1. A filozófiai szövegekről beszélve Ön azt sugallja, hogy a filozófiai írásokat mint szövegeket kell előbb tanulmányozni, és csak azután következhet a bennük kifejtett gondolatok elemzése. Eljutott odáig, hogy úgy olvassa a filozófusok munkáit, mint a szépirodalminak nevezett szövegeket, míg a szépirodalmat a filozófiai kérdésfelvetések szempontjából tanulmányozza. Az irodalmi megfogalmazásra való törekvés nem térítheti-e el a szerzőt attól, hogy a filozófiai eszmefuttatásokra jellemző bizonyításra-fejtegetésre összpontosítson ?
Minden szöveg egyedi. Ezt figyelembe véve kell közeledni mindegyikhez. Nem lehet ugyanazzal a mércével mérni, nem szabad ugyanolyan szemmel olvasni valamennyit. Természetesen bizonyos mértékig mindegyikük megfelel egy, még a létrejöttük előtt létező olvasó vagy hallgató - azaz maga a szöveget "lediktáló" szerző - előre meghatározott, kódolt elvárásainak... De néhány ritka esetben az írott szöveg mintha egy olyan olvasót is vetítene a jövőbe, aki még nincs jelen, de a szöveg neki szól, érte "szerveződik", ő a címzett. Végül is ki fontosabb? A "szerző" vagy az "olvasó" szempontja a döntő? Maradhat-e bizonyos "játék", mozgási szabadság ezen a kettős meghatározottságon belül? Mindmegannyi történelmi, társadalmi, intézményrendszeri, politikai kérdés.
A hozzám intézett kérdésre visszatérve: határozottan állítom, hogy soha nem tettem egyenlőségjelet a filozófiai és irodalmi szövegek közé. Itt két, egymástól teljesen és határozottan eltérő szövegtípus ról van szó. Azt azért ne feledjük, hogy a közöttük lévő kölcsönhatások sokkal többrétűek, bonyolultabbak, korántsem annyira természetesek, ugyanakkor sokkal történelemfüggőbbek, mint első megközelítésben feltételezhetnénk. Emellett, ismétlem, nem különböző műfajok ról, csupán eltérő szövegtípusok ról beszélünk. A két típus érdekes módon egybeötvöződhet, összefonódhat egyazon szövegtesten belül, és ennek az egybeötvöződésnek a tanulmányozása nem csupán egy érdekes és új diszciplína létrejöttét teszi szükségessé, hanem egyben sürgetően megoldandó feladatot is jelent számunkra. Abban, gondolom, egyetértünk, hogy tanulmányozni kell mindazokat a konvenciókat, intézményeket, interpretációkat, amelyek létrehozták és működtetik ezt az érdekes kölcsönhatást, az ezzel együtt járó elhatárolásokkal, normákkal, kizárásokkal.
Ehhez a kérdéskomplexushoz közelítve előbb-utóbb fel kell tennünk a kérdést: Mi a filozófia? És mi az irodalom? Bonyolult kérdés, és ma nyitottabb, mint eddig bármikor. Ha a végére járunk a dolognak, rájövünk, hogy nem egyszerűen filozófiai vagy egyszerűen irodalmi kérdésekről van itt szó. Ugyanez érvényes a saját szövegeimre is, különösen amikor erről a kérdéskörről szólnak. Írás közben abban reménykedem, hogy filozófiai eszmefuttatásom jottányit sem veszít törvényszerű bizonyító-kifejtő jellegéből, még ha a bizonyítás szabályai nem érvényesülnek is teljességükben, főleg nem mindenütt jelenvalóan úgy, ahogyan azt elvárják egy filozófiai szövegtől.
Mert a bizonyítás még egy filozófiai szövegen belül is igen sok, igen változatos kérdést vet fel. Az erre adott válaszok összességét hívjuk filozófiatörténetnak, az ezzel kapcsolatos viták a filozófia szerves részévé váltak. Senki nem gondolhatja, hogy Platón, Arisztotelész, Descartes, Hegel, Marx, Nietzsche, Bergson, Heidegger vagy Merleau-Ponty számára a bizonyítás-kifejtés, vagy akár a nyelv, a logika, a retorika szabályai ugyanazt jelentették...
A filozófiai szövegformálás elemzésének, vagy a forma, a szerkesztés, a retorika, a metaforák, a nyelvezet, a fikciók, a lefordíthatatlan alkotóelemek tanulmányozásának nem az a célja, hogy irodalmi szöveget csináljunk belőlük. A forma vizsgálata széles körű, átfogó filozófiai feladatnak tekinthető, még ha nem marad is mindig teljesen a filozófia területén, hiszen a forma nem csupán a külső jegyek összessége. Az irodalmi művek elemzésekor elkerülhetetlen a társadalmi és politikai vonatkozások tanulmányozása, ezért aztán ezeket is beemelik az irodalmi elemzésbe. A filozófia viszont mindig féltékenyen ügyelt autonómiájára, és inkább a lemondás erényét gyakorolta, amikor az "irodalmiság", a megírás mikéntje került szóba. Soha nem szentelt figyelmet a megformálásnak, nem is akarta megismerni a szó és az írás kapcsolatát, a mintaképnek tekintett szövegek kánonjait... Sokan hivatkoznak ennek az autonómiának a védelmére, pedig ezzel a diszciplínát (egy adott történelmi pillanat fejlődésszintjén megrekesztve) dermedt mozdulatlanságra ítélik. A kérdéseket és a velük járó esetleges változások minden lehetőségét elhárítva tulajdonképpen a már kialakult intézményrendszert védelmezik - magával a filozófiával szemben. Ezzel kapcsolatban érdekes gondolatokra bukkantam Nietzsche és Valéry szövegeiben: mindketten hajlamosak a filozófiát az irodalom egy bizonyos ágának tekinteni. Ezzel soha nem értettem teljesen egyet, és hajlandó vagyok kifejteni idevágó nézeteimet. Azt kell mondanom, hogy vádlóim, akik szerint a filozófiát irodalommá fokozom le, és a logikát a retorika szintjére süllyesztem, szemmel láthatóan mindent elkövettek, csak hogy ne olvassák el erről szóló írásaimat. (Többek között Habermasra gondolok.)
Ugyanakkor nem fogadhatom el azt sem, hogy a bizonyítva kifejtés vagy akár a filozófiai gondolkodás mint olyan, idegen lenne az irodalomtól. Ahogyan minden filozófiai írásnak van kapcsolata az irodalmival és a fikcióval (a nyelv politikájával, vagy még tömörebben, magával a politikával), ugyanúgy minden irodalmi szövegben, sőt magában az irodalom modern fogalmában is jelen van a filozófia.
A filozófia és az irodalom kölcsönhatásának tanulmányozása számomra nem csupán egy érdekes és nehéz feladat, amit igyekszem kellő elmélyültséggel végezni; kézzelfoghatóan jelen van, valóságos testet ölt szövegeim megírásakor, amelyek soha nem tisztán irodalmiak vagy tisztán filozófiaiak. Írás közben mindig arra törekszem, hogy ne áldozzam fel az érdekességet a demonstráció és a tézisek kedvéért, de ne mondjak le a nyelv kép(zelet)gazdagságáról , költőiségéről sem.
Végül is azt válaszolhatom az előbbi kérdésre, hogy szerintem nincsen sajátosan filozófiai írásmód , mint ahogyan nem létezhet minden más hatástól mentes, vegytiszta filozófiai szöveg sem. Érvelésem igen kézenfekvő: a filozófiát természetes nyelvi formába öntve kell előadni, megírni, nem pedig holmi univerzális szabványnyelvezeten. Nyilvánvaló, hogy ezen a természetes nyelven belül, a nyelvhasználat során bizonyos módozatok erősebben érvényesültek és érvényesülnek (jól érzékelhető erőviszonyokról van itt szó), ezek összességét tekintjük filozófiai kifejezésmódnak. De ezeket az igen sokféle, gyakran egymással is konfliktusba kerülő kifejezésmódokat nem választhatjuk külön a filozófiai tartalmaktól, tézisektől. Egy filozófiai vita egyúttal a nyelvi megformálás, a bizonyítási eljárások, a retorikai és pedagógiai technikák közötti harcot is jelenti. Amikor a történelem során valaki szembefordult egy filozófiával, a támadás mindig együtt járt a nyelvi megformálás elutasításával.
2. Legutóbbi műveiben egyre nagyobb fontosságot tulajdonít az aláírásnak, a személyneveknek. Van-e ennek jelentősége a filozófiában? A diszciplína sokáig személytelennek tekintette saját kérdéseit is, és a tulajdonnevek csak a felvetett kérdések "megcímkézésére" szolgáltak...
A kézírást teljesen új megközelítésben tanulmányozom, és ez az első pillanattól kezdve szorosan kapcsolódik a tulajdonnevek kérdéséhez is. Mind a két téma jelen van a munkáimban; a személynevekkel a Grammatológia , az aláírással a Margók című könyveimben foglalkoztam. A kézírás új problematikája elvezet bizonyos, a személyiséget alkotó jellegzetes vonásokkal foglalkozó metafizikus szövegek leépítéséhez, dekonstruálásához. Melyek ezek a vonások?
Az önazonosság, az öntudat, a szándék, az autonómia, az objektumhoz való viszony. Újra kellett gondolnom és írnom ezeket a funkciókat, úgy kellett elgondolnom a szubjektumot, hogy elkerüljem a dogmatizmust, az empirizmust, a kanti értelemben vett kritikát, a kartéziánus-husserli fenomenológiát.
Szem előtt tartottam Heidegger kérdésfelvetéseit is; ő a szubjektum ot (mint a reprezentációk hordozóját) a metafizika irányából vizsgálja. Ez a problémakör természetesen egyre újabb kérdésekhez vezet.
Heidegger igen gyakran folyamodik a klasszikus, akadémikus módszerhez.; ezen azt értem, a szöveg "belső" azaz "gondolati" olvasatát teljesen elkülöníti az "életrajztól", amit csupán külsődlegesnek, esetlegesnek tekint. Ezt példázza a Nietzsche című írása. Az egyetemeken is ez a bevett módszer: teljesen különválik egymástól a nagy filozófusok életrajza (vagy ennek a már-már regényesített változata) és a szöveg belső, immanens elemzése. A módszeres filozófiai elemzés általában egy egyszeri és zseniális intuícióból indul ki (pl. Bergsonnál és Heideggernél), de az is gyakori, hogy a két-három szakaszra bontott "fejlődést", az evolúciót tanulmányozzák.
Azt kutattam, hogy milyen előfeltétel(ezés)ek vezethettek el ehhez a különválasztáshoz, és igyekeztem elemezni az ezzel járó el- és behatárolásokat, súlypont-eltolódásokat. Úgy vélem, hogy ebben az újragondolásban az aláírás és a személynév kérdésköre a kiindulópont. Az aláírás általában nem tekinthető sem egyszerűen az aláírt, esetünkben a filozófiai szövegtest immanens , belső részének, sem egy egyszerűen leválasztható, külső elemnek. Mindkét helyzetben elveszítené igazi jelentőségét. Ha egy aláírás nem egy adott felületen és (különféle konvenciók szimbólumrendszere által pontosan meghatározott) térben jelenik meg, - ez lehet levél, levelezőlap, csekk vagy bármilyen más okirat -, akkor a leírt név nem jelent semmiféle kötelezettségvállalást. Ugyanígy elveszíti jelentőségét, ha egybefolyik a szöveg többi részével. Tehát mindkét esetben (a szövegen belül vagy attól elkülönülve) csak egy nevet jelentene, ami nem egyenértékű az aláírással. Az aláírás nem a szöveg része, de nem választható el tőle. A kettő közötti határvonalon van; ezt a határt a történelem folyamán kialakult konvenciók bonyolult rendszere határozza meg. Ez a három szó: rendszer, történelem és konvenció a kutatásnak ezen a területén nagyon fontos.
A konvenció, a történelem határozza meg a topológiát, a margókat, az aláírást körülvévő keretet, de a jelentősége súlyát, a benne kifejeződő felelősségvállalást is. Hogyan is működik az aláírás? Bonyolult kérdés, több érvényes válasz is adható rá, de nem lehet kikerülni, ha azt kutatjuk, hogy milyen pszicho-biográfiai, történelmi-szociopolitikai kapcsolat van a szöveg és a szerző, a szöveg és a megformálás-megírás között. Ezek a kérdések mindenfajta szövegre érvényesek, de mindig a szóban forgó szövegtípus sajátosságaihoz kell alkalmazni őket. Nem csak a filozófiai és az irodalmi szövegtípus közötti különbségeket kell szem előtt tartanunk; e két típuson belül is más-más kérdésfelvetést igényelnek a különböző "alcsoportok": egy szöveg lehet jogi, politikai, tudományos... Igen, minden szöveg külön világ. Hegel, Nietzsche, Genet, Blanchot, Artaud, Ponge szövegeinél igyekeztem tiszteletben tartani az idióma sajátosságait, de sikerült megfogalmaznom néhány általános érvényű axiómát is. Azért idézem pontosan ezeket a példákat, mert a családnevet jelentő szó értelme is igen jelentős. Most nem részletezem az ezzel kapcsolatos kutatásaimat, de azért kitérek néhány fontos tényre.
a) Bár sok esetben a tulajdonnév közismert, jogliag törvényes alakjának (köznyelvi) jelentése részét alkotja az aláírás elemzésének, az elemzés nem állhat meg ezen a ponton, ennél mindig sokkal átfogóbb. Írásaimban ugyan a tulajdonnév közvetlen jelentésének is nagy figyelmet szentelek, de azért ez az elemzésnek csak előkészítő, nem igazán lényeges szakasza. Valahányszor csak tehetem, jelzem, hogy el kell kerülni az ebből a lehetőségből adódó, néha igen tetszetős, de gyakran félrevezető megoldásokat.
b) A "tulajdonnév" nem mindig jelenti azt, amit általában ezen értünk, azaz a hivatalos okiratokban szereplő család- és utónevet. Gondoljunk csak mindazokra a bece- és ragadványnevekre, megszólításokra, a bizonyos helyekhez vagy csoportokhoz kötődő nevekre, amelyek mind ugyanarra a személyre vonatkoznak. Még a hozzánk legközelebb álló személyek esetében is előfordulhat, hogy nem ismerjük valamennyit. Sőt, az is feletételezhető, hogy maga a megnevezett sem tud mindegyikről. Hogyan kerül végül mindez közös nevezőre? Világos, hogy ez a terület rengeteg kérdést jelent a kutató számára.
c) Mindebből az következik, hogy a tulajdonnév mint olyan nem létezik elvonatkoztatva, "vegytisztán", és ebből adódóan az aláírás sem tekinthető vitathatatlanul adottnak. Anélkül, hogy az eddigi elgondolásokat teljességükben érvénytelennek tekintenénk, a tulajdonnév és az aláírás fogalmának a kérdését új megközelítésből kell tanulmányoznunk, elemeznünk. Ez bizonyosan új szabályok felismerését, egy másfajta olvasást, a filozófus-szerző és a szöveg, a társadalom, az oktatási intézmények, a könyvkiadás és a sajtó, a hagyományok és a szellemi örökség közötti kapcsolat újraértékelését eredményezi. Arról már nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy ebből (az elmélet és a filozófia klasszikus mintájára) kialakulhat az aláírás és a tulajdonnév általános elmélete is. Az aláírás és a tulajdonnév "újragondolása" nem relativizmushoz vezet, hanem segít új kiindulópontokat találni az elméleti szövegek megvitatásában.
3. Művei a dekonstruálás, a leépítés, lebontás jegyében íródnak, ezzel explicite elhatárolja magát a heideggeri destrukció, lerombolás tematikájától. "Visszalépés" és "előrelépés", "levelezőlap" és "címzés", "margók" és "területek": a dekonstrukció sűrű hálót sző a szavakból. Ezek nem fogalmak, nem metaforák, inkább tájékozódási pontoknak tekinthetők, afféle jelzőbójáknak.. .A dekonstruálás ezek szerint a mértantudós vagy a földmérő munkájához hasonlítható? A térbe-vetítés nem szűkíti le a hagyományos kutatási területeket, nem zárja el az árnyaltabb, bonyolultabb el- és szerteágazások felé vezető utat?
A dekonstrukció, a lebontás és a heideggeri destrukció, lerombolás már jó húsz éve áll (néha igen éles) vitában egymással. Ennek ellenére véleményem szerint a heideggeri gondolat korunk egyik legmélyebb, leglényegretörőbb, mindig újabb vitákra pezsdítő elmélete. Ezt a két tényt szeretném hangsúlyozni, mert az utóbbi időben megdöbbentően szimpla beskatulyázási kísérletekkel találkoztam, és nem csak a nem szakmai sajtó hasábjain. Ez legalább annyira durva, mint veszélyes kezdeményezés, és csakis az obskurantizmus érdekeit szolgálja.
De térjünk vissza a kérdésre: a dekonstruálás több egy fogalom- vagy metaforarendszernél, és nem redukálható holmi tájékozódási pontok vagy bóják kitűzésére. Jó lenne tudni, hogy ez a megfogalmazás pontosan mit is jelent. Ha valóban a térre vonatkozik, amint a kérdés második feléből sejthető, akkor felhívom a figyelmet arra, hogy a mértantudós és a földmérő egymástól nagyon is különböző dolgokkal foglalkozik (gondoljunk csak Husserl: A mértan eredete című munkájára). A tér tanulmányozása ennél jóval többrétű, és természetesen nem csak ezt a két megközelítést feltételezi.
Lássuk most a fogalom és a metafora kérdését. Én soha nem szűkítettem le a fogalmat a metaforára, és (bár Habermas nemrégiben ezzel vádolt meg), a logikát sem a retorikára. És ha már itt tartunk, szögezzük le azt is, hogy számomra a filozófia sem csupán irodalom. A fogalom és a metafora összefüggéseit fejtegettem A fehér mitológia című írásomban is. Ha valakit érdekel a véleményem, bármikor elolvashatja. Valóban nagyon izgat a tér; erről szól a már említett Husserl-mű és saját könyvem, Az igazság a festészetben, amely az írás, a festészet, a rajz problematikáját feszegeti.
Ne feledjük: a térbeni elhelyez(őd)és kérdése nem csupán a térre, a területre vonatkozik, bár igyekszik rehabilitálni ezt a bizonyos filozófiai hagyományok által háttérbe szorított, méltatlanul félresöpört vagy néha teljesen elhallgatott kérdést. A térség magában foglalja az idő térré válását is, az időfogalom alkotó eleme, tehát maga is idő. Másrészt azonban megszakítja a jelenlétet, a jelenlét önazonosságát, és ez szinte felmérhetetlen következményekkel jár, a legkülönbözőbb síkokra vezethet el bennünket.
Bevallom, nem egészen értem a kérdésnek a "hagyományok leszűkítésére", a "szerteágazások kizárására" vonatkozó részét. Szerintem a térség egyik jellemzője, hogy lehetetlenné tesz bármiféle leszűkítést. Ami pedig az "el- és szerteágazódást" illeti, ez a szétszóródás megnevezés alatt az egyik leggyakrabban visszatérő témám. Több művemben is fogalkoztam ezzel a kérdéssel, megemlítek egy néhányat: A disszemináció , Platón gyógyszertára , de talán még inkább a Lélekharang és a Levelezőlap.
A kérdésben előfordul a "szerteágazások kizárása" kifejezés is. Ezzel kapcsolatban elmondhatom, hogy az "elhatárolás" és "lezárás" számomra nem ugyanannak a dolognak a kétféle megnevezése. Arra is kitérnék, hogy ennek a megítélésében a hagyományos filozófia nem egyértelmű; éppen ez magyarázza a nem-kanonizált filozófiai szövegek iránti érdeklődésemet. Ezek a szövegek megkérdőjelezik az uralkodó irányzatok ön magukról kialakított képét. Már többször kifejtettem, hogy fenntartásokkal szemlélem a Metafizikát (a nagybetű szándékos) és a lét heideggeri értelmezését, vagy a létezés történetének állítólagos egységét, még ha figyelembe veszem is ennek az ön interpretációnak a szándékait, vágyait, határait, kudarcait. Hangsúlyozom az " ön -" szócskát, mert éppen ezt az örökös ön tükrözést, ön elgondolást kérdőjelezem meg.
4. Legutóbbi kutatásai a filozófia "nemzeti hovatartozásának" kérdését boncolgatják. Véleménye szerint a nyelv milyen mértékben határozza meg az identitást? Létezik-e "francia" filozófia?
A válasz attól függ, hogy mit értünk a "nyelv" fogalmán. Meg azon, hogy mit jelent az azonosságtudat , az identitás , és mi az, hogy meghatározó tényező. Ha, mint sejtem, a kérdésben említett " nyelv " szó arra utal, hogy létezik egy hagyományos filozófiai vonulat, akkor a válaszom a következő: igen, a nyelv nagyon fontos szerepet játszik ennek a kialakulásában. A filozófia anyaga az úgynevezett "természetes nyelv". Soha nem sikerült egy sajátosan egyedi nyelvi formát kialakítania, bár erre volt néhány érdekes kísérlet a története során. Ugyanakkor az is tény, hogy a történelem folyamán kialakult egy igen szigorú kánon, amely bizonyos mértékig még mindig alakul, változik. Ezért aztán a filozófia nyelve, nyelvei a természetes nyelv (pontosabban: a nyelvhasználatok) többé-kevésbé koherens rendszert alkotó, többé-kevésbé elhatároható variánsainak tekinthetők. Ennek köszönhető, hogy a különböző fogalmaknak minden nyelvben megvannak az egymással (majdnem tökéletesen) egyenértékű megnevezései, és amikor a francia és a német filozófusok kicserélik gondolataikat egymással, eléggé régen meglévő, eléggé stabil nyelvi konvenciók állnak a rendelkezésükre a gazdag filozófiai tartalmat hordozó fogalmak megnevezésére, lefordítására. De természetesen bőven akadnak eltérések is, és az ezekből adódó véleménykülönbségek nem sokban különböznek a kifejezetten filozófiai vitáktól.
Mivel nem lehet nyelv nélkül, nyelven kívül gondolkozni (erről a mondatról azért még nagyon sok egyéb jut eszembe, amit fontos lenne itt elmondani, de mindenre nem térhetek most ki), bátran kijelenthetjük, hogy a filozófiában nem létezik a nyelvi elemeken kívüli nemzeti identitás.
Mindemellett fenntartom, hogy nincsen közvetlen kapcsolat a filozófia nemzeti hagyományai és a (mindennapi értelemben vett) nyelv között. A kontinentális és az angolszász (vagy analitikus ) - induljunk ki ezekből az igen elnagyolt megnevezésekből - filozófiai irányzatoknak egyaránt vannak angol, német, olasz, spanyol és más nemzetiségű képviselőik. Az analitikus vagy bármely más irányzathoz tartozó filozófia nyelve (vagyis kód-alcsoportja) tulajdonképpen a nemzetinek nevezett nyelv egyik változata, és ezt a nemzeti nyelvet is gyakran különböző országokban beszélik: lásd az amerikai angolt, a frankofon népek franciáját. (Gondoljunk az angol-amerikai Austinre, az osztrák-angol-amerikai Wittgensteinre.) Ebből adódhat aztán olyan helyzet, amelyben az eredeti nyelvhasználatban megírt műnek olyan értelmezési tradíciói alakulnak ki (látszólag azonos nyelven beszélők esetében), amelyeket elég nehéz lenne az eredetire pontosan visszavezetni. Ez nagyon különböző módon ugyan, de igen jól illik mind Heidegerre, mind pedig Wittgensteinre. Heidegger "francia" értelmezését igen nehezen fogadják el például Németországban. (Ez egyébként Heidegger személyére is érvényes, és ennek nem csak politikai okai vannak). Ami a francia Wittgenstein-szakértőket illeti, sem a német, sem az angol filozófusok nem törődnek velük, úgyhogy itt még ellenérzésről sem beszélhetünk.
A kérdés tehát: van-e francia filozófia? A válasz tagadó; vegyük csak figyelembe képviselőinek sokféleségét, a köztük fennálló konfliktusokat, amelyek az élet minden szintjén megmutatkoznak: az oktatásban, a megfogalmazás- és előadásmód formáiban és normáiban, a különböző intézményekhez fűződő kapcsolataikban, a médiákban, a könyv- és lapkiadásban. Még csak csoportok létére sem mernék utalni, mert ezzel nagy felzúdulást keltenék. Így aztán, bár van egy-két titkos gondolatom erről a kérdésről, egyelőre inkább elhallgatom őket. De azért mégis elmondható, hogy a filozófiai pozíciók és gyakorlatok közötti ellentétek dacára kirajzolódni látszik a francia filozófia sajátos arculata , a történelme folyamán egymást gyorsan követő irányzatok, uralkodó áramlatok ellenére folyamatosan fennmaradó, felismerhető, értékes örökségként továbbadott hagyományai. Ahhoz, hogy elemezni lehessen, hihetetlen mennyiségű történelmi, társadalmi, nyelvi tényt kellene figyelembe venni, intézmények hatását megvizsgálni (és itt nem csak az oktatásra és a kutatásra gondolok), de a leglényegesebb elem természetesen maga a filozófia lenne. Ez túl bonyolult, túl komoly kérdés ahhoz, hogy most itt vázlatosan kifejtsem ezzel kapcsolatos elgondolásaimat. Úgy látom, hogy a francia filozófiát a történelme során ritkán érték olyan súlyos megpróbáltatások, mint éppen napjainkban. Az egyetemi intézmények görcsös védekezési reflexei, az újságírók növekvő agresszivitása is erre mutat. Egy önmagáért beszélő példát idézek: a CNU (Centre National Universitaire - Országos Egyetemi Központ) elutasította Lacoue-Labarthe és Nancy pályázatát; olyan filozófusoknak nem voltak hajlandók egyetemi katedrát biztosítani, akiknek a művei hosszú évek óta köztiszteletnek örvendenek nemcsak Franciaországban, hanem külföldön is. Ezek a nevetségesen kicsinyes csatározások végül is egy már amúgy is mozdulatlanságba dermedt intézményrendszert tesznek még élettelenebbé. Ezek a súlyos megpróbáltatások, amelyeket az imént említettem, teszik sajátossá a francia filozófia arculatát. Egy olyan idióma részei, amelyet kívülről, külföldről könnyebb lenne felismerni, megérteni, mint nekünk innen belülről. Egy idióma soha nem vegytiszta , soha nem könnyen ki- és bemutatható. Az idióma mindig mások számára , az eleve kívülállók (a kifosztottak, az ex-birtokonbelüliek) számára nyilvánvaló.
IRODALOM
DERRIDA, Jacques
Grammatológia
Életünk - Magyar Műhely,
1991
A szellemről
Heidegger és a kérdés
Osiris, 1995
Marx kísértetei
Jelenkor, 1995
Esszé a névről
Jelenkor, 1995
Ki az anya?
Jelenkor, 1997
A másik egynyelvűsége
Jelenkor 1997
A disszimináció
Jelenkor, 1998
"A struktúra, a nyelv és a
játék az embertudományok diskurzusában" in:
Posztmodern
Gondolat, 1992
"A fehér mitológia" in: Az
irodalom elméletei V.
Jelenkor, 1997
"Egy város nemzedékei"
Magyar Lettre Internaionale, 1992. 6.
ORBÁN Jolán
Derrida írás-fordulata
Jelenkor, 1996
"Konstrukció és dekonstrukció.
Derrida és az építészet"
Magyar Lettre Internationale, 1998. 29.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 30. szám (1998. Ősz)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |