelenik meg
Musilnál, mint egy gigantikus masinéria. A közlekedés
csomópontjai vannak a centrumban, nem a régi terek, piazzák,
piacok.
A város testének racionális átjárhatósága
különösen abban mutatkozik meg, hogy folyamatait a laboratóriumi
tudományok módszerével modellezik. Ebben a munka-
és szervezéstudományok előretörése
tükröződik, ahogy ezt a 20-as években Musil megfigyelte.
Ezeknek az a következménye, hogy nincs többé elvi
különbség emberek, készülékek, matériák,
dolgok, folyamatok, cselekvések, motívumok, célok
között. Az egészet úgy fogják fel, mint
"erőktől átjárt közösséget",
kollektív lényt, mint energiarendszert, amely már
nem tesz különbséget szerves és szervetlen anyag,
ember és nem-ember között. Az egyének eltűnnek
a társadalom termelési rendszerében. A privát
dolgokat - Musil így mondja: célok, motívumok, elhivatottság,
reflexió, szerelem, lélek, család, boldogság
- az általános energiafolyam elemeivé nivellálják.
Az egyes személy diszfunkcionális. Mindenki helyettesíthető.
Élet és boldogság annyi, mint lehetőleg zavartalan
bekapcsoltság az energiaáramlásba. A társadalmi
testet szerepszegmensekre és lokális működési
területekre bontják, hogy funkcionálisan keveredésmentes
kompartimenteket, részlegeket kapjanak.
A város fiziognómiáját ez a funkcionális
differenciálódás uralja el, amely az újak mellé
minden régi megkülönböztetést is felvesz magába,
lokálisan elhelyez, közlekedés- és kommunikációtechnológiailag
összekapcsol: itt nyilvános - ott privát élet,
itt munka - ott szabad idő, itt család - ott szórakozás,
itt termelés - ott reprodukció, itt gyár - ott
szolgáltatás stb. Minden egyéni fel van számolva,
ezért aztán az egyén is megszűnik - "tulajdonságok
nélküli ember" lesz, azaz csupán olyan tulajdonságokkal
bíró, amilyet egy adott szegmensben mindenkor éppen
elvárnak tőle; de ezek a "tulajdonságok" már
nem integrálódnak "személyes identitássá",
ezek tehát a rendszer tulajdonságai. A rendszer, struktúra
és funkció, a dinamika és energia dominanciája
magyarázza azt is, hogy a boldogságot miért azonosítják
az "elérhetőség maximumával". Ez a maximum
a rendszer személy feletti fejlődéscélja, ami
nem valami értelemmel és jelentéssel bíróra,
hanem saját újratermelésének optimalizálására
irányul. A Musil-féle slusszpoén, hogy a zoológia
olyan "hideg" igazságokra tanít, amelyek szerint redukált
individuumok tömegéből létrejöhet egy zseniális
egész, a modernizálás leglényegét fogja
meg: egyszerre utal Darwin rendszeres gondolatára és a tömegek
szociológiájára, az egész fölényére
a részeivel szemben, a szervezéstudományokra valamint
a műszaki tudományok diadalmenetére. A nagyváros
Musil-féle képén nemcsak az individuumot törlik
el, a természetet is kirekesztik, inkább hasznosításra
kerül, mint a kinetika és a technikai manipuláció
fokozására szolgáló energia és nyersanyag.*
"A szuperamerikai-forma város": ez a fantázia a
társadalom és a nagyváros azonosítását
tükrözi. A modern élet nagyvárosi élet.
A kulturális régiókat és hagyományokat
felszívják a gazdaság és a technikai funkcionális
területei. A lokális és történelmi helyébe
a globalizáció lép, amelyet tereket átfogva
és történelem nélkül alakítanak ki
a technika, a közlekedés, a telekommunikáció
és a gazdaság hálózatai. Ami történetileg
heterogén és heterotap, azt felszámolja a városok
területéhsége és belső szegregációja.
Az emberi aktivitások atomizálása és ezzel
tendenciaszerűen a társas, történelmi és
regionális sajátosságok felszámolása
Musil szerint az absztrakt uralmához vezet a konkrét felett.
Hogy Musil "szuperamerikairól" beszél, arra utal, hogy bár
ez a várostípus amerikai találmány, de túlterjed
Amerikán, és általában a modern fejlődés
modelljévé, tehát globálissá vált.
Anélkül, hogy kétségbe akarnánk vonni
az európai városfejlődés sajátos voltát,
kijelenthetjük, hogy a szétbombázott német városok
rekonstrukciója ill. az európai város szanálása
és terjeszkedése messzemenően követte a funkcionális
szétválasztás és térbeli szétszórás
Musil-féle modelljét. A sűrűség, együttes
jelenlét, egyidejűség, emberek és funkciók
keveredése által jellemzett régi városokat
teljesen alávetették egy szisztemikus és kontextust
nélkülöző modellnek.
Mindaz, ami 1970 után mint urbanisztikai elképzelés
létrejött - a posztmodern város, a városok újraesztétizálása,
a collage-city, a fraktális város, a heterotopok karrierje,
a regionális és ezzel a történelmi újrafelfedezése,
a városi kultúra és a városi társadalom
felértékelődése , a városnegyedek identitásának
életre keltése, a városok mint szövegek kulturális
olvasatai, a multifunkcionális ill. multikulturális keveredés
új formáinak kísérletei, a különbözés,
a differencia hangsúlyozása a homogeneitással szemben,
egyszer a közép, egyszer a periféria erősítése,
ami által egyszer a City, máskor az elővárosok
váltak az építészeti és urbanisztikai
újrafogalmazás tárgyává.
A természet felfedezése a városban és
a városökológiáé, vagy az ellentétes
irányú törekvések, hogy a "vidéket" ismét
leválasszák "a városról", és a területnövelés
helyébe kvalitatív sűrűséget állítsanak:
mindezek a reformok végsősoron a túlamerikanizált,
"szuperamerikai-forma" várost próbálták ledolgozni,
azt is lehetne mondani: a fordista és keynes-iánus várost.
A 20. század kétharmada azokról a törekvésekről
szólt, hogy megteremtsék a tulajdonságok nélküli
várost a tulajdonságok nélküli ember számára,
tehát egy funkcionális keretet a technikai-gazdasági
modernitás számára, és a szociáltechnikai
eszközeivel egy ennek megfelelő emberi fajt állítsanak
elő.
Az évszázad utolsó harmada azonban az urbanisztikai
és kulturális stílusok hektikus pluralizálásából
állt, hogy sikerüljön megint kikerülni a funkcionalizmus
hatóköréből. És ez nem vezethetett jóra.
***
Nemrégiben felrobbantották a World Trade Center kettős
tornyát és több mint hatezer embert egy mindeddig elképzelhetetlen
terrorcselekmény során. Nem kívánom vizsgálni
ennek a traumának a pszichikai és kimondottan amerikai dimenzióit,
csak a témánkkal összefüggő néhány
szimbolikus, kulturális, urbanisztikai és világpolitikai
konfigurációt veszek szemügyre.
Manhattan belvárosának (downtownjának) egyetlen
épületkomplexuma sem képviselte a Twin Towernél,
az ikertornyoknál jobban azt az új ökonómiát,
amelynek a globális városok a térbeli megtestesülései.
A Twin Tower Manhattan déli csücskének nemcsak fiziognómiailag
adott új jelleget, ami nagyon is felfogható a funkcionalista
letisztultság végső diadalaként. De a szintén
súlyosan megsérült World Financial Centerrel (Pénzügyi
Világközponttal), a Wall Street-i tőzsdével,
amely először lépett az elektronikus gazdaság
jegyébe*, és az ott sorakozó bankcentrumokkal együtt
a globalizáció idegközpontját is alkotta. Ez
már nem a javak termelésének klasszikus centrumán
nyugszik, hanem a pénzáramlást és a gazdasági
szolgáltatást irányító és ellenőrző
hatalmon. Ezzel egy új geográfiát teremtettek meg,
amely radikálisan eltérő a szuverén nemzetállamok
és a hozzájuk kapcsolódó gazdaságok
régi elgondolásától. Ez a geográfia
néhány városra támaszkodik, igen, ezekben is
csak körülhatárolt területekre (szektorokra), amelyek
rendkívül sűrűn telepített irányítóreléket
képviselnek egy világméretű scape of flow-ban
(Manuel Castello kifejezésével). A láthatatlan, autopoietikus
tőkeáramlásnak ezt a terét gigantikus információs
rendszerek segítségével működtetik. Ezért
van, hogy az új Manhattan Downtown, a globális városok
mindenekelőtt az információs technikai forradalom
következményei, ezek lényegében cyber cities
(cyber városok), és materiálisan csak kevés,
de rendkívül koncentrált építészeti
együttesben jutnak kifejezésre. A globalizált teret
már nem a világvárosok piramisszerű formája
jellemzi, egy városcentrummal és a körülötte
koncentrikusan elhelyezkedő elővárosokkal. A régi
központokba, az ipari területekre vagy az újonnan épített
szektorokba telepítik az információtechnikai, gazdasági
és tudományos infrastruktúrákat és eliteket.
Ezek építészeti formája alkotja a globális
hálózat centralizált ellenőrző hatalmát
egy sor másod- vagy harmadrendű csomóponttal.
A TT-vel tahát nem "Amerika szívét" találták
el, ahogy gyakran írták, hanem annak materiális szimbólumát,
amit Saskia Sassa a korszakosan új háromszögellésnek
nevezett (1995): a nemzetállamok és a világgazdaság
klasszikus intézményei mellett mintegy 1970 óta létrejöttek
a globális városok mint önálló irányító
központok. Ezekhez New Yorkot mellett elsősorban Londont
és Tokiót sorolják. A TT ikonológiai szempontból
ennek a transznacionális, bár az USÁ-ból kiinduló,
és onnan uralt új gazdasági formának volt a
világtengelye.
Városföldrajzilag ennek az új gazdaságnak
jelentős és paradox kihatásai voltak. Néhány
évtizede New York még az ipari termelés és
a javak forgalmának a metropolisza volt, megfelelő társadalmi
rétegződéssel, a bavándorlók beáramlásának
csatornáival, valamint az etnikai és/vagy osztályspecifikus
városnegyed képződéssel. A tér struktúráját
a centrum és a periféria közti dinamikus feszültség
formálta, és egy klasszikus bevándorló-városra
jellemző etnikai "fészkek" saját szocio-ökonómiai
hálózattal (Robert Ezra Park). A térbeli orientálódás
keleti irányban Európa felé mutatott, ahonnan a bevándorlók
tömege jött. Ennek megfelelően a fehérek alkották
a városi népesség nagy többségét:
az afroamerikaiak, latínók és ázsiaiak száma
mára együttesen 55-60%-ot tesz ki. A multietnikai szóródással
és a demográfiai újraprofilírozással
egyidejűleg ment végbe New York mint "ipari termelőgépezet"
(H. HÄaussermann) hanyatlása. És megindult New York
Citynek a pénzügyi és ipari szolgáltatás
fővárosaként való felemelkedése, egy
magasan kvalifikált, telekommunikációra és
gigantikus számítási kapacitásokra alapozott
gazdasági és pénzügyi menedzsment meredek felívelésével
egyetemben, amely nemzeti és nemzetközi alapon toborzódott.
New York új elitjei nemigen működnek és élnek
helyhez kötötten, mégis rendkívüli keresletet
támasztanak alacsonyabb ill. részleges szolgáltatásokra,
amelyeket túlnyomórészt az újonnan bevándorolt
népesség biztosít. A kultúrföldrajzilag
gyökértelen(né vált), globálisan működő,
rendkívül munkaintenzív, magasan fizetett, konzumptív
(fogyasztóképes) és kulturálisan igényes
menedzser-elit helyben az életstílust erősítő
kulturális, privát és félnyilvános,
rendkívül specializált szolgáltatások
példátlan koncentrációját kívánja
meg, ami Manhattant az elmúlt évtizedekben turisztikailag
is sugárzóan vonzó (attrakciós) térré
tette.
Ezeknek a demográfiai és gazdasági struktúrabeli
eltolódásoknak a körében véget vetettek
a deszegregációs politikának. Ehelyett nemcsak New
Yorkban, az egykori olvasztótégelyben (melting pot), hanem
minden globális és mega-városban növekszik a
szegregáció. Edward W. Soja például leírta
Los Angeles példáján a poszt-fordiánus urbanizációs
stratégiákat, amelyek a kettős város felbomlasztásához
vezetnek, és új geográfiákat kreálnak.
Ily módon a klasszikus ipari szektorok dezindusztrializálása
1. újraindusztrializált, nagy kiterjedésű
technopoliszokhoz vezet, amelyek bárhol lehetnek - Koreában
vagy a Los Angeles melletti Orange Countyban.
2. Kialakulnak a cybertérben globálisan működő
tőkeexpanziónak a globális városokban elhelyezkedő
irányító reléi. Ezáltal, ahogy Soja
mondja, "a világ majd minden szöglete egy ilyen világvárosok
háttérterületét képezheti". A globális
városok bár materiálisan és helyileg jelen
vannak, például Manhattanben vagy Frankfurtban, és
mint irányító agyközpontok rá is vannak
utalva a helyi sűrűsödésre. Operatíve azonban
ugyanolyan hatékonyan működnek egy dél-afrikai
aranybányában, egy thaiföldi ruhagyárban, egy
arab olajfinomítóban, egy argentínai autógyárban,
még egy kolumbiai kokain-ültetvényen is, egy szibériai
földgázfinomítóban vagy egy indonéz trópusi
fafeldolgozóban. Úgyhogy a föld új térbeli
rendjében az érvényesül, hogy a globális
néhány ponton lokalizálódik, és a lokális
mindenütt globalizálódik. Ez a két komplementer
geográfia új módon szegregálóan működik,
azaz sűrűn őrzött, biztonságtechnikailag
magas szinten felszerelt, keveredésmentes, erődszerű
szociálisan megtisztított tereket teremtenek az új
elitek számára, amelyet tőlük totálisan
függő szolgáltatók erőteljes köpenye
vesz körül. A szegregáció előállítása
maga is szakosodott biztonsági cégek és a városi
rendőrség szolgáltatásává válik.
Ezek a kirekesztő politikák a társadalmi szegregáció,
polarizálódás és városi fragmentálódás
új formáit tükrözik, amelyek a városok belsejében
és a peremén etnikailag sokszínű, permanens
és esélytelen alsó osztályokat alakítottak
ki, amelyeken biztonságpolitikailag már nem lehet áthatolni,
amelyet csak körülzárni lehet.
Azaz a nagyvárosokban leképeződik a körülbástyázott
első és a kirekesztett harmadik és negyedik világ
viszonya. A legkényelmesebb, hatékony, rendkívüli
tőkeerővel ellátott, fegyelmezetten megtisztított
városi területek mellett találhatók urbanisztikailag
feladott zónák, lepusztult infrastruktúrával,
rendkívül konfliktusterhes etnikumokkal, az irányításhoz
szükséges eszközök híján, minden városi,
állami vagy gazdasági támogatás nélkül.
A földrajzi zónákhoz kötött nyomor tartósnak
ígérkezik. Úgy látszik, mintha visszatérnének
az ascribed status modernitás előtti uralmához, miközben
a modern város vonzó dinamikája éppen azon
alapult, hogy benne nem a kvázi-naturális tulajdonságok
(mint születés, faj, etnikum, lakóhely, stb.) számítottak,
hanem a munka és a teljesítmény révén
elérhető státus (achieved status). Éppenséggel
ezen alapult az amerikai álom is. Aki ma nem rendelkezik a szükséges
címekkel (megfelelő lakás a megfelelő negyedben,
bankszámla, telefon, internet-hozzáférés, hitelkártya,
betegbiztosítás vagy társadalombiztosítási
szám), az egy társadalmi senki a városi senkiföldjén,
olyan sorsszerűen marad a globális városok és
a globális gazdaság kieső terében, ahogy a
középkorban determinált egy embert az, hogy melyik rendbe
született bele. Ez planetáris méretekben vonatkozik
egy pauperizálódott geográfia pauperizálódott
embereinek milliárdos seregére: a születésük
sorsszerűen meghatározza az életüket egészen
a sírig. Ennek az a következménye, hogy az elit
Manhattanben, Frankfurtban, Tokióban, Sao Paolóban, Londonban
több társadalmi, kulturális, habituális, gazdasági
hasonlóságot, közös vonást mutat egymással,
mint a tőlük néhány mérföldre élő
honfitársaikkal a gettósodó slumokban, favellákban,
banlieu-kben, nyomornegyedekben.
A globalizáció egy teljesen új szegregációs
dinamikát is jelent, amely a városokban és az egész
földgolyón megváltozott térbeli elrendezést
alakít ki. A de-szegregálást, asszimilálást
vagy integrációt mint urbanisztikai koncepciót és
fejlesztési politikát felváltotta az új, városon
belüli, társadalmon belüli és planetáris,
a természetet is átfogó kultúratörténeti
és természettörténeti források és
hagyományok fragmentálódása. Miközben
a globális városok strukturális komplementaritást
teremtettek egyfelől tér, faj, szegénység és
esélytelenség - másfelől térben koncentrálódó
kontrolláló és irányító hatalom
között, egyúttal a jövő planetáris
térbeli rendjének modelljét is adják. Már
Georg Simmel is úgy írta le a klasszikus nagyvárosokat,
mint a hidegség szféráit, amelyek dinamikus elevensége
mögött gyűlölet és erőszak ólálkodik,
aminek kitörését a távolságtartás
szociális technikái tudják csak visszafogni. Ma ennek
az agresszív magasfeszültségnek minőségileg
magasabb szintjét kell konstatálnunk.
***A globális lokalizálása és a lokális
globalizálása
Egy ilyen háttér előtt más értelmet
nyernek a közelmúltbeli terrortámadások. A globális
lokalizálásának és a lokális globalizálásának
kettős formája találkozott is össze rendkívüli
élességgel. A tér reetenetes inverziójáról
volt itt szó, amely összehozta a perifériát a
centrummal, és ez a katasztrófa egy olyan globalizálás
térbeli rendjének a katasztrófája, amely nemcsak
az új gazdasághoz, hanem az USA nagyhatalmi politikájához
is igazodik.* Kétségtelen, hogy ez még nem oltotta
ki a globális gazdaság agyát. Ennek cyber-struktúraként
való megkonstruáltságához az is hozzátartozik,
hogy egy materiális katasztrófa, még ha olyan emberi
tragédiákat tartalmaz is, mint ez, nem tudja ténylegesen
lerombolni a térbeli rendet, csak szimbolikusan tudja eltalálni.
Manhattan downtownját mint a gazdaságirányítás
és ellenőrzés központját materiálisan
újraépítik, hivatalosan máris majdnem működőképes.
A gazdasági következmények, amelyekkel pillanatnyilag
küszködnek, utórezgések, amelyekből csak
akkor lesz válság, ha újabb dekonjunkturális/depressziós
tényezők járulnak hozzá. Ami itt történt,
emberileg és materiálisan bűnös csapást
jelent, de ennél sokkal jelentősebb a szimbolikus trauma.
Emlékezzünk vissza, hogy éppen hat hónappal a
Manhattan és az amerikai hatalom központja, a Pentagon elleni
támadás előtt, 2001. március 11-én a
talibán rezsim felrobbantotta a két majdnem 60 méter
magas, a világörökség részét képező
Buddha-szobrot Bamijannál. A képi ábrázolás
tilalma értelmében a fundamentalista teológiában
ezek a szobrok istenkáromló bálványoknak minősültek.
Ezeket lerombolni a képmentes vallási hagyományban
régtől fogva a megtisztulás szent aktusa. Kézenfekvő
ikonológiai megfelelést ismerni fel az iker Buddha-szobrok
és a Twin Towers ikertornyok között. A Twin Towerrel az
új világrend bálványait vették célba.
Ez képromboló háború, ami mindig is terrorista
jellegű volt, és sosem volt tekintettel a közben meggyilkolt
emberekre. Ehhez illik a Pentagon elleni támadás is, amely
nemcsak az egyetlen világhatalom katonai központját
akarta érni, hanem egyúttal az ötszög (pentagram)
mágikus formáját is, amely régtől fogva
nemcsak az eszményi városok gyakori alapformája, hanem
a mágikus sebezhetetlenség, mindenhatóság és
isteniség jelképe is. Már az is elég figyelemreméltó
volt, hogy az amerikaiak védelmi minisztériumának
ezt a jelképtörténetileg ambivalens formát adták;
de a képromboló háború logikáján
belül nem meglepő, ha éppen ezt az épületet
minősítették az istentelenség szimbolikus helyének.
Persze nem vitatom, hogy itt az USA hatalmi centrumát materiálisan
is el akarták találni. De éppen ez a demonstratív
egybeesés az USA mint szuperhatalom tényleges sebezhetősége
és egy tökéletes, isteni sérthetetlenséget
jelképező alapforma szimbolikus lerombolása között
- hozzájárult a traumatizálódás rettenetes,
gigantikus dimenzióihoz. A terrortámadás szimbolikus
aspektusához a dátum is: szeptember 11. Az a nap, amelyen
1973-ban a chilei hadsereg légiereje megtámadta a szabad
választásokon hatalomra került Salvador Allende elnöki
palotáját, őt, őt meggyilkolták - az
USA ellenfelei a világon mindenütt meg voltak győződve
arról, hogy a Pentagonban és a CIA-ben ültek ennek a
puccsnak a mozgatói.
A Twin Tower elleni támadás a Global City tiszta
terének közepén valóban grandiózus méretű
háborús romhalmazt idézett elő; a negyedik
világ képét, egy örök temetőt, mert
lehetetlen a tetemeket, amelyek fellelhetetlenek, eltemetni. Lehetetlen
lesz, ami évezredek óta hozzátartozik a háború
kulturális rendjéhez: eltemetni a saját halottaikat.
Ezzel hitszegű tökéletességgel sikerült az
új világrend centrumába a barbárság
betörését demonstrálni - egy olyan barbárságét,
amely éppen eme világrend barbárságának
tükreként lép fel. A periféria berobbanása
a Global City centrumába egyúttal a civilizáció
barbárságba fordulása, ami a saját komplementere.
A politikusokat és kormányokat azóta az a félelem
tölti el, hogy a szegregált lokalitás bármikor
megjelenthet a világrend vezérlőközpontjaiban,
hogy ott felrobbanjon. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a terrorizmus,
ami az esélytelenség, a fragmentáltság és
a kirekesztettség egyik megnyilvánulása, ugyanabban
a globalitásban képes működni, ahol a globalizáció
stratégái maguk is működnek.
A hatalomtól való megfosztottság válasza
a hatalomra a modernitásban a partizán személyében
jelentkezett, aki a front hátországában a semmiből
jön, egyes pontokon támadja meg a roppant túlerőben
lévő ellenfelet, aztán eltűnik. Az új
terrorizmus partizánharcot folytat, mégis egészen
másként: nincsenek frontok, nincs háború, nincs
túlélési szándék. A terrorista nem köthető
semmi olyan ellenfélhez, aki határozottan azonosítható
volna. A partizán heterotóp térbeli rendjéből
kiindulva tevékenykedik, hogy előreláthatatlanul,
példaszerűen és pontszerűen csapást mérhessen,
de az új terrorizmus eközben a globalizáció új
térbeli rendjét használja, ami mindenütt van
és sehol, jelen van, de láthatatlan, hatékony, de
megfoghatatlan. Ezért is alkalmazkodik a globalizációhoz,
ez a legjobb fedezéke. A partizántól eltérően
azonban az új terrorizmus nem a terepszerűen és szituatívan
dolgozik, hanem stratégiával és szimbólumokkal.
A partizán győzni akar és tovább élni
abban a rendben, amelyért harcol; a mai terroristának a világ
hatalmaival szemben nincs esélye, ezért nem tud mást,
mint újra meg újra gyilkos-öngyilkos demonstrációkat
rendezni, amelyekkel mindenekelőtt szimbolikus hatást akarnak
kelteni. A szegregált és kétségbeesett negyedik
világ kísértetjárása az első
világ központjaiban.
***
Milyen következmények fakadhatnak ebből a jövőben,
a globális, lokális és regionális térbeli
rend tekintetében?
Emlékezzünk csak vissza, mit kívántak meg
az urbanisták a nagyvárosok szociokulturális rendje
számára? A városoknak szükségük van
a bevándorlásra, ami napjainkra leginkább a multikulturális
migráció formját öltötte; szükségünk
van a gazdasági és szociális deszegregáció
jó kilátásokat nyújtó stratégiáira;
anélkül hogy szétrombolná az etnikai kisegítő
gazdaság "fészkeit", a regionálisan önszerveződő
népesség szociokulturális hálóit. Ez
annyit tesz, hogy kétféle dologra van szükség:
egyrészt kulturális pluralizálódásra
és szocio-ökonómiai többdimenziósságra
összekapcsolva ezt a beilleszkedés, integrálódás,
asszimiláció és felemelkedés útjaival
a város makroterében; másfelől szükség
van a lakónegyedek mezo- és mikroterében az életformák
és reprodukciós formák rendetlen sűrűjére,
amelyeket semmiképpen sem szabad feladott zónákká
nyilvánítani és aztán kirekeszteni.
A szegénység ökonómiája az etnikai
migrációs negyedekben és az új alsóbb
osztályok és lakossági rétegek (new under and
housing classes), bármilyen cinikusan hangozzék is ez, a
városok fennmaradásában alapvető funkciót
töltenek be. Ezért "meg kell hagyni" őket. Ezért
igényelnek a városok mindenütt küszöb- és
tranzit-tereket a gazdasági és szociokulturális keveredés,
a csere, az érintkezés, a kölcsönös áthatás
és sokszínűvé válás számára,
tehát annak a számára, amit a láthatóság
politikájának (politics of visibility) szoktak nevezni. A
jószándékú de-szegregáció erre
éppolyan káros lehet, mint a kirekesztő szegregáció;
az önkéntes elkülönülés tereit meghagyni
éppolyan fontos, mint a térbeli és kulturális
integráció esélyeit növelő várospolitikai
intézkedések.
Az ilyen perspektívák számára egyre
ritkább lesz a levegő szeptember 11. után. Amit már
most meg lehet figyelni, az olyan stratégiák erőteljes
mozgósítása, amelyek biztonságpolitikailag
és katonailag radikálisan kiélezik a gazdasági
dereguláció és a globalizáció politikáját.
A romboló potenciálját éppen a hegemón
globalizáció helyén kimutató terror globalizálódására
válaszként rögtön összehangolt lépés
született a terrorizmus feltételezett vezérlő
központjainak világméretű katonai bekerítésére,
és valamennyi biztonsági előírás megszigorítására
befelé. Éppen a terrorizmus sikere vezet urbanisztikai vonatkozásban
a városok deliberalizálásának egy következő
fokára, és ezzel szükségképpen a szegregáló
és ellenőrző stratégiák erősödéséhez.
A terror potenciális előfordulási helye az ellene
irányuló megelőző intézkedések
következtében lerombolja a városok fejlődéséhez
szükséges szabad teret. Ez különösen az átmenetek
és heterotopok, kereszteződések és metszetek,
emberek és dolgok felhalmozódásának és
keveredésének helyeit fogja érinteni, amelyeket Foucault
és Marc Augé non-toposoknak, nem-helyeknek nevezett; de ugyanígy
a még jobban elzárt szegénynegyedeket és a
gazdasági központok, kormánynegyedek és az elitek
osztályon felüli lakó-enklávéinak biztonságtechnikailag
még jobban felfegyverzett, megtisztított tereit.
Másként, mint ahogy Musil használta a kifejezést,
válik valószínűvé a városok túlamerikanizálása,
nevezetesen a város posztfordiánus fragmentálódása
értelmében, a biztonság és a szociális
és etnikai szegregálás követelményeinek
megfelelően. Ez volna a modernitás végérvényes
lezárása, és ezzel a városépítészet
vége is az utopikus város és a város utópiájának
nagy tradícióján belül. Mert a terrorizmus a
városokra nézve legnagyobb veszélyként azt
rejti magában, hogy egy kétségbeesetten gyilkos erőszak
patológiája rövidre záródik egy paranoiás
biztonsági és ellenőrző gondolkodás
próféciájával, és ezzel tönkreteszi
a plurális kultúrájú urbanitás terét.
Ez ellen a veszély ellen harcolni a jövőben éppolyan
fontos lesz, mint meghiúsítani a terrorizmust és kialakulási
feltételeit, amelyekben a nyugati világnak is része
van.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu