Mindenképpen az ötvenes évekig kell visszamenni, mert az ötvenes évek közepén kezdődik el valami változás a francia humángondolkodásban, a humán tudományok francia tradíciója ekkor kezd el igazán átalakulni. Ez tulajdonképpen az egzisztencialista névvel illethető generáció első kifulladási jeleivel esik egybe. Ennek a kifulladásnak különféle szimptómái vannak. Különösen szembeötlőek a politikaiak, elég Sartre zavarodottságára gondolni a baloldaliság mibenlétével kapcsolatban, hogy milyen elképesztő nyilatkozatokat adott például a Szovjetunióból hazatérve az ötvenes évek közepén.
Mindenki Sartre-ból jött, még Derrida is
Mármost amennyiben - mint Barthes maga is szerette volna - a strukturalizmus kezdeteit körülbelül onnan datáljuk, amikor ő újraolvasta Saussure-t , tehát az ötvenes évek közepére, akkor ebben az indulásban az az érdekes, hogy Barthes maga is erősen baloldali, sartre-iánus marxista befolyás alatt állt.
Ezek szerint mindenki Sartre-ból jött.
Mindenki Sartre-ból jött, tulajdonképpen még Derrida is. Ezt egy interjúban el is ismerte. Noha, mint mondta, semmiféle közösséget nem észlel a saját gondolkodása és a Sartre-é között, és elképesztő botorságoknak tartja, amiket Sartre összehordott Heideggerről, mégsem tud elfeledkezni arról, hogy amikor ő Algériából átjött Franciaországba, akkor az első filozófiai olvasmányai mégiscsak Sartre művei voltak. Tehát a mai napig is egyfajta apafigurának tartja, és ennek megfelelő gyengéd elnézéssel vegyes tisztelettel gondol rá. Ezen felül gondoljuk csak meg, hogy kinek az életművét tanulmányozva kezdi el Derrida kiépíteni a saját gondolkodói stratégiáját? Éppen úgy Husserl-kutatóként indul, akár Sartre a harmincas években. Ez nem véletlen egybeesés, és nem is egyszerű hasonlóság.
Ezt úgy is lehet érteni, hogy innen indultak, és ezzel szemben kerestek új irányokat.
A Sartre-ék is valamivel, valakikkel szemben alakították ki a francia egzisztencializmus sajátos változatát, a humanista hagyományokkal szemben, a klasszikus humanista stílusú és gondolkodásmódú egyetemi professzorokkal szemben. A Barthes-hoz közelebb állók úgyszintén az egzisztencialista diskurzusból kiindulva, azt részben elfogadva, részben opponálva formálták meg saját beszédmódjukat. Nagyon érdekes, hogy voltaképpen azon a tradíción belül kezdődik el a mutáció, egyfajta átrendeződés, amit éppen Sartre-ék képviseltek. Ne feledjük, hogy Foucault is a kommunista párt tagja az 50-es évek elején egy rövid ideig, és ő is nagyon erősen sartre-iánus; vagy vegyük Lacant, aki Sartre nagy tisztelője ezidőtájt, stb. Volt persze még néhány "mestergondolkodó", de azért némi leegyszerűsítéssel nyugodtan állíthatjuk, hogy gyakorlatilag mindenki, aki aztán később fontos lett, ebből a szellemi közegből lépett ki; ezt mostanában inkább elfelejteni illik.
Mi történik Barthes-nál? Ha az ember elolvassa az 1953-as első művét, Az írásnulla foká t, akkor nagyon erős nyelvkeveredésnek lesz a tanúja. Valami új nyelvezet kezd kidolgozódni, de ez még magán hordja az egzisztencialista nyelvhasználat, no meg az elköteleződés-elmélet számos ismérvét. De már itt fel lehet figyelni bizonyos jelekre (különösen, ha tudjuk, mi következett a későbbiekben) például arra, hogy az elköteleződést egészen máshogyan érti, mint Sartre. Van egyfajta morális hivatása az irodalomnak Barthes-nál is (ettől egyébként az élete végéig nem állt el). Ez a morális hivatás azonban nem egy irodalmon kívüli, politikai ügynek a szolgálatában rejlik - az egyenesen tönkreteszi szerinte az irodalmat -, hanem magával az irodalommal mint társadalmi intézményformával szemben érvényesül ez a morális felelősség, amely az írás aktusában testesül meg. Ezt a koncepciót lehet összefoglalni azzal, amit később Barthes a kérdező irodalom eszményének nevez. Az irodalomnak eszerint nem az a dolga, hogy válaszoljon a politika vagy a társadalom által felvetett kérdésekre, hanem hogy olyan kérdéseket tegyen föl, amelyekre nem lehet egyértelmű választ adni, amelyek állandó mozgásban tartják a kollektív képzeletet. Ha ugyanis az irodalmi mű olyan kérdéseket tesz föl, amelyekre egyértelmű válasz adható, akkor az nem más, mint az irodalom halála. Az irodalmi mű a megválaszolhatatlan kérdés, amely nem teszi lehetővé, hogy az értelmezés művelete során végleg lezáruljon a "jelentők láncolata", legyen ez a művelet akármennyire kifinomult, akármilyen nagy erudíción alapuló.
Ez nagyon erős koncepcióváltás, és éppen ebből a koncepcióváltásból érthető meg aztán a heves szembenállás a Nouveau Roman, az újregény-vita idején a sartre-iánusok és az éppen formálódó strukturalisták között. Sartre-ék pontosan az elköteleződés hiánya miatt támadták az újregényt, egyfajta új elefántcsonttoronyként, vértelen "irodalom az irodalomért" típusú szöveggyártásnak minősítették, mi több, még unalmasnak is. Barthes erre egy vitacikkben azt válaszolta, hogy az unalomnak sokféle változata létezik, és hogy a Mandarinok on, a Beauvoir regényén is kiválóan lehet unatkozni, ha valakit nyelvileg nem tudnak magukkal ragadni a szerző által modellált "világnézeti dilemmák". Úgy fogalmaz, hogy az újregény írói magának az irodalomnak vannak elkötelezve, nem mint politikailag azonosítható állampolgárok, hanem mint az írás aktusának szubjektumai.
Barthes újraolvassa Saussure-t
Barthes-nál ez az első korszak (a Mitológiák é) a strukturalista módszer alkalmazásának próbálgatását, illetve a szemiológiai módszer kidolgozását jelenti. Barthes - Saussure-ből kiindulva - egy szellemes parafrázissal azt állítja, hogy a jelek elmélete voltaképpen nem úgy képzelhető el, ahogy a nyelvész megfogalmazta. Saussure-nél, tudjuk, van az általános jelelmélet, és azon belül a nyelvi jelek világa. Barthes megfordítja a kérdést, és azt mondja, hogy mindenféle jelelméletről csak a nyelv felől lehet beszélni, tehát tulajdonképpen a nyelvi jelek használatából kell megértenünk az összes többi jelhasználatot. Egyik sem független a nyelvi jelektől, már csak azért sem, mert mi magunk mindenféle megértési műveletet csak a nyelv közegében, a nyelv mintájára tudunk végezni. Vagyis teljesen alárendeli a nyelvnek, a nyelv kérdésének az általános jelhasználat kérdését. Egyébként ez az újítás, amennyire tudom, végül is nem bizonyult maradandónak. A modern szemiotikában - ezt most jellemző módon nem szemiológiának nevezik Barthes nyomán, hanem szemiotikának a Peirce-féle hagyomány értelmében - elterjedtebb az az elképzelés, hogy van a nyelvtől független jelhasználat; a klasszikus saussure-i modellhez látszunk visszatérni, nevezetesen, hogy ki kellene dolgozni a jelek általános elméletét, amelynek egy része a természetes nyelvek jelhasználata. Ezzel nem állítom, hogy a Barthes által radikalizált nyelv-problémán túl vagyunk, vagy hogy azt bármilyen értelemben "megoldottuk" volna.
Tehát innen indul, jóformán egyszerre a strukturalizmus és a szemiológia Barthes életművében. Mindenképpen megemlítendő az a hatás, amelyet Lévi-Strauss gyakorolt Barthes-ra valamint az egész induló strukturalista nemzedékre. Lévi-Strauss etnográfiai, etnológiai strukturalizmusa meghatározó volt ebben az időben. Barthes még a doktori disszertációját Lévi-Strausshoz akarta írni; azt, ami később az A divat rendszere címen vált ismertté. Megjegyzendő, hogy az utak már ekkor kezdtek elválni, mert Lévi-Strauss nem fogadta el ezt a témát. Valahogy megérezte, hogy itt már nem egészen arról van szó, amit ő szokott csinálni bennszülött törzsekkel kapcsolatban.
Barthes antropológiát tanult?
Nem, irodalmat tanult. Nem végezte el egészen az egyetemet, mert a háború első éveiben még egyetemista volt, amikor jött a tüdőbaj, emiatt évekre elkerült Svájcba egy szanatóriumba.
Ott olvasta Saussure-t...
Ott olvasta Saussure-t és másokat. Tulajdonképpen soha sem fejezte be az egyetemet, ez sem jelentéktelen tényező, mert emiatt mindig volt a tevékenységének egy kicsit egyetemmel szembeni és egyetemen kívüli jellege, volt egyfajta frusztráció benne az ún. "szakférfiúkkal" szemben. Úgy is mondhatjuk, hogy kisebbrendűségi érzése volt velük szemben; ugyanakkor éppen ez a kívülálló tekintet tudta meglátni a hivatalos tudományosság repedéseit, tudott fellépni annak dogmáival szemben.
Több nagy figuránál van ilyen, Baudrillard-nál is Bourdieu-nél is.
Ez is Sartre-ral kezdődött, mert Sartre volt az első nagy filozófus-figura ebben a században, aki nem egyetemi ember volt. Aki hangsúlyozottan az egyetemen kívül tett szert önálló publikumra és hihetetlen népszerűségre. Az utolsó nagy filozófus sztár előtte Bergson, az még klasszikus professzor típus volt.
Barthes-nál tartottunk...
Barthes-nál vagyunk tehát a 60-as évek elején. A nála tíz évvel korábban induló Lévi-Strauss műveiből talán leginkább a formalizmus igénye, a formalizálható tudás bűvölete vagy ígérete tesz rá nagy hatást. A formalizálható tudás a "külső", ideológiai vagy egyéb szempontok távoltarthatóságát ígéri, ami ebben az időszakban legalább olyan vonzerővel bír, mint a harciasan "balos" politikai állásfoglalás. Mai szemmel nézve nagyon furcsa, hogy ez a kétféle, nagyon radikálisan eltérő igény majdnem problémátlanul élt együtt a strukturalisták körében. Korántsem tudatosították ezt az ellentmondást. Lévi-Straussnál persze bizonyos értelemben tudatos törekvésről van szó, hiszen ő saját tudományágának a múltjából örökölte ezt a gondot mint módszertani problémát. Hogyan érthetem meg egy másik kultúra szokásrendszerét, jelrendszerét, jelhasználatát oly módon, hogy ne vetítsem bele saját előítéleteimet, vagyis hogy az állítólagos megértési művelet végeredményeként ne önmagamat pillantsam meg a tükörben? Ennek elkerülésére szolgál az, amit az imént a formalizmus igényének neveztünk. A Barthes-éknál - ezen a hatvanas évek elején saját tanítványait valamint a Tel quel- kört értem elsősorban - az "új kritika" táborába sodródóknál van egy nagyon erős ideológiai késztetés és ugyanakkor egy nagyon erős formalista késztetés. Egyszerre próbálják érvényesíteni mindkettőt...
Az ideológiai milyen irányú?
Barthes például az ötvenes években egy nagyon hevesen elkötelezett marxista szinikritikus volt. Az akkori szinikritikái kifejezetten erőszakosak és nagyon élesen állást foglalók, erősen brechtiánusok. Ebben a baloldali, számos egyéb hatással színezett marxista indíttatásban osztoznak a lapjukat 1960-ban indító Tel quel -esek, akik aztán később elmennek egészen a maoizmusig, egy sajátosan értelmezett maoizmusig persze, és a szélsőbalnak mindenféle áramlataiig. Barthes ide már egyre kényszeredettebben követte őket, de mivel hűséges ember volt, sosem vonta meg tőlük a szeretetét és a támogatását: minden gesztust megtett, amit publikusan kértek tőle, de maga belsőleg nem követte ezt a fajta radikalizmust, a new left már nem érdekelte túlságosan. "A testem más, mint az övék" - írta egyszer.
Ami azután a hatvanas évek elején következik mindebből az irodalomkutatás, irodalomértelmezés területén, az már bízvást újabb fordulatnak tekinthető. Todorov, Barthes egyik bolgár származású tanítványa (a másik Kristeva) megszerkeszti az orosz formalisták tanulmányaiból összeállított szöveggyűjteményt. ő fordítja, ő ismerteti meg a franciákkal ezeket az orosz formalista szövegeket, amelyek revelációszerűen hatnak, hiszen pontosan azokra a várakozásokra felelnek, amelyekről az imént beszéltünk. A francia strukturalistáknak rá kellett jönniük, hogy ezek az oroszok már évtizedekkel korábban elindultak azon az úton, amelyet hitük szerint ők fedeztek föl. A kötet a legnagyobb hatást talán Gérard Genette-re tette, aki Todorovval együtt aztán a Communications elnevezésű, akkortájt kifejezetten strukturalista irányultságú folyóirat egyik állandó szerzője, 1970-től pedig a Poétique című folyóirat szerkesztője lesz.
A kanonizálódó strukturalizmus
Azt mondhatjuk, hogy a hatvanas évek közepére "kanonizálódik" a strukturalizmus, ekkor jelenik meg a FranÇois Wahl a szerkesztette Mi a strukturalizmus? című nagy összefoglaló kötet, amely több területen vizsgálja a strukturalizmus mibenlétét, a nyelvészettől kezdve, a poétikán át a pszichoanalízisig, az antropológiáig és a filozófiáig. Itt már a strukturalizmus összes szólama belép. Képviselteti magát a Lacan-féle pszichológai irányzat, Lévi-Strauss és Barthes iskolája egyaránt; de egy részletesebb áttekintésnek ki kellene térnie a marxista strukturalizmusra, Althusserre is. Foucault természetesen külön eset.
De általában is mondhatjuk, hogy amennyiben közel megyünk a szerzőkhöz, akkor kiderül, hogy azért mindegyikük külön eset. Ahogy ez már lenni szokott, mindig az ellenfelek, a kritikusok, nemegyszer a gyűlölködők sorolják őket ugyanabba a táborba. Rengeteg karikatúra jelent meg, ahol a francia strukturalizmus négy nagy figurája, Lacan, Lévi-Strauss, Foucault és Barthes szerepel. Van egy karikatúra, ahol egy háncsszoknyában ülnek egy tábortűz körül négyen, és ők a strukturalisták. De ha ezeket a szerzőket külön-külön megnézzük, mindegyik egy külön világ. Barthes, Lévi-Strauss és Lacan között kétségtelenül van egy nagyon fontos közös láncszem, amelyet a Saussure neve jelképez. A saussure-i nyelvfelfogáshoz, a saussure-i jelfelfogáshoz való visszanyúlás Lacannál is meghatározó, amikor a tudattalanról mint nyelvről kezd el beszélni.
Foucault más anyagon dolgozott, ő történészként indult, és élete végéig inkább történésznek tartotta magát, mint filozófusnak. Szívesebben fogalmazott úgy, hogy a munkáinak vannak bizonyos filozófiai vonatkozásai illetve következtetései, a szoros értelemben vett "filozófiai" kérdések inkább dühítették, ezt tanúsította a Derridával folytatott vitája is. A filozófia és történelemkutatás közötti határterületen helyezte el a saját tevékenységét. Egy interjúban egyszer azt mondta, hogy mint történésznek az a fő célja, , hogy megsemmisítse azt a történelemképet, azt a fantomot, amit a filozófusok történelemnek neveznek. A filozófusok számára való történelmet akarta kiküszöbölni, azzal tényleg le akar számolni. Persze ez a harcias megfogalmazás az ellene megindult, legalább ugyanannyira vehemens támadásokra adott válasz volt. Hiszen A szavak és a dolgok (1966) megjelenése után szakmai és nem-szakmai körökben kifejezett offenzíva indult ellene (akárcsak Barthes ellen a Racine-vita idején). Elmondták antihumánusnak, történelemellenesnek, és ezek még a szelídebb kitételek voltak. Amikor tehát valamiféle "kanonizálódásról" beszélünk, ne feledkezzünk meg arról, hogy azért ezeket a harcokat is meg kellett vívni. Kétségtelen, hogy Foucault soha nem nevezte magát strukturalistának, de bízvást állíthatjuk, hogy egészen A tudás archeológiájá ig, 1969-ig a strukturalizmus által (is) meghatározott gondolkodó volt. Ez a nyelvezetében éppen úgy felismerhető, mint a fogalomhasználatában. Sohasem tagadta, a strukturalizmus valamilyen módon mindenkinek a gondolkodására hatással volt.
Derrida megtorpedózza
a centrumot
Még egy nagy nevet kell ebből az időszakból említeni, a Derridáét. Az első Husserl-kutatásait már publikálta, amikor Amerikában felolvassa nagy visszhangot keltő előadását " A struktúra, a nyelv és a játék az embertudományok diskurzusában" címmel. A mi szempontunkból ez azért izgalmas, mert a strukturalista kérdésfelvetésekből indult ki, ugyanakkor viszont tartalmazta azokat a mozzanatokat, amelyek révén meghaladni kívánta nemcsak a statikus, hanem a dinamikus struktúra-felfogás horizontját is. Egyetértek Manfred Frankkal, aki itt szívesebben beszél neo-strukturalizmusról, mint posztstrukturalizmusról. Hiszen távolról sem egyszerű tagadásról van szó, amit a "poszt" kifejezés sugallhat; Derrida sem azt akarja mondani, hogy "lapozhatunk", már túl vagyunk a strukturalizmuson. Az előadásban kifejtett Lévi-Strauss-bírálat lényegében részét képezi a Grammatológiá ban képviselt metafizika-kritikának - és mint éppen ebből a műből tudhatjuk, a metafizikán sem "vagyunk túl".
Egyrészt teljes mértékben fölismerhetően a strukturalizmus nyelvhasználatából és szemléletmódjából indul ki, és azt próbálja meghaladni. Azt mondja: a strukturalizmusnak van egy óriási problémája, ugyanis minden struktúraképzetnek, minden struktúrafogalomnak alapvető sajátossága, hogy az általa leírni kívánt rendszer összes elemét egy középponti elvre vezeti vissza. Ennek a nélkülözhetetlen középpontnak a státusza bizonytalan, mert ez nem lehet benne a struktúrában, mert akkor maga is alá lenne vetve azoknak az összefüggéseknek, azoknak a törvényszerűségeknek, amelyek egy struktúrában uralkodnak, ám kívül sem lehet rajta. Középpont nélküli struktúrát nem tudunk elképzelni, de nem tudunk olyan struktúrafogalmat kreálni, amely ne zárná le a jelentők játékát, ezt az elvileg végtelen játékot, ugyanis kényszerűen mindent visszavezet egy középpontra. Ez a középpont kapott mindig más nevet a metafizika történelme során (Isten, lényeg, télosz, ouszia, arché, eidosz, lét, szubsztancia, szubjektum, ember, tudat, stb.). Ezzel az interpretációval Derrida beiktatja a strukturalizmus problematikáját az európai filozófiai gondolkodás kétezer éves történetébe.
Itt van Derrida alapproblémája...
Igen, innen nő ki az egész filozófiai koncepciója. Ha már a Saussure hatásáról beszélünk, a Grammatológia, amely az első nagyhatású és jellegzetesen Derrida-munka, nos ez a mű teljes egészében a saussure-i nyelvkoncepcióból indul ki. Végül is Saussure volt a franciák által elsőrendűen kiaknázott hagyomány a hatvanas éveknek ebben a nagy szellemi pezsgésében, innen léptek ki, és ebből ágazott szét a nagy egyéniségek útja. Azt mondhatjuk, hogy a hetvenes évek elejéig tart a strukturalizmus apoteózisa. Én mellékágnak tekintem a szemiotikát, szemiológiát, amit akkoriban a főszereplők korántsem tekintettek mellékágnak, hanem úgy gondolták, hogy a szemiológia lesz az a tudományos beszédmód, amely képes lesz arra, amire a strukturalizmus nem volt képes, vagyis az állandó önkritikára, a saját előfeltevéseitől való folyamatos elmozdulásra. Hogy soha ne elégedjen meg sablonoknak, tudományos mintáknak a kidolgozásával és alkalmazásával, hanem állandó önbírálatot gyakoroljon saját maga felett, tehát hogy állandó mozgásban levő tudomány legyen belőle. Vagyis valamilyen "permanens forradalomról" álmodoztak a tudományban, és ez nagyon jól egybevágott harcias baloldali nézeteikkel, gondosan ápolt réteg-öntudatukkal. Ezt a Kristeva, Sollers és mások, a Tel quel -kör akkori tagjai minden bizonnyal így gondolták. Ezért kapcsolódtak kezdetben Derridához, és maguk is igyekeztek ebben a szellemben egy általános szemiotika modellen gondolkodni. De azért ez sokkal szűkebb kört érintett, mint a strukturalizmus.
Azt meg lehet állapítani utólag, hogy ebből egyfajta intézményesedés lett, az lett, hogy nagy harcok és nagy viták árán a felsőoktatás, az egyetem elnyelte, befogadta ezt a szemléletmódot. Ezáltal - ez a történet egy kicsit hasonlít ahhoz, ami a dekonstrukcióval történt a későbbiek során - ez a szemléletmód, amely eredetileg nem egy ilyesfajta felsőoktatási segédeszközként funkcionáló és a hallgatók beszédmódjának a technicizálására való irányzatként indult, mégiscsak eléggé egyszerűen elsajátítható módszerré változott. Százszámra születtek a disszertációk, dolgozatok, amelyek ezt a nyelvet, ezt a szemléletmódot használták, s ezzel tulajdonképpen rákényszerítették a protagonistákat, hogy továbblépjenek.
Barthes-ról közismert, hogy nála a szcientizmustól való nagyon erős elfordulás következett be a hetvenes évek első felében. Anélkül, hogy ezt nagydobra verte volna, szép lassan elkezdett valami egészen mást művelni; diskurzusa tudományos szempontból "inautentikussá" vált. (Akárcsak Derridáé, ha nagyon másképpen is.) Nem tagadta meg a strukturalista múltat és a strukturalista eredményeket, de a maga sajátos módján angolosan távozott. Tehát lelépett ebből a beszédmódból, és elkezdett félig a szépirodalom eszközeit, félig a tudományos nyelvet elegyítő szövegeket létrehozni. Ez jellemezte élete utolsó tíz évét. Tervbe vett műve, a Proust nyomdokain írandó nagy regény ugyan nem született meg; ám ez a talán megvalósíthatatlan elképzelés mégis rányomta bélyegét mindarra, amit a hetvenes évek második felétől írt.
Foucault és a szubjektum visszatérése
Mutatis mutandis mindegyiküknél (talán Lévi-Strausst és Lacant kivéve) bekövetkezett egy változás a hetvenes évek elején. Foucault akkor fordult el attól, amit addig archeológiai módszernek nevezett, a "genealógia" felé, amiben benne volt egyfajta kudarcnak az elismerése is. (Vagyis az "archeológia" nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.) ő sem önkritikával élt, hanem egyszerűen mást kezdett el csinálni. Nagyon megszenvedett ezért . Ezt mutatja, hogy A szexualitás története első kötete után eltelt több év, amíg a második kötet megszülethetett, s igazából a harmadik kötetben sikerült tisztáznia az irányváltás mibenlétét. Az én értelmezésem szerint élete vége felé valamiféle morálfilozófia irányába indult el, egy új típusú szubjektivitás moráljának a lehetőségeit kutatta, ez lebegett a szeme előtt. A szubjektum fogalmának az újraalkotása, ami távolról sem jelentett volna "bűnbánó megtérést" valamelyik szubjektumfilozófiai tradícióhoz (ma sokan szeretnék ezt így értelmezni).
A legizgalmasabb kérdés, hogy hova fejlődött volna az életmű, ha nem jön közbe az AIDS; miként írta volna le Foucault ezt a fajta szubjektumot, amelyik - mint tudjuk - abban tért el a klasszikus szubjektumfelfogástól, hogy nála ez egy funkció. Mit jelent, hogy a szubjektivitás funkció? Azt, hogy nem abból kell kiindulnunk, amiből általában szoktunk, mármint hogy én egy szubjektum vagyok, és mint ilyen önálló entitás, akinek az a feladata, hogy minél jobban megismerje önmagát és világát (ez a két feladat persze elválik egymástól ebben a felfogásban). Nem arról van szó tehát, mondja Foucault, hogy szubjektumként belépek vagy belekerülök bizonyos szituációkba, és azokban bizonyos módon működöm (ez volt a Sartre-i szituáció-modell), hanem éppen ellenkezőleg. Foucault szerint a társadalmi térnek és a nyelv által alkotott térnek vannak korántsem stabil és rögzített, hanem meghatározott szabályszerűségek alapján elmozduló helyei, amelyek bizonyos funkciókat tételeznek föl. Ezek a funkciók igénylik a számukra megfelelő szubjektivitásformát. Tehát tulajdonképpen annyiféle szubjektum vagyok, ahány funkcióban képes vagyok fellépni.
Mint a szerepelméletben, itt látható a strukturalizmus és a funkcionalizmus összefüggése.
Csakhogy Foucault-nál sincs többé olyan központi mag, amelyre a különböző szubjektum-funkcionálási formák visszavezethetők lennének. Nem csupán nem kereste ezeket, hanem ettől a központosító modelltől kívánt eltávolodni. (Hiszen az evolucionista történelemfelfogást is azért támadta, mert a "történelem értelmének" a kísértetét látta meg benne, ami nem egyéb, mint ennek a középpont-keresésnek az egyik vetülete.) A szavak és a dolgok hírhedt provokatív befejezése már előlegzi ezt a fejlődést. Foucault azt írta akkor, hogy az Ember fogalma egy újkeletű kitaláció, amely el fog tűnni, mint a tengerpart homokjába rajzolt arc; elmossa majd az idő, s az Ember fogalmára ugyanúgy nem lesz szükség, ugyanúgy elhal majd, mint Nietzschénél Isten. Érthető, hogy Isten halála után egy darabig még szükségünk volt pótistenre, ezt jelöltük a nagybetűs Emberrel vagy az Emberiséggel (ez utóbbit is egyfajta normatív szubjektumként képzeltük el). Most már azonban kilábalóban vagyunk az Ember korszakából, írta a hatvanas évek közepén.
Mint már utaltam rá, ez a provokatív poszt-nietzscheánus gesztus, amely megfelelni látszott a strukturalizmus bizonyos implikációinak, nagy vitát kavart nemcsak a francia szellemi életben, hanem az egész világon. Ebbe Sartre is belekapcsolódott egy nyilatkozat erejéig. Butaságokat mondott Foucault-ról, valószínűleg nem is olvasta A szavak és a dolgok at, de mondott valami nagyon érdekeset is. Mégpedig azt, hogy mit akarnak itt ezek a strukturalisták az ember halálával, ez a klasszikus szubjektumfogalom már réges-régen nem létezik, ez már a múlté. A lényeg nem az, hogy a struktúrák mit csinálnak az emberből, hanem az a fontos, hogy az ember mit csinál abból, amit a struktúrák csináltak belőle. Ebből kiviláglik, hogy nagyon is jól értette, mire megy ki a játék az "Ember halála" koncepcióban, s ezzel egy bizonyos mértékig egyet is értett. De meg akarta tartani a szubjektum felelősségét; neki továbbra is az elköteleződés volt a fontos, az állásfoglalás, a választás, a cselekvés, és ennek a lehetőségét féltette a "strukturalizmus" hatásától. Elutasító magatartása tehát részben félreértésen alapult.
Ez aztán Foucault-nál visszajött, mert ő is elköteleződő ember volt, csak nem gondolta azt, hogy valami nagy igazság, meg nagy eszmék, meg az emberiség nevében lép fel, hanem a konkrét szituációkban foglalt nagyon militánsan állást.
Érdekes, hogy a szubjektumnak ez a fajta tagadása egyáltalán nem tette lehetetlenné a konkrét politikai állásfoglalást, mert Foucault, ahogy mondtad, fantasztikus aktivitással politizált; a hetvenes években már együtt jártak Sartre-ral a különféle tüntetésekre, rengeteg fotó készült róluk, amint szónokolnak a tömegnek az utcán. Nem így szokás ezt megfogalmazni, de én mégis úgy vélem, hogy a marxizmus és a sartre-izmus még a hetvenes években is egyfajta felettes énként működött azoknál a gondolkodóknál, akik egyébként nem osztották a domináns marxizáló koncepciók egyikét sem. Az elköteleződéstől, mint a morális létezés alapjától nem tudtak szabadulni. Egyikük sem tudott tőle szabadulni, és tulajdonképpen ezért van egyfajta pótcselekvés jellege annak, amit ebben az időszakban a politikában csináltak. Mindenáron bizonyítani akarták, hogy képesek állást foglalni, különbséget tenni a jó és a rossz között. Kicsit túl sok mindenben is foglaltak állást. Foucault-nak elképesztő politikai nyilatkozatai vannak ezekben az években.
Az irodalomelméleti konzekvenciák
Hogy ez a szubverzív attitűd, ez a szembenállás a fennállóval mindig ilyen baloldali dolgokra fordítódik le, az egy dolog, de ami igazán érdekes, az ezeknek a szellemi irányoknak az elméleti egymáshoz kapcsolódása. A szubjektum halála, aztán a strukturalizmus, és aztán hogy jön vissza a szubjektum, ennek nyilván irodalomelméletileg is fontos következményei voltak. Ezt még érdemes lenne megnézni akár Barthes-nál, akár másoknál, hogy a szöveg hogyan váltja föl a szerzőt, hogy a szubjektummal való szembenállásnál a szöveg az, ami hangsúlyossá válik, és aztán ott is visszatér-e megint a szubjektum.
Ugyanezt a folyamatot láthatjuk nála. Hiszen Foucault-nak az "Ember halála" kapcsán folytatott küzdelme, és a "Szerző halálát" tematizáló küzdelem, amelyet mindkettejük, de főleg Barthes nevéhez lehet kötni, nagyjából egyidőben folyt, 1968 körül. 1968-as Barthes-nak A szerző halála című cikke, 1969-ben írja Foucault A tudás archeológiájá t, amelyben megpróbál válaszolni azokra a kritikákra, melyek A szavak és a dolgok kapcsán érték. Ebből az időből származik a Mi a szerző? című Foucault-írás. Nagyjából azt fogalmazza meg itt, hogy persze senki sem akarja tagadni, mondjuk, Shakespeare mint egyén valamikori létezését, no meg azt, hogy a tehetsége meghatározó lehetett a művei létrehozásában. Ezt soha nem akarta tagadni senki, hanem egyszerűen arról van szó, hogy a szerzőség is funkció, tehát nem Shakespeare-ből, a feltételezett szerző-egyénből kell a művet megérteni, hanem azt, amit Shakespeare-nek nevezünk, kell a művekből, a szövegekből kiindulva megalkotni - amennyiben szükségünk van rá.
Shakespeare esetében nem is nagyon van más lehetőség.
Ez a lényeg, ezt követi Barthes-nál A műtől a szöveg felé című alapvető tanulmány, amelyre a mai napig mindenki hivatkozik, ami nem csoda, mert ez az írás irányadó lett az irodalomelmélet és az irodalomszemlélet számára. A mű az egy korszakhoz kapcsolódó fogalom, mondja, akár a szerző tradicionális felfogása; a mű voltaképpen a szerző imaginárius "faroknyúlványa", ellentétben a szöveggel, amellyel kapcsolatban a szerző kérdése nem így vetődik fel. Nem azt keressük, hogy honnan ered a szöveg, hanem belépünk a szöveg játékterébe, részt veszünk a szöveg belső mozgásában, mi magunk is alakítjuk, alkotótársakká válunk. Tehát egy olyan szövegeszmény lebegett a szeme előtt, amely értelmetlenné teszi azt a kérdést, hogy ki a fontosabb, a szerző vagy az olvasó. Erre természetesen bizonyos tíipusú szövegek alkalmasak csupán. Hát ez polarizálta azt a vitát, amely a mai napig is tart: melyik a lényegesebb a szerző, a mű vagy a befogadó? Mire megyünk azzal, ha nem választjuk el ezeket a fogalmakat? Valóban a textualitás felé fejlődik az irodalom?
Barthes-nál mindezzel szoros összefüggésben vetődik fel az a szubjektum-probléma, amellyel az érintett szerzők mindegyike küszködött, és jóformán mindegyikük összekapcsolta ezt a politikai állásfoglalás kérdésével. Először is mindegyikük baloldali. Lyotard-t ugyan nem emlegettük eddig, de róla is tudható, hogy a Socialisme ou barbarie -körből jött, ahonnan Castoriadis és mások. Vagy említhetjük Deleuze-t, nagyon erősen baloldali indíttatású gondolkodó ő is. A szubjektummal kapcsolatos dilemmáik nem vezethetnek el odáig, hogy bárki is azt tételezhesse föl, hogy nem képesek állást foglalni konkrét kérdésekben, de filozófiai síkon folyamatosan vívódnak a szubjektum kérdésével. Barthes-nál ez úgy fejeződik ki, hogy szemérmesen és házi használatra kialakít egyfajta morált, amit a "preferencia moráljának" nevez. Tulajdonképpen esztétikai alapon álló erkölcsi választás-elméletről van szó. Úgy látja, hogy a politikai választásoknak, döntéseknek nincs nagy jelentőségük. Nem tudjuk visszevezetni egy abszolút biztos alapra a politikai választásainkat és döntéseinket.
Nem olyan ez, mint az ízlésítélet, hogy nem általános érvényű, hanem személyes?
Nagyon erősen személyes. Nos, pontosan tudja, hogy ez milyen zavarokhoz vezet. Sokkal szebb lenne a világ, ha lenne egy biztos alap, amelyikből kiindulva tudnánk elkülöníteni a jót a rossztól. Nem rendelkezünk ilyennel, és mégis választanunk kell. Azt mondja, hogy ha már választunk, akkor testileg-lelkileg egészében legyünk benne ebben a választásban, tényleg a testünkkel együtt, nem véletlen, hogy a test egyre nagyobb szerepet játszik a gondolkodásában (nemcsak az övében). Próbáljuk megóvni a választásunkat attól, hogy ideológiává váljék, egyszerűen személyes példaadásként állítsuk oda választásainkat a többiek elé. Ne mondjuk meg nekik, hogy mit válasszanak, hanem próbálják ők is az egész lényüket igénybe vevő választásokra bírni önmagukat. Ha belegondolunk, lényegében ilyesmi érdekelte Foucault-t is A szexualitás történeté nek utolsó két kötetében. Miképpen lehet az ember, nem a nagybetűs Ember, hanem a szubjektivitáshoz mint funkcióhoz kötött létmódként felfogott ember valóban önnön választásainak szubjektuma. Ezért nyúlt vissza a görögökhöz, meg egy kicsit a keleti filozófiákhoz is. Nem ma is követhető mintákat keresett a görögöknél, hanem a dilemmák, a nagy kérdésfelvetések hasonlósága fogta meg. Azt remélte, hogy amennyiben megismerjük, hogy a görögök miféle szubjektivitás-stratégiákat dolgoztak ki, talán közelebb juthatunk az általunk követhető stratégiáknak legalább a megsejtéséig. A szubjektum "visszajövetele" tehát így vetődött fel nála. De hogy mennyire a szubjektum, a szubjektivitás kérdése körül keringünk a mai napig, azt talán jól illusztrálja egy Derrida-megfogalmazás 1995-ből. Amikor egy levélben nekiszegeztem a kérdést, hogy mi a véleménye ma a szubjektum visszatéréséről, ezt válaszolta: "A szubjektum mindenféleképpen <visszatér> és vissza fog térni; ez maga a visszatérés, és egyik lényegi dimenziója a visszatérés kérdésének általában." Valóban: mi vagy ki tér vissza (a visszatérés kérdésén kívül), amikor "a szubjektum visszatéréséről" beszélünk? Számomra ez a kérdés a francia gondolkodás elmúlt három évtizedének egyik legfontosabb öröksége.
IRODALOM
ANGYALOSI Gergely
A költő hét bordája
Latin betűk, 1996
Roland Barthes, a semleges próféta
Osiris, 1996
BARTHES, Roland
Válogatott tanulmányok
Gondolat, 1971
Mitológiák
Európa, 1984
Beszédtöredékek a szerelemről
Atlantis, 1997
S/Z
Osiris, 1997
A szöveg öröme
Osiris, 1997
"Retorika" in: Az irodalom elméletei,
III.
Jelenkor, 1997
SAUSSURE, Ferdinand de
Általános nyelvészet
Corvina, 1997
Strukturalizmus I-II.
Európa, 1972
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 30. szám (1998. Ősz)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |