MARTIN KRYGIER
INTÉZMÉNYOPTIMIZMUS - KULTÚRPESSZIMIZMUS
Milyenek az alkotmányosságra
és a jogrendre való kilátások a kommunizmus
után? Mit kell ahhoz tudnunk, hogy találgatásokba
bocsátkozzunk? A világ és a művészet
mai szintjén az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre
adott válaszaink szükségképpen próbálkozóak,
hiányosak és ellentmondóak. Ennek egyetlen oka egyszerűen
a tudatlanságunk. Annyi mindent kellene tudnunk, de annyi mindent
nem tudunk, és ez így is marad mindaddig, amíg eltelik
valamennyi idő a dolog megtörténte után. Így
derült ki számunkra utólag az is, hogy milyenek voltak
a kommunizmus távlatai.
A 27 posztkommunista ország és
annak 400 millió lakosa számára azonban nem egy lehetőség
van, hanem számtalan. A posztkommunista világ nagyon változatos.
Egyes területein, mint az egykori Jugoszlávia bizonyos részein,
jogrendről beszélni képzelődés, inspiráló
és talán gyümölcsöző képzelődés,
de azért csak képzelődés. Más területeken
a törvénynek van valami befolyása a politikai és
más aktorok előtt nyitva álló lehetőségekre,
és hat a nagyközönség képzelőerejére.
Ez igaz bizonyos mértékben Magyarországra és
Lengyelországra. Mindenütt léteznek alkotmányok
és jogi intézmények, de sok helyen nyilvánvaló,
hogy a törvény nincs igazán jelen minden ember gondolkodásában,
még kevésbé mindenki szívében. Ilyen
országnak látszik Albánia, Belorusszia és főleg
Oroszország. Másfelől a magyarországi Alkotmánybíróság
vitathatatlanul a világ legnagyobb hatalommal rendelkező ilyen
bírósága, sokak szerint túl nagy hatalommal
is bír, a törvényekre vonatkozó ítéletei
mérvadóak, és majdnem mindig azok szerint is járnak
el. A törvényességre való hajlam azonban az élet
számos területén egyáltalán nem erős
itt sem, sokáig tart, míg az emberek azt valóban a
magukévá teszik.
És ha a jelen ennyire eltérő
ezekben az országokban, a jövő valószínűleg
még inkább az lesz. Miután adott ez a változatosság,
sok különböző lehetőség van, és
sok az elmondásra váró történet.
Az, hogy mit tekintenek az emberek a legfontosabbnak
a posztkommunizmusban és a posztkommunista társadalmak számára,
többnyire elárulja, hogy kik is ők, honnét jöttek,
ahogy az is árulkodó, milyen kérdések vannak
napirenden. Felfedi intellektuális vagy egyszerűen csak a
személyes életútjukat, miközben bevezetést
nyerünk az őket foglalkoztató problémakörbe.
A történészek például ragaszkodnak a régmúlt
idők örökségéhez, mert szerintük ez
alakítja a jelen valóságát, meghiúsítja
vagy meghatározza a mostani cselekvések sorsát. A
politológusok és közgazdászok sokkal kevésbé
nyúlnak vissza a múltba. ők inkább az intézmények
megtervezésével foglalkoznak, mintha teljesen tiszta, vagy
legalább is könnyen megtisztítható lapon dolgoznának.
Sokkal inkább az érdekli őket, mi kerüljön
ezekre a lapokra, mint az, hogy mit vegyünk le róluk.
A helybeli értelmiségiek
megvetéssel és ellenszenvvel figyelik az olyan importált
"szakértők" arroganciáját, akik megjátszott
alázattal, ám őszinte hévvel hajtogatják
nekik, mit kell tenniük ahhoz, hogy eljussanak onnét, ahol
most vannak, oda, ahol lenniük kéne. A nem minden esetben elég
érzékeny bel és külföldi kultúrpesszimisták
egyaránt azt sejtetik, nem igazán kell zavartatniuk magukat,
hiszen onnét indulnak, ahonnét, és olyan kulturális
örökséget visznek magukkal, amilyet.
Ennyire eltérő szempontok
tükrözik azokat a különböző feltételezéseket
és elfogultságokat, melyek gyakran észrevétlenül
nyújtanak alapot számos elgondolásnak és írásnak,
amelyek azzal foglalkoznak, mi történik, mi történhet
és minek kell történnie a régióban. Két
ilyen elfogultságot szeretnék a felszínre hozni és
megvizsgálni. Mindkettő eléggé elterjedt, és
tiszta formájukban egymással szembenálló implikációkat
tartalmaznak. Az első az optimista reformerek körében
általános, és az intézmények képezik
természetes tárgyát. A második a - gyakran
kedvetlenebb, habár ők azt mondanák, bölcsebb
- pesszimisták körében lelhető fel. Ez utóbbi
beállítottság iránya kulturális természetű.
Elsőként tehát az intézményoptimizmusról,
másodszor pedig a kultúrpesszimizmusról fogok beszélni.
Azok, akik az intézmények
javára elfogultak, idejük jó részét avval
töltik, hogy megvitassák, hogyan lehetne a legjobb törvényeket,
alkotmányokat és intézményeket kialakítani.
Ilyenkor máshonnan veszik a mintákat, olyan megfontolás
alapján, hogy azok máshol már beváltak, vagy
elméleti alapon javasolhatók. Alkotmányok, parlamentáris
berendezkedések, elnökök, privatizáció,
tulajdoni szabályok, alkotmánylevelek és így
tovább. Akik inkább kulturális beállítottságúak,
gyakran szkeptikusak ennek az intézményi kísérletezésnek
a láttán, legalábbis olyankor, amikor új vagy
idegen intézményekről van szó.
Ha az intézmények idegenek
a kultúrák számára, melyekbe átültetni
próbálják őket, e szerint a megközelítés
szerint az átültetés aligha lesz eredményes.
Sőt, a posztkommunista társadalmakban a jogállamiság
intézményei érthető módon jellegzetesen
idegenek kell hogy legyenek, ezért ahogy a kulturalisták
többnyire állítják, a létező politikai
és jogi kultúrák nagyrésze aligha lesz fogékony
az első - intézményes jellegű - megoldás
iránt. Egymásal összegyeztethetetlen nemzeti hagyományokra
és/vagy a kommunizmusbeli tapasztalatokra szoktak ezügyben
hivatkozni.
Kevés ember vállalja nyíltan
bármelyiket is e lehetőségek közül a maga
tiszta formájában, de jó néhány megközelítés
árulkodik öntudatlan, látens hatásukról.
Van valami, ami nagyjából megmutatja, hol helyezkedik el
valaki ezeknek a kérdéseknek a tekintetében: ez pedig
az intézményi reformok csődjére való
reagálás. Intézményoptimisták az adott
helyi körülmények között az intézmények
esetleges vonásait vagy azokat a különleges módozatokat
fogják kárhoztatni, amelyek alapján a reformokat bevezették
vagy nem vezették be. Javításokat fognak szorgalmazni
és leginkább még több odaadást és
jószándékot. A régióban mindenki tudja,
hogy a közgazdászok ebbe a típusba sorolhatók.
A kultúrpesszimisták ellenben mindentudóan megvonják
vállukat, és azt dörmögik "ez mindig is így
volt", vagy ennek a sajátos helyi megfelelőjét. Oroszország
és a balkáni országok termelnek különösen
sok ilyen melankolikus típust, de mindenhol vannak ilyenek. Azt
kívánom bemutatni, hogy noha egyik alternatíva sem
alaptalan, mindkettő komolyan félrevezető lehet, és
egyik sem növeli az alkotmányosság és jogrend
előmozdításának esélyeit.
Institucionalisták
Ha intézményekről gondolkodunk,
nagy a kísértés, hogy törvényekre gondoljunk.
Sőt, a jogászok számára ez a kísértés
ellenállhatatlannak tűnik. Így a posztkommunista Európában
és máshol bőséges jogi és alkotmányos
intézkedés születik - az állami alkotmányozás,
a jogvédelem, a törvényes üzleti tevékenységek
előmozdítása és a törvénytelenek
száműzése - az ezekről szóló irodalom
nagyon bőséges. Ez önmagában véve még
nem rossz. Azonban az sem világos, mennyire jó mindez. Milyen
körülmények között van az alkotmányoknak
bármilyen hatása, és milyen körülmények
között hatástalanok? Miről is szólnak azok
az eszközök és intézmények, melyek jó
következményekkel járnak, és miről azok,
amelyek rosszakkal? Túl ezeken az eszközökön és
intézményeken, mire van még szüksége egy
írott alkotmánynak, hogy működjön is? Elegendőek
e az ilyen feltételek, és ha igen, szükségesek
e egyáltalán az alkotmányok? Talán szükségtelenek
lesznek ott, ahol a társadalmi és politikai feltételek
kedvezőek, és hasznavehetetlenek ott, ahol ilyen feltételek
nincsenek meg. Ezekre a kérdésekre nem rendelkezünk
kimerítő válaszokkal, de a posztkommunista Európában
számos jogi és társadalmi kísérlet zajlik,
melyek mind érintik ezt a problémakört.
Néhány posztkommunista szereplő
- az elit köreiben és a társadalom más szegmenseiben
egyaránt - abban bízik, hogy a jog olyan különleges
szerepre és jelentőségre tesz szert társadalmukban,
melyre nem volt példa sem a kommunizmus alatt, sem azt megelőzően.
Reményeik szerint a jog úgy ereszt gyökeret, mint egy
viszonylag személytelen, független és intézményes
gyakorlat és eszköz, mely a hatalom gyakorlására
és annak korlátozására szolgál, továbbá
hozzájárulhat ahhoz, hogy megszabja és egyben korlátozza
az állampolgárok és az államok hatalmát,
ideértve az erős állampolgárokat és az
erős államokat. Így működik ez a "normális"
országokban is, gondolják.
Másképpen fogalmazva, ezek
az emberek abban bíznak, hogy nem csak a jog, de a jogrend is bevezethető
lesz azokban a társadalmakban, amelyekből korábban
hosszú időn keresztül vagy mindig is hiányzott.
Ez a ki nem mondott remény megvolt a békés és
törvényes átmenetben, melynek során a "reforradalmak"
lezárták a kommunizmust, és ugyanezen remények
húzódnak meg az alkotmányok újraírása,
az olyan új intézmények felállítása
és fejlesztése mögött, mint az alkotmánybíróság,
továbbá a politikai vagy más vezetők mértéktelen
jogi retorikája mögött is. Sőt, néhány
országban, mint például Lengyelországban és
Magyarországon, ezek a törekvések széles körben
kezdenek elterjedni, a politikai osztály legnagyobb részének
retorikájában mindenesetre jelen van. Mit lehet tenni ezen
kívánalmak érvényre juttatása érdekében
és milyen eséllyel?
A kutatók nagy figyelemmel követték
az alkotmányos jogok megalkotásának és elfogadásának
folyamatát. Sokan úgy gondolják, hogy ezek a folyamatok
képezik a szóban forgó államok központi
problémáját, ezért figyelmüket az alkotmányos
intézkedések melletti, illetve elleni elméleti és
gyakorlati érvelésekre irányítják. Míg
egyes országok jól elvannak nem igazán kimunkált
alkotmánnyal is, addig, úgy tűnik, más országok
finoman kimunkált alkotmányukkal sem jutnak semmire. A régió
országai közül Magyarország rendelkezik a legbefolyásosabb
alkotmányozó testülettel, holott alkotmánya valójában
a régi kommunista alkotmányhoz sietve hozzátákolt
módosítások összességéből
áll. Lengyelországban annak ellenére, hogy 1989 óta
folytatnak ilyen irányú tárgyalásokat, csak
a legutóbbi időben sikerült véglegesíteni
az új alkotmányt. A volt Szovjetunió utódállamai
legtöbbjének viszont van új alkotmánya, amelyek
igaz, hogy ragyognak az újszerűségtől, az emberi
jogok tiszteletben tartása ezekben az országokban mégis
összehasonlíthatatlanul elmarad a magyar és a lengyel
gyakorlattól. Ennek néha az az oka, hogy az alkotmány
valójában szegény, mint például Észtországban,
amelynek alkotmányát valaki úgy jellemezte, hogy "megható,
mert olyan érzéki és barokkosan tündérmeseszerű
cikkelyei vannak".
Az intézménybarátok,
az institucionalisták elsősorban a törvények és
intézmények, nem a társadalom és a kultúra
jellegzetességeit hangsúlyozzák. Ez a beállítódás
elsősorban jogászokra jellemző. Számukra természetes,
hogy úgy gondolják, a törvények és a jogászok
a legfontosabbak, főképp akkor, ha saját törvényeikről
van szó, amelyekért máskülönben nagyon sokan
versengenek. Jogi "szakértőkben", a posztkommunista kormányzatok
tanácsadóiban pedig egyáltalán nincs hiány.
Ha mondjuk például az amerikai Georgia büntetőtörvénykönyve
jól funkcionál, miért ne lehetne Atlantából
egy jogászt kölcsönözni azzal a céllal, hogy
egy másik Georgia: Grúzia számára is írjon
egy törvénykönyvet. Történtek ennél
különb dolgok is.
Ami a legrosszabb ilyen esetekben, hogy
az arrogancia remekül össze tud fonódni az ignoranciával.
Igaz, a résztvevők a legtöbb esetben kellőképpen
motiváltak. A külföldi szakértő mindig tud
valamit, amit a neofita bennszülött is nagyon szeretne tudni.
Az előbbi egy szempillantás alatt észreveszi az együgyű
posztkommunista rendszerben valami olyasminek a hiányát,
ami náluk otthon rutinosan és hatékonyan működik.
Miért ne adhatna tanácsokat? Főképpen, ha olyan
nagy tiszteletnek örvendő ország a hazája, mint
például Amerika, vagy hogyha törvényei nagy tiszteletnek
örvendő törvények, ha saját értékeire
és az ezeket védő intézményekre sokan
úgy tekintenek, mintha egyetemesen alkalmazhatóak lennének.
Pontosabban, sokkal egyszerűbb így tanácsokat osztogatni,
mint megtudni valamit a másik Georgiáról, Grúziáról.
Sőt, ha valaki teljes mértékben felkészült
akar lenni, semmi újat nem kell megismernie.
A lokális és nemzetközi
pénzintézetek előszeretettel alkalmaznak ilyen szakértőket.
Az sem elhanyagolható tény, hogy a pénz és
a szakértő útvonala mindig megegyezik: nyugatról
kelet felé tartanak. A kusza politikai, társadalmi és
gazdasági rendszerből származó, meglehetősen
kaotikus és bizonytalan világban élő poszkommunista
társadalom állampolgára a "normális" országok
szakértőivel szemben elfogultan, azaz ahogy az ausztrálok
mondják, "kulturális szervilizmussal" viseltetnek. Úgy
érzik, sok olyan dolgot kell még tanulniuk, ami máshol
már ismert. Tekintettel a sok intézményre, szokásra
és magatartásmódra, ez az attitűd legalább
annyira elfogadható, mint az ellenkezője (amellyel, sajnos,
szintén találkozhatunk).
Ez a jogászok képviselte
szimpla univerzalizmus az esetek többségében nem eléggé
körültekintő. A törvényeket előszeretettel
úgy kezelik, mint valami technikai felszerelést, társadalmi
gépezetet, amelyet a felbukkanó igényeknek megfelelően
bárhová el lehet szállítani és be lehet
indítani. Hogy a "működésben lévő"
törvények komplex kulturális képződményekbe
illeszkednek (és függenek is tőlük), ez a legtöbb
jogász szakértelmét (és gyakran érdeklődését
is) meghaladja. De bonyolult érvek szólhatnak a helyi sajátosságok
figyelmen kívül hagyása mellett. A közgazdászok
racionális gazdasági szereplőkben gondolkodnak, és
nem oroszokban vagy kommunistákban - a homo economicus és
nem a homo sovieticus áll érdeklődésük
előterében. Az alkotmányosság és társadalmi
választás teoretikusai hasonlóképpen gondolkodnak.
ők a társadalomelmélet individualizmusát hangsúlyozzák,
eljárásuk racionalista, ambícióik pedig a szó
szoros értelmében határtalanok.
A tárgyalt megközelítési
mód következményei vegyesek. Legjobb esetben a társadalmi
gyakorlatok és intézmények valós és
bizonyított értékeire vonatkozó, adatokban
gazdag elméleti vitát tehet lehetővé, egyáltalán
az átültetések eredményessége körüli
fontos problémák megtárgyalását. Ugyanakor
segíthet az intézmények, értékek, az
óhajtott és nagyrabecsült gondolkodási módok
hagyományainak átvételében, elősegítheti
a nehéz helyzetben szükséges gondoskodó komolyságot.
Mivel a kommunista társadalmaknak kulcsproblémája
volt az intellektuális elzártság, az ilyen problémafelvetések
valóban jótékony hatásúak.
Néhány intstitucionalista
ténylegesen ismeri azt a társadalmat, amelyikről beszél.
ők nem azért teszik a hangsúlyt az intézményekre,
mert csak ennyit értenek az illető társadalomból,
vagy mert egyszerű közgazdasági megfontolásokból
ez kényelmesebb, hanem mert a poszkommunista társadalmakról
elméletileg tájékozottak. Néhányan,
mint például Stephen Holmes, tudatában vannak a kultúrpesszimizmusnak,
de az érvelését nem találják meggyőzőnek.
Holmes határozottan azt állítja, hogy ezek a magyarázatok
komoly módszertani és empirikus hibákkal rendelkeznek,
ugyanis a kulturalisták nem a mindennapi magatartásformákban
rejlő fontos kulturális örökség mellett érvelnek,
hanem kitérnek az intézményi kudarcok egyszerűbb
és módszertanilag elfogadhatóbb magyarázata
elől. Ezért, állítja Holmes, a posztkommunista
társadalmak törvényességének és
jogállamiságának valódi problémája
nem az, hogy ezek a kultúrák ellenségesek velük
szemben, hanem az, hogy a közintézmények szánalmasan
gyengék.
A közhatalom egyszeri (habár
csak ritkán egyszerű) intézményesítése
tehát szükségszerű, és logikailag meg kell
előznie minden más sajátos intézményesülést;
röviden: ahhoz, hogy szép államunk legyen, először
az kell, hogy legyen hatékony államunk. Ez az intézményesülés
bonyolult képeségektől, társadalmi, politikai,
pénzügyi forrásoktól, szakértelemtől
és szellemi konstrukcióktól függ.
Ha valakinek meggyőződése,
mint nekem is, hogy a jogvédelem szempontjából kulcsfontosságú
az erős közintézmények megléte, ez nem
jelenti azt, hogy a kultúra kérdésétől
el kell tekinteni. Mindenekelőtt létezik egy általános
módszertani nehézség, amely aláás minden,
a posztkommunista társadalmak kiábrándultságának
forrásaira vonatkozó magyarázatot: nagyon sok a kínálkozó
lehetőség a magyarázatra, és ezek nagy része
ugyanabba az irányba mutat. A jogrendszer gyengeségét
tehát, mondjuk például Oroszországban, az ellenséges
politikai kultúrával, az állam gyengeségével,
a szegénységgel vagy a rossz időjárással
magyarázzuk? Bármilyen szomorú, Oroszország
mindezen sajátosságokkal rendelkezik, a jogrendszerével
ugyanakkor nem dicsekedhet. Hogyan válasszunk? Még ha kiküszöböljük
az időjárást mint magyarázó tényezőt
(Norvégiában és Izlandon úgy látszik
sikerül megbírkózni az időjárással),
kérdésünkre a felelet még mindig túlméretezettnek
bizonyulhat. És ami még rosszabb, nem egyértelmű,
hogy a lehetséges magyarázó tényezők
egymással össze nem függő vagy egymást kizáró
alternatívák. Posztkommunista feltételek mellett úgy
tűnik, ezek a tényezők annyira összekuszálódtak,
és egymást kölcsönösen oly mértékben
megerősítik, hogy nagyon nehéz a közöttük
való eligazodás.
Kulturalisták
Gyakran elhangzik, hogy a posztkommunista
társadalmak nem rendelkeznek olyan fontos kulturális előfeltételekkkel,
amelyekkel más társadalmakban találkozhatunk. A posztkommunista
társadalamak vezetői ez utóbbi társadalmakkal
próbálnak versenyre kelni, miközben saját kulturális
örökségük összeegyeztethetlen ezekkel a törekvésekkel.
Ez a megközelítés különös hangsúlyt
fektet a társadalmi és politikai kultúra azon szempontjaira,
amelyek értelemszerűen szükségesek a liberális
célokhoz, de hiányoznak a régió történelméből.
Egyre nyilvánvalóbbá
válik, hogy a régió nem fogad el minden számára
felkínált értéket, még akkor sem, ha
egy adott fogalom széles körben használt, mint amilyen
például a "jog" fogalma. Az "emberi jogok", ahogy gyakran
halljuk, "történelmileg és ideológiailag a nyugati
demokráciák sajátja... olyan értékekre
mutat rá, amelyek sem térben, sem időben nem egyetemesek.
Ezek lényegében a felvilágosodás tulajdonon
alapuló individualizmusának értékei." Továbbá
azok a megoldások, amelyekkel ilyen értékeket intézményesíteni
lehet, még kevésbé működnek, mint maguk
az értékek. Összegyűjthető mindenféle
"rideg tény", amely rámutat, hogy a poszkommunista világ
miért különösen barátságtalan az alkotmányosság,
a demokrácia vagy bármi olyan dolog átültetésével
szemben, ami Nyugatról származik, Keleten hiányzik,
de - látszólag - vágynak rá.
Sok esetben ezek a rideg tények
csupán a nyugati kultúra bizonyos aspektusainak a hiányáról
adnak számot, amelyekről azt tartják, hogy hozzájárultak
mindannak a létrejöttéhez, ami ma Nyugaton megvan. A
nyugati demokráciákhoz viszonyítva a legtöbb
posztkommunista országban nincsenek meg a törvényesség,
a demokrácia, a tolerancia hagyományai, a középosztály
gyenge, mint ahogy a kapitalizmus (és a protestantizmus) is. Ezek
az országok szegények, és a modernitás nagy
központjaihoz és motorjaihoz képest mindig is a periférián
helyezkedtek el. Jónéhány országban hosszú
időn keresztül despotikus volt a politikai rendszer, vagy legalábbis
nem volt demokratikus. A keleti országok között számos
olyan is található, amely nem a latin kereszténységhez
és az abból eredő törvényközpontú
civilizációhoz, hanem a keleti kereszténységhez,
az ortodoxiához és kisebb mértékben az iszlám
civilizációhoz tartozik, ahol a törvény és
a jogrend kevésbé játszott meghatározó
szerepet. A törvény itt elsősorban a központi irányítás
eszköze volt és kevésbé - vagy egyáltalán
nem - szolgált kommunikációs, védelmi eszközként
az állampolgárok egymás közötti viszonyában,
valamint az állam és polgárai között. Bármilyenek
voltak is ezek az országok hajdanán, 40 70 éven keresztül
egészen az összeomlásáig a kommunizmus jelentette
a mindennapi tapasztalatszerzés forrását. Ez az élmény
és az általa létrehozott "blokk kultúra" sokak
állítása szerint semmire nem használható,
különösen semmi olyan liberális dologra, mint a jogrend.
A fenti gondolatmenetet alátámasztják
a társadalmi viselkedésre vonatkozó egyre divatosabbá
váló kulturális és civilizációs
magyarázatok, amelyek mindinkább megnyilvánulnak számos
tudományos kontextusban. Samuel Huntington szerint a világ
hét vagy nyolc civilizációs tömbre osztható,
amelyeknek zöme többezer éves, de csak egy, a nyugati,
képes a jogrend elfogadására. Robert Putnam különbséget
tesz Olaszország régiói között aszerint,
hogy melyik rendelkezik "polgári kultúrával" és
az abból származó minden jóval, és melyik
az, amelyik nem, és ennélfogva szenved. A reformerek számára
szomorú lecke, hogy ezek a különbségek Putnam szerint
ezer évre nyúlnak vissza. Nem veti el egy hasznavehető
intézményi reform lehetőségét, de felhívja
a figyelmet az ehhez szükséges időre, és ezért
inkább borúlátó a problémával
kapcsolatosan.
Mi következik mindebből az alkotmányozók
számára? A kulturális örökségek kétségkívül
önmagukat reprodukálják, és megszabják
az örökösök gondolkodási és cselekvési
lehetőségeit. A kérdésre többféle
módon, különböző fogalmak felhasználásával
lehet választ adni. Wittgenstein életformákról
beszél, melyek előfeltételei minden társadalmi
cselekvésünknek és gondolatunknak, míg Heidegger
a Dasein fogalmát vezeti be. Michael Polányi még a
leginkább haladó és újító szándékú
gondolkodásformákban is a "hallgatólagos tudás"
szerepét emeli ki. Bourdieu a habitus fogalmát használja,
Gadamer, Shils és a korai Oakeshott tradícióról
beszélnek.
A kulturális hagyományok,
akár a hétköznapi nyelv, megformálják
és jelentős mértékben meg is konstruálják
azt, amit a hagyományokban az egymást követő résztvevők
elhisznek, elképzelnek, gyakorolnak, sőt azt is, hogy mit
találjanak hihetőnek, elképzelhetőnek és
gyakorolhatónak. Mi magunk is manipuláljuk a kulturális
hagyományokat, és a sikeres manipuláció által
a hagyományok továbbvitele során újakat hozunk
létre, vagy a régieket módosítjuk. Mielőtt
azonban ez a beavatkozás megtörténne, megörököljük,
megszokjuk a hagyományokat és részeseikké válunk.
A hagyományok előttünk keletkeztek és túlélnek
minket, ez az, ami korlátozza hatalmunkat. A kulturális hagyomány
bennünket megelőző léte nemcsak azt szabja meg
az egyéneknek, hogy mit tehetnek, de befolyásolja majdani
cselekedeteik sorsát is. Sikeres beavatkozásaink tehát
sok esetben túlélnek bennünket, és később
részei lesznek az utánunk következők jelenének,
ez az, ami korlátokat szab az ő hatalmuknak. Értelmetlen
volna tagadni az élet ezen aspektusait. Egy ilyen közegben
egyre másra új dolgok jönnek létre, de mindezek
"a cselekvések már meglévő nyelvén belül"
történnek. Mint azoknak a sokszor emlegetett hajószerelőknek
a tengeren, a legösszetettebb hagyományok résztvevőinek
a mozgásterét is korlátok közé szorítja
a környezetük. Egyik esetben sem arról van szó,
hogy minden, amit az egyén tesz, a környezete által
meghatározott. Másfelől azonban, nehéz ugye
elsétálni.
Ez igaz általában, és
igaz a jogrendszerre nézve is. Ahol az intézmények
és a korlátozó szabályok erősek, ennek
az erősségnek jó része jellemzően nem
közvetlenül vagy kizárólag az intézményeknek
és szabályoknak tulajdonítható, hanem a hagyományoknak
is, amelyek talaján létrejöttek, és a kultúrának,
amelyet maguk hoztak létre. Ez a kultúra körülöleli
és lefedi a szabályokat és intézményeket,
hogy aztán formálja, alakítsa a résztvevők
és megfigyelők rutinszerű elvárásait.
A hivatalos törvény szélesebb
társadalmi hatásfoka megköveteli, hogy ne csupán
az elit tanulmányozza és próbálja megszilárdítani,
hanem azt is, hogy beépüljön azokba a normatív
struktúrákba, amelyek táplálják, irányítják,
informálják és összehangolják az átlagemberek
cselekedeteit. Azokról az emberekről van szó, akik
nem csak akkor tartják be a törvényeket kénytelen
kelletlen, amikor érzik, hogy máskülönben megbüntetik
őket, hanem akik akkor is (többé kevésbé)
boldogan betartják azokat, amikor számíthatnak a büntetés
elmaradására. Ahhoz, hogy a jogrend számítson,
túl azon, hogy egyszerűen kihirdetik vagy elrendelik, az embereket
érdekelnie kell, hogy mit mond ki maga a törvény, és
komolyan kell venniük a szabályokat, ahogyan az intézményeknek
is fontossá kell válniuk. Ezeknek a dolgoknak be kell épülniük
a mindennapi élet "hoci nesze", "adok kapok" megfontolásaiba
ahhoz, hogy hatással legyen olyan kalkulációkra, melyek
arra vonatkoznak, milyen hivatalos válasz valószínűsíthető
az egyén cselekedeteire, úgyszintén befolyással
kell bírnia azokra a helyzetre, amikor az egyén cselekedetei
nem vonják magukra a hivatalos figyelmet. Ahelyett, hogy ennek ellentmondanának
vagy összeegyeztethetetlenné válnának, ezeknek
a dolgoknak össze kéne kapcsolódniuk azzal az "intuitív
törvénnyel", amely szerint az ember gondolkodik és szervezi
életét. Ennek egyikét sem lehet egyszerűen elrendelni.
Amennyiben az intézmények
fennmaradnak és megszilárdulnak, stabilitásukat jóval
mélyebb dolgoknak köszönhetik, mint a megfelelő
szabályok puszta léte. Olyan egyezményeknek, elvárásoknak
tudható be az intézmények szilárdsága,
melyeket a kulturális tradíció hozott létre,
erre a tradícióra épültek maguk az intézmények
is, és ez a tradíció ruházza fel értelemmel
és jelentőséggel a szabályokat. Ezek az egyezmények,
megállapodások és hagyományok pedig erejüket
a gyakran láthatatlan, de mindent átható jelenlétükből
nyerik. Ahol a sűrűn intézményesített
kényszerek léteznek - sőt jellegzetesen ott, ahol a
leghatékonyabban működnek - a fentiek gyakran észre
sem vehetők, mivel mind a hatalommal rendelkezők mind a kevesebb
befolyással bírók egyaránt magukévá
tették, mint normális viselkedési módot. A
korlátokat nem próbálták ki, mert nem tudják
elképzelni, hogy lennének ilyenek. Mindezek nélkül,
amikor egy állam és egy társadalom hagyományai
ellenségesek a törvény általi hatalomkorlátozással
szemben, az ember jóval több dologtól fosztja meg magát.
Ezek az igazán rideg tények.
Mindazonáltal, a kulturális
érzékenység nem azonos a kulturális determinizmussal.
Az előbbi ösztönözheti az "aprólékos
társadalmi tervezést", amely - az intézménybarátok
lelkesedésével szemben - üdvözlendő volna.
A második azonban feltehetően csupán a reménytelenséget
váltaná ki. És amikor - ahogy a mostanában
zajló vitákban is elhangzott - a kultúrát úgy
emlegetik, mint a társas világ egyfajta elsődleges
"mozdulatlan mozgatóját", okkal oszthatjuk Hermann Göring
reakcióját a fogalomra, bár más okokból.
Ne kerüljük meg a kultúra kérdését,
hanem tegyük talán hangsúlyosabbá, és
bizonyos megkülönböztetésekről azért
nem árt, ha nem feledkezünk meg.
Mindenekelőtt érdemes egymástól
megkülönböztetni az eltérő kulturális
magyarázatokat, mivel azok különböző dolgokra
helyezik a hangsúlyt, és gyakran különböző
irányba mutatnak. Legtöbb esetben az ilyen magyarázatok
nem szükségszerűen mondanak logikailag ellent egymásnak,
de a múlt társadalmának a társadalom jelenét
állítólag meghatározó más kulturális
rétegét helyezi középpontba mindegyik. A fő
jelölteknek a következők látszanak: kultúra
azon szempontjai, melyek megegyeznek azzal a civilizációval,
amelyhez egy társadalom tartozik, azok amelyek a nemzeti hagyományokból
származnak és azok, amelyek a közelmúltig e területen
uralkodó kommunista rendszerekből erednek.
A régió ügyeire
vonatkozó kulturális magyarázatok közül
a két legnépszerűbb elmélet egyike a régi
nemzeti vagy helyi hagyományokat, a másik a kommunizmus kulturális
következményeit taglalja. Természetesen majdnem teljesen
bizonyos, hogy mindkettőnek fellehetők a maradványai,
és az utóbbi erősítette az elsőt, azonban
az általuk sugallt implikációk eltérőek.
Ha az első típusra vonatkozó vizsgálatok pontosak,
akkor "posztkommunista" országokként tárgyalni ezeket
az országokat nem kecsegtet mélyebb kulturális tanulságokkal.
A kultúrpesszimizmus vagy tágabban
véve a kulturális és civilizációs determinizmus
egyre inkább figyelmen kívül hagyja a kultúrában
való részvétel világosan dialektikus természetét.
Az örökség és a jelen válaszának
összefonódása az, ami a kulturális hagyományokat
olyan sokszálúvá és felszívó
erejűvé teszi. Az örökség nem szuverén,
és a válaszok nem autonómok. Az egyik - mint a nyelv
- cselekvésre s gondolatra utaló kontextusokat és
forrásokat tartalmaz - amelyek épp oly fontosak, mint amennyire
nem láthatóak, míg a másik - a beszédhez
hasonlóan - ezeken a kontextusokon belül, ezeknek a forrásoknak
a felhasználásával olyan díszítéseket,
rögtönzéseket és újításokat
kínál, amelyek többnyire még nem fordultak elő.
A kulturális tradíciók implikációjukat
tekintve kétértelműek, nyitottak az értelmezésre
és az újraértelmezésre, sok van belőlük,
és gyakran állnak konfliktusban egymással.
Az újdonság könnyen
zavarba hozza a kultúrdeterminizmusokat, és nemcsak a gyakorlatban
van ez így, hanem az elméletek szintjén is. Ilyen
magyarázatok olyankor kerülnek a felszínre, amikor a
racionális optimisták csalódottak, és ezért
ott próbálnak meg intellektuálisan mindent túlszárnyaló
elméleti pesszmizmust gerjeszteni, ahol ez nem lenne jogosult. Ez
volt a lényege di Palma elméleti pesszimistákkal folytatott
vitájának, mely arról szólt, mennyire lehetséges
a demokrácia nehéz időkben és helyeken, és
talán ugyanaz alkalmazható az alkotmányosságra
és a jogrendre is. Az ilyen pesszimizmus szemben a kulturális
és strukturális "rideg tényekkel" a politika komor
tudományának (vagy a komor politika tudományának)
terméke, amely passzívan rábízza a politikai
változást külsődleges és távoli
társadalmi átalakításokra.
Tanulság
Úgy látszik, a posztkommunista
világnak minden más gondjával együtt valójában
az univerzalizmus és a partikularizmus közötti ismerős
érvekkel kell szembesülnie. A gond az, hogy a régió
jelenlegi társadalmi tapasztalata közepette ezek az érvek
nem pusztán akadémikus jellegűek. Vajon a kommunizmust
megtapasztalt társadalmak mennyiben csupán az emberi társadalmak
egy lehetséges változatai; a kommunizmus, a kultúra
vagy bármi más következtében alapjaiban különböznek
e máshol található, hasonló társadalmaktól?
A kommunista államokat végigszenvedő társadalmak
milyen mértékben maradtak meg lengyeleknek, magyaroknak,
bolgároknak, stb.? És milyen mértékben váltak
"kommunista társadalmakká"? Az elemzés milyen szintjéig
érvényesek a fentebb említettek? Most, hogy az egyesített
és hasonló szerkezetű kommunista politikai apparátusok
szétbomlottak, vajon ezek a társadalmak különböző
utakat fognak e bejárni? És e különbözőségeket
milyen módon fogják befolyásolni a régi és
újabb keletű hagyományok, a jelen konjunktúrái
vagy az új kezdeményezések?
Nagyon sok múlik azon, miképp
válaszolják meg az előbbi kérdéseket.
A pesszimizmusnak van egy olyan látlelete, amely átcsúszhat
rasszizmusba és nemzetek egész családjait végérvényesen
eltaszíthatja attól, hogy értékelhető
intézményi és kulturális lehetőségekkel
éljenek, mondván hogy számukra ezek nem használhatók.
A lecsúszás és a marginalizáció ugyanannak
a jelenségnek a szelídebb formái. Egyrészt,
ha csak a kultúra és a kommunizmus meghatározó
volta jöhet számításba, okkal állíthatják,
nagyon nehéz lesz megérteni, mit kellene tenni például
Lengyelországban, ha nem értjük Lengyelországot.
Vagy egyszerűen, ha nem értjük Amerikát. A poszkommunista
intézményformálók eddigi legtöbb egyetemes
érvényű kijelentése, illetve igénye bevallottan,
vagy még gyakrabban, be nem vallottan, az alapvető társadalmi
és kulturális sajátosságok lehetőségének
tagadására épül. Ezeket a tagadásokat
igazolni lehetne, de pusztán önmagukban aligha nyilvánvalóak.
Ha a kommunizmus valóban sui generis társadalmakat termelt,
ahogy ezt sok szerző állítja, akkor az a tény,
miszerint ez az első posztkommunista átmenet a történelem
során, valóban fontos tény. Azonban ha a korábban
létező történelmi sajátosságok és
hagyományok újra felszínre kerülnek a kommunizmus
törmelékei alól, akkor mindazok, akik meg akarják
érteni a jelent és a jövőt, kénytelenek
lesznek valamicskét ezen múltból jövő sajátosságokból
is ismerni.
Még mindig nincs egy olyan elméleti
paradigma, amelybe az említett változók elfogadható
módon behelyezhetők lennének, tehát törekednünk
kell erre. Természetesen eddig is ezt tettük. Mindenesetre
bármit mondanánk is, a régió állampolgárainak
maguknak kell eldönteniük, hogy mit akarnak tenni. Az elméleti
elemzés azzal lehet hasznos, ha segít bizonyos fogalmak tisztázásában.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 27. szám (1997. Tél)] Kezdőlap
stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |