A háború előtt írt esszéfüzéremben
hontalan újvidéki lokálpatriótának neveztem
magam, de mire a miniatűr esszék Peremvidéki élet
címmel könyv alakban is megjelentek, kitört a sunyi háború:
egy soknemzetű állam szétesésnek indult. Az
anticipáció bosszút állt: a hontalanság
mindennapi élménnyé vált, a lokálpatrio-tizmus
pedig abszurddá. Megtapasztaltam, hogy nincs gyötrelmesebb
dolog egy állam széthullásánál, mialatt
a honpolgárok egyik része a vérét adja, hogy
véglege-sen eltűnjön, a másik pedig a vérét
adja, hogy feltámadjon. Az egyik csoportban is, a másokban
is, újabb megoszlások jönnek létre abban a kérdésben,
hogy miért kell eltűnnie, vagy pedig miért kell feltámadnia.
A hontalan lokálpatrióta nem találta meg a helyét
ebben a jövőben. A zűrzavar eluralkodott, a későbbiekben
egyedül a rusztikus nyelvű nyers erőszak tervezte a jövőt.
Más tervezőerő nem akadt, hiszen nem polgárháború
tört ki, hanem nemzetek ke-rültek szembe egymással. A
polgárháborúban, lám, még az is jobb,
hogy végső fokon választani lehet az eszmék
között, az ember a régi vagy az új, a jó
vagy a rossz mellé áll, vagy éppen kívülálló
marad; az etnikai háborúban nem adatik meg a választás
lehetősége, a tét ennél sokkal nagyobb, tehát
félelmetesebb. Az etnikai háborúban az egyén
nem dönt szabadon, ez a háború kirekeszti mindazokat,
akik nem tartoznak a szembenálló felek nagy történeteibe.
Következésképpen ez a há-ború megfosztja
hazájától azt, aki nem született bele az egyik
vagy a másik nagy nemzeti történetbe, egyik vagy másik
kollektivitásba. Individuum csak az marad, akit kitaszítottak
a nagy kollektív elbeszélésből, száműzetésre
ítéltetik, tehát meg-őrzi józan eszét
és személyes autonómiáját, de ezért
nagy árral fizet, a hontalan-sággal. Hazára egyedül
a kollektivizmus lel, érvényes ez azokra a kivételekre
is, akik ímmel-ámmal fogadják el.
Kegyetlen valóság lett abból, amit Jugoszlávia
széthullása előtt és kezdetén csu-pán
az életérzés szintjén fogalmaztam meg, esetleg
rossz közérzetből fakadt, vagy úgy is mondhatnám,
hogy a kulturális neurózisom szimptómájaként
tártam fel. A hontalan lokálpatriotizmus fogalma elvesztette
romantikus auráját, a (nemzet) ál-lamból kirekesztett
individuum reménytelen küzdelmét példázta,
új és másmilyen térség utáni
vágyakozást jelentett, a polgári honfoglalásra
emlékeztető nosztalgiát képviselt abban a világban,
amelyikben a polgári alapok teljességgel hiányoztak.
Jugoszlávia széthullása után kibontakozott
Újvidék tragédiája: polgári hagyománya
a „bűnös” Monarchia utáni nosztalgiában gyökerezett,
a történelmi hazátlanság-ban, vagyis olyan toposzban,
amelyet a nemzetállam szükségszerűen megvetett,
és ellenséges elképzelésnek nevezett. Újvidéknek
szükségszerűen balkanizálódnia kellett,
hiszen megingott a dunai egyensúly, amint nem tartozott többé
ugyanabba az államalakulatba, amelyikbe Ljubljana és Zágráb
is tartozott. A néhai Jugoszlá-via széthullása
a gyanú árnyékát vetette arra az újvidéki
hibrid paradigmára, amely Közép-Európa és
a Balkán határán a másság jegyében
született. Újvidék ezzel el-vesztette autonóm
arculatát, s Belgrád provinciájává alakult
át.
***
Az igazat ki kell mondani! Újvidék hadat üzent azoknak
a régióknak, amelyekhez hagyományai hozzákötötték,
úgy is mondhatjuk, hogy az állam széthullásával
egyidejűleg saját múltját számolta fel.
Meglehet, hogy ez ideiglenes hadüzenet volt, a nemzeti eufória
nem fog örökké tartani, de a háború megtörtént,
az újvidéki hadtest baranyai haditetteit számos többpárti
választás hitelesítette. A harcvonal nem volt messze
Újvidéktől, a mindössze száz kilométernyire
húzódó baranyai front közelségét
az ég is hírül adta, meg az utcák is érzékeltették.
Odafenn katonai helikopterek köröztek, az eget vadászgépek
barázdálták fel, az úttesten mentőko-csik
szirénáztak, a város utcáit ellepték
a terepszínű egyenruhás katonák.
Ezekhez a külsőséges dolgokhoz, fel sem tudnám
sorolni őket, viszonylag gyorsan alkalmazkodtam. A rádió
vagy a tévé hadijelentései egy ideg felháborítottak,
ké-sőbb közömbösen hagytak, így voltam
a köznyelv vagy az utcanyelv katonás idió-májával.
Tudomásul vettem, hogy a világ más nyelven beszél.
A hazugság egy idő után már nem taglózott
le, még csak nem is védekeztem azzal a magyarázattal,
hogy úgy sem hiszem el, inkább megpróbáltam
odafigyelni, és kihámozni az igaz-ságot a hazugságból.
Az igazság pedig az volt, hogy elvesztettem egy hazát, amelyben
felnőttem, amelyben élettapasztalataimat megszereztem. A
tapasztalatok egyébként is elvesztették értéküket,
de hitelüket is. A berlini fal ledöntése után annyira
megváltozott az eszmerendszer, a politikai diskurzus, hogy lehetetlen
volt a múltra hivatkozni, mert az többé nem hitelesített
semmit. A fogalomtár demok-ratizálódott, a diskurzus
változott, a valóság viszont csak némileg,
ám a diskurzus-váltás arra kárhoztatott mindannyiunkat,
hogy megjátsszuk, mintha a valóság is megváltozott
volna. A régi rendszer torzulásainak megtagadása közben
ebbe a csapdába elkerülhetetlenül besétáltunk,
félre kellett vezetnünk magunkat, hogy ne legyünk foglyai
a kompromittált múltnak.
Egy állam széthullása elkerülhetetlenül
apokaliptikus közérzetet szül, főleg a vá-rosokban,
ahol beszivárog az élet minden pórusába. Ez
idő alatt sokat tartózkod-tam szülőfalumban,
ahol e változás nem jutott ennyire kifejezésre, nem
azért, mert a falusi emberek másképpen gondolkodtak,
hanem azért, mert emberi kapcsolataik szerényebb hatókörűek
voltak, de megállapodottabbak. A sűrű, de áttételes,
ezért ingatagabb városi kapcsolatok szőttese gyorsan
foszladozni kezdett: házasságok robbantak fel, családok
estek szét, barátságok szűntek meg, de mindez
gépiesen zajlott, nem lobbantotta fel az önreflexió
vágyát. Felbomlott a szocialista érték-rend,
de másik nem született, vad és szélsőséges
rögtönzés kerekedett felül, ami a változás
látszatát teremtette meg. A többpárti választásokon
a többségi nemzet a háborús nacionalista pártokra
szavazott, mert úgy érezte, Jugoszlávia széthullása
galád összesküvés a szerb nemzeti érdekek
ellen.
Rigómezőn milliók üdvrivalgással fogadták
azt a bejelentést, hogy a nemzeti érde-keket, ha kell, fegyverrel
is védelmezni fogják. Belgrád örömmámorban
úszott a vajdasági és a koszovói autonómiák
megszüntetésekor. Újvidék arculata is megvál-tozott,
a többnyelvű feliratok lassan eltűntek a város
épületeiről, a durva kezek letépték a
többnyelvű feliratot még a vajdasági íróegyesület
faláról is, a szerb iro-dalom klasszikus íróegyéniségének
vezetésével, aki a későbbiekben diadalmasan
hirdette, a kommunizmus is pravoszláv ihletésű, s erről
az értékről sohasem szabad megfeledkezni. A kommunizmus
- vallási okokból kifolyólag - maradandó nemzeti
érték tehát. A magyar, a román, a szlovák
nyelv kiszorult a közéletből, a közhivata-lokból,
mindez képletesen arról tájékoztatott, hogy
a szocialista romokból új nem-zetállam épül.
A nemzetállam építése a városokban kezdődött,
s a peremvárosi lumpenproletariátus lett a nemzet napibérese.
Csakhogy ilyen romokból építkezni sokkal lehetetlenebb
feladat, mint Déva várát felemelni. Nem csoda, hogy
újra meg újra bedőlt az egyik oldala, s a romhalmaz
annál magasabb lett, minél nagyobb áldozatot hoztak
érte, viszont azt a látszatot keltette, hogy magasabbak az
alapok. Az ilyesféle építkezésnek a városok
lesznek a legnagyobb áldozatai, éppen azok, amelyek a modernizáció
előfutárai voltak. A városokat a tősgyökeresek
rohamozták, hogy átneveljék a dekadenseket, a moder-neket.
Életunt értelmiségiek borultak le az utcán
randalírozó tömegek előtt, mert azt remélték,
hogy találkoztak a néppel és a hiteles élettel.
Újvidék sértődötten tántorgott
visszafelé, abba az ölelésbe, amelyre vágyott.
A városlakók érzelme nem volt összhangban a városlakók
politikájával, az érzelgős, nosztalgikus lokálpatrio-tizmus
időnként szembe került a harcias politikai integrizmussal,
de rendszerint az utóbbi került ki győztesként.
Ezért az újvidékiek érzelgősen sajnálkoztak
azon az áldozaton, amit a nemzetállam áldozati oltárára
helyeztek, de eszükbe sem jutott visszavonni azt, hiszen az utóbbit
fontosabbnak vélték. Újvidéket szépen
elsiratták, de a hatalom mellett voksoltak, tehát döntöttek.
A polgárok sokkal jobban becsül-ték a nemzetüket,
mint a városukat. A katasztrófa ezután szükségszerűen
követke-zett be.
***
1992-ben elbocsátottak munkahelyemről, ezzel megszűnt
a kapcsolatom a régi ismerősökkel, barátokkal.
Néha az utcán találkoztam egyikkel-másikkal
közülük, rendszerint meglepődve vették tudomásul,
hogy még mindig Újvidéken élek. Pár
ével ezelőtt ilyesmi meg sem fordult a fejükben. Választ
kellett adnom arra a kér-désre, hogy miért élek
mindennek ellenére Újvidéken.
A legtöbbjük úgy tudta, hogy Budapestre költöztem
át, mint sokan mások, akik vagy kényszerből,
a katonai behívóparancs elől menekülve, vagy
pedig a kényel-mesebb, gondatlanabb élet reményében
Magyarországra települtek át. A maradó-kon furcsa
változásokat tapasztaltam, a nagy exodus szükségszerűen
közösségük kipusztulásának hatványozott
veszélyét helyezte kilátásba, amitől
a kisebbségi közérzet depresszív lett. Némileg
nagyobb optimizmust sugároztak az eltávozók, akik
rendszerint magyarságteljesítményből leckéztették
a maradókat. A pesti ér-telmiségi fórumokon
az innen eltávozók rendszerint a kisebbségi árulók
után szi-matoltak. Ebből következett, hogy a legjobb
kisebbségi az, aki már nem is kisebb-ségi, hanem valamelyik
pesti „kisebbségi skanzen” lakója, s foglalkozásszerűen
képviseli a kisebbséget.
Ez a helyzet rendkívül nagy erkölcsi tehertételt
jelentett, hiszen az utolsó támasz, a méltóságtudat
is megsérült. Csak egy szélsőséges példára
utalnék, de a hétköznapi életben számtalan
található. Azok a katonaköteles fiatalemberek, akik
bujkáltak és nem menekültek, vagy pedig a tevékenyebb
ellenállást választották, lehorgasztott fejjel
álltak azok előtt, akik áttelepültek, s még
az általános közkegyelem előtt vendégségbe
látogattak. Akik maradtak, elvesztették hazájukat,
akik menekültek, hazára leltek. Mindenki tudathasadásos
állapotba sodródott. Az eltávozók anyagi jóléttel
kérkedtek, viszont a maradókon a nemzethűséget
kérték számon, a mara-dók pedig megtanulták,
hogy a peremvidéki élet jogfosztottságot jelent a
nemzeten belül is, s a nemzetnél fontosabb az államérdek.
A kettőt nem lehet összehangolni, ezt a leckét tanuljuk
ma is, amit számos, súlyos erkölcsi tehertétel
súlyosbít.
Képzeljük el azt a vajdasági magyar fiatalembert,
aki végigjárta valamelyik bal-káni harcmezőt,
s akarata, erkölcsi érzékének parancsa ellenére
részt vett a gyil-kosságokban. Vagy ha nem vett közvetlenül
részt, potenciálisan cselekvő részese volt
a harci eseményeknek. Nemzedékek hordozzák ezt a szörnyű
terhet a vállu-kon, a szám sokkal nagyobb lesz, ha hozzájuk
adjuk azokat is, akik a rokoni, baráti kapcsolatok révén
képesek a velük való empátiára. Könnyen
kiszámítható tehát, hogy ezzel a nagy traumával
való viaskodás a kisebbség jelentős hányadát
jellemzi. Arról nem is szólva, hogy mekkora traumát
okoz az a tény, hogy itt él – és hallga-tásra
van ítélve.
A hontalanság tehát kettős bűntudattal,
de ugyanakkor kettős kizárással is járt. A
nemzeti hovatartozásban a másság bűntudatként
tárulkozott fel, az állami hovatar-tozásban pedig
örökös hátrányt képviselt. Kizárás
ez, mert az a világos felismerés következik belőle,
hogy még a legjobb körülmények és feltételek
között sem lehet egyenrangú. Az anyaországban „jugó”,
tehát félig-meddig idegen, saját államában
pedig az a személy, akit körültekintően vagy durván
be kell olvasztani, tehát identi-tását kell feláldoznia,
hogy megszabaduljon az idegenség stigmájától.
A kisebbségi ember mindig idegen és hontalan. Hogy kárpótolja
magát: lokálpatrióta lesz - amíg lehet.
Mit válaszoltam volna a kíváncsi kérdésekre
tehát? Kétszeresen idegen voltam, de immár a kívülállás
lehetősége nélkül. Mindenen belül, de sehol
sem otthon, min-denhol idegenként. Magammal kísérleteztem:
szerettem volna tudni, milyen az a legkisebb szellemi térség,
amit az ember sajátjának vallhat. Hogyan írható
le a lokálpatriotizmus legkisebb egysége, atomja? Csupán
le akartam írni, csak ez ma-radt hátra még. Nem vagyok
többé cselekvő, csak tanú. A tanúnak kötelessége
elmondani mindent, még azt is, amit a cselekvő helyes erkölcsi
megfontolásból ideiglenesen elhallgat.
***
A sugárúton, ahol lakom, sorra nyíltak a virágüzletek,
de egyre több utcai lámpa aludt ki, mivelhogy nem tartotta
senki érdemesnek kicserélni a kiégett égőtesteket.
Az üzletek fényárban úsztak, az utcai lámpák
kialudtak. A virágárus kisasszonykák továbbra
is divatosan öltözködtek, akárcsak a titói
korban, amikor Triesztben vásá-rolták a divatos holmikat,
és a reálszocialista országok polgárainak szemében
Ju-goszlávia képviselte a nyugati világ előőrsét,
csak a cipőjük sarka volt a kelleténél jobban
félretaposva, erre ugyanis már nem jutott. A kopott sarkú
női cipők jelezték először a nemzetállam
diadalát.
A holland virágok illatoztak, a virágüzletek körül
az állami devizaüzérek ólálkod-tak, a
kis kávézók megteltek vidám fiatalokkal. A
polgárok görcsösen ragaszkod-tak a látszatokhoz.
Az ország színlelte, hogy nem tud a szerb álkatonai
alakulatok-ról, Szarajevó bombázásáról,
a horvátországi, a boszniai a tömegsírokról,
a mene-külő nemzeti kisebbségekről. Az uralkodó
rend annál fölényesebben nyerte meg a választásokat,
minél nagyobb volt a muzulmán és horvát áldozatok
száma a bosz-niai és a horvátországi harctereken.
Csak a választási kimutatások fogják majd meggyőzően
bizonyítani, hogy Szerbiában bizony nagyon kevesen nevezhetik
ártat-lannak magukat, legfeljebb a „hazátlan bitangok” elszórt
és megvetett kis, „nemzetietlen” csoportjai. Ezzel magyarázható,
hogy senki sem akart tudomást venni a kihunyó utcai lámpákról,
a homály jobban tartósította a látszatokat,
s ügye-sen rejtegette a XX. század eltűnését.
Ha jobban meggondolom, akkor azt is ki-mondhatom, hogy Vajdaságban
a XX. század 1918-cal kezdődött és 1993-mal,
a daytoni egyezménnyel többé-kevésbé befejeződött,
de minden tanulság nélkül. Ezek az évtizedek
a történelem derengő félhomályában
peregtek el, pontosan olyan hallucinációra emlékeztető
látvány volt ez, mint amikor egyenként aludtak ki
az utcai neoncsövek, s az utcát pánikhangulat vette
hatalmába.
Olvasmányaim szerint ridegen számító század
volt ez, amely kegyetlenül megta-gadta és leleplezte a XIX.
század nagy ígéreteit. Luciferi módon beteljesítette
utó-piáinkat, olyan lelkiismeretesen és aprólékosan,
mint egy porosz tisztviselő.
Én azonban még most is úgy érzem, hogy
hiábavalóan ácsorgok a kafkai tolóablak előtt,
Prágában és Pesten, Varsóban és Szófiában
megbuktatták a totatalitárius pártvezéreket,
Belgrádban ünnepelték őket, és egy évtizeden
keresztül számos vá-lasztáson újraválasztották.
Vajdaság balszerencséjére a csonka XX. század
haldok-lása meghosszabbodott, hiszen Kelet-Európában,
úgy mondják, igazából a század már
1989-ben befejeződött, a vajdasági hosszabbításra
azért került sor, mert Ju-goszlávia térképén
pontosítani kellett a versailles-i és a trianoni békekötések
né-hány homályos szakaszát, így került
Jugoszlávia egy új versailles-i kés alá. Ez
a műtét kétségbevonta Jugoszlávia létét,
de Vajdaságot végképp az áldozati oltárra
helyezte. Ha nincs Vajdaság, akkor Újvidék is csak
egy lesz a sok városka között, mint például
Kragujevac vagy NiŠ.
Igazság szerint a lakosság óriási többsége
önkéntesen lépett az áldozati oltárra,
a tömeggyűléseken, a többpárti választásokon,
a populista tüntetéseken milliók kö-vetelték
az abszolutista, centralista államot, mert így nagyobb biztonságban
érezték magukat. MiloŠeviæ nem külső kényszer
volt, hanem egyenesen a lelkekbe költö-zött be, szelleme
azokban is szunnyadozott, akik lázadoztak ellene. Majd ha lassan
kihűlő emlék lesz a sok kín, ami ezzel járt,
és világos különbséget lehet tenni az igazság
és a hazugság között, akkor jön a legnehezebb:
ki kell tépni a lelkekből ezt a szellemet. Meglehet, ettől
növekszik a hazátlan lokálpatrióták száma,
mert feltör majd belőlük a kérdés, milyen
volt az a haza, amely kiárusította a lelküket. Re-mélni
merem, lesz majd erejük arra, hogy keressenek maguknak egy várost,
amely megbocsát nekik.
***
Sokan, akik tegnap még igazságosnak tartották
a versailles-i kést, hirtelen felhör-dültek, és
méltánytalanságot, nagyhatalmi diktatúrát
emlegettek. Pedig csak arról van szó, hogy a történelem
soha sem igazságos, ezt a leckét jól megtanulták
Kelet-Európa sanyarú sorsú, traumatizált lelkületű,
egymásra gyanakvó kis nemzetei. A szerbek nem ismerték
ennek az állapotnak a baljós mélységeit, hiszen
Szerbia va-lamelyest kivételezettként lépett a XX
századba, Európa üdvöskéje volt, a nagyha-talmak
azzal tüntették ki, hogy rábízták a néhai,
javarészt megsemmisített Monar-chia maradék örökségét,
azzal a reménnyel, hogy Szerbia majd mértéktudóan,
ész-szerűen gazdálkodik vele. Olyan teher volt ez,
amelyet mintaszerű értékké lehetett volna átnemesíteni.
Hetven évre visszatekintve mégis azt kell mondanom, hogy
ezzel a feladattal Szerbia nem birkózott meg, mert hiányzott
a megfelelő kulturális hagyomány, a polgári
létforma, az európai hivatástudat: a világ
nagy megrökönyödésére és meg-botránkozására
teljes csődöt mondott. Megszületett egy ország,
de polgárainak túlnyomó része nem tartotta
sajátjának. Még az sem, aki városokat rombolt
a ne-vében.
Történtek tiszteletre méltó kísérletek,
főleg a titói korszak egy-egy jobb szakaszá-ban, amikor
úgy tűnt, valamiféle intézményes megoldásra
találnak a babiloni to-rony polgárai. Csakhogy mindaz, ami
jónak és méltányosnak tűnt, egyszerre
volt érték és felülről jövő
erőszak. Gyakori eset ebben a térségben, hogy a fölvilágosult
eszméket felülről kényszeríti rá
a társadalomra egy korszerű elit, vagy a diktátori
hatalommal rendelkező uralkodó, de a kényszer megront,
korrumpál, s bumeráng-ként visszavág, kompromittálja
az egyébként üdvös eszméket. Ez történt
a kom-munisták nemzeti toleranciájával is. Ennél
csak egy dolog rosszabb, amikor egy erőszakos elit a tömegek
legbrutálisabb szenvedélyeinek szolgálatába
áll. Ez tör-tént Szerbiában. Amint a kommunista
erőszak pillérei összeomlottak, azonnal ki-derült,
hogy az embereket nem lehet jóra kényszeríteni. A
pillérek összeomlása a szabadságvágyat
temette be. Ami az egypártrendszerben puszta vágyakozás
volt, az a demokráciában felesleges fényűzéssé
vált; nem kellett a sokaságnak. Érthető, hiszen
Szerbiában nem a szabadságvágy keverte gyanúba
a kommunizmust, hanem az akarat, hogy egy nemzet saját képére
faragja a többi nemzetet. A soviniszták durva erőszakkal,
a liberálisok kifinomultabb eszközökkel kívánták
megvalósítani az asszimilációs szándékot,
abban bíztak ugyanis, hogy a horvátok, a szlovénok,
a muzulmánok és a macedónok úgymond önkéntesen,
az egyetemes értékek nevében lépnek be a nagy
szerb olvasztókemencébe. Sokszor mondták: úgy
kell eljárni, mint Amerikában. Csakhogy egy gondolat eredeti
célja rögvest kiderül, ha akad barbár vállalkozó,
aki meg akarja valósítani. S akadt! Sokan ugyan visszatántorod-tak
saját elméletük gyakorlati következményétől,
de az elméletet nem vették kriti-kai górcső
alá. A tiszta kéz könnyen piszkossá válik,
s az ellenzéki forrásvíztől sem tisztulhat
meg. Csak a szembesüléstől.
Mindaz, ami Szerbiában lejátszódott Jugoszlávia
széthullása után, egyszersmind a tények makacs
tanúságtétele arról, hogy miért kellett
széthullania Jugoszláviának. A kisebbségek
nyomasztó sorsa értelmezi a szlovénok, a macedónok,
a horvátok kiválását. A történet
vége értelmezi és megfejti történet egészét.
Nemcsak látványos politikai harcokban rajzolódott
ki ez a végkifejlet. A hatalom integrálta ellenfeleit a nemzet
ügyét érintő kérdésekben, mert
az ellenzék és a másként gondolkodók
többsége éppen ebben nem tudott alternatív eszmerendszer-ben
gondolkodni, tehát a hatalom túszai lettek. Újfent
kiderült, hogy a legszívó-sabb diktatúrák
nemzeti közmegegyezésre építkeznek, még
erőszakot sem kell alkalmazniuk, hiszen maguk mögött tudják
a népet. A szabadság és a nemzet ügye mereven
szembekerül egymással, ha a kettő viszonyában
az utóbbi előnyben része-sül. Az elit nagyobb
szabadságot követelt, de a nemzet ügyét és
eszményeit nem akarta és nem merte kritikusan felülvizsgálni,
ezért nem maradt más hátra, mint az időnkénti
fellángolás, a kínos duzzogás, a meddő
tiltakozás. Ezeket nem kellett erőszakkal elfojtani, csak
néha erélyesebben figyelmeztetni a másként
gondolko-dókat, hogy nem így szólt az alku. Még
bársonyos forradalomra sem tellett, a nem-zeteszme bársonyos
diktatúrát kínált fel csupán. A diktatúra
továbbra is ugyan-olyan kocsonyás volt, mint Tito idején,
csak a nemzeti támogatottsága lett na-gyobb.
Nem kellett üldözni a másként gondolkodókat,
mert azok nagy többsége tékozló fiúként
visszatért a nemzetállam gyóntatószékébe.
Ezért minden tiltakozás szalma-lángra emlékeztetett,
és valóban az is volt. Legfeljebb arra való, hogy
a CNN ripor-tot készítsen róla. Ebben a helyzetben
az értelmiségi elit ugyanolyan kétlaki lett, mint
az egypártrendszer idején volt. A hivatásszerűen
állami értelmiségi szabad idejében tiszteletdíjas
független értelmiségi lett. A kétlakiakat pedig
nem kell ül-dözni, a szigorú apa megrovó tekintete
is elegendő. Ez a helyzet megfejti azt is, hogy miért nem
volt az egypártrendszer idején mérvadó szamizdat-irodalom,
vagy a kockázatot vállalni merő programadó
értelmiségi elit. A nemzeti közmegegyezés ellehetetlenített
minden alternatívát.
A másság tisztelete és érvényesítése
nélkül ebben a térségben nem beszélhetünk
humanizmusról. Újvidék pedig a másságok
játéka nélkül csak szépmúltú
szürke szerbiai provincia lesz. Ezt kapja jutalmul sajátossága
feláldozásáért. A néhai el-lenzékiek
nagyobbik része könnyelműen az embertelen politika szekértolója
lett, de azok is, akikben háborgott a lelkiismeret, meginogtak,
amikor a hétköznapi élet mélyrétegeit
kellett volna kritikus elmével feltárniuk. Miközben
valamiféle nagy-lelkű, humanista egyformaságra esküdtek,
megfeledkeztek arról, hogy az egyfor-maság önmagában
is erőszakos és embertelen. Még akik háborogtak
Szarajevó vagy Vukovár bombázása miatt, azok
sem gondolták következetesen végig a más-ság
tiszteletét. Ezt tanúsítja a szerb háborúellenes
irodalom meglepő egyoldalúsá-ga. Megrajzolja a szenvedés
panorámáját, de elhallgatja azt, hogy miért
került erre sor, és kik a felelősek ezért. A
démon névtelen és ismeretlen maradt, nem úgy,
mint a háború utáni német prózában,
amely a rossz szellemet felismerte a közösség soraiban
is. Ebben az irodalomban a szappanoperák dramaturgiája kelt
életre: ha nem lenne néhány gonosz és elvetemült
ember, akkor minden rendben volna. Nem maradt más hátra tehát,
mint a lelkiismeret-pótló önsajnálat, amit pontosan
kifejez a szerb háborúellenes irodalom korifeusának
elhíresült mondata: „Mindannyian albánok vagyunk!”,
mélázott el, miközben ásták az albán
tömegsírokat, a vajdasági kisebbségek pedig rettegésben
éltek.
***
Ahogyan esett szét az állam, úgy süllyed
el Újvidék is. Hiszen csak egy mozaikos rendszerű,
sokszínű, a multikulturalizmus jegyeit viselő államban
szabadulnak fel a hiteles és autonóm peremvidéki értékek.
A Duna mentén, Közép-Európa és a Balkán
határán meghúzódó város a másságok
szerencsés találkozását képviselte volna,
ha másként alakulnak a körülmények. Többféle
kultúra találkozási pontján, az etnikailag
tarka néhai Jugoszláviában, különböző
kulturális hagyományok bir-tokában Újvidék
táplálta az olyasféle elképzeléseket,
hogy egy város más, talán több is, mint egy ország,
ezért alkalmas a szabad és független városlakó
utópiájára.
A körülmények jól összejátszottak.
Kerékpárral érkeztem a városba a 35 kilomé-terre
levő Szenttamásról, valójában azért
esett a választás Újvidékre, mert ezt az utat
lehetett legkönnyebben megtenni kerékpáron. 1956-ban
érkeztem meg Újvi-dékre, ez pedig szerencsésen
egybeesett azzal a ténnyel, hogy ebben az időszakban kezdtek
friss szellők fújdogálni Jugoszláviában.
A jaltai egyezmény előnyei ekkor kezdtek kibontakozni, a
változás nyomai pedig először a városokban
voltak érezhe-tők. Szinte egyből szakadt ránk
a modern világ: a hatvanas években már könnyű
volt útlevélhez jutni, de ennél sokkal fontosabb,
hogy a modernitás eszméi szaba-don terjedtek a szellemi életben.
A lehetőségek nagyobbaknak tűntek, mint az egyébként
igen szigorú ideológiai megkötések. 1968-ig tartott
ez a varázslat, az egyetemista tüntetések elfojtása
azonban feltárta, hogy a társadalom mégis piszkos
alkut kötött a hatalommal. Most már világos, hogy
miért volt könnyű az egyetemis-ták elégedetlenségét
hatástalanítani, Belgrád főterén az
ifjúság örömében a parti-zán hagyományok
szellemét ébresztő népi táncot, a „kozarai
kólót” lejtette, ugyan-azzal az alkuszellemmel, amelyikkel
a nevezetes ’97-es tüntetések végén a pra-voszláv
lelkészek keresztje alatt törték meg az immár
rituálissá váló rendőrkor-dont. Három
évtized múlt el, de nem változott semmi: a régi
alku újra megeleve-nedett.
Előzőleg azonban csalfa lehetőségek játszadoztak
velünk. A hatvanas években Újvidék a szemem előtt
indult virágzásnak. Nemcsak külsőleg, hanem belsőleg
is. Minden forrongásban volt, habár semmi sem nyert végleges
formát. Az újdonság és a változatosság
zűrzavara öntötte el a várost. A mozgástér
is kibővült, hiszen a nagyvilág megnyílt, arra
figyeltünk, nem pedig az előttünk tornyosuló akadályokra.
Európa elterelte a figyelmünket a Balkánról.
A csábító távolságok vigasztaltak és
félrevezettek bennünket. A pártállam szigorú
szorítása enyhült, a titói paternalista decentralizáció
felszabadította a különbözőség éthoszát.
Újvidék – úgy tűnt – a másságok
találkozási pontját képviseli, hiszen a város
szellemisége, tarka etnikai összetétele, a Monarchiában
gyökerező hagyománya meglebbentette annak lehető-ségét,
hogy létezhet a nemzetállami kereteken túlmutató
város, amely a nevét is úgy kapta, hogy keresztanyja,
Mária Terézia az alapítólevélre a következőket
írta: Legyen Neoplanta, s nevezze minden nép a saját
nyelvén. Így született meg az Új-vidék,
a Novi Sad és a Neusatz.
Ez az európai szemiotikai kaland azonban a kilencvenes években
megszakadt. Csak kevesen, csak a hontalan lokálpatrióták
ragaszkodtak volna hozzá. Újvidék elvesztette egyetlen
és legfontosabb sajátosságát. Véglegesen?
Átmenetileg? A kérdés túlságosan fájó,
ezért korai lenne válaszolni rá. Legalább maradjon
némi reménysége a hontalan lokálpatriótának,
még akkor is, ha tudja, hogy ez a város többé
nem válthatja meg önmagát, legfeljebb csak egy másféle
Európa lenne képes új életet lehelni ebbe -
és minden más boldogtalan peremvidékbe.
Utóirat 2001-ből
60. születésnapomra - Konrád Györgynek
Minden megtörtént. Láttam az összerobbant újvidéki
hidakat, de az szétvert albán pékségeket is.
Az előbbiről mindenki beszél, az utóbbiról
majdnem senki. Láttam a falfirkákat: „NATO-fasiszták”.
Ez már a magyaroknak szólt. Aztán több mint egy
év múlva a nevezetes októberi napokban naphosszakat
én is az utcán csatangoltam. Vártam valamit, ami nem
érkezett meg. De valami mégis történt, a rendőrök
a lá-bukhoz helyezték a puskát és a speciális
belügyi osztagok buzdították tömeget. Az egyik
menetoszlop élén egy polgári párt vezetője
menetelt, a háta mögötti tömeg csetnik-dalokat énekelt.
Győzni fognak! Valahol megszületett egy forgatókönyv,
és felkérték a tömeget, játssza el a szerepeket.
A tömeg eljátszotta. Mint olyan sok-szor. Tíz évvel
ezelőtt is eljátszott valamiféle szerepet, egymillió
ember verődött össze Belgrádban, hogy ünnepelje
a vezért, aki 2000. október 5-én talán a legma-gányosabb
ember volt Szerbiában. Legalább is néhány napra.
Belgrádban füstölgött a parlament épülete,
aztán külön-busszal megérkeztek a felszabadítók,
mint aho-gyan a hangosbeszélő nevezte őket. Boldogok
voltunk. Az újvidéki Szabadság té-ren ünnepelt
a tömeg, a pódiumon éppen az újvidéki
magyar színház művészei énekeltek a Hair
című rock-musicalből részleteket. Kiszálltak
a buszból a felsza-badítók, és felharsant egy
nacionalista csetnik-dal. Néztem a színészeket, és
arra gondoltam, lehet, hogy ők még elviselik mindezt. Túlságosan
fiatalok még, alig-hogy befejezték az akadémiát.
Egy korszak befejeződött, azzal a biztos felismeréssel,
hogy más formában újjászü-letett. Radomir
Konstantinoviæ, a kiváló szerb író jegyezte
meg egyszer, hogy a nagy ellenzéki tömeggyűléseken,
amelyeket Európa néhányszor megcsodált, többtízezer
torok harsogta, hogy: „Le a vörös bandával!”, de egyetlenegy
torokból sem tört fel a mondat: „Le a nacionalista bandával!”
A „felszabadulás” után sem történt meg ez. Valami
megszűnt, de valami folytatódott tehát. Lehet, hogy
a szí-nészek, akiknek a torkára forrt a Hair melódiája
megérik majd ezt is.
Aztán egy nap arról álmodtam, hogy újvidéken
újjáalakították a Dornstädter cuk-rászdát,
amely a századelőn még kellemes közép-európai
hangulatot idézett meg. A Dornstädter cukrászda még
a királyi Jugoszlávia alatt is szívósan védekezett.
Csak 1945 után változott meg minden, akárcsak Vajdaság
etnikai térképe. Először Moszkva lett a neve,
de azután következett az oroszokkal és a Sztálinnal
való szakítás. Mégsem ékeskedhet a város
szívében egy Moszkva nevű cukrászda, gon-dolta
a hatalom és így lett belőle Zágreb cukrászda.
De aztán ez a név is gyanús lett. A horvátok
el akarnak szakadni, suttogták a bennfentesek, mindenki el akar
szakadni. A muzulmának, a macedónok, a szlovénok.
A pokolra velük. És dörögni kezdtek az ágyúk.
A Zágráb cukrászdából következőképpen
lett Athén cukrászda. Lehetett volna újra Moszkva
a neve, de Dorstädter semmiképpen.
De én mégis arról álmodtam, hogy felújították
a Dornstädter cukrászdát, s arra riadtam fel, hogy senki
sem akar betérni oda. A cukrászda üres volt. Felújították,
de senkinek sem kellett. A Szabadság téren patrióta
dalokat énekelt a tömeg, az emelvényről pedig
hiányoztak az újvidéki magyar színészek.
A Hairt nem énekelte senki.
Felemeltem a kezem, s intettem a pincérnek, azonnal jött.
Kávét rendeltem. Hozta is gyorsan, és megkérdezte,
milyen újságokat kérek. Bécsieket, párizsiakat,
pestie-ket, berlinieket, vagy pedig londoniakat? Még bővebb
a választék, mint régen, amikor csak bécsieket
és pestieket tudott javasolni. Félénken a Szabadság
téren gyülemlő tömegre pillantottam. Az úr
csak Újvidékről álmodik, mondta a pincér.
Bizonyára azt gondolta, hogy az álmodozók fajtájából
való hontalan lézengő va-gyok.
Bibliográfia
VÉGEL László
Peremvidéki élet
Forum, 2000
Exterritórium
Jelenkor, 2000
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu