A totalitarizmus fogalma nem általánosan elfogadott. Ezt a terminust a modern önkényuralmak együttes jelölésére vezették be, hogy belefoglalják mindkét nagy válfaját, a fasizmust és a kommunizmust. Hogyan jellemezzük a totalitárius politikai rendszer ideáltípusát? Azt hiszem, szét kell választanunk az elemzés három szintjét. A fogalmat használók szellemében a totalitarizmus bizonyos filozófiai előfeltevéseken nyugvó rendszer, államszerkezete az egyesülésre irányul (ez itt a "totalitárius" szó értelme), és céljait elérendő különleges eszközt használ, amit "terrornak" hívnak. Az alap, a szerkezet és az eszköz nem keveredik össze egymással. A két utóbbi szint leírása valóban nemigen vitatott, elegendő röviden felidézni.
A totalitárius rendszer szerkezetét az egyesülési tendencia irányítja. Sokféle formát ölthet. A leglátványosabb talán az egyetlen párt alapítása (esetleg a csupán címke alapján megkülönböztethető csonka pártokkal). Ám ez csupán az első lépés; ráadásul a párt magával az állammal folytat növekvő szimbiózist, vagy azokkal az elemeivel, amelyek a fizikai erőszakot tartják birtokukban, a politikai rendőrséggel, a hadsereggel: az erőket inkább egyesítik, mint megosztják. A hatalom az összes területet, a köz- és magánszférát is érinti, és minden szinten beavatkozik, a legkézzelfoghatóbbtól a legelvontabbig; az állami ideológia támogatja ebben, amely bármely esetben a magyarázat és értékelés kulcsa, benne testesül meg a társadalom végcélja (most tehát az állam, és nem az emberiség a döntő mozzanat). Emiatt a totalitárius hatalom ellenséges a hagyományos vallásokkal (ebben szemben áll a konzervativizmussal), hacsak el nem fogadja hűbéresének. Az egyesítésre való ugyanilyen tendencia fejeződik ki abban a monopóliumban, amit az állam az elnyomó erők, a kommunikációs eszközök (sajtó, rádió, stb.) területén gyakorol; az egyének magántulajdona az egyesítés egyik akadálya, ebből adódik, hogy a tulajdont a kommunista rendszerekben nem ismerik el. Bár a fasiszta rendszerekre ez nem jellemző, a kisajátítás mégis könnyen megoldható, mivel a törvényeknek már nincs önálló érvényességük. Az egyesítés feltételezi a társadalmi hierarchiát, mert a tömegeket alávetik a párttagoknak, azokat a nomenklatúra tagjainak, őket pedig egy kis irányító csoportnak, melynek csúcsán a legfőbb vezér uralkodik.
Ennek a határtalan egyesítési mozgalomnak óriási következménye, hogy mindenkit elpusztítandó, megsemmisítendő ellenségnek tekintenek, aki kicsúszik belőle. A totalitárius rendszerekben nincs helye a semleges pozícióknak; itt mindenki, aki langyos, ellenfél, és minden ellenfél ellenség. A háborús elveket kiterjesztik a polgári életre; a belső ellenség éppúgy halált érdemel, mint a külső. Ebben az értelemben a totalitarizmus még az univerzalizmussal szemben is ellenséges, mert az vele ellentétben a békét támogatja. A fasizmusról jól tudjuk, hogy a nemzeti mozgalmakból kinőve nyíltan hirdeti partikularizmusát: a kommunizmus esetében nem ilyen világos a helyzet, mert nemzetek fölötti eszmékre hivatkozik. Mégis nyilvánvaló benne a partikularizmus, nemcsak azért, mert az univerzalista retorika rendszerint csupán a helyi sovinizmus álarca, "nagyorosz" vagy "nagykínai", de azért is, mert a teljes emberiségre határozottan nem vonatkozik az ideál. A felosztás egyszerűen nem területi, nem horizontális többé, hanem ugyanazon társadalmi rétegek között vertikális. Ami egyeseknél nemzeti vagy faji háborúként jelenik meg, másoknál osztályharcként bukkan fel.
Céljainak elérésére a totalitárius rendszer eszköze a terror. A terroron a tömeggyilkosságokat, a kínzást és a fizikai erőszakkal való fenyegetést értjük; ehhez járul még egy különleges és különösen könnyen kezelhető intézmény, a koncentrációs tábor: ezzel minden totalitárius ország rendelkezik. A táborokban az élet a szabadságtól való megfosztás és egyben kínzás, ezek a büntető gyarmatok: a foglyok sohasem lehetnek biztosak a szabadulásban. Az ország többi részén az állandó és mindenütt jelenvaló megfigyelésnek köszönhetően a terror más formái uralkodnak, bármilyen ellenszegülést, sőt a forgalomban levő normákhoz viszonyított legegyszerűbb eltérést is bárki feljelentheti, és elkövetőjét deportálással, munkája vagy lakása elvesztésével büntetik, vagy elveszik akár tőle, akár gyermekeitől az egyetemre való beiratkozási jogot, a külföldre utazás jogát és így tovább: a lehetséges megtorlások száma végtelen.
Most áttérek a totalitarizmus filozófiai alapjaira. Már említettem, hogy ebben nincs egyetértés, és az elsődleges forráskutatás a legmeglepőbb irányokba ment el: a nácizmust Luthertől és Kanttól, a kommunizmust Descartes-tól és Rousseau-tól akarták eredeztetni. Ezek abszurd következtetések, de leleplezik a valódi nehézségeket, amikor a totalitárius ideológia magvát kell azonosítani. Mert ez az ideológia kettős összetételű, egyidejűleg foglal el első látásra kibékíthetetlen pozíciókat.
Determinizmus és aktivizmus
Az első kétértelműség a szükségszerűség és az akarat alapvető filozófiai antinómiájára vonatkozik: a totalitáriusok mindkettőre hivatkoznak. Egyfelől az ő optikájukban a világ folyása szigorúan részben történelmi és társadalmi, részben biológiai oksági összefüggésnek engedelmeskedik; minden determinált, ami történik, és a tudomány megismerheti e meghatározottság törvényeit. Másfelől viszont a totalitárius rendszerek voluntaristák: eszményi jövőt ígérnek mindenkinek, és az elérésükre tett minden szükséges erőfeszítést örömmel üdvözölnek. Készek a múltból tabula rasát csinálni, hogy jobb világot építsenek, sőt, új embert kovácsoljanak. Tehát nemcsak hogy nem keseregnek a végzeten, hanem szívesebben választják az erőszakos és gyors módszereket, mint a reformerek és az átnevelők lassú és bizonytalan beavatkozásait; a totalitarizmus dicsőíti a forradalmat. A determinizmus és voluntarizmus közti lehetséges ellentmondást egy követeléssel kerülik el, tudniillik, hogy tudományos alapokon vezessék a politikát: azok vezessék, akik ismerik a világot, ezáltal azok, akik szembeszállnak a mozgalommal, nemcsak a jó, hanem az igazság ellen is vétenek. Ilyen tekintetben a totalitarizmus filozófiailag a szcientizmussal rokon, nem pedig a "felvilágosodással", ahogy néha meggondolatlanul állítják, sőt, egyszerűen a "modernséggel". Ez az egyetlen szcientizmus, amely valóban megvédi meggyőződését, mely szerint az értékeket a tényekből lehet levonni, a tudásnak kell megalapoznia az akaratot, a cselekedetek meghatározottsága igazolja a hatalom abszolút megragadását.
A második nagy kétértelműség a modernségre vonatkozik: a totalitarizmusról egyszerre állíthatjuk, hogy anti-modern és rendkívül modern (ami már egyfelől a fatalizmust, másfelől az aktivizmust illusztrálja). Annyiban anti-modern, hogy a hagyományos társadalmakhoz hasonlóan a csoportérdeket előnyben részesíti, ami az egyén részére hátrányos, inkább társadalmi értékeket, mint egyéni értékeket; mondhatni inkább az értékeket, mint az érdekeket. Még ha egyenlőségi retorikát használ is, a totalitárius társadalom valójában hierarchikus, mint a hagyományos társadalmak. És egyúttal ez a társadalom mégis olyan választásokat támogat, amelyeket általában modernnek ítélünk: az iparosítást, a globalizációt, a technikai újításokat. Lenin szemében a villamosítás a kommunizmus lényegi alkotórésze, ugyanolyan jogcímen, mint a szovjethatalom. Minden úgy történik, mintha - szemben a hagyományos társadalommal - az emberek közötti viszonyok helyére a dolgokhoz való viszonyok lépnének. Ez a két ellentmondó választás mégis közös vonást mutat, amely megkönnyíti együttélésüket: egyik sem ért egyet azzal, hogy az egyéni emberi lény igenlése lenne cselekedeteink végső célja; itt a céloknak egyének fölöttinek kell lenniük (a nép, a proletariátus, a Párt) vagy az egyén alatt maradnak (technika). Valószínűleg ebben rejlik e rendszerek történetileg legfontosabb vonása: a huszadik század elejétől szemben állnak az individualizmus fejlődésével, kiaknázzák az összes ebből fakadó frusztrációt.
Végül a harmadik fontos kétértelműség az ideológia helyére vonatkozik a rendszerekben. A totalitarizmus elméleti szakemberei ebben megoszlanak. A legkorábbiak, mint például Raymond Aron, ideokráciaként értelmezik, olyan államként, ahol nemcsak a hatalom találja meg legitimitását az ideológiában, hanem ahol az ideológiai konformitás egészen másként veszi tekintetbe: a hatalom itt eszköz, politikai eszme, cél. A kommunizmust illetően egyúttal egy második értelmezés is felmerült, nevezetesen a keleti disszidensek vagy Cornelius Castoriadis részéről is: az, hogy az ideológia ott nem más, mint homlokzat, valójában teljes egészében a hatalom szolgálatában áll, és csupán a megerősítését célozza; tehát már nem ideokrácia, hanem valamilyen értelemben kratokácia, hatalom a hatalomért, az akarat akarása. A magyarázat különbsége a totalitarizmus különböző stádiumait tükrözheti, vagy azoknak az összeütközéseknek felelhet meg, amelyek belül, a fanatikusok és a cinikusok közt mennek végbe. Egy totalitárius ország régi alattvalójaként úgy találom, hogy a két magyarázatnak bizonyos hányada igaz, az ideológia az esetek nagy többségében csupán homlokzat, ugyanakkor nélkülözhetetlen; pszeudo-ideokráciában éltünk. Éreztük, hogy a generalizált hazugság világában lakunk, az eszméket - béke, szabadság, egyenlőség, virágzás - jelölő műszavaknak az ellenkezőjüket kellett jelenteniük. Ideológiára szükség volt, de inkább eszköz volt, mint cél.
Ideokrácia vagy kratokrácia
Véleményem szerint a totalitarizmus ideáltípusának döntő jellemvonásai a következők: kétértelműséggel sújtott filozófiai előfeltételek (és lehet tágabbra széthúznunk, vagy egy hiányt emitt pótolnunk az ellenkezőjének igenlésével amott); egy politikai szerkezet, amely az egyesítés felé tart; és a terror, mint eszköz. Itt láthatjuk, hogy a nácizmust és a kommunizmust érintő legmellbevágóbb és legemlékezetesebb tények közül egyesek nem jelennek meg szükségszerűen. Ilyen a kommunizmusban, amikor kifejezetten a kommunista kádereket üldözik az 1934-38-as évek pereinek folyamán Oroszországban vagy 1948-52-ben Kelet-Európában. Az üldözések sokáig arra szolgálnak, hogy elrejtsék a jóval nagyobb számú és súlyosabb nem-kommunista üldözéseket, de éppoly valóságosak, és különösen nehéz megmagyarázni: nem szolgálják az ideológiát (miért kell az élenjáró meggyőződéseseket megölni?), sem a hatalomért való harcot: Sztálin még a legengedelmesebb embereit is kivégeztette: 1952-ben sem ő, sem Gottwald nem érezték fenyegetve magukat egy Slanskytól.
Ugyanerről van szó szerintem a zsidók kiirtása esetében is, ami kétségtelenül a nácizmus legnagyobb bűne. Meg lehet érteni, hogy a népesség egy hányadát ellenségül kell kijelölni, megfosztani minden javától, rabszolgaságba kényszeríteni, ám maga a kiirtás nem szolgálja az ideológiát, a hatalmat pedig nem erősíti meg. Épp ellenkezőleg, a két esetben azt látjuk, hogy mit vesztenek: szakértő és áldozatkész szolgákat (nevezetesen a hadsereg, sőt az üzemek irányításában), ingyen és eredményes munkáskezet (különösen háborús időkben). Azt is észrevesszük, hogy éppen mert nem illeszkednek a totalitárius szisztémához, ezek az események színlelést és álcázást igényelnek. Míg a Kristályéjszaka, az antiszemita üldözés példája a lehető legnagyobb nyilvánosságot kapja, a "végső megoldás" államtitok marad. Oroszországban nyíltan folytatják a harcot a valódi ellenfelekkel vagy a vetélytársakkal: a magas rangú kommunista káderek pereiben viszont vallomásokat kell kicsikarni, vagy inkább képzeletbeli bűnöket kellett felvállalnia a vádlottnak, hogy elítélhessék.
Bármilyen sajátosak voltak is eme emlékezetes események okai, úgy vélem, kénytelen vagyok egy általános megjegyzést tenni: személyes szándékból, Sztálin vagy Hitler akaratából követték el őket, nem a totalitárius rendszerből következtek. A náci állam Hitler halálával összeomlott, tehát összehasonlításra nincs semmi lehetőség: feltételezhetjük, és nem is valószínűtlen, hogy egy Göring vezette állam fenntartotta volna a koncentrációs táborokat, de eltörölte volna a megsemmisítő központokat. Oroszországban ezzel szemben az összehasonlítás egyszerű: a forradalom győzelmétől kezdve Lenin bevezette a terrort, és bár enyhült formában, Sztálin halála után is folytatódott: ám a magas rangú kommunista káderek körében egyetlen per, egyetlen merénylet sem fordult elő a Kirové előtt és a Berijáé után. Az említett időpontok előtt és után a hatalom megtévedt vezetőit nyugdíjba küldték, esetleg megszabták tartózkodási helyüket, viszont nem kérték fel őket, hogy képzeletbeli bűnöket gyónjanak meg. Itt az egyén történelmi szerepével van dolgunk. A totalitárius összefüggés mégsem lényegtelen; ez teszi lehetővé, hogy egyetlen totálisan sérthetetlen ember kezében szélsőségesen összpontosuljon a hatalom. Tarthatjuk Sztálint betegesen gyanakvónak, aki szadista módon élvezi a terror államát, melyben környezete él, Hitler pedig patológikusan törekszik egy pszeudo-fajtisztaságra; a totalitárius szerkezet miatt válik lehetővé, hogy az egyéni patológia embermilliók halálát okozza.
Fanatizmus és cinizmus
Ha mármost a totalitarizmus eképp leírt modelljét olyan történészek részéről érkező bírálatokkal szembesítjük, akik a rendszerek közti összehasonlítás gondolatától nem botránkoznak meg, rájövünk, hogy több csoportból állnak. Van, ami többé-kevésbé szándékos félreértésről árulkodik: lényegileg úgy tesz, mintha a társadalmak a maguk teljességében nem hasonlítanának, ezért a politikai rendszerek sem emlékeztethetnek egymásra: vagy ráadásul mintha ez az ideáltípus nem vágna egybe a történelmi valósággal, tehát érvénytelennek és meg nem történtnek kell nyilvánítani. Pedig nincs semmi megbotránkoztató abban a megállapításban, hogy az egyik állam fejlődése egy bizonyos mozzanatáig megfelel a totalitárius modellnek, és azután megszűnik az lenni; vagy tépelődhetünk azon, belevegyünk-e egy másikat, bár osztozik a modell néhány vonásában. Más bírálatok abból származnak, hogy szerzőik sajnálják, hogy le kell mondani " a szocializmus elveire alapozott eljövendő társadalom képéhez fűződő ideálokról ", vagy fájlalják annak beismerését, hogy a sztálini terror " magának a szovjethatalom természetének " képezte részét, vagy hogy a parasztok lemészárlása a harmincas években nem enyhíthető arra a " szándékra, hogy a lehető leggyorsabban átstrukturálják és modernizálják a gazdaságot " (a megfogalmazásokat Ian Kershaw szövegéből idéztem). Világos, hogy amennyiben illúziókba ringatjuk magunkat a kommunista rendszerek valóságáról, akkor konokul elhárítjuk a totalitarizmus fogalmának használatát.
Más kritikákat mégis nehezebb elhárítani; lényegében azt mutatják meg, hogy ha az általánosítás első fokán a két rendszer hasonlít, amikor megkíséreljük a részletesebb leírást, a különbségek ismét megjelennek. A totalitarizmus mögöttes filozófiáját mint szcientista, egyén-ellenes és egyben harcos filozófiát írtam le, de a részletekben az érvek különböznek: egyesek megbújnak egy felvilágosodástól kölcsönzött tervezet mögött, mások ugyanezt támadják: egyesek arra törekszenek, hogy túllépjenek minden egyes ember és minden kultúra egyedi jellemzőin, mások ezzel szemben az egyént biológiai identitásába, a népeket pedig kulturális hagyományaikba zárják. Az állam szerkezete mindig az egyesítésre irányul, ám a bürokrácia nem játssza benne ugyanazt a szerepet, és a személyi kultusznak nem ugyanaz a jelentése, ahogy Hitlernél vagy Sztálinnál megmutatkozik, sem pedig Lenin utódainál, Sztálinnál vagy Brezsnyevnél. Végül is a terror jelen van, a táborok itt-ott virágzanak, de még ha áldozataik elbeszélései hasonlítanak is egymásra - az emberek nem végtelen számú különböző módszertől szenvednek - a szerepük nem vág egybe pontosan, sőt, akkor még nem is említettük, hogy a hitleri rendszeren kívül nem léteznek olyan pusztításra fenntartott helyek, mint a megsemmisítő táborok.
Egybevethető-e a sztálinizmus a nácizmussal
Egy következtetés szükségszerűnek látszik: hogy a totalitarizmus elméleti fogalmának haszna viszonylagos, mint egyébként minden fogalomé. Pontosabban úgy mondhatnám, hogy hasznosabbnak vélem befoglalt fogalomként, mint befoglaló fogalomnak. Úgy értem, hogy a kommunista és fasiszta rendszereknek "totalitárius" azonosítása csupán a legáltalánosabb jellegzetességeket mutatja; attól távol állnak, hogy felszínesek lennének, de hosszú távra nézve elégtelenek. Miután eljátszották heurisztikus szerepüket, miután rögzítettük a nagyobb tájékozódási irányokat, kénytelenek vagyunk új változókat bevezetni. Ha viszont másokhoz képest: a demokratikus rendszerekhez, az individualista társadalomhoz, a humanista filozófiához, de a konzervatív rendszerekhez is, vagy a katonai diktatúrákhoz viszonyítva minősítjük "totalitáriusoknak" e rendszereket, épp ellenkezőleg, tökéletesen felvilágosítanak. Hogyan írnánk le különben azt a támadást, amely az európai demokrácia eszméjét és gyakorlatát érte az első világháború másnapján?
Ami a totalitarizmus előzőleg felidézett eszméjének másodszori megközelítéséhez vezetett, az már nem elméleti, hanem történelmi távlatban helyezkedik el. FranÇois Furet ( Egy ábránd múltja ) megmutatja, hogy a két mozgalom, a fasizmus és a kommunizmus hogyan találja meg párhuzamos eredetét a demokrácia és a burzsoá individualizmus elvetésében, abban, hogy a formális egyenlőség és a valóságos egyenlőtlenség közti távolságot lehetetlen elviselni, még akkor is, ha egészen különböző filozófiai és politikai érveléseket használnak fel újra és újra: az egalitárius utópiát, a nacionalizmust, a szociáldarwinizmust. Megmutatja, hogy az első világháború hogyan tette lehetővé kifejlődésüket, egyidejűleg elfogadták a mindennapos erőszakot és a szenvedésben megélt testvériséget: ennek köszönhető, hogy a forradalom eszméje magától kínálkozott. Furet ezenkívül felvázolja a két mozgalom párhuzamos történetét, ellenszenvből és utánzásból, agresszióból és vetélkedésből szövődik össze: nem érthetjük meg a fasizmust anélkül, hogy a kommunizmushoz viszonyítanánk. Habár jócskán maradt a történetből megírni való oldal, a globális vázat, amelyet Furet felvázolt, nehéz lenne kétségbe vonni. Azon belül nem szabad elhanyagolnunk a megkülönböztetéseket, nem csupán a két nagy család között, hanem mindegyikükön belül sem: az olasz fasizmus nem redukálódik a német nácizmusra (megérdemli-e a csak "totalitárius" elnevezést?), a francoizmus sem; Lenin Oroszországa - a totalitárius állam vitathatatlan feltalálójáé - sem azonos a sztálinival, sem a brezsnyevivel, és akkor a többi változatot Európában, Ázsiában, Afrikában és Amerikában még meg sem említettük. Egy valami világos, hogy a demokrácia szembenállása a totalitarizmussal - a fasizmussal, de főleg a hatásosabb, tartósabb és csábítóbb változatával, a kommunizmussal - képezte jórészt a 20. századi európai történelem központi eseményét.
A nácizmus története már elég régóta jól megalapozott tudomány, amely a rendszer értékelését illetően szinte egyhangú ítéleten alapul. A kommunizmus története egészen más helyzetben van, mivel haláláról nem beszélhetünk, ráadásul csupán Európában pusztán a nyolcvanas évek vége óta nem egészen tíz év telt el. Az irattárak éppen csak megnyíltak, ahol egyáltalán, és amennyiben nem tűntek el: akik részt vettek benne és az utódaik még ugyancsak életben vannak, és tevőlegesen beavatkoznak a vitába, hogy számukra kedvező irányba befolyásolják. Márpedig azt gondolom, a kommunizmus történetét csupán kettős meggyőződés alapján lehet megalkotni: először is, hogy a kommunizmus valóságos kérdésekre megszabott válasz, valódi szorongásra egy örökké vonzónak tűnő eszmény köré kialakult orvosság (amit a fasizmussal kapcsolatban, főleg annak hitleri formájában nem sokan állapítanának meg); másfelől hogy az orvosság rosszabbnak bizonyult, mint maga a baj, még nagyobb tragédiához vezetett, még több áldozatot követelt, és a társadalmat még tartósabban rombolta. A kommunista eszmény imitt-amott gyakorolt csábereje ezt nem teheti bocsánatossá, hanem éberségre kellene ösztönöznie: mivel a legnagyobb bajt idézi elő, miközben állítólag a javunkra szolgál.
Memento
Ha elgondolkodunk a múlton, egyúttal szeretnénk intő példát adni a mának és a holnapnak. Kell-e félnünk a totalitarizmus visszatérésétől a holnapra nézve, óvnunk kell-e kortársainkat ettől az eshetőségtől? Úgy vélem, hogy a 20. században az európaiak súlyosabb traumát éltek meg, semmint hogy a belátható jövőben új, veszélyes utópiákért lelkesednének (vagy ugyanazokért). Ma a pluralizmus és nem az egyesítés jellemzi Európa államait; a kormányzatok gyakorolta terror csupán néhány marginális csoportocska képzeletében létezik, akik ebben találják meg saját erőszakuk igazolását. A totalitarizmus mögöttes filozófiája mindig virágzik, de intézményes támaszaitól megfosztva már nem veszélyes, inkább egy hang a sok közül a kortárs ideológiai mezőben.
Alhatunk-e ettől nyugodtan? Félő, hogy nem. A közelgő évszázad szerintem fenyegetésekkel terhes, még ha nem is pontosan ugyanezek a veszélyek. Utópiák nem kísértenek többé minket, beérjük azzal, hogy őrködünk érdekeinken: nem akarunk többé sugárzó végkifejletről álmodozni, szívesebben összpontosítunk az azonnali elégedettséget kiváltó eszközökre. Ám az ember nem élhet kollektív szenvedélyek nélkül, amikor egyéni létezésünkön túl semmire sem vágyunk, ezért kockázatos, ha a legkisebb közös nevezőt fogadjuk el: a kollektív egoizmust, az "őkkel" szemben a "mit", a nacionalizmust, a regionalizmust, az idegengyűlöletet. A közelgő évszázad Európában megúszhatja, hogy az ideokráciáknak, vagy ál-ideokráciáknak legyen kiszolgáltatva; ám ha az instrumentális gondolkodás uralkodik, amely alapvetően előnyben részesíti a "miénket" a "mások" kárára, az eredmény nem lesz szükségképpen a legjobb.
Lóránt Zsuzsa fordítása
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 30. szám (1998. Ősz)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |