A forradalmár két évszázada beérett felkelést lát a forradalomban: ám a Nyugat tíz éve azt szeretné tudni, mi az a felkelésben, amit nem elégít ki a forradalom győzelme. És talán viszont. Ezért jelenik meg most ez a munka. Száz jelentős vagy kiváló sorson át hallgatja meg az emberiség morajlását, hallgatja a lázadást a forradalom mögött.
Minthogy forradalomnak a rendszer lázadással kivívott megváltozását nevezzük, ez kizárja a nemek, korosztályok és egyebek ellentétét. Mégis pontosan tudjuk, miről beszélünk. A spanyol polgárháborúban hallottam mormogni egy harcost: "A tisztesség ... hát nem könnyű megmagyarázni ... de azt mindenki tudja, mi a gyalázat". Bár az igazság fogalma bonyolult, az elnyomás igen világos tény. Spartacustól Saint-Justig, Saint-Justtől Marxig, Marxtól Flora Tristanig, a felkeléstől a forradalomig, ez az elnyomás elleni harc enciklopédiája.
Innen a terjedelme. A marxizmus oly mértékben uralja a mai forradalmi gondolkodást, hogy az olvasó tőle várja a múlt vezérfonalát. Ám a rabszolgafelkelések kommunista értelmezése nem ad többet, mint amennyi kicsúszik a kezéből. A nők helyzetének átalakulása nemcsak a marxizmusra tartozik, még "végső elemzésben" sem; de ha rejtett úton tartozik rá, minket igen érdekel ez az út. Az elnyomás elleni harc talán nem korlátozódik az osztályharcra; a forradalmi mítosz semmi esetre sem korlátozódik a marxista ideológiára. Megesik, hogy megjelenik saját természetes valójában.
A forradalom enciklopédiájával próbálkozni annyi, mint elfogadni utópiáinak, módszereinek tanulmányozását, és az utópia nem elég, hogy megszülje, a lázadás módszere nem elég, hogy magyarázza: a mítoszt.
Az elnyomás elleni igen régi harc nem azonos lényegű a közveszély elleni harccal. Az elnyomás az embertől származik, és tőle születik újra. Egyszer s mindenkorra felfedezték, mi az érzéstelenítés; a szabadságot bizonyára nem. Nyilvánvaló, hogy e manicheus ember-ember elleni küzdelemnek tartozik a forradalom mitikus hangsúlyával.
Ennek is elég későn ébredt tudatára.
A francia forradalommal.
Az Egyesült Államok forradalma kevéssé volt ismert. Négymillió ember lelkesült, távoli, jelkép erejű felszabadulása, e szakálltalan kubai forradalom nem "reszkettette meg a királyokat". Hiányzott belőle a guillotine.
Hiányzott belőle a költőiség is, mivel korlátozta szándékait. El akarta űzni az angol csapatokat, és meg akarta alapítani az Amerikai Egyesült Államokat - amint később ez az Egyesült Államok súlyosabb erőket akart a hitleri erők ellen csatasorba állítani. Nagy-Britannia ellen brit harcot folytatott. Nem ismerte a fekete szárnyak vergődését, amely majd átadja a terror és háború egységének a Marseillaise túlfűtöttségét, mert még aligha ismerte, mitől lett a konvent Rómát képviselő nemzetgyűlés, éppúgy mint azok, akik a konventtel együtt születtek, ide értve Napóleont is. Chamfort, Saint-Just éppúgy mint Quincey valamint Európa látja éjjel vonulni a lovasságot, míg a Consul romanus szavak összecsengenek a kardok csattogásával a pajzsokon. E kivérzett hadseregek, Caesar és gyilkosai, a római vízvezetékek tájban szétszórt romjai, a végeken emelt diadalívek regényes, katonás képpel imponáltak íróinknak Chateaubriand Teveréétől Montherlant-éig. A leírtaknál könyörtelenebb képek uralták a forradalmat. A köztársaság szó kezdetben római felirat volt, amelyre rávetül a Brutusait váró guillotine árnya, a hóhér karja, amely Danton fejét mutatja fel a századoknak. Róma kísértette Montesquieu-t, ő kísértette Mirabeau-t, aki Robespierre-t és ő a kommünt - Lenin teteme pedig Párizs kommünjének zászlai alatt pihen.
Más mítoszokhoz hasonlóan a forradalomé is megköveteli, hogy a legendás múltat egészen a valóság szívéig időszerűsítsék, és versengjenek vele.
A Nyugat többet ismert ezekből a múltakból, egyszerre műsort és zenét. A barbár legendák emlékei - Homérosz az óvilágból, az arany monda - a reneszánsz átalakította ókor és Plutarkhosz, a francia forradalom, egészen az októberi forradalomig, mivel e két utóbbi regényessége Latin-Amerikában csodává egyesül. A nagy forradalmárok sora elválaszthatatlan e díszkísérettől. Enélkül nem úgy tekintenénk e könyv hőseire, még Spartacusra, sőt Durutte-re sem, ahogy tekintünk; és talán még hősöknek sem neveznénk őket.
A Bastille-tól Thermidorig
A történelem nagy egyéniségekkel való magyarázatát a 19. század individualizmusának tulajdonítottuk. Ám az egész történelmet kormányzatok tetteivel is magyaráztuk. I. Ferenc uralkodásának története legalábbis a király által és nevében kiadott rendeletek története akkor is, ha kiemelkedtek abból a brokátból, amelynek Michelet a "La Renaissance" nevet adta. A köztársaság legendás hónapokban kiadott rendeleteit is egy gyülekezet hozta.
Ebből adódik, hogy az akkori életet gyűlések alapján értelmezzük, innen az ékesszólásnak tulajdonított fontos szerep. A gyülekezetek nagy jelentőségűnek tartották. Nem mindig egyformán; bár Saint-Just nem tudott vagy nem akart róla beszélni, XVI. Lajos halála akkor is összefügg Saint-Just beszédével és halálával.
A konvent körül minden a római káprázatot idézte, és ezt a történészek olyan hasonlatok alapján fogták fel, amelyek nyilvánvaló módon a római történelemben születtek. Olyan században, olyan országban írtak, ahol a gyülekezeti kormányzást gúnyosan vagy dühösen a nagy nemzetgyűléssel rokonították: ahol Lamartine, később Jaurčs ékesszólása Vergniaud-t és Dantont idézte fel. Michelet éleslátása a nagyszerű párharcokat, amelyekről beszámol, nem szabadítja meg a replikák, a dráma hangnemétől. A köztársaság sorsa színházban játszódott, még ha e színház megölte is színészeit. Máris heves, képzeletbeli szerepe bámuló kiáltásokkal átjárt golyóvá vált, annál meggyőzőbb, hogy a történelemre hivatkozott, és legalább a halál által szükségképp részese volt az igazságnak. A kommün, a konvent kísértete, majd a parlament, a karikatúrája átalakításra szorult: ha látjuk az oly kicsinyes kormányválságokat, rá kell ébrednünk a halálraítéltek nagyságára. Több, mint száz év során a forradalom tekintélye meggátolta a történészeket annak felismerésében, hogy a 19. század csak a replikákat ismerte belőle.
Forradalma csupán könyvek.
A mítosz szolgái, a tan megalkotói.
Először oda vezettek, hogy a konventet kísértő legendás Róma összeolvadt a legendás konventtel, amely viszont a köztársaságot kísértette. Michelet óta - aki osztja ezt az igen elterjedt érzést, habár elhozza a népnek a forradalom királyi adományát - a teremtés nem korlátozódik feltámadásra. "Franciaország személyiség" - írja. Aki már nem lesz úgy önmaga, mint a Bastille-tól Thermidorig volt. Victor Hugo előtt tárja fel a népnek legdühödtebb álmait.
És a reményt. Olyan erővel, hogy azt egészen az ókorban véli fellelni, mivel a szabadság utolsó hódítása minden mást bekebelez. 1789-ig tehát a lázadás majdnem mindig reménytelennek látszik. Legjobb esetben Cromwell vagy a Hallgatag embereinek sötét dühe elevenítette meg. Még rosszabb, tragikus bizonyosság: inkább meghalunk, semmint elviselnénk, de legalább harc közben halunk meg. A rabszolgalázadások felkelői, Philopoimen, minden ország parasztjai, kiknek győzteseit izzó vaskoronával koronázták "királlyá", mintha csak temetési éneket daloltak volna. Láttam a rettenetes karnevált, amely a mórok ellen a korok mélyéről fakadó elszánt kétségbeeséssel menetelő katalán anarchisták brigádjait követte.
Hogy egy felkelőből forradalmár legyen, ahhoz az övéiért kell lázadnia, mindannyiukért. Prométheusz örököseként. A felkelés céljának is történelminek kell lennie. Ez a forradalom kezdete; előtte nincs más, mint összeesküvés, polgárháború, lázadás és puccs.
Ami magát a felkelőt illeti, bár kevésbé világosan, semmint megmagyarázhatnánk, őt nem mondjuk forradalmárnak, mivel felkelésének oka sokukra hathat, akiket a felkelés egyesít. A parasztlázadások és a kétségbeesés örökösei. A történelemmel kezdődik a remény, mivel a felkelés célja többé nem eposzba illő szaturnália, hanem a felkelők jogainak elismertetésével életük megváltoztatása. A parasztokat követik a holttestek, a forradalom ideológusait a forradalom, majd a mítosza.
A költői illúziók a francia forradalomnak tartoznak a dicsfénnyel. Mivel nem csupán a villanásnyi álmot ismeri. Mivel hisz abban, hogy reményt hoz a világnak. Mivel egyszerre társadalmi és nemzeti: "Veszélyben a haza!" csak megerősíti, hogy "szabadság vagy halál". Mivel Fleurus bebizonyította a sans-culotte-oknak, hogy nem csupán foltozóvargák serege. És főleg, mivel a konvent, a Sambre és a Meuse emléke ötven év alatt még a keresztesháborúk idején is ismeretlen átalakulást hozott. A legyőzött Marseillaise Európa dalává vált. Ezóta a forradalmárok saját drámájukban látják magukat játszani.
Szabadság vagy halál: a republikánus mítosz
Pszichodrámáról beszélünk. Pszichodráma rejlik minden átalakulásban, eposzi karnevál. Bennünk a Bosch, Breughel és Rabelais nevével - s vele véget ér a középkor - jellemezhető böjti mulatság középkora él. Elég rosszul ismerjük azonban a 13. század maskarádéját. A szakemberek kezdenek többet tudni a bizánci ünnepekről, vagyis a vigalomban és kegyetlenségben a katolikus ünnepeken és szaturnáliákon messze túlmenő kollektív tébolyról. A pszichodráma fintorog a gyötrelmekben. Ám a pszichodráma szöges ellentéte a képzeletbeli testvériség, amelynek csak karikatúráját kaptuk, s amelyről csupán az orosz kimondás ad számot: "Egyszer majd kedvük szerint élnek az emberek!" Ez az alapvető érzés a felkelésben is, noha a felkelés, mint a patikaszer, önmagában hordja saját fenyegetését is. De ez a testvériség maga a forradalmi mítosz lelke, nélküle nem érhető el. S tette legalább annyira mély tőről fakad, mint az ésszerűsége miatt jóval alaposabban vizsgált társadalmi és keresztényi igazságosságé. Ritka, hogy egy mítosznak ne a legracionálisabb része legyen a legfelszínesebb. A régi felkelő jócskán megelőzi Prométheuszt... És ne keverjük össze a forradalom feltételeit, okait, elemzések tárgyát, az ünnep vírusával, az állam hódításait a testvéri szabadság csodás időszakával. A forradalom mítoszát a forradalom idejének mítoszával.
Michelet számára Saint-Just forradalmár, ahogy Saint-Just önmaga előtt római. A rajnai hadsereg, a nemzetgyűlés, a guillotine domborművé dermedtek. A konvent képviselői a rómaiakkal egyenlő példát akartak mutatni, a történelem önmagukkal egyenlő példának tartja őket, akik csak homályosan voltak ennek tudatában - hogy történelmiek. Kik a történelmi személyiségek, ha nem a legenda és végzet egyidejű részesei? A forradalom magába foglalja a különös végzet tudomásul vételét, amely példaszerűsége révén intenzíven jelenik meg a történelemben és az időn kívül; a forradalmár tehát saját hazára lel a forradalomban . Elhivatottsága minden kor felkelőinek testvérei, a II év katonáinak testvérévé teszi.
Franciaország adósa ennek az érzelemnek, amelyet még sugall a harmadik világnak, és nem csak Latin-Amerikának. "Tudja - kérdezte tőlem Nehru -, hogy melyik a legolvasottabb külföldi könyv Indiában? A nyomorultak ." Mivel a francia forradalom az emberi nemre hivatkozott, az amerikai forradalom kevésbé, az angol forradalom pedig egyáltalán nem. A szabadságot az övéi győzelmének nevezvén Saint-Just meghirdette, hogy az övéiből lesz az emberiség. Hitler nem hirdette meg, hogy minden ember német lesz. Marx számára egy kétségkívül véres forradalom útján minden ember szabaddá lesz. Az örök forradalom, amelynek utolsó megtestesülése Trockij permanens forradalma, a 19. században született. Abban az értelemben, ahogy az írók a mi forradalmunkat értékelték. A forradalom már Rousseau-nál is az emberi nem kalandja.
A köztársaság arany-legendáját meghozó könyvek meghozták a forradalom tanát, amely már nem korlátozódik Rousseau-éra.
A forradalmárok közé számítjuk a forradalom szakembereit, de a teoretikus Clausewitzet és Jominit nem tartjuk nagy hadvezérnek. A Társadalmi szerződés és a Tőke ugyanis profetikus művek, Clausewitz írásai azonban nem. A forradalmi elmélet belekap a jövőbe: Pareto nem szerepel e könyvben és Spengler sem. És e jövőnek felszabadításra kell szólítania. A forradalom optimista, oly erős derűlátással, hogy sem a guillotine, sem a kartács, sem a haláltábor nem diadalmaskodik fölötte.
Mégis, az 1914-es háború előestéjén az egyetemek még az utópiák között oktatják a marxizmust. Tiszteletre méltó utópiaként: rendszer, gazdaság, filozófia, nem hóbortosok jövendölése; és Platon emléke. Mindemellett utópia.
Görögország fogalmazta meg a politikai rendet, amint a kozmikus rendet is. A várost tanulmányozó filozófusnak ugyanúgy kellett a csillagokkal is foglalkoznia. Richelieu és XIV Lajos végrendeletet szerkesztett. Nyilvánvaló, hogy a 18. század szüli meg a fenyegető történelem teoretikusait, akiknek később Marx lesz jeles képviselője. Forradalmunk vezetői olymódon hivatkoznak a könyvek igazságára, ahogy az egyház vezetői a szent könyvekére. Utánuk az ilyen gondolat csupán megjelenésében hasonlít ahhoz, ami a felvilágosodás terjesztésére szólított. Az utópiától, tehát a feltevéstől megszabadítva olyan tartománnyá válik, amelyben keveredik a történelem, filozófia és politikai gazdaságtan; tettre törekszik, tanná válik. A hipotézisek régi készítője most az örökösre vár, akit tanítványnak nevez. Rousseau talán inkább várt egy Malesherbes-re mint egy Robespierre-re, Marx várja Lenint.
Ám Robespierre átalakította Rousseau-t: hogyan menekül a forradalmi gondolat az utópia elől, ha nem a forradalom által? A politika alkalmazott művészetté válik. Az orosz lázadás gyakorlata elkápráztatta a Nyugatot. Egy múlt századi zendülés, amit egy államrendőrségnek megfelelő jogokkal felruházott kérlelhetetlen pártra bíztak, semmi többet sem tud adni, mint amit ékesszólással elérhet. Előrelátóan kitalálja a központok megszállását közvetlenül azután, hogy gondosan megszervezte a lázadást. Lázadás a barikádokon - a 19. században volt az utolsó: minek barikádokat emelni, ha nem azért, hogy megállítsa a lovasságot?
Prométheusz örökösei
Ám a párt szervezete nem korlátozódik a felkelőkére. Fejlődött a lándzsások alakulata óta - és már elég kevéssé tartozik a 19. századhoz. Kronstadt tengerészei ellen ugyanazt a szilárdságot mutatta, mint Kerenszkij csapatai ellen. Ez még keményebb lesz. A kommunista párt kihirdeti a maga nagybetűjével, hogy már nem párt.
A Nyugatnak mégis évekbe telik, hogy megértse, hogy a bolsevik mítosz - ami már nem csupán marxista, és nemzetivé válik - hogyan kísérli meg lerombolni a köztársasági mítoszt; majd, hogy ez nem sikerül, felbomlasztani. Hogy megértsük, Európa megváltozott a forradalomtól.
A jog, de nem a tulajdon előjogainak lerombolásával a 18. századi "közakarat" egy kevéssé népes kaszttal szállt szembe (mint az Egyesült Államokban az angolokkal), a tömeg így törvényesen neveztetett népnek. Ez volt a bolsevikok esete rögtön azután, hogy kiadták a jelszót: "Kenyeret és földet!" De a Nyugat lázadó energiája már nem rendelkezett a tíz az egyhez igazságával. És a nyugaton annyira elterjedt szabadelvű szellem politikai kifejezése szüntelenül gyöngül. Angol formájától szocialista formájáig azért elég erős szellem ahhoz, hogy a fasizmus ellen Sztálin és Dimitrov irányításával kész népfrontok formájában egyesülni - amelyek taktikája a bolsevik mítoszt beilleszti a régi forradalmi mítoszba. A kommunistákat tehát arról ismertük meg, hogy csak demokráciáról beszéltek, még nem tudták, hogy ahol a Szovjetunió gyenge, majd népfrontra szólítanak, ahol erős, ott népi demokráciára. A két mítosz együttélésének hatására mielőtt kialakult volna bármiféle összeesküvés, már minden népfront leplezetlen titkos összeesküvéssé vált: az a feltevés élt, hogy a kommunista párt látványos jövőbeni hatalomátvételre készül, és a népfrontban a harcosok megtanultak ugyanúgy "időre" küzdeni, mint a demokráciában.
Ám Hitler a Szovjetunió megtámadásával véres népfrontot hozott létre, ahol megszűnik a komédia és a taktika, ahol a nép mítosza mindig egyenlő a proletáriátus mítoszával.
A bolsevik mítosz ezen évek során jutott csúcspontjára, amikor a nyugati értelmiség a központi bizottságban hősi, egyben dosztojevszkiji konventet látott. A tan pedig világos volt. A nyomorúságos és az elszenvedett igazságtalanságok tudatában élő proletáriátus elszánt arra, hogy a termelési eszközök birtokbavételével ezen változtasson, s a kommunista pártot alkotó hivatalos forradalmárok vezetésével eljut oda, hogy véget vet az állam által folytatott rossz háborúnak. Nem volt ez sem romantikus, sem rejtélyes. A "tíz nap, amely megrengette a világot" előérzete díszítette, ám egyre kevésbé. A párt elveszítette mítoszban, amit erőben nyert. "Nálunk Spárta és Bizánc uralkodik" - mondta Sztálin. A rosszul ismert Szovjetunió bizánci mivoltával megigézte a Nyugatot, ám apránként föltárult Spárta.
A kommunizmus liberális ellenfelei azt remélték, hogy a moszkvai perek lerombolják a bolsevik mítoszt. Azaz elfelejtették, hogy a forradalmi szenvedély mindent elfogad a közeli vagy homályos jövő érdekében; az éjjeli villámfény ez istensége áldozatra szólít. Elfelejtették, hogy a guillotine egyesít - egyesít, és nem járul hozzá - a szövetség roppant közösségéhez a közjó üdvére. "A forradalom minden" - mondta Clemenceau. Október sortüzei, sőt Kronstadtéi is, egyesítették a pártkatonákat a fehérek elleni harcra. A kereszténység elfogadja a máglyát. Mivé lesz a forradalom, ahol megeshet, hogy senkit sem ölnek meg? A Sztálingrádra támaszkodó Sztálin gúnyosan gondol arra, hogy a Szovjetuniót minden fegyházáért kárpótolja Berlin bevételének napja.
Bár a mítosz kárpótolhat a megsemmisítő táborok fényűzéséért, nem kárpótolhat a jövő feladásáért. Ezzel elveszíti saját természetét. Míg ésszerűtlenül nagy hatalmat tart fenn, a mai kommunizmus egy korlátozott vagy korlátozatlan létező társadalmat kínál, nevezetesen a Szovjetunióét. A létezés nagy hiba. Ha a kommunista párt nem maradt volna az az ellenfél, amelyet ellenségei legjobban gyűlölnek és rettegnek, gyorsan megállapította volna, hogy elveszítette irracionalitását, egyszersmind a zavaros jövőt, amit kitűzött. Nem nagyon bánja, minthogy éppen nincs más politikai mítosz, amely képes lenne eljutni a nyugati tömegekhez. Különösképp néhány csoporthoz és az értelmiséghez.
Az elnyomás elleni formátlan lázadás
De míg Oroszország elfeledte az Internacionálét , a harmadik világ a Marseillaise -t énekelte.
A gyarmatosítás elleni küzdelem vetélytársa és szövetségese, a proletáriátus mítosza helyett a nép mítoszát tartja életben. Kína és Kuba kivételével a kommunista kormányokat nem forradalom hozta, hanem a Vörös Hadsereg; és Kínában, Kubában e két mítosz szövetsége, nem ellentéte kap hangsúlyt. Bár Kína kevéssé törődik Dantonnal, a hosszú menetelésben és Peking bevételében van valami a Carnot hadseregeiben oly kiválóan megtestesült legenda nagyszerű visszhangjából, és a paraszthadsereg jobban hasonlít a sans-culotte-okhoz mint a Putyilov gyár munkásaihoz. A szocialista, vagyis orosz haza 1934-ben a fasizmussal szemben született. A felszabadult gyarmatok 1946-ban a szovjet kormányhoz, nem a Kominternhez küldték képviselőiket. Azok is jöttek felfedezni a nemzetet, akik sosem ismerték. Nemzetállam, amely nem akart kommunista lenni, amely elvetette a demokráciát, a fasizmusról szőtt álmodozással kacérkodott - ha a fasizmust nem csonkította volna meg hosszú időre katonai veresége. Annyira különböznek a gyarmati sorból felszabadult országok alkotta agrárállamok az 1917-es Oroszországtól? De II. Vilmos nélkül, Lenin nélkül és az Internacionálé nélkül; ez már sok volt. Kerenszkij faja kihalt. A történelemnek a szovjetekből kellett birodalmak örökösét csinálnia, majd Sékou Touréknál időzhetett el.
Már nyilvánvaló volt, hogy Kínából nem lesz tartalék Oroszország. A mítosz világában nem került szembe a Szovjetunióval, még barátja volt. Nyugat-Európa szemében a parasztforradalom nem került szembe a munkásforradalommal, kiegészítette. Értelmetlenné vált az eltérésről beszélni, hiszen győzött. Végül is a pártnak köszönhette. Az évek során a bekerítve ziháló Szovjetunió az európai kormányokat szorongatta a forradalom oltalmazójaként fellépve. Mao csak a sajátját oltalmazta. Nagy és távoli, mint Spartacus.
Kezd a képzeletbeli eltérni a történelemtől?
A forradalom, a bolsevizmus mítosza az elnyomás elleni kimeríthetetlen, formátlan küzdelemben, metamorfózissal született. A felkelés új mítosza hasonló alakváltozással áll össze a republikánus és bolsevik álmok határán. Jobban megértenénk, ha nem hasonlítanánk sem politikai mítoszokhoz, sem a régi felkelésekhez; ha visszaemlékeznénk, hogy az évszázadok során Európa már ismert hasonló horderejű szellemi kalandokat, amelyek a nagy eretnekségeknek szolgáltak alapul. Annyira, hogy gyakran habozunk, eretnekségről beszéljünk-e vagy lázadásról. Elbuknak, amint leverik őket; minden máglya fénye rávilágít az elnyomásra. Tehát ismét el kell nyomni, és az egyház elleni lázadásnak minősíteni. Ezek a felkelések világosan utalnak mindazokra, amelyek szintén nem akarnak forradalmat. Akár kapcsolódik a kereszténységhez, akár nem, az ősi anarchikus szándék nem megváltoztatni, hanem lerombolni akarja az államot. Megelőlegezik a lenini mondást: "Nem tudok olyan forradalomról, amely ne erősítette volna az állam hatalmát." Az ő szemükben az elnyomást nem annyira az állam, inkább a társadalom váltja ki, amelyet nem politikai formája határoz meg, hanem az értékeit kifejező konszenzusa, sőt az ezt jelképező személyiség.
A burzsuj, a nyárspolgár mítosza
Ha a tragédia vígjátékként ismétlődik, a köztársaságtól örökölt mítosz komikus része követi a másikat. A negatív mitológiának nincs neve, bár százötven éve létezik. Legalább is ismerjük a főszereplőjét: a burzsoát, aki egy részére legalább erőteljesen rávilágít.
Hogyne lenne meglepő a főleg történelem alkotta összetett személyiség és a romantika róla készített gúnyrajza közötti eltérés. Prudhomme úr [a kispolgár] akkor született, amikor [Monnier] a festő pellengérre állította; sokat hallott a terrorról, megmarad a vásári komédiánál. A polgár ugyanúgy nem hasonlít Lajos-Fülöp szenátorára, mint az ének Roncevaux-i Rolandja MacMahon marsallra. Ugyanolyan képzeletbeli lény, mint a fogoly királykisasszony: ő a sárkány. Személyében első ízben foglalkozik társadalmi mitológiánk negatív típussal. A csúfolódó óriás teremtőereje a karikatúra szellemében és gyakorlatában találja meg azt, amit addig az idealizálás szellemében és gyakorlatában talált meg. A negatív személyiség mértéktelenül el van túlozva. A francia szó, ami a művészek számára a "művészet ellenségét" jelentette, hamarosan a szociológusok és mindenki számára azt jelenti, hogy népellenség, majd "a proletariátus ellensége": kapitalista. Közben a kispolgár továbbra is intenzíven foglalkoztatja Marxot. Innen a század legvirulensebb, legformátlanabb teremtménye: a kiátkozott zsenik a nyomornak adják nagyságukat, a nyomor rettentő komolyságot kölcsönöz a művészek átkainak. De a nyárspolgár a bábfigura marad. A komikus elme nem találja fel álarcát. Annak igénye adja öntudatát, hogy bekebelezze az ellenséget, de ez az ellenség, mint a gáz, mindent eláraszt anélkül, hogy formát öltene. Burzsoázia, jobboldal, kapitalizmus, társadalom? Ezek a manicheus jelszavak kivétel nélkül az ellenséget jelölik. A "fogyasztói társadalom" készségesen társul a "sztálinista gazemberek" mellé. Az 1914-es háború alatt a negatív mitológia megsejtette hősét, Übüt, akiben legalább megvolt az epikai groteszkség. De a kor nem Jarryra vár, hanem Goyára. A képzeletbelire való egyik legszenvedélyesebb felhívás talán válasz nélkül enyészett el, és az Atlanti fal derűs megalkotói, Biafra és Bangladesh vidám, merész alakjai dühüket csupán gyermekded osztályból származó káprázatos bohózatokban köpik ki.
Forradalmárok és lázadók
Lehet ugyanis, hogy a politikai mítoszt nem követi másik.
A forradalom mítoszának eposza nem helyettesítette be sajátjával a felkelés mítoszát. A felkelés a tettre korlátozódott. Történelmi korban keresi mitikus formáját. Fordított gondolati művelettel.
A forradalmi mítosz Róma, a konvent, október versengő mítoszában eposszá formálta a lázadást - filmmé a domborművet. Maga a felkelés nem a nép lelkesedését, hanem egyvalaki balsorsát csodálván válik mítosszá. A győzelmes felkelés minden mítosza a forradalomé lesz, a tiszta felkelésé a vereséghez tartozik. Ezáltal igéz meg. Az istenkísértés végső formájával. A forradalom adta hozzá a történelmet; a történelem nélkül bezáródik a jelenbe. Nevezzük haragnak, vitának vagy egyébnek, az erkölcsi konfliktus éppúgy nem jut el odáig, hogy politikai formát öltsön, mint a művészi felháborodás 1830-ban, mivel cél és jövő nélkül nem létezik politikai forma.
A forradalmárt minden idők forradalmáraival összekötő mítosz a lázadót csupán a kortalan börtön testvériségében köti össze a múlt lázadóival. Kinek-kinek a maga cellája. Ahol a lázadó meg sem próbálhat élni. Mivel a legteljesebb tagadás hallgatóságot igényel - tehát szekták alakítását. A hippik nem feketeingesek. Csak az a közös bennük, hogy elnyomásnak érzik az életet, mintha valami közös ellenség nyomná el őket. A lázadás tiszta állapota a közösség érzésével. A forradalmárok - akár nép, akár párt - felkelését a jövendő győztesek hajtják végre; a lázadókét gyakran a harcosok, mindig a legyőzöttek. El kell bukniuk. Mert nem valami személyes igazságtalanság, egyetlen történelmi pillanat ellen harcolnak, hanem az elvont elnyomás ellen.
A protestáló fiatalság - tudatos vagy öntudatlan - felfedezése, hogy a fiatalságnak mint átmeneti állapotnak, átmeneti nézetekkel kell élnie. Minden civilizáció felismerte sajátos érzéseiket; az egyetemes gondolkodásra kevéssé fogékony időben a fiatalság a sajátos gondolkodást választotta. Amit a fiatalság válságának nevezünk, azzal csak elutasítja, hogy továbbra is "felkészülés" maradjon az életre. Innen az a készsége, hogy tagadással, a pillanat (tehát az élmények, beleértve a kábítószert) felértékelésével, a megalapozott politikai kategóriák elutasításával határozza meg magát, és visszahőköljön minden besorolódástól a történelembe. E "nihilizmusból" semmi sem törekszik új mítosz felé, ettől már kezdetben elhatárolja a legendás múlt és minden jövő iránti közömbössége. Nem annyira új mítoszt, mint a történelmi szellem - akár forradalmi, akár nem - új változatát; új szellemi kalandot kíván. Korunk talán két nagy történelmi mítosza nyomán a forradalom és a nemzet kora marad, mint az ókor az olimpiai mítoszé. A köztársaság nem volt "új eretnekség". Akik a vallásban nem csak felépítményt (vagy ilyesmit) látnak, figyelmesen tanulmányozzák az eretnekségeket, amióta csak vannak felkelések, amelyeket a divat jogosulatlanul nevez forradalmaknak. Nehéz volna ezeket primitívnek vagy regresszívnek tartani. Vajon hasonlóan elkerülhetetlenül követi-e a szellem lázadása a forradalmat, mint ahogy a forradalmak követték a tehetetlenség lázadásait?
A sors, amely ma megjelenni engedi harcaik enciklopédiáját, hoz-e nekik végtisztességet? Ábrándozzunk a névsoruk előtt, és az elnyomás tablója előtt tegyük hozzá: folytatása következik ...
És a másiké is.
(1974)
Kálmán A. György fordítása
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 30. szám (1998. Ősz)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |