Arról, hogy miért nem segíthet rajtunk többé a nagy Lessing
Proklosz, a filozófus olyan korban élt, amikor már
sehol nem volt hely az isteneknek. Egy éjszaka kopogást hallott
az Akropolisz alatt lévő kunyhója ajtaján.
Felkelt, és a küszöbön Athénét látta
ragyogó fegyverzetében. Athéné így szólt:
Üldöznek mindenütt. Azért jöttem, hogy menedéket
kérjek a homlokod mögött.
Természetesen az újplatonikus filozófus agya nem
volt olyan tágas, mint Zeusz koponyája, ahonnan Athéné
egykor kipattant. Az istenek nem élik túl, ha emberek homloka
mögé kerülnek. De teológiát alapítanak
ott. És aztán forgatják, őrzik őket
a kommentárok hosszú emlékezetében.
Egy jóval későbbi, a legfőbb dolgokra nézve
ismét kritikus korszakban a keresztény kinyilatkoztatás
hite talált menedékre a magányos könyvtáros,
Gotthold Ephraim Lessing hatalmas homloka mögött. Most egyszeriben
maga az emberi történelem csinált ott helyet a hitnek
(korabeli üldözői, a szabadgondolkodók, deisták
és spinozisták elől). E protestáns férfiúban
ugyanis, aki kitartóan ellenállt az ész minden kísértésének,
az a gondolat képződött meg, hogy a vallás kinyilatkoztatott
igazsága nincs eleve az ember ortodox tulajdonában, hanem
valamiféle végcélként lebeg előtte,
"mintegy a végösszegként", mondja Lessing, "amelyet
a számtantanár megmond előre a diákjainak".
A fény olyan birodalma ez, amely felé hosszas haladás
során évszázadokon át fejlődik majd
az emberi ész.
E férfiú, akit kora legfüggetlenebb szellemének
tekintünk, egész életében a hit hitetlenségével
viaskodott, és közben, mint mondta, minduntalan ezen "élezte"
elméjét. A felvilágosodás a kinyilatkoztatás
vallásának öröksége maradt a szemében.
Az isteni ígéret és az emberi észigazság,
ahogy ő nevezte, közös, bár sokkal nagyobb fényesség
szférájában közelednek egymáshoz. És
ezt akár így is mondhatta volna: Gondolkodom, tehát
hiszek.
Lessing "aggiornamentó"-ja, az a törekvése, hogy
a keresztény üdvösség jóhírét
a haladáseszmék korához igazítsa, szükségképp
a morálteológia és a történetfilozófia
segédeszközeit vette igénybe. Az emberi nem nevelésében,
amelynek vázlatát száz cikkelyben fektette le élete
utolsó esztendejében, nagyobb jelentőséget
tulajdonít a vallás célszerűségének,
mint metafizikájának. Az "új örök evangélium",
amelyet megjövendöl nekünk, majdan az ember erkölcsi
tökéletességében teljesedik be, és akkor
alapjában véve nem is lesz többé szükség
megváltásra - és a Szentírás két
részére sem.
Lessing teológiája itt a világi üdvözülés
tanának határát súrolja, és téves
értelmezése azoknak a hitpótlékoknak az úttörőjévé
teheti meg őt, amelyeket később ideológiáknak
neveztek. Gondolkodáskritikai közhelyeink közé
tartozik annak hangoztatása, hogy a tökéletesség
vallásosan motivált elképzelései végzetes
politikai következmények előidézésére
hajlamosak. Azt is kijelenthetjük: az üdvösség olyan
bizonyossága, amelyet nem ellenőriz valamely ismeretlen és
félnivaló túlvilág, az általunk ismert
esetek legrosszabbikában állami terrorba torkollott, a legkíméletesebbikben
pedig az erkölcsi önigazgatás mélységes
elégtelenségével jár együtt - ma ezzel
bajlódunk.
De mit érdekel bennünket a kétes eszkatológia,
amikor Lessing révén kultúránk birtokában
van a jóság bizonyossága? Ez az író,
akinek mindig igaza van utókora szemében, ha ő maga
még oly hitványul és fölényesen bánt
is irodalmi és teológiai ellenfeleivel. A német szellemtörténetben
ő a jóság és a korrekt érzület,
a liberalizmus, a tolerancia és az emancipáció megtestesítője.
És mint ilyen marad minden időkre a németórák
kötelező olvasmánya, nem ritkán azzal az akaratlan
mellékhatással, hogy számos diák az irodalom
szót éppen őmiatta kapcsolja össze egy életre
valami kellemetlen kötelességérzettel. Vagy éppen
őmiatta csak annyi marad meg emlékezetében az irodalomról,
hogy az "tartalmakat közvetít" és vitákhoz anyagot
szolgáltat. Végeredményben olyan szerzőnek
számít, akitől úgy kölcsönözhet
bárki morális szentenciákat, hogy nem kell attól
tartania, mint Goethénél vagy Nietzschénél:
valaki a "másik Lessing" egy kijelentésével vág
vissza neki.
"Múmia", mondta Goethe
Nem, Lessingből csak egy van. És ami ennél még
sokkal érdekesebb, mert egyedülálló és
a korszak koraiságának tünete, Lessing egységes:
sűrű, nyugtalan egységet alkotnak különféle
tehetségei: a tudós és a kritikus, a teológus,
a könyvtáros, a dramaturg és a drámaíró
- mindez egyazon homlok mögött és egyik szakmában
sem másodrangú színvonalon. Ha szigorúan vesszük,
mindez olyan poeta doctust ad ki, amilyen nem jut több a német
irodalomnak. De nem is kellett neki. Mert eltérően más
országoktól, ahol Petrarcák, Eliotok, Borgesek teremtek,
nálunk ez a típus nem élvez nagy tekintélyt,
és rendszerint az a gyanú övezi, hogy a művészet
unalmas akadémikusa és nem igazi tiszta költő.
És főleg mint színházi szerző nem fordulhat
elő. Mint ilyen ugyanis csak vérszegény dolgozószoba-drámák
szerzője lehetne, amelyekből színpadon csak az a bizonyos
hírhedett papírzizegés hallatszik. Lessing talán
csakugyan a nagy kivétel, a született színházi
ember, akinek egyetlen replikáját és egyetlen jelenetét
sem rontotta el színházelmélete, gondolatainak lenyűgöző
tárháza, Istenről és Arisztotelészről
való tudása.
Mégis tűrnie kellett, hogy a következő nemzedékből
néhány kollégája, köztük az ifjú
Goethe, inkább csak hűvös tiszteletet tanúsítson
iránta. Korabeli ellenpólusához, a tiszta és
magasztos Klopstockhoz képest, akinek azután a 20. században
lényegében bottal üthettük a nyomát, népszerűségben
volt ugyan része, de kultikus tiszteletben nem.
Még szenvedélyes csodálója és kommentátora,
leveleinek kiadója, Friedrich Schlegel is csak a kritikust akarta
feltámasztani, akiben mintegy a romantikus egyetemes költészet
ősatyját látta. A drámaírót elvetette,
és az, ötven évvel Lessing halála után,
végérvényesen "múmiának" számított,
mint 1830-ban Goethe Zelternek írta.
Schlegel, a reflexió zsenije az ellentétek egységét,
mű és kritika egyensúlyát rég elvesztette.
Kritikusi jelentősége magasan felülmúlta művészi
teljesítményét, és így önmaga alapján
formálta meg példaképét is, és Lessingben
a német irodalom legnagyobb "öngondolkodóját"
tárta fel.
Szerzőnk hatástörténetének fontos
állomása volt, hogy magáévá tette őt
egy olyan érzületi és szellemi irányzat, amelyre
a katolicizmus nyomta rá a bélyegét, és amelyet
a felvilágosodás teológiája egyáltalán
nem érdekelt. Ez kiemelte a számtalan korhoz kötött
sérelem és ellenszenv közül, és nyomatékosította
irodalomkritikai kezdeményező szerepét. Alakjában
így nem a fáradhatatlan vitázót, hanem a "kritika
lényegét" lehetett tanulmányozni. És felfedezni
az antik irodalom mentőszolgálatot végző interpretátorát
és közvetítőjét.
Mégis, tartani lehet tőle, hogy nem sok maradt volna
mára Lessingből, feltehetőleg alig több, mint
amennyit Herdertől vagy Hamanntól őrzünk, ha
nem volna a színháza. Már alkotói pályája
idején is esztétikai felfrissülésül és
szellőzésül szolgált neki, időről
időre elfújta a tudóslét porát és
magányát. De később bizonyult igazán
túlélését biztosító elixírnek,
hiszen mai szemmel nézve ez a szerző, ha szeretjük darabjait,
és a színházban tényleg találkozunk
is velük, élete munkaidejének nyolcvan százalékát
mellékes dolgokkal töltötte.
Egészen másképp történt tehát,
mint ahogy Goethe vagy Schlegel napjaiban kirajzolódni látszott.
Olyan költő jutott érvényre, akit buzgó,
mindent átható színházi szenvedély fűtött,
ez élteti még paszkvillusainak és értekezéseinek
stílusát is. Mindenütt olyan mondatokba botlunk, amelyek
a párbeszédek vívóállásában
fogalmazódnak meg, olyan kérdésekbe, amelyek kontráznak
és provokálnak, türelmetlenül lesik a választ,
előlegzik, hogy aztán még élesebb replikával
szúrjanak utána. Ez a férfi ízig-vérig
antitetikus és dialogikus alkat. Nyomuló-szorongató,
gyakran indulatos színházi temperamentuma először
elméleti-dramaturgiai formában próbál utat
törni magának, teret foglalni a jelenkori színház
ócska konvencióival szemben, eltakarítani az útból
Gottschedet, diszkvalifikálni a francia-divatot, felfedezni Shakespeare-t,
hogy aztán, elhamarkodva, kikiáltsa a nemzeti színház
eszméjét. Ne sikkasszuk el a hazafit sem ebben a sokoldalú
emberben, bár ő maga nem tartotta fontosnak, hogy az legyen;
színházi küldetéstudatával mégis
hozzáadott valamit a nemzeti művelődéshez.
E rövid életű vállalkozás grandiózus
elméleti kísérete, a híres Hamburgi dramaturgia,
ez a színjátékkalauz, színházesztétika,
Arisztotelész-magyarázat, színészelemzés
a német színháztörténet alighanem legnagyobb
hozamú kudarcát dokumentálja.
És saját darabjai? Az írásművekben
gazdag szerzői életpálya mindössze négyet
ismer, ennyit tudott vagy akart Lessing befejezni. Mindegyik alkalommal
más műfaj; vagy olyan, amelyet "Színházi Könyvtárán"
végzett munkája során fedezett fel, és aztán
megnemesítette; vagy olyan, amelyet tulajdonképpen újonnan
alapozott meg. Mindjárt a pálya elején ott a könnyfakasztó
szentimentális polgári színjáték, a
Miss Sara Sampson, a kasszadarab, amelynek sikerét a szerző
előadásról előadásra nem annyira azon
méri, mennyit jövedelmez, hanem inkább azon, mennyi
könnyet hullat láttára a közönség.
Aztán, tizenhárom évnyi szünet után,
a következő telitalálat, a Minna von Barnhelm. A vígjáték
mint aktuális korfestő darab, műfaji újdonság,
méghozzá komédia, amely a lehető legszerényebb
nyersanyag ráfordításával éri a lehető
legjobb hatást: bensőségesen és mozgékonyan
ábrázol emberi alakokat, és a színpadi hatékonyságot
igazságosan osztja el a teljes színészi személyzet
között. Ám ez a vívmány sem serkenti a szerzőt
arra, hogy mint sémát folytassa és újra kiaknázza.
Féktelen idegesség
Helyette öt év múlva ismét újabb stílus-program,
a polgári szomorújáték prototípusa,
az Emilia Galotti. Végül pedig a Lessing által sosem
ismert szelíd lágyság, a Goeze főpásztorral
vívott kimerítő vita gyümölcse, a Náthán,
ez a drámai költemény, a drámaiatlan drámák
és az emléknap darabok modellje.
Hanem ez az Emilia - csak hideg spekuláció? Goethe ezt
mondja. Rideg érzéketlenség? Ez Schlegel véleménye.
Talán nem a lélek mélyéről fakadt
mű, a francia klasszicizmushoz még mindig közelebb van,
mint a csodált Shakespeare-hez, cserébe viszont mégiscsak
a legnagyobb indulati kockázat, a létveszélyeztető
temperamentum drámája. Egyébként se nem hercegi
hízelgő, se nem titkos lázadó műve. De
éppen ez teszi legbelül oly lázítóvá.
Az uralkodást bíráló szavalatok helyett a nyugtalanság,
a hirtelen ingerlékenység alaphangulata. Némi ügyességgel
a régi eredetit ma át lehetne alakítani történetileg
csaknem minden vonatkozástól mentes, szinte hermetikus idegjátékká.
A cselekmény lényegét illetően amúgyis
inkább gyámoltalanul és ponyvamódra jár
el a darab. A hercegnek, aki maga is a gazemberek kartelljéhez tartozik,
megrendültségében reszkető ártatlannak
kell a végkifejletben mutatkoznia. Emiliának in actu alig
van alkalma valamit nyújtania abból, aminek in effigie ígérkezett
lenni. A mágikus bevezetés, a festményen, a vágygerjesztő
műalkotáson való megjelenése után mindjárt
a halált okozó és tényállást
teremtő haramiapisztoly következik. Áldozata, Emilia
jegyese, Appiani, e komor előérzettől megalázott
alak ráadásul kénytelen még azt is magára
venni, hogy a világ létező összes entrée-mondatának
legszerencsétlenebbikével lépjen színre: "Óh,
drágám! - Nem is sejtettem, hogy itt van az előszobában."
A szomorújáték tetőpontján nem történik
semmi, ami a sors súlyát vagy a végzetes kényszert
éreztetné, hanem féktelen idegesség uralkodik.
A cselekmény centrumából kihátrálnak
a központi szereplők, az "esztelenek", azok tehát, akik
még elveszthették az eszüket, és Orsina grófnő,
valamint Emilia atyja veszik át a színpadi hatalmat. E drámaíró
kedvenc színpadi szerepe az eltaszított kedvesé, aki
egyetlen melodramatikus jeleneten belül készséggel vázlatot
készít magáról, és elidegeníti
magát (és mint Marwood a Miss Sara Sampsonban, úgy
tolja még a gyermekét is maga elé). Ennek az Orsinának
még azt a bravúrt is végre kell hajtania, hogy minden
virtuozitásával feledtesse az okot - végeredményben
kellék-okot -, miért oly késői órán
lép be a drámába. Mikor a herceg, akit fölkeres,
a nyílt színen szó szerint állva hagyja, sértett
önérzetéről improvizál, sőt kifejti
- ha jól rendeznék: egyszerre gyengéden és
mániákusan - egész benső és külső
elhagyottságát. Lelkiállapota olyan szeszélyesen
ugrál ekkor ide-oda, olyan ingatag, hogy impulzusainak irányát
és minőségét időnként már
nem is lehet megkülönböztetni, mintha érzelmi elemi
részecskék váltogatnák hirtelen töltésüket.
Aki csak érzületi algebrát és hideg konstrukciót
fedez fel itt, az nem tudja, hogy mi a nagy színházi szerep,
és hogy a művészi színpadi nyelvnek túl
kell lépnie a szép költői szavakon. És
nem tudja, hogy az ilyen szerepnek, hogy elérje igéző,
irracionális hatását, mindenekelőtt retorikai
számításon kell alapulnia.
A nagy virtuóz repertoár-szerep kidolgozásában
Lessingnek sikerül egyben tartania azt, ami nem sokkal később
szétválik, Goethére és Kotzebue-ra, egyfelől
irodalmi drámára, másfelől kulisszahasogatásra
esik szét. Egyben marad a könyvek embere és a nagy nőalakok
teremtője is, sőt, azt lehetne mondani, hogy a könyvtárost
csodáljuk a női főszerepben, hiszen Lessing nem hallgat
el, mikor fellép Minna vagy a Marwood. Ők inkább elágazásai
összdialógusi lényének, és képesek
rá, hogy szerzőjük antitézisei, szójátékai
és nyelvi élvetegsége eszközeivel rendezzenek
jelenetet. Igen, mint a Náthánban mondják, "nagyon
- nagyon jól - nagyon hegyesen" vetik be minden értéküket.
Közben mindenesetre megmutatkozik, hogy ékesszólásuk
szenvedélyük tonikuma, erősíti és fokozza
indulataikat, s nem elvékonyítja, és megtanulja az
ember, hogy a szerelemnek mindaddig nem kell védekeznie az okossággal,
az érzelemnek a szentenciával szemben, amíg a párbeszéd
egyik oldalán kellő erotikus éberség van a
másik oldal iránt.
E szerzőben tehát, akiben az erényesség
példaképét tűzik ki elénk, először
is a temperamentum viharzását kellene becsülnünk.
Előkészítő szenvedély benne minden -
értelem és hit, filozófia és tudományosság
-, de csak a színpadon teljesedik be igazán. Ugyanakkor érzelgős
és polgári szomorújátékából
egyaránt hiányzanak a nagy szerelmi jelenetek, helyükön
inkább zavarkeltés történik, az eltaszított,
immár nem vágyott nő közjátéka.
Az ilyen ember eleve nem lehet lakonikus. És kibogozhatatlan
bőbeszédűsége miatt nem is sorolták soha
a színház nagyjai közé, hanem hosszú időn
át a kritika zsenijét tartották benne a legtöbbre.
Tobzódó elméssége, a német meghasonlottságtól
és a német tévtehetségtől való
mentessége; magasan fejlett korszaktudata, a természetszemlélet
hiánya; mindennemű populáris felvilágosodásnak
fittyet hányó világossága, a sötét
tudástól, a kimondatlanságtól, az álomtapasztalattól
és a lelki szubverziótól való mentessége
- mindez együttvéve olyan képet ad róla, mint
aki a korában egyszerre volt első és utolsó.
Ahogy teológiai ellenfele, Goeze a szekularizáció
és a forradalom első fuvallatára menteni próbálja
a lutheri ortodoxiát, ugyanúgy védelmezi Lessing a
Werther első fuvallatára a szabályok művészetét,
a tudáson alapuló művészet ortodoxiáját,
és igyekszik megmenteni a szellemet a rajongástól.
Utána az érzelmek túltengése, a formák
rombolása, a zsenikultusz, a Sturm und Drang következik.
Micsoda szomorú, méltatlan sors az ilyen ember számára,
hogy egyes-egyedül mint a politikailag legkorrektebb német
klasszikus élte túl korát! Olyasvalakiként,
akit sohasem lehet letaszítani piedesztáljáról,
akit nem lehet "feldolgozni", nem lehet átértelmezni, nem
lehet újra felfedezni, és végeredményben folytatni
sem lehet. Nincs többé szükségünk további
felvilágosodásra. Fel vagyunk világosodva a legteljesebb
benső szétziláltságig. De szükségünk
van új nagy női szerepekre. Nincs szükségünk
többé Arisztotelész tanítványára.
De szükségünk van az ihletett kritikus tekintélyére,
aki elgondolásokat kínál nekünk a színház
- nem a régi, hanem az ősrégi színház
- túléléséhez.
Az egyik azonban, az, aki elválaszt és ítél,
a korszakalkotó és időtlen mű-bíráló
- Lessing áll a német felvilágosodás intézményének
bejáratánál, Nietzsche a kijáratánál
-, mint fogalom és mint alak régen elenyészett a szemünk
elől. És így ma gyakran nem tudjuk, hányadán
állunk, pedig a teljességből merítünk.
A rendkívüli művek, amelyek éppen jelenkorunkban
széles körben elterjednek, nem találják többé
azt a rendkívüli lényt, aki kiemeli és érvényes
ítéletbe foglalja őket. Csupán közvéleménybe
ütköznek mindenütt, az pedig csak abban érdekelt,
hogy nagy ráfordítással fenntartsa önmagát,
illetéktelen abban, hogy mi a rendkívüli, csakis abban
illetékes, hogy mi vitatható.
Abban a tudatban kell élnünk, hogy mint kortárs
sohasem mérhetjük fel a szerte a világon születő
elsőrangú irodalom gazdagságát és elterjedtségét.
Találomra nyúlunk bele ebbe az óriási raktárba,
a felfedezéseket a véletlen irányítja. Pynchontól
Jaccottet-ig - sem rangsor, sem dogma nem rendezi a tömeget. Nem is
érdemes szembeszállni az úgynevezett áttekinthetetlenséggel,
valójában bőségről és áradatról
van szó. Téved, aki eligazodni vágyik benne. Belemerülni
és sodródni vele, felolvadni benne és megtelni vele,
ez volna inkább a megfelelő tapasztalat. A jelenkor nemzetközi
irodalmának prosperálása talán éppen
a nem-olvasók döntő többségének köszönhető,
állam- és életformánkon mindenütt felismerhető
az ő stílusteremtő hatásuk. Mivel tehát
nincs többé olyan "uralkodó osztály", amely olvas,
és önértelmezését csupán kevés
számú nagy műhöz szereti kötni, bámulatba
ejtő könyvek páratlan sokasága jutalmunk.
Közben a felvilágosodás egy másik örökségével,
amely inkább jövendölő, mint utópisztikus
igényű, feszült a viszonyunk. Condorcet-nak azt a meggyőződését,
amely végeredményben Lessingé is, hogy az ember tökéletesedési
képessége valójában beláthatatlan, napjainkban
csak hidegvérű iróniával lehetne nyugtázni.
Elég csak egy pillantást vetnünk a jelenkori technológiák
lenyűgöző vívmányaira és még
lenyűgözőbb fantáziaképeire. Valójában
a nyugati ember egyik alapvető hangoltsága, a távolba
tekintő várakozás elenyészett. Helyére
a magán jellegű, de egyre inkább kulturális
méreteket öltő hedonizmus lépett, sőt
a szocioökonomikus posthistoire képviselői egyfajta
most-eszkatológiát is kifejlesztettek: a liberális
demokrácia "elértük"-jét, amely szerintük
az emberiség ideológiai történetének végső
állapota. (Valahányszor "emberiséget" mondunk - ezt
csak közbevetett megjegyzésül - a Föld lakosságának
kevesebb, mint húsz százalékáról van
szó, amely szerencsés körülményeknek köszönhetően
képes emberiségként felfogni magát.)
Már minden csak diskurzus
A távolba tekintő történeti várakozás
kihunyta után egyfajta korhibridben élünk, valamiféle
jelenjövőben. Minden dolog önmaga reklámjává
válik benne, az előrenyúlás élményévé,
és minden technikai újítást legalább
kopernikuszi fordulatnak kell kikiáltani, hogy megteremtődjön
a piaca. Emellett alig marad várakozás a létben; annál
több jó-közérzet-tervezet, amelyet meg lehet vásárolni,
és még itt az életben meg lehet valósítani.
Minden itt van, minden érdekes, minden ránk tartozik.
A felvilágosodás, amely Lessing számára
a keresztény kinyilatkoztatás tanának volt örököse,
a későbbiek számára minden empirikus tudomány
anyja, a mai utódokban a minden vonatkozásban cerebrális
embert növeszti nagyra. Ami a 18. században sakkban tartotta
a szellem önteltségét, lélek, félelem,
betegség, emlékezet, mára lényegében
agyi függelék lett. Olyasvalami mindössze, amiről
beszélni lehet. Éspedig csupa elkülönített
konvencióban vagy tudatmodulban. Van táplálkozási
diskurzus, popdiskurzus, etikai diskurzus. Minden kívülre került.
Jól megalapozottan beszélünk - a legcsekélyebb
megrendülés nélkül, szinte részvétlenül,
és a diskurzusok formális jellege a megismerő embert
megvédi attól, hogy vadabb képe legyen önmagáról.
Önmegismerése csak mint technikai modell foglalkoztatja. Gondolkodik,
és azt kutatja, hogyan gondolkodik. Csakhamar sikerül bensőjét
mindenestül kipakolni, és egy napon ott hever előtte
kinn agya szürkeállománya, minden hálózatok
hálózata, és szinte semmi köze nincs saját
életéhez. Ebben a közeli és hideg kívüllétben
semmit sem fog már érezni belőle, sem fájdalmat,
sem félelmet, végképp semmi átélhetőt.
Rá kellene bukkannunk egy ismeretlen nyelvre, amely mindenekelőtt
ismét megnyit bennünket önmagunknak.
A felvilágosodás eszméi, kiváltképp
"a világ háromszoros korszakáról" szóló
lessingi, nem számolhattak azzal, hogy az emberi haladás
története túl fog haladni az emberen. Erkölcsi
ideáljaik az ember benső tökéletességét
vették célba. Az a körülmény, hogy az ember
rövidebbik utat választotta, és szinte mindenestül
kifelé ment, belül pedig nem hagyott semmi lényegeset,
megfosztja a humanizmust törekvései tárgyától.
Az a vágyakozás, amely a Roussel, Ballard és Gibson
fémjelezte fantasztikus irodalomból ismerhetően a
műparadicsomok, kristály-, gépezet- és hálózat-kertek
iránt támadt, az emberektől evakuált világ
vonzereje erősebbnek bizonyult, mint azoknak az emberbarátoknak
a filozófiái, akik arról vitatkoztak, vajon melyik
a földi mennyországba vezető helyes út.
GYÖRFFY MIKLÓS FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu