A televízió nem igazán kedvez a gondolatok kifejtésének. Meg kell állapítanunk, hogy negatív kapcsolat van a sürgősség és a gondolatiság közt. Ez régi témája a filozófiai diskurzusnak: arról az ellentétről van szó, amelyet Platón mutat ki a ráérő filozófus és az agórá n, a köztéren lévő emberek közt, akiknek mindig sietős. Platón nagyjából azt mondja, hogy a sürgősségben az ember nem tud gondolkozni.
Készen kapott közhelyek és felforgató gondolatok
Tulajdonképpen azt a kérdést kellene feltenni, hogy egyes emberek miért képesek megfelelni az egészen különleges körülményeknek, hogyan sikerül olyan körülmények közt gondolkozniuk, amelyek közt senki sem gondolkozik többé. A válasz, számomra úgy tűnik, az, hogy készen kapott eszmékben gondolkodnak. A készen kapott eszmék azok az eszmék, amelyeket mindenki megkap, közhelyesek, szokványosak, olcsók; megvan viszont az a tulajdonságuk, hogy amikor megkapja őket az ember, már elfogadottak, tehát a befogadás problémáját nem vetik föl. Márpedig legyen szó egy diskurzusról, egy könyvről vagy egy televíziós üzenetről, a kommunikáció legfőbb problémája annak kiderítése, hogy a befogadás feltételei adottak-e; hogy aki hallgat, rendelkezik-e annak a dekódolásához szükséges kóddal, amit éppen mondandó vagyok? Amikor kibocsátunk egy ilyen készen kapott eszmét, a dolog már el is van intézve, a probléma meg van oldva. A kommunikáció azonnali, mert bizonyos értelemben nem létezik. Vagy csak látszólagos. A közhelyek cseréje olyan kommunikáció, amelynek a kommunikáció tényén kívül nincs más tartalma. A közhelyeknek, amelyek óriási szerepet játszanak a hétköznapi beszélgetéseinkben, megvan az az erényük, hogy mindenki képes befogadni őket, méghozzá azonnal: banalitásuknál fogva közösek mind a kibocsátó, mind a befogadó számára. Ezzel ellentétben a gondolat, per definitionem , felforgató: szükségképpen azzal kezdődik, hogy szétszedi a készen kapott eszméket, hogy aztán bebizonyítsa róluk, hogy azok. Amikor Descartes bizonyításról beszél, hosszú okoskodási láncról beszél. Ez időigényes, hiszen a "tehát"-okkal, a "következésképpen"-ekkel, az "azaz"-okkal, a "minthogy ezen azt értjük, hogy..."-okkal egy sor összefüggő tételt kell kifejteni. Márpedig ennek a gondolkodó gondolkodásnak a kifejtése lényege szerint időhöz kötött.
Ha a televízió bizonyos számú fast-thinker t, gyorsgondolkodót részesít előnyben, akik a kulturális fast-food ot, az előemésztett, előgondolt kulturális táplálékot kínálják fel, ez nemcsak azért van (és ez is részét képezi a sürgősséggel szembeni kiszolgáltatottságnak), mert van egy címlistájuk, egyébként mindig ugyanaz (Oroszországról X úr vagy asszony, Németországról Y úr); hanem mert a beszédkényszeres emberek felmentik őket az alól, hogy megkeressék, kik azok, akiknek valóban lenne mondandójuk -- ezek többnyire fiatal, sokszor még ismeretlen, saját kutatásuk iránt elkötelezett emberek, akik kevéssé hajlamosak a médiába szaladgálásra; őket kéne a televíziósoknak megkeresniük, de közben ott vannak a kezük ügyében a média törzsvendégei, állandóan rendelkezésre állva és készen arra, hogy kitoljanak magukból egy előadást vagy hogy interjút adjanak. És ráadásul az is tény, hogy különleges típusú gondolkodónak kell lennie annak, aki képes olyan feltételek közt gondolkozni, ahol senki sem gondolkozik többé.
Az igazi ál- vagy álságosan igazi viták
Térjünk át a vitákra... E tekintetben gyors leszek, mert úgy vélem, itt könnyebb a bizonyítás: itt vannak először is a valóban álviták, amelyeket rögtön ilyenként ismer fel az ember. Ha Alain Mincet és Attalit, Ferryt és Finkielkrautot, Julliard-t és Imbert-t látják a televízióban... ők haverok. Az állandó meghívottak világa tulajdonképpen az egymást-ismerők zárt világa, amely az állandó önmegerősítés logikája szerint működik. Természetesen ezek az emberek vitáznak, de annyira közös megegyezéses alapon... Vajon a közönség tisztában van-e ezzel a cinkossággal? Nem biztos.
Vannak látszólag igazi viták is, hamisan igaziak. Gyorsan elemeznék egyet, azt, amelyet Cavada szervezett a novemberi sztrájk idején, s azért ezt, mert a demokratikus vita minden látszatával rendelkezett. Márpedig ha valaki megnézi, mi történt ebben a vitában (úgy fogok eljárni, hogy a nyilvánvalótól haladok a leginkább rejtett felé), egy sor cenzurális műveletet lát.
Első szint: a vitavezető szerepe. Ami mindig feltűnik a nézőnek. Látják, hogy a műsorvezető a közbeszólásaival kényszerhelyzetbe hozza a partnereit. ő diktálja a témát, ő diktálja a problematikát (amely gyakran annyira abszurd, mint a Durand-féle vitában is -- "meg kell-e égetni az elitet?" --, hogy a válaszok is csak abszurdak lehetnek). ő kényszeríti ki a játékszabályok betartását. Változatos geometriájú játékszabályokat, amelyek nem ugyanazok, ha egy szakszervezetisről vagy ha az akadémikus Peyreffite úrról van szó. ő adja meg a szót, ő adja meg a beszélő fontosságára utaló jelzéseket. Egyes szociológusok megpróbálták kibontani a verbális kommunikáció nem-verbális implicit tartalmait: ugyanannyit mondunk el a tekintetekkel, a csendekkel, a gesztusokkal, a mimikával, a szemünk mozgásával, mint magukkal a szavakkal. És a hangsúllyal és egyéb dolgokkal is. Sokkal több mindent bocsátunk tehát ki magunkból, mint amennyit ellenőrizni tudnánk (ez igazán nyugtalansággal tölthetné el Narcissus tükrének fanatikus híveit). A kifejezésnek olyan sok szintje van, ha csak a szó szoros értelemben vett beszédet nézzük is -- ha kontrolláljuk a fonológiai szintet, nem kontrolláljuk a szintaktikus szintet, és így tovább --, hogy senki, még a legerősebb önuralommal rendelkező ember sem uralhat mindent, hacsak nem szerepet játszik, vagy nem bükkfanyelven beszél. A vitavezető maga is öntudatlan nyelven szól közbe, azzal, ahogyan egy kérdést feltesz, a hangsúlyával: egyesekhez így szól nyers hangon "Szíveskedjék felelni, még nem válaszolt a kérdésemre!" vagy "Várom a válaszát. Csak nem itt is a sztrájkot folytatja?". Egy másik, igen jellemző példa: a köszönetnyilvánítás különböző módjai. A "köszönöm" jelentheti azt is, hogy: "Köszönöm, hálás vagyok önnek, örömmel vettem a szavait". Van azonban egy másik módja is a köszönetnyilvánításnak, ami fölér egy elbocsátással. Ilyenkor a "köszönöm" azt jelenti: "Jól van, itt a vége. Térjünk át a következőre". Mindez az igen parányi, apró hangsúlyokban jelenik meg, de a beszélgetőpartner kénytelen eltűrni, lenyelni a nyilvánvaló és a rejtett jelentést is; lenyeli mindkettőt, és ezzel elveszítheti az eszközeit.
A vitavezető osztja ki a megszólalási időt is, ő osztja ki a megszólalás hangsúlyait is, amely lehet tiszteletteljes vagy lenéző, figyelmes vagy türelmetlen. Van például az igenlésnek egy módja, amely sürgető, a türelmetlenséget vagy az érdektelenséget érezteti a beszélgetőpartnerrel... (Azokban a beszélgetésekben, amelyeket mi folytattunk, pontosan tudtuk, mennyire fontos, hogy az egyetértés, az érdeklődés jeleit sugározzuk az emberek felé, különben elbátortalanodnak, és lassacskán elfogy a szavuk: egészen kis dolgokat várnak, egy "igen-igen"-t, egy bólintást, kis értő jeleket, ahogy mondani szokták.) Ezekkel az alig észrevehető jelekkel manipulál a vitavezető, inkább öntudatlanul, mint tudatosan. Például a kulturális nagyságok iránti tisztelet egy olyan autodidaktánál, akit csak megérintett a kultúra, oda vezet, hogy csodálni fogja az álnagyságokat, az akadémikusokat, a tiszteletet keltő címekkel ellátott embereket. A vitavezető másik stratégiája: manipulál a sürgősséggel, arra használja az időt, a hiányát, az órát, hogy félbeszakítson, sürgessen, beléfojtsa a szót a másikba. És mindezt arra hivatkozva teszi, mint minden műsorvezető, hogy ő a nyilvánosság képviselője: "Félbeszakítom önt, nem értem, mit akar mondani". Amivel nem azt akarja érzékeltetni, hogy ő hülye, hanem azt, hogy az átlagnéző, aki per definitionem hülye, nem fogja érteni a dolgot. És a "gyengeelméjűek" szóvivőjének szerepében félbeszakít egy értelmes beszédet.
A végeredmény mindent összevetve az, hogy egy kétórás műsorban a CGT, a szakszervezet képviselője pontosan öt percet kapott, mindent beleértve és számbavéve, ide sorolva a megszólalási kísérleteket is (noha mindenki tudja, hogy ha a CGT nem lenne, nem lett volna sztrájk sem, következésképp műsor sem stb.). Miközben látszólag, és ezért olyan fontos ez a Cavada-műsor, a fomális egyenlőségnek minden külső jegyét tiszteletben tartották.
Ami a demokrácia szempontjából egy igen fontos problémát vet fel: nyilvánvaló, hogy egy stúdióbeszélgetésnek nem minden résztvevője egyenlő. Vannak, akik a stúdiószereplésben profik, vannak, akik a beszédben is és a stúdiószereplésben is profik, és szemben velük ülnek az amatőrök. Ez hihetetlenül nagy egyenlőtlenség. És hogy egy icipicit helyreálljon az egyenlőség, a műsorvezetőnek kellene egyenlőtlennek lennie, azaz a relatíve legeszköztelenebb felet segítenie, ahogy azt mi tettük abban a kutatómunkában, amelyből a La Misčre du monde született. Ha az ember azt akarja, hogy valakinek, aki nem profi a beszédben, sikerüljön valamit elmondania (és ilyenkor gyakran olyan fantasztikus dolgokat mesél el, amit azok az emberek, akik naphosszat beszélnek, még elgondolni se tudnak, nemhogy elmondani), meg kell dolgozni érte: segítséget kell nyújtani a beszédhez. Hogy megemeljem az eddigieket, azt mondanám, hogy ez maga a szókratészi küldetés, teljes szépségében. Arról van ugyanis szó, hogy a rendelkezésére kell állnunk valakinek, akinek a szava fontos számunkra, szeretnénk tudni, mit tud mondani, mit gondol, tehát segítünk neki megszülni a gondolatait. Márpedig ez messze nem az, amit a műsorvezetők csinálnak. Nemcsak hogy nem segítik a kedvezőtlen helyzetben levőket, hanem, ha szabad így fogalmazni, még mélyebben nyomják bele őket ebbe a helyzetbe. Harminchatféleképpen: azzal hogy nem a megfelelő pillanatban adják meg nekik a szót, akkor adják meg a szót, amikor már nem is várják, ráadásul közben még türelmetlenségüket is kinyilvánítják velük szemben stb.
De még mindig csak a jelenségszinten vagyunk. Rá kell térnünk a második szintre: a stúdióbeszélgetés összetételére. Ami meghatározó. Olyan láthatatlan munka, amelynek a végeredménye maga a beszélgetés. Ehhez egész sor előmunkát kell elvégezni, például a meghívásokkal: vannak emberek, akiknél fel sem merül, hogy meghívják őket; másokat meghívnak, ám ők visszautasítják a meghívást. A stúdióbeszélgetés végül összeáll, ám az észrevehető elfedi az észrevehetetlent: nem látjuk, egy művileg elrendezett észlelésben, a konstrukció szociális szerkezetét. Nem mondhatjuk tehát magunkban azt: "nicsak, nincs köztük olyan, aki innen és innen jött volna". Ennek a manipulációs munkának jó példája (egy az ezer közül) a Cercle de minuit két egymást követő adása, ugyancsak a sztrájk idején, az értelmiségről és a sztrájkokról. Nagyjából két tábor volt az értelmiségieken belül. Az egyik adásban azok az értelmiségiek, akik kedvezőtlenül ítélték meg a sztrájkot, jobboldalinak tűntek. A másodikban megváltoztatták a résztvevők összetételét: behívtak még erősebben jobboldali szereplőket, és kihagyták azokat, akik kedvezően vélekedtek a sztrájkról. Ami azt eredményezte, hogy azok, akik az első adásban jobboldalinak látszottak, most baloldalinak tűntek. Jobb és bal mindig relatív, per definitionem . És ebben az esetben a résztvevők összetételének a megváltoztatása megváltoztatta a műsor üzenetét is.
A beszélgetés összetétele fontos, hiszen annak kell megadnia a demokratikus egyensúly képét. Tüntetnek az egyenlőséggel, és a műsorvezető a bíró szerepébe képzeli magát. Cavada műsorában kétfajta ember volt: elkötelezett emberek, a főszereplők, a sztrájkolók; és voltak mások, akik szintén főszereplők voltak, ám a megfigyelő szerepében ültek ott. Voltak, akik azért ültek ott, hogy magyarázkodjanak ("miért csinálják ezt, miért hozzák lehetetlen helyzetbe a fogyasztókat?"), és voltak, akik azért ültek ott, hogy megmagyarázzanak , hogy meta-diskurzusokat tartsanak.
Egy másik láthatatlan, ennek ellenére teljes mértékig meghatározó tényező: a kijelölt résztvevőkkel az előkészítő megbeszéléseken kidolgozott terv, amely kész, többé-kevésbé merev forgatókönyv formáját is öltheti, ahol a szereplőknek ebbe kell belesimulniuk. Ebben az előzetesen megállapított forgatókönyvben gyakorlatilag nincs helye az improvizációnak, a szabad, spontán beszédnek, mert az túl kockázatos, sőt veszélyes a vitavezető és műsora számára.
Másik láthatatlan tulajdonsága ennek a térnek a nyelvi játék logikája maga. A majdani játéknak vannak hallgatólagos szabályai, hiszen minden társadalmi helyzetnek, ahol beszéd zajlik, van struktúrája: egyes dolgok kimondhatók benne, mások nem. Ennek a nyelvi játéknak az első hallgatólagos előfeltevése: a demokratikus vitát a szabadfogású birkózás mintájára kell elgondolni; kell hogy legyenek benne összecsapások, legyen benne jó szereplő és durva szereplő... Ugyanakkor nem megengedett minden fogás. A fogásoknak a formális, a tudós nyelv szabályait kell követniük. Másik sajátossága ennek a térnek: a hivatásosok cinkossága, amire az imént utaltam. Akiket én fast-thinker eknek hívok, az eldobható gondolat specialistáinak, azokat nevezi a szakma "jó alanyoknak". ők azok, akiket nyugodtan meg lehet hívni, tudható, hogy jó összetételt biztosítanak majd, nem okoznak nehézségeket, nem csinálnak jeleneteket, meg aztán rengeteget képesek beszélni, minden probléma nélkül. Van egy ilyen kör, a jó alanyok köre, akik olyanok, mint hal a vízben, és aztán vannak mások, akik olyanok, mint a szárazra vetett hal.
Végül itt van az utolsó láthatatlan dolog, a műsorvezetők nemtörődömsége. Igen gyakran megtörtént velem, még olyan újságíróknál is, akik nagy hajlandóságot mutatnak irányomban, hogy minden válaszomat kénytelen voltam a kérdés megkérdőjelezésével kezdeni. Az újságírók a szemüvegükkel, a gondolkodási kategóriáikkal olyan kérdéseket tesznek fel, amelyeknek semmihez sincs semmi közük. Például az úgynevezett lakótelepi problémákkal kapcsolatban minden létező agyrém ott van a fejükben, úgyhogy mielőtt az ember megkezdi a válaszát, udvariasan azt kell mondania: "az ön kérdése kétségkívül érdekes, de úgy vélem, van ennél lényegesebb kérdés is...". Ha az ember legalább némileg nem készül fel, olyan kérdésekre fog válaszolni, amelyeknek fel sem volna szabad vetődniük.
Tücskök és hangyák, kutyák és farkasok
A televízió igen kevéssé autonóm kommunikációs eszköz, amelyre egész sor kényszer nehezedik. A kényszerek az újságírók közti társadalmi viszonyokból származnak, és ezek az ádáz, az abszurditásig kegyetlen konkurenciaharc viszonyai , ugyanakkor cinkossági viszonyok is, az objektív bűnrészesség viszonyai, amelyek a szimbolikus produkciós mezőben elfoglalt helyükből fakadó közös érdekeken alapulnak és azon a tényen, hogy közösek a kognitív struktúráik és a társadalmi származásukhoz, képzettségükhöz (vagy képzetlenségükhöz) kötött észlelési és ítélkezési kategóriáik. Amiből az következik, hogy ez a látszólag korlátlan kommunikációs eszköz, a televízió, nagyon is korlátozva van. Amikor a hatvanas években megjelent a televízió, bizonyos "szociológusok" (sok-sok idézőjellel) siettek kijelenteni, hogy a televízió mint tömegkommunikációs eszköz el fog "tömegesedni". A televízióról úgy tartották, hogy apránként nivellálni, homogenizálni fogja a tévénézőket. Ami tulajdonképpen az ellenállás kapacitásainak az alábecsülése volt. De főként annak a kapacitásnak az alábecsülése, amellyel a televízió rendelkezik saját műsorkészítőinek, tágabb értelemben egyéb újságíróknak és a kulturális termelők összességének az átformálásához (azon ellenállhatatlan vonzerő révén, amelyet közülük nem egyre gyakorolt). A legfontosabb jelenség, amelyet elég nehéz volt előrelátni, a televízió hatalmának rendkívüli mértékű kiterjedése a kulturális termelés összességére, beleértve a tudományos vagy a művészeti tevékenységet is. Mára a televízió a végletekig, a végső határokig vitte azt az ellentmondást, amely ott kísért a kulturális termelés minden területén. Arról az ellentmondásról beszélek, amelynek egyik pólusát azok a gazdasági és társadalmi feltételek jelentik, amelyekbe be kell helyezkedni ahhoz, hogy bizonyos típusú műveket létrehozhasson az ember (a matematika példájára hivatkoznék itt, mert az a legnyilvánvalóbb, de ez az avantgárd költészetre, a filozófiára, a szociológiára stb. is igaz), olyan műveket, amelyeket "tisztának" hívnak,(noha a szó meglehetősen nevetséges) de mondjuk inkább úgy, hogy amelyek függetlenek a kereskedelmi stb. kényszerektől; a másik pólust pedig az ilyen körülmények közt létrejövő termékek közvetítésének társadalmi feltételei jelentik. Ellentmondás van tehát azon feltételek között, amelyek közé kerülni kell, hogy avantgárd matematikát, avantgárd költészetet stb. alkosson az ember, és azon feltételek közt, amelyek közé kerülni kell, hogy ezeket a dolgokat mindenkihez eljuttathassuk. A televízió a végsőkig kiélezi ezt az ellentmondást, hiszen a nézettségi statisztikák révén minden más kulturális termék világánál jobban nehezedik rá a kereskedelem nyomása.
Ugyanígy, ebben a mikrokozmoszban, amely az újságírás világa, igen erősek a feszültségek azok közt, akik az autonómia értékeit, a kereskedelemmel, a parancsnoklással, a főnökökkel stb. szembeni szabadságot védik, és azok közt, akik alávetik magukat a szükségszerűségeknek, és cserébe meg is fizetik őket ezért... Ezek a feszültségek nemigen válnak nyílttá, legalábbis nem a képernyőkön, mert a feltételek nem igazán kedvezőek hozzá: gondolok például arra a szembenállásra, amely a nagy vagyonokkal rendelkező nagy sztárok és az információ és a riportkészítés láthatatlan, szakmányban dolgozó munkásai közt létezik; előbbiek rendkívül ismertek és rendkívüli mértékben honorálják is őket, de rendkívüli mértékben alávetettek is, utóbbiak pedig egyre kritikusabbak, hiszen a foglalkoztatási piac logikájának megfelelően egyre jobban képzettek, miközben egyre közönségesebb, egyre jelentéktelenebb dolgokra alkalmazzák őket. Ma a mikrofonok, a kamerák mögött összehasonlíthatatlanul képzettebb emberek állnak, mint amilyenek a hatvanas évekbeli megfelelőik voltak; más szóval egyre nő az a feszültség, amely a szakmai kívánalmak és azon igények közt van, amelyeket emberek az újságíróiskolákban vagy az egyetemeken szereznek meg -- noha van előzetes alkalmazkodás is, amelyet a karrierre törő emberek idejekorán elvégeznek magukban... Egy újságíró mondta a minap, hogy a negyvenesek krízise (negyvenéves korban jön rá az ember, hogy a szakma egyáltalán nem az, aminek korábban hitte) immár a harmincasok krízisévé lett. Az emberek egyre korábban ismerik fel a szakma rettenetes szükségleteit, elsősorban a nézettségi statisztikákból fakadó kényszereket. Az újságírás azon szakmák egyike, ahol mind több nyugtalan, kielégületlen, lázadó vagy cinikusan beletörődő embert találni, ahol mind gyakrabban fejeződik ki (természetesen az alávetettek oldalán) a düh, az undor vagy a csüggedés egy olyan munka valóságos viszonyai láttán, amelyet továbbra is "nem olyan, mint a többi"-nek élnek meg és kiáltanak ki. De messze állnak attól a helyzettől, ahol ezek a bosszúságok vagy elutasítások valódi egyéni, és főként közösségi ellenállás formáját ölthetnék.
Platón mondta, hogy valamennyien az istenség bábjai vagyunk. A televízió olyan világ, ahol az embernek az a benyomása, hogy a közszereplők, miközben a fontosság, a szabadság, az autonómia látszatával, sőt olykor még a rendkívüliség aurájával is rendelkeznek (elég csak elolvasni a tévé-újságokat), egy olyan szükségszerűség bábjai, amelyet komolyan meg kell vizsgálnunk, egy olyan struktúráé, amelyet sürgősen fel kell fejtenünk és napvilágra kell hoznunk.
MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 30. szám (1998. Ősz)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |