Lettre 37. szám, 2000. Nyár

Tartalomjegyzék [Lettre 37. szám, 2000. Nyár] Kezdőlap

Békés Pál
Virág & Virágh

A kézirattöredékek, melyeknek egy részét most a nyilvánosság elé tárom, nem csupán a magyar Joyce-kutatás, és a nemzetközi bloomológia szempontjából fontosak. Sokkal többről van szó. E fölfedezésszámba menő fragmentumok új adalékokkal gazdagítják a magyar félmúlt történetét, és igen jelentősek az európai tudománytörténet szempontjából is.
A közelmúltig lappangó dokumentum nem kisebb személyiség, mint Dr. Virágh Endre, (1902-1965; utolsó beosztását tekintve a székesfehérvári közkórház nőgyógyászati osztályának aneszteziológusa) tollából származik.
Dr. Virágh Endre a Virághok székesfehérvári, a szakirodalom által "Stefan-vonalként" emlegetett ágából származik. Egyhangú élete során, melyet mindvégig szeretett szülővárosában töltött (eltekintve néhány ifjúkori alpesi biciklitúrától, valamint a deportálástól), egyetlen kedvtelésnek hódolt: lelkes amatőr történészként 1848-49 néhány elfeledett, vagy a hivatalos történetírás által másodlagosnak ítélt vonulatát kutatta.
Eredendően orvos- és tudománytörténettel foglalkozott - különös tekintettel a szabadságharc hadegészségügyére. Ezzel párhuzamosan, mint oly sok lelkes amatőrt, a családtörténet is foglalkoztatta. őszinte meglepetésére és nem kis örömére e kettő egy felmenője, Virág Rudolf életpályáján összetalálkozott.
Virág Rudolfról pedig - éppen a kései utód megalkuvást nem ismerő és fáradhatatlan kutatásainak eredményeként - ma már bizonyosan állítható: nem más, mint a James Joyce regényének főszereplőjeként nevezetessé vált Leopold Bloom apja.
ő az, aki eredeti Blume nevét a reformkor hevületében Virágra magyarosította, majd a szabadságharc bukása után némi késéssel megkezdett emigrációs vándorlásainak végállomásán, Dublinban Bloomra íresítette, hogy azután 51 éves korábban e néven nemezhesse a Clanbrassil Street 52. szám alatt Leopold Bloomot, a világhírű hirdetésszerző ügynököt, aki az Ulysses főhőseként atyjának is juttatott néhány sugarat a figyelem reáragyogó fényözönéből.
Nem kisebb talánnyal állunk itt szemben, mint hogy miként ötvöződik össze képzelet és valóság, miként szervül elválaszthatatlan eleggyé realitás és fikció. Hiszen vitán fölül áll, hogy Leopold Bloom, a regényhős, az írói fantázia szülötte. Ám a történeti kutatások bizonysága szerint éppily vitán fölül áll, hogy atyja, Blume-Virág-Bloom Rudolf viszont valóságos személy! S hogy miként születhet egy hús-vér történelmi személyiségnek képzelt fia? Nos, ez olyan súlyú kérdés, amelyet a szaktudósok, sőt, bizonyos értelemben a teológusok hatókörébe kell utalnunk.
A jelen publikáció megelégszik annyival, hogy közli a közlendőt, felhívja a tudományos világ figyelmét a hosszas hányattatások után végül is nemrégiben napvilágot látott Virágh-dolgozatra (Forradalmi Értesítő 1999/3, p. 666) továbbá felhívja a nagyközönség figyelmét egy méltatlanul elfeledett személyiségre, akinek sorsa és kíméletlen kalandokkal teli vándorútja a történészeken túl a szélesebb publikum érdeklődésére is számot tarthat.
A föntebb említett dolgozatnak egyébként éppoly hányatott sors jutott osztályrészül, mint a témájául szolgáló férfiúnak.
Dr. Virágh Endre történészi ambícióit a nagy múltú székesfehérvári Szent István Király Múzeum centenáriumi pályázata is fűtötte, és 1948-ban anyagát már publikálhatónak vélte. A Virág Rudolfról írott dolgozat mind szakmai, mind laikus körökben elismerést aratott, és az érintettek biztosra vették, hogy a tanulmány teljes terjedelmében napvilágot lát az Akadémiai Értesítőben, míg rövidített változata bekerül a reprezentatív centenáriumi publikációk egyik-másikába.
A művet azonban kicenzúrázták az ünnepi kiadványokból. Hogy mi történt, azt csak találgathatjuk. Az okot talán a fordulat évének percről percre, szinte szemlátomást merevedő dogmatikus szemléletében kell keresnünk, amely sem a szabadságharc mózeshitű katonáinak emlegetését, sem a romantikusan merész, néhol hihetetlennek tetsző fordulatokkal teli életpályát nem látta preferálandónak.
Úgy tetszett, a mű végleg elsüllyed az irattárakban. Dr. Virágh Endre haláláig nem látta elérkezettnek az időt, hogy ismét előhozakodjék vele. (A nagyszerű aneszteziológus korai halálát egy sajnálatos orvosi műhiba, egy közönséges mandulaműtét során fellépő túlaltatás okozta.)
1998-99 fordulóján, a forradalom és szabadságharc százötvenedik évfordulójának ünnepségei során az örökösök kegyeletes buzgalma folytán a dolgozat végre napvilágot látott, (hadd ismétlem: Forradalmi Értesítő 1999/3 p. 666) ám sajnálatos módon elsikkadt a kiadványok özönében, és figyelmet nem ébresztett. Az ok ezúttal valószínűleg abban keresendő, hogy a célszerűen balos hevület, mellyel Dr. Virágh Endre ötven évvel ezelőtt igyekezett a hivatalosság számára is elfogadhatóvá, (egyszóval pártszerűvé) tenni művét, manapság inkább ellen- mint rokonszenvet vált ki.
A történelmi tények tehát ellenőrizhetők a föntebb idézett forrásban, s itt csupán annyit elevenítünk föl belőlük, amennyi az alább következő publikáció megértéséhez elengedhetetlenül szükséges.
Dr. Virágh Endre tanulmánya kellő részletességgel taglalja Virág Rudolf ifjúkorát, részletezi a szombathelyi zsidó közösség megbecsült polgáraként eltöltött éveket, amikor is a majdani hős cím- és cégtáblafestőként kereste kenyerét. Érdeklődése idővel a modern technikák, elsődlegesen a dagerrotípia avagy a fényírászat felé fordult. A szerző részletesen elbeszéli, miként csatlakozott Rudolf Kossuth Lajos első hívó szavára a honvédsereghez, miként szervezte meg és vezette a Honvéd Fényírász Különítményt, s lett az első magyar csata-dagerrotípiák alkotója. E képeknek azonban csupán híre maradt az utókorra, mivel a rohamozó seregek nem várták ki az akkoriban még kezdetleges eszközhöz szükséges hosszú exponálási időt és orvul bemozdultak. A nyughatatlan, mindig újat kereső szellem figyelmét a dicsőséges tavaszi hadjárat idején a repülés keltette föl. Így töltött néhány hetet az Országos Ruházati Bizottmánynál, hogy annak Asztal és Ágynemű Begyűjtő Alosztálya segítségével elegendő mennyiségű és minőségű selyemneműt gyűjthessen össze, s abból léghajó ballont szabatván hadügyéri támogatással felállíthassa a Honvéd Léghajó Dandárt. Ez csak egyszer került bevetésre, s a félszemű osztrák népfölkelő vaktában leadott lövésének okán nagy magasságból bekövetkezett zuhanás szerencsés kimenetele is bizonyítja, hogy Virág Rudolffal a Teremtőnek távolabbi céljai voltak. A hosszadalmas kórodai ápolást követően ismét minden energiáját a harcnak szentelte.
Még a tragikus bukás előestéjén is azon dolgozott, hogy a kor vívmányait a nemzeti ügy szolgálatába állíthassa. A sereg már a világosi síkon gyülekezett a fegyverletétel gyászos aktusára, amikor ő a frissiben felállított Honvéd Búvárhajó Dandár első, általa tervezett egységével vízre szállt, hogy a Dunán a víz alatt észak felé hatolva rajtaüssön a gőgös Bécsen. Noha az ember általában nem bírja öt percnél tovább a víz alatt, Virág Rudolf a szemtanúk állítása szerint csak nyolc és fél perc múltán bukkant föl a Duna medrébe fúródott Magyarok Istene névre keresztelt búvárhajóból, melyre a közelgő nemzeti katasztrófa komor fellegének sötétjében elfelejtettek kormányt szerelni. A csodával határos túlélés mindennél fényesebb bizonyítéka annak, hogy a Teremtő Virág Rudolfról nem kívánt lemondani.
Az aradi tragédia híre a betegágyon érte. Mind fölszállása, mind pedig víz alatti kísérlete során magával vitte fényíró készülékét, s noha a balszerencsés körülmények, valamint a léghajógondola lengése és a víz alatti fényviszonyok lehetetlenné tették, hogy dagerrotípián örökítse meg a történelmi horderejű próbálkozásokat, pusztán a szándék is elegendő ahhoz, hogy bátran kijelenthessük - írja Dr. Virágh Endre - ő volt a magyar légi és víz alatti fényképezés atyja! ő és senki más!
Nos, a fentiekben összefoglaltuk a nemrégiben publikált tanulmány legfontosabb állításait, és megvilágítottuk a legfontosabb tényeket és körülményeket, melyek a továbbiak értő befogadásához szükségesek. A mű zárásaként a szerző megállapítja:
"Az önkényuralom időszakában ismét megritkulnak az adatok a forradalom fényírász-veteránjáról. Csupán annyit tudunk, hogy utolsó és egyetlen számunkra is megtekinthető képe, mely apja, az idős Leopold társaságában ábrázolja, 1852-ben készült, öccse, Stefan székesfehérvári Fényírdájában, (mert öccse is erre a mesterségre adta a fejét!) közvetlenül azelőtt, hogy az önkényuralom körülményeivel megbékélni képtelen hazafi a keserű emigrációt választotta."
Érintőleg szót ejt még a vándorlások koráról, melyről lehangolóan kevés adat áll rendelkezésre, s hozzáteszi: "Emigrációs évei során Bécsben, Milánóban, Párizsban és Londonban is megfordult, mígnem elérkezett új hazájába, Írországba, - ez azonban már egy másik, terjedelmesebb tanulmány lapjaira kívánkoznék."
Nos elérkeztünk jelen bevezetőnk leglényegesebb pontjához, a szívmelengető közléshez: a másik, terjedelmesebb tanulmány megszületett! Pontosabban: elkészültek a vázlatok, melyek alapján megszületett volna, ha az aneszteziológia ördöge oly halálos tréfát nem űz Dr. Virágh Endrével.
A hagyaték átkutatásával napfényre kerültek az eleddig lappangó vázlatok. A néhai altatóorvos unokája, Virágh Emese rendelkezésünkre bocsátotta a kincset érő iratokat, méghozzá önzetlenül, anélkül hogy bármiféle ellenszolgáltatásra igényt tartott volna. (Nem kérte, hogy megemlítsük, üzlete, a Sport! Sport! a Hagyma utca 33. alatt kellemes környezetben várja ügyfeleit. Elzárkózott az elől, hogy közöljük, cége árusítással, kölcsönzéssel és lízingeléssel egyaránt foglalkozik. Egyenesen megtiltotta, hogy szót ejtsünk arról: árukészlete minden igényt kielégít: - mountainbike, snowboard, windsurf, jet-ski, fart-ski!)
A kéziratból kiviláglik, hogy Dr. Virágh a tanulmány kálváriája ellenére sem hagyott fel a kutatással, s fogódzóként James Joyce Virág Rudolfra vonatkozó hiányos, átabotában odavetett megjegyzéseit használva, mérhetetlen munkát áldozva a hőn óhajtott cél elérésére, nekilátott az emigrációs korszak feltárásának.
Úgy hiszem, e töredékes vázlatok egy részének (a németországi hányattatásokról van szó) publikálásával nem csupán egy a bloomológia nemzetközi vérkeringésében természetesen kerengő magyar hazafinak, hanem egy folttalan becsületű, a szigorúan tudományos igazsághoz mind szakmája művelésében, mind kedvtelése űzésében holtig hű aneszteziológus-történésznek is méltó emléket állítunk.
És még egyszer köszönjük a nagyatyja kéziratait rendelkezésünkre bocsátó Virágh Emese közreműködését - oly ritka manapság, hogy valaki minden hátsó gondolat nélkül szolgálja a tudományos megismerést, és fel se ötöljék benne: akár kérhetne érte valamit. (Sport! Sport! Hagyma utca 33! Ne feledje! Snowboard, windsurf, jet-ski, fart-ski!)

Dr. Virágh Endre

Virág Rudolf Németországban

(vázlat)

Hogy Virág Rudolf, a forradalom fényírász-veteránja miért várt 1852-ig az emigrációval, és pontosan hol töltötte a bukás és a távozás között eltelt három évet, azt homály födi. A további kutatások folyamatban.
A családi legendárium szerint ezidőtájt újraébredt szunnyadozó múzsája, mely alkalmanként versírásra késztette, és több kesergőt is költött Tompa Mihály modorában, ám gyakori jiddis fordulatokkal tarkítva. Ezeket természetesen nem publikálhatta. Hozzá kell tenni: szerencséjére, mert föltételezésünk szerint az ilyenféle költészetre akkoriban még nem volt kellően fogékony a versolvasó és -értő magyar közönség. A kéziratok sorsa egyelőre bizonytalan: megsemmisültek vagy lappanganak.
Ugyancsak a családi legendárium tartja számon az esetet, amikor a mezőn gépével bíbelődő és alkonyi tájfelvételre készülődő Virág Rudolf pillantása az úton közelgő, fiatal, jóvágású, szakállas férfira esett, aki láthatólag komor hangulatban ballagott ismeretlen célja felé. A fényírász megszólította: - Ugyan mi baj? - A kérdezett pedig meg sem állt, csak legyintett mentében: - Van-e itt más egyéb, mint baj? - és ment tovább.
A távolodó ismeretlenben - talán délceg tartása és nemesen lassú léptei tehették - Virág Rudolf Jókai Mórra ismert, akit ugyan nem látott soha, de mindig szeretett volna megismerkedni vele, és lefényképezni őt, ha úgy alakul. Így hát gyakorta színezgette elméjében a jelenetet, amikor Jókai majdan odaáll gépe elé. Ettől kezdve sűrűn hivatkozott az esetre, s a történteket úgy tolmácsolta, hogy alaposan meghányta-vetette a hon ügyes-bajos dolgait Jókaival.
Jelenleg mindössze ennyit tudhatunk Virág Rudolf bizonyára keserves bujdosásának a napfényre került töredékeknél nyilván sokkal eseménydúsabb történetéről.
Tudjuk, hogy vándorlását Bécsben kezdte, s a gyakorta hivatkozott "regényben", James Joyce Ulyssesében (melynek alpári stílusától, alantas világképétől, pornográf szemléletétől unos-untalan el kell határolnom magam, s ki kell jelentenem, hogy számomra ez a javarészt értelem nélkül való betűhalmaz csupán forrásul szolgál ősöm hiteles arcképének megfestéséhez, regényszámba nem veszem!) egyszóval a hivatkozott műben Bécs után nyomban Milánó következik.
Ezen a kulcsfontosságú ponton korrigálnunk kell a forrásművet (lám, nem csak pornográf, hanem pontatlan is!). Bécs után nem Milánó, az akkor még osztrák uralom alatt álló Mailand következik! Kétségbevonhatatlan bizonyítékokkal rendelkezünk arra nézvést, hogy Virág Rudolf nyomban azután, hogy a bécsi Licht und Sohn cégnél jutányos áron megvásárolt egy használt, ám a kor csúcstechnikáját képviselő, dagerrotípia-készítésre szolgáló készüléket, Németország felé vette útját.
A bizonyíték a thüringiai Unterrentendorf község lelkészének naplója, melyben föllelhetők egy különös találkozás dokumentumai - s ezt követően jelentős tudományos eredmények és szellemi teljesítmények sora igazolja: Virág Rudolf és az alkotó német szellem találkozása gyümölcsöző volt.
A lelkész a lipcsei vásáron találkozott a vándorral, aki éppen azon fáradozott, hogy a vásárlátogató közönség arcképeinek elkészítéséből előteremtse a továbbutazáshoz szükséges anyagiakat. A lelkész maga is odaült a Licht und Sohn cég márkajelét viselő gép elé, ám hajlott kora s fejének enyhe reszketése lehetetlenné tette, hogy a kívánt moccanatlanságban töltse a hosszú expozíciós időt, így azután a lelkész és a mózeshitű fényírász huzakodni kezdtek: visszajár-e az előre fizetett másfél márka vagy sem, kinek a hibájából hiúsult meg a portré?! A vita hevében a lelkész teológiai érvekkel hozakodott elő (nyavalyás zsidó!) - amint azt sajnálkozva, némi önkritikával idézi naplójában -, s a vásári közönség veszedelmes érdeklődéssel gyülekezett a vitázók köré, amikor kitudódott, hogy Virág Rudolf nem csupán az, aminek látszik, hanem a magyar honvédsereg emigráns tisztje is. Az osztráksággal szemben a magyarsággal rokonszenvező németség hangulata megfordult, s a lelkész a teológiai érvelést feledve maga invitálta otthonába a bujdosót.
Az unterrentendorfi lelkészlakban azután a rokonszenv szálai szövődtek a két férfi közt. Virág Rudolf későbbi költeményeiben az idős pap Brehm Keresztély Lajos néven említtetik, noha a község lakói csak úgy tisztelték: "Brehm apó".
Alig egy hete ejtőzött az eldugott thüringiai faluban, amikor hazaérkezett Brehm apó imádott fia, a később világhírre szert tett Brehm Alfréd Ödön. Az alig huszonhárom éves fiatalember öt évnyi egyiptomi és szudáni kalandozás után tért meg szülőfalujába, hogy kissé kipihenje magát, mielőtt nekilátna a Kék-Nílus vidékén, a pénzhiány okozta khartoumi kényszerpihenő idején fogant nagy terv, a világ valamennyi állatfajtáját felölelő enciklopédia megalkotásának.
A napszítta, ismeretlen trópusi betegségektől fulladozó ifjú Brehm szüntelenül ontotta kalandjait -, ájuldozva itta szavait Unterrentendorf apraja-nagyja, meg az idegenből odavetődött vendég. Brehm könyvek tömegét rendelte a lipcsei és jénai kereskedőktől - nem csupán Afrikáról, hanem az akkoriban éppoly ismeretlen Észak- és Dél-Amerikáról szólókat is, és szívós munkával készült a nagy mű megalkotására. A címet már tudta: Tierleben - Az állatok világa.
Nem kellett soká hallgatni a világutazó magával ragadó történeteit, hogy a minden újra nyitott, lángoló szellemű Virág Rudolfban fellobbanjon a zoológiai érdeklődés. És néhány szó is elegendő volt ahhoz, hogy Brehm Alfréd Ödön meglássa a vendégben a nagyszerű társat, és a dagerrotípiában fölfedezze az állatvilág leképezésének forradalmian újszerű lehetőségét.
A következő expedíciót, mely a német föld állatvilágának feltérképezését tűzte ki célul, már közösen tervezték. Brehm apó megáldotta fiát. Aztán Virág Rudolfot is. Szava elakadt, megvallotta, hogy először emeli kezét mózeshitűre. (Mármint áldást osztón.)
Brehm és Virág vállhoz a váll küzdötték le az akadályokat, kerekedtek felül az apadozó pénzforrások okozta nehézségeken, s a nagy zoológus hamarosan önálló feladatot adott a fényírásznak: rábízta a rágcsálókat. Az egész fejezet az övé, mind az elkészítendő képek, mind az összegyűjtendő anyag.
Virág Rudolf nekilátott. Dagadt a büszkeségtől, ugyanakkor nyomasztotta a felelősség - mostantól a világ az ő elbeszélése alapján értesül a rágcsálótársadalom tagozódásairól és szokásairól - és nyomasztotta a feladat nagysága is: eladdig nem tudta, hogy ennyi a rágcsáló!
Bejárta a német tartományokat, és közben olvasott, jegyzetelt szüntelen (olvasmányaiból leginkább az Amerikára vonatkozó adatok ragadták meg figyelmét), lejegyezte a vándorpatkányok vonulásának útját, megmérte a közönséges mezei egér, a sárganyakú erdei egér, valamint a délvidéki gözűegér farokhosszát, naphosszat hevert a tóparton, hogy kitudja a hód szokásait, a nádasban, hogy meglesse a csalitjáró pockot, meg az Elba és a Rajna gátjain, hogy földerítse a gátfúró ürge járatait.
Mindeközben készítette képeit fáradhatatlanul. Akármi történt is a későbbiekben, annyit már előre ki kell jelentenünk: Virág Rudolf volt a zoológiai fényképészet első pionírja. Noha az úttörő munka nem volt zökkenőmentes. óhatatlanul is kíméletlen megoldásokhoz kellett folyamodnia, s ez végső soron nem szült jó vért.
A nyulakkal még csak megvolt valahogy, például a nagy német ezüstnyúl oly lomha, hogy jó eséllyel moccanatlanul kivárta az exponálási időt a gép előtt. Kedvence, a kosorrú nyúl szintén a lassabbak, így a szerencsésebbek közé tartozott, az óceánon túl tanyázó texasi szamárnyúlról meg amúgy sem készíthetett képet, megelégedett azzal, hogy elképzeli és lerajzolja a természet különös tréfáját. Ám az egerekkel, patkányokkal, ürgékkel meggyűlt a baja. Mozgékonyságuk és agresszív nyughatatlanságuk lehetetlenné tette a nyugodt képkészítést, így azután Virág Rudolf könyörtelenségükben hathatós módszereket vett igénybe. Kezdetben lekötözéssel próbálkozott, ám amikor ez elégtelennek bizonyult - mit szépítsük -, leszögezte a modelleket.
Leszögezzük: korántsem a kíméletlenség, kizárólag a tudomány szeretete vezérelte.
Képei hibátlanok lettek, az expozíciós idő leteltével kihúzta a szöget áldozatai lábából, bocsánatot kért tőlük, és szabadon engedte őket - fussanak, ha még tudnak.
Egy alkalommal Brehm tetten érte, amint egy patkány fölött kopácsol e célra beszerzett apró rágcsálókalapácsával, szóváltásra került sor, és a vita elmérgesedett. A fényírász hiába érvelt azzal, hogy eddigi tapasztalatai szerint "mindig a patkányok a legmozgékonyabbak".
Noha semmi végzetes nem történt, a Brehm-Virág szövetség megsínylette a történteket. Virág Rudolf átadta az összegyűjtött óriási anyagot és kijelentette: elege van a rágcsálókból. Emberszabásúakra vágyik. De legalábbis párosujjú patásokra.
Brehm Alfréd Ödön hegyesen azt felelte: hogy azokat is leszögezze? Ekkor már kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy Virág Rudolf igényeivel törődjék, nagyban készült norvégiai és lappföldi útjára, s meg sem fordult a fejében, hogy magával vigye társát.
A kellemetlen összezördülés egy szászországi falucska, a vándorpatkányok fő vonulási irányába eső, dallamos nevű Hohenstein-Ernstthal határában történt.
A községben nagy volt a felfordulás, mivel egy tizenhárom éves gyerek megszökött otthonról, hogy Amerikába utazzék, s apja, egy koldusszegény szövőmunkás, fülénél fogva cibálta vissza az üvöltő kölyköt a falu határából.
Virág Rudolf, talán mert némi bűntudatot érzett a könyörtelen expozíciós technikák miatt, s mind Brehm, mind önmaga előtt bizonyítani akarta, hogy alapjában milyen vajszívű és türelmes ember, vállalta, hogy megnyugtatja a dacgörcsben fetrengő kamaszt. Mesélni kezdett neki. Beszélt két napon át egyfolytában. Amerikáról mesélt, az Újvilág állatairól és őslakóiról - elmondta mindazt, amit a Brehm Alfréd Ödön Jénából és Lipcséből rendelt könyveiben olvasott. A kölyök megnyugodott, lábához kuporodott, úgy itta szavait, azt hitte, az elbeszélő személyesen látta-tapasztalta mindazt, amiről szólt. Amikor Virág Rudolf megvallotta: nem, csupán olvasmányairól mesél, a kölyök fölröhögött: - Szóval így is lehet?! - És faképnél hagyta.
Idővel a szövőmunkás megköszönte a távozáshoz készülődő fényírásznak, hogy olyan jól bánt fiával, a kis May Károllyal. Mire a vándor visszatért az unterrentendorfi lelkészlakba, munkatársa és jó ideig barátja már Lappföldön hallgatta a rénszarvasbőgést. Így hát elköszönt Brehm apótól is.
E vázlatos arckép németországi fejezetének végeztével bizton megállapíthatjuk: Virág Rudolf legalább annyival gazdagított a német tudomány- és kultúrtörténetet, mint amennyivel ő maga gazdagodott. Sőt. Aki fölüti a Nagy Brehm rágcsálófejezetét, annak szemébe tűz a reformkor ragyogásában formálódott magyar elme visszfénye. Mert az bizony - noha Brehm az elhidegülés miatt nem jegyzi munkatársai közt - Virág Rudolf munkája az utolsó szóig, az utolsó szögig. Ez a nagyszerű koponya nem csupán a zoológiai fényképezés asztalára tette le úttörő felvételeit, és nem csak a rágcsálókról való tudásunkhoz járult hozzá döntő mértékben, hanem részese az európai gondolkodásmód közös aranyalapját jelentő műveltségnek is. Hiszen mikor csiszolódik az elme, ha nem az ifjúság könyvmolymámorában?
És végül, - noha alapvetően szikár és tárgyszerű történettudományos műhöz készítem vázlataimat - engedtessék meg nekem egy rövidke személyes megjegyzés.
Minden körbejár, és minden visszatér a kezdetekhez.
Magyarázatul hozzá kell fűznöm: én is olvastam May Károly Winnetou-ját, akkor, amikor kell, kamasz koromban, az első világháború idején. Majd még egyszer, a második világháború után, több mint érett fejjel, németül.
1942-ben Adolf Hitler háromszázezer példányban nyomattatta ki kedvenc könyvét, a Winnetout, és küldette a keleti frontra, hogy a Wehrmacht katonái kikapcsolódásul ezt olvasgassák a harc szünetében - a körbezárt Sztálingrádba ejtőernyőn érkeztek a kötetek. Megkapta egy bizonyos Hölderheim hadnagy is, ő azon kevesek közé tartozott, akik kitörtek a bekerítésből. Hölderheim visszavonult a fél világon át, végül megérkezett Székesfehérvárra, ahol a mi megürült lakásunkba szállásolták, míg a deportálásban időztünk. Itt esett el a város mellett, a holmijaiból csak ez a kötet maradt, a Winnetou németül, a belső oldalon a Wehrmacht pecsétjével meg a hadnagy nevével. Én meg túléltem, hazaértem, megtaláltam a könyvet, és elolvastam újra.
És a harmadik fejezetből, - abból, melyben a vadászó Winnetou puszta kézzel elkapja a fürge prérikutyát, ezt a testes rágcsálót - a harmadik fejezetből rám köszönt ősöm, a nagyszerű Virág Rudolf szelleme.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu

C3 Alapítvány LETTRE - EPA

Tartalomjegyzék [Lettre 37. szám, 2000. Nyár] Kezdőlap

stílus 1 (fehér)

stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret