RÓMA - Mi kapcsolja össze a következő jelenségeket: Clinton sexgate -jét, a posztmodern esztétikai ízlést, egy családot egy zürichi szupermarket kirakatában és James Cameron Titanic valamint Peter Cattaneo Alul semmi című filmjét? Első pillanatban semmi. Felsorolásuk látszólag azokra a csodálatos kínai klasszifikációkra hasonlít, amelyeket Borges jóvoltából ismerhetünk. (Borges egy bizonyos "kínai enciklopédiát" idéz, amely az állatokat a következőképpen osztályozza: "a) a Császár birtokát képezők; b) a bebalzsamozottak; a megszelidítettek; d) szopósmalacok; e) szirének; f) mesebeliek; g) a szabadban futkározó kutyák; h) az ezen osztályozásban foglalt állatok; i) amelyek rohangálnak, mintha csak megvesztek volna; j) a megszámlálhatatlanok; k) amelyeket roppant finom teveszőr ecsettel festettek; l) stb; m) amelyek eltörték a korsót; n) amelyek távolról legyeknek látszanak". A szerk.) És mégis a bennük lévő közös az, amiről írni akarok. Mindezek a jelenségek egy a társadalmunkat strukturáló újabb társadalmi kapcsolat kifejeződései: ez pedig az antipanoptikum.
Foucault a Felügyelet és büntetés ben bemutatta nekünk Jeremy Bentham Panoptikumát. Egy köralakú építmény peremén körben élnek a foglyok a cellákban, amelyeknek a fala átlátszó. Ki vannak szolgáltatva a Big Brother tekintetének, aki a komplexum központjából mindegyiküket látja anélkül, hogy őt láthatnák. Ez a panoptikum az anarchisták és libertáriusok kedvelt metaforája lett, azoké, akik állandó harcban állnak a központi hatalom mindentlátó szemével. Ma azonban, és itt mindenekelőtt Amerikára gondolok, a Nyugat kialakított egy tendenciát, ami szembenáll a Benthamével, az antipanoptikumot: a tömegek, a néző-polgárok pillantása elhagyja a mediálisan elzárt lakásokat, hogy közös irányzéka a központi elitek (államfők, hercegek és hercegnők, médiasztárok, sportbajnokok) magánéletére koncentrálódjon. A 60-as években egyetlen republikánus sem gondolt volna arra, hogy kikémlelje Kennedy virágzó szerelmi életét annak érdekében, hogy idő előtt véget vessen az elnökségének, ma Paula Jones és Monica Lewinsky globális közismertségnek örvend. Két hónapon át az amerikaiak mással sem törődtek.
Ez a konok érdeklődés Clinton szexuális élete iránt azonban nem politikai vagy morális aggodalomból táplálkozik - az elnök népszerűsége a sexgate -től nem szenvedett csorbát. Amerikában megtanultak különbséget tenni "privátbűnök" és "közerények" között, következésképpen az elnök intim életének peep-show -ja öncélú élvezetnek bizonyul: a behatolás kedvéért való behatolás, az indiszkréció feletti kollektív elragadtatás politikailag irreleváns kihatásának. Céltalan gyönyörködés a látványban - amit nem nehezítenek morális vagy pragmatikus megfontolások.
Immár minden alibi nélkül gázol át merész léptekkel a nagyokon a pletykaipar. Lady Di tragédiája, aki abba pusztult bele, hogy megpróbált elmenekülni azok elől, akik ezzel az iparral fizettetik meg privát életük nyilvános megrendezését - mindenkinek felnyitotta a szemét. Arról, hogy minek a látására vágyunk: a hercegnő testi egyesülését kívánjuk látni al Fayaddal, gondolom, vagy a halállal.
Georg Lebord szerint a modern demokrácia egyre inkább a látványosság társadalmává alakult, ami az Infotainment -ra (információs szórakoztatóiparra) épül, ennek a látványosságnak a főszereplői kétség kívül a hatalmasok. Franciaországban is az összegyűlt udvar szeme láttára szült a királynő. De az újszülött trónörökös nyilvános felmutatása még a köldökzsinór elválasztó elvágása előtt akkoriban határozott politikai jelentőséggel bírt: A királynő utódai (nem a királyé!) fontos hivatalokat örököltek meg, következésképpen biztosnak kellett lenni abban, hogy valóban a királynő méhéből származtak. Az angol király régebben időnként az összegyűlt alattvalók színe előtt ült asztalhoz, kulináris örömeit színházként kínálta föl.
Ha már nincs megengedve, hogy a nagy emberek maguk hívjanak meg testi életük megszemlélésére, intimitásukat el kell ragadni, el kell rabolni tőlük, míg ők védekezni látszanak a média tolakodó tekintete elől, ahogy ezt minden más normális személy is tenné. Ma már kizárólag a kukkoló ösztön igazolja a hatalmasságok magánélete iránti kíváncsiságunkat. A politikának és a hatalom dicső tetteinek ehhez már nincs semmi közük, csak az antipanoptikumnak.
1998 áprilisát a Biundo család - 4 fő, a férj kőműves, a feleség háziasszony, 2 gyerek - egy zürichi áruházban töltötte: mint egy 4 szoba + fürdőszobás ház lakói, ahol a falak átlátszóak voltak, úgyhogy a látogatók a Biundo családot mindig és mindenütt láthatták, még a hálószobában is. Csak a fürdőszoba volt távol tartva a publikum szeme elől. Amit itt kitettek a kirakatba, az egy kőműves család magánélete, és nem egy államelnöké. A döntő azonban az indiszkréció banalizálása, ami természetesnek tünteti fel a közönség tekintetének ahhoz való jogát, hogy akárki legintimebb életszférájába behatoljon.
Társadalmunknak ez a kukkoló hajlama nem egy angol szóval jelölhető kivételesen, hanem egy orosszal: ez a glásznoszty, áttetszőség, transzparencia. Mindennek átlátszónak kell lennie, semmi sem maradhat rejtve vagy titokban. Az információ transzparenciája ma a demokrácia alapvető követelményeként jelenik meg - eredendően azonban olyan szenvedély, amely átitatja hiperindusztrializált társadalmunk etikáját, esztétikáját és tudását. Roland Barthes a fotográfia korszakában "egy új privát érték kialakulását" figyelte meg: "a privát nyilvánosságáét: a privát mint olyan kollektív fogyasztásra kerül". Az én időmben ezt "Gaffer-féle ügynek" nevezték volna, ma azt mondják rá: "posztmodern ízlés". Ez az ízlés rátelepszik a regényekre és a filmekre is: alakjaik magánélete eléggé átlátszó kell legyen. Ha a filmben két ember szerelmi viszonyra lépett, ezt azelőtt az első csókjukkal adták a tudtunkra, később egymás mellett merték őket mutatni az ágyban - szemérmesen leplekbe burkolva. Manapság gátlástalanul követjük hőseinket közösülésük legelőrehaladottabb szakaszáig, míg ők meztelen ülepüket mutatják nekönk, mi követjük őket a vécére, a zuhany alá, a mosdókagyló elé. Női filmsztárnak lenni azzal jár, hogy az ember antipanoptikus nézők milliói előtt fedi föl legalább a kebleit. A részleteknek ez a fetisizmusa világunk virtualizálódásának a fonákja: Hősünk testének egy kézzelfogható darabjára van szükségünk, egy relikviára, amiért rajongani lehet.
A filmek, amelyek az idén a legnagyobb hatással voltak a közönségre - a Titanic és a Alul semmi - a voyeurizmus két fajtájára alapoznak. A második film kitágítja az indiszkréció határait, amennyiben a férfitestet egyedül, a női test nélkül mutatja, az első a borzalmas voyeurségét mélyíti el: a legnagyobb közelségből lehetünk tanúi egy katasztrófának, amelynek 1500 ember esett áldozatul. A Mindent vagy semmit egy posztfeminista univerzumot tár elénk, amelyben a nők erősek, győzedelmesek és kitartóak, míg a férfiak minden társadalmi osztályban gyengén és bátortalanul viselkednek. Ennek a debil férfiasságnak egyetlen maradék tromfja a pénisz, amelynek egy gátlástalan női publikum előtt való megmutatása képezi a film apodiktikus befejezését. Aprólékosan, majdnem az eredeti időtartamban követi a Titanic a tengerjáró gőzös lassú elmerülését: 3 órán és 15 percen át látjuk és éljük át pontosan rekonstruálva. Épp csak hogy nem mutatják meg nekünk minden egyes áldozat külön fulladás, fagyás vagy más módon bekövetkező haláltusáját. És még miután a hajó elsüllyedt a tenger mélyére, sem hagy minket a posztmodern tekintet békén: a kamera tudósít bennünket a roncs aktuális állapotáról, a rozsdáról és a rothadásról.
A sexgate -től hipnotizáltan az amerikai adók beavatták közönségüket a Fehér Ház "botrányszobájának" építészeti titkaiba, hogy a nyilvánosság maga döntse el, hogy az őr vagy az elnök titkárnője irodájából láthatott-e valamit az azon a szobán belül lejátszódott érintkezésből, amelyet azóta " oral office "-ként emlegetnek. És Cameron valami hasonlót csinált a katasztrófaváltozatban: egy tavon újra felépítette a Titanicot minden kabinjával és folyosójával egyetemben, közel méretarányosan. Visszafojtott lélegzettel figyelheti immár a publikum a hajónak és utasainak haláltusáját. Leplezetlen részletekre sóvárogva kíván a tekintetünk mindenekelőtt a szexualitás és a halál rejtett titkaiba behatolni - arra vágyunk, hogy kihallgassuk a kéj vagy a kóma végső hörgéseit.
Hiába is akarnánk feltartóztatni a kukkoló glásznoszty diadalmenetét. A posztmodern hiúz szemének metafizikai értéke van: Ez a tudományos haladás esztétikai-politikai oldala, amely egyre inkább minden dolgok legbensejét kutatja, amennyiben egységüket szétszedi atomokra, sejtekre, molekulákra, génekre, kromoszómákra, szinapszisokra, amelyekből állnak. Egyfelől biológusaink elektródái és szondái lelkünk legbenső neuronjait kutatják, vagy létezésünk legalapvetőbb genetikai kódját, másfelől ott integetnek a Clinton és a Biundo-család alsóneműi, ott fityegnek az angol vidéki munkanélküliek hímtagjai - és kihallgatjuk Diana utolsó hörgését Mercedesének csikorgó fémlemezei közül.
Évszázadunkban a természettudományok radikalizálták atomista fordulatukat: minden totalitást szétszednek elemi alkotórészeire és ezek mechanikus összjátékára. A génsebészet aprócska részleteket manipulál, hogy globális, sőt spirituális hatásokat idézzenek elő. A szerelem és a halál (a kéj és a rémület) aktusait, azokat a folyamatokat, amelyek a humanisták tartózkodó pillantása előtt röviden és egyben jelentek meg, a pornográfia, a tudomány és a technika olyan együttesekként analizálja, amelyek minden fáradság nélkül felbonthatók alkotórészeik összegére, részletek egymásra halmozására. A molekuláris forradalom által felbujtott tekintetünk szétszedi a babát, ahogy egyes gyerekek szokták, akik ott belül keresik az élet titkát.
Minden pornó-rendezőnek az a leghőbb álma, hogy egy filmfelvevőgépet vihessen be a hősnő hüvelyébe, hogy az ott végbemenő láthatatlan mozgásokat is rögzíthesse. A pornográfia és a katasztrófa-realizmus egy olyan társadalom sajátos esztétikai formái, amelyben a tudomány és a technika beható pillantása uralkodik, amely minden eleven organizmust legbelső részletei áttetsző játékára vezet vissza. És Hollywood - az uralkodó techno-tudomány esztétikai megfelelője - ugyanezt a besurranó pedantériát használja katasztrófák és vérfürdők rekonstruálására. Egy görcsös igyekezet, hogy behatoljunk az intimitás sötétjébe. A másik testének és lelkének félhomályára felvilágosító fényt deríteni: ez hozza lázba társadalmainkat az évezred végén.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 30. szám (1998. Ősz)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |