Albániát majdnem mindenki jelentéktelennek tartja. Egy hárommilliós ország, amely még arra sem képes, hogy minden albánnak otthont adjon, amely az emberiség többi része számára 1944-től hozzáférhetetlen volt, s 1979 és 1989 között teljesen el volt zárva a világtól, Európa legszegényebb országa, egy olyan nyelvvel, amelyet sehol másutt nem beszélnek. De vajon ennek a kis Albániának a hatalmas problémái nem pontosan ugyanazok-e, mint amelyek megvannak minden posztkommunista országban? Albánia esete a gazdasági elméletek szempontjából bizonyára alárendelt szerepet játszik, egy másik szintről nézve azonban lenyűgöző. Egy puszta gondolatkísérlet válik itt - Észak-Koreát leszámítva talán egyedül a világon - történelmi realitássá, paradigmatikus erővel bír. Mert ebben az országban a totalitarizmus a legszigorúbb formát öltötte, ahogy a vegyi laboratóriumokban mesterségesen előállított folyamatok. Albánia minden más országnál inkább megtestesítette a sztálinizmus ideáltípusát, szó szerint vette a szocializmust, mint irodalomtól erősen áthatott ország.
Albánia aranya
Alighogy elhagyom a hajót a durazzói kikötöben, a savanyú borra emlékeztető, dohos szag csapja meg az orromat. Az erjedő gabonából jön, amit az 1992-ben indított - a hosszú ideje öneállátásra képtelen országot élelmiszerszállítmányokkal segítő - Pelikán-művelet nevű akció olasz katonái rakodnak ki épppen. Nyár van, amikor Tiranába érkezem, a városközpontot is ellepő pocsolyák a reggeli napfényben az állott víz szagát árasztják. A nyugatiaknak fenntartott szállodákban a fertőtlenítőszerek erős szaga fogadja az embert, a szakadt folyosókon, mintha eltévedtek volna, üzletemberek vonulnak aktatáskáikkal, makulátlan külsővel az általános lepusztultság közepette. Azt mesélik, hogy ez a vegyszerbűz általános az egykori reálszocializmus országaiban.
Erős szagok, erős hangok. A lokálokban, ahol a nyugati vendégeknek játszanak, vagy a lakodalmi mulatságokon a kis zenekarok fülsüketítő zajt csapnak. Táskarádiókból szóló rockzene tölti be az utcákat. A beszélgetések zajszintje néhány decibellel meghaladja az olasz átlagot. A szegény országok hangokkal árasztják el magukat, és ezzel a pazarlás érzését keltik. Igyekeznek megtörni a szegénység mély csendjét, muzsikával és ricsajjal kijátszani.
Albánia szagokban és hangokban gazdag, de bővében van az időnek is. Az albánok úgy gyülekeznek a nyugatiaknak fenntartott két tiranai szálloda, a durazzói kikötő és repülőtér körül, mint a hajók felett köröző sirályok, vágytól lázas vonulat a nyugati emberek ragyogó hullámai nyomában. Várnak a (ritkán adódó) jó üzletre, az "eseményre". És amíg a jövőre várnak, amely várat magára, virágzanak a - többnyire önironikus - viccek. Például: A kormány azon vitatkozik, hogyan lehetne megoldani az ország problémáit. Az egyik miniszter azt javasolja: "Üzenjünk hadat az Egyesült Államoknak. Megszállnak minket, és ezzel megoldódnak a problémáink." Általános lelkesedés. De valaki ellenvetést tesz: "És mi van, ha mi győzünk? Akkor nekünk kell megszállni az Egyesült Államokat. Kinek van arra pénze?" Így aztán elállnak a hadüzenettől. Albánia szegénysége még valamelyest oldott - értelmetlenül hatalmas időtartalékainak tőkéjéből merít, szemben a mi növekvő időhiányunkkal Nyugat-Európában. Az üzleti láz még nem fertőzte meg egészen ezt a szegénységet, az emberek még élvezik annak az utolsó sugarait, amit a franciák longue durée -nek neveznek. Tehát a kis-seftelőknek a nyugatiak szállásai körüli rajzása esetében csak a vállalkozószellemű krémjével van dolgunk egy népnek, amelyik 1992-ben inkább a semmittevők tömegévé változott. A többség már nem dolgozik, egyrészt mert sokan elvesztették az állásukat, másrészt azért sem, mert sokan nem is hajlandók dolgozni, mivel nem remélnek tőle semmit.
A bunker és a diaszpóra
Hamar találkozni lehet az izolálódás, a visszavonultság, az átható, tömör magány megannyi jelével. Bunkerek ezrei és ezrei - mintegy 700 000, négy albánra jut egy bunker - találhatók elszórva az országban, városon és falun egyaránt. Úgy nőnek ki a talajból, mint fehér tojásfejek, mint kelések, fakadnak a föld bőrén. Egy olasz turizmusszakértő azt állítja, hogy turisztikai attrakcióvá válhatnának: "Keressétek fel Albániát, a bunkerek hazáját!". Valóban kitörölhetetlen jellemzői az albán tájnak, mint Hollandiának a szélmalmok, a Szaharának a tevék.
Alig érkezel meg az albánok bunker-országába, máris azt érzed, milyen fontos ember vagy, milyen ellenállhatatlan vonzást gyakorolsz rájuk. 1990-ig minden albánnak meg volt tiltva, hogy különleges engedély nélkül kapcsolatba lépjen egy külföldivel. (De azzal is börtönbe lehetett jutni, ha valaki szakállt növesztett, bajuszt vagy hosszú hajat, mert ez "nyugati divat" volt.) Ez számos albánt mégsem akadályozott meg abban, hogy idegen nyelveket tanuljon. Minden bizonnyal az olasz a leginkább és a legjobban beszélt idegen nyelv, mert az olasz tévét nézik. Régóta fogják a Voice of America albán nyelvű adása mellett a görög és a jugoszláv csatornákat: mégis az olasz RAI-t választották - azt mondják, a többi "unalmas".
Megismerkedtem nyelvtanárokkal, akik kitűnő angolsággal és franciasággal társalogtak velem. Egy idő múlva elárulják, hogy én vagyok az első külföldi, akivel ezeken a nyelveken kommunikálnak. "Hogyan tudták mégis ilyen jól megtanulni?" - kérdeztem erre. "Kazettáról" - hangzott a válasz. De ez a buzgalom, ez a barátságos arckifejezés a hold másik oldalát rejti. Az az érzésem, hogy az albánok manapság kicsit elsietve tulajdonítják a Hoxha-klikknek kényszerű elszigeteltségüket. Nem rejlik egy kis "hodzsizmus" valamennyiükben?
"EnverHoxhát" fogok írni, mert az albánok mindig kereszt- és vezetéknéven emlegetik. De EnverHoxhát nem lehet teljesen a kis paranoid zsarnok és balkáni csibész típusára redukálni. Az a gyanúm, hogy amikor a harmincas években Párizsban élt, hogy franciatanári képzettséget szerezzen, a szürrealisták köreiben forgott, ami megmagyarázhatna valamit az EnverHoxha-i gondolkodás elég szürrealisztikus fordulataiból. Hazájában Swift és Lewis Caroll között ingadozó hatásokat váltott ki. Sötét hangok egy balkáni Tiberiushoz hasonlítják: Pederasztaként egy garconierre-ben szexuális orgiákhoz használt egy katolikus szentséget. A bunkereken kívül egész Albániát telerakatta hegyes karókkal is, hogy a kapitalista vagy revizionista ejtőernyősöknek, ha le mernének ugrani Albániában, az alfelébe fúródjanak.
A történelem folyamán sok nép volt, mint a lappok, az ausztráliai bennszülöttek vagy az izlandiak a legkülönbözőbb okokból elzárva a világtól. De a 45 évig tartó albán bezártság elég ritka példája az önszegregációnak, amire - és ez a történelem tréfája - egy olyan kozmopolita ideológia nevében került sor, mint a marxizmus-leninizmus. Így teremtette meg EnverHoxha, az elfuserált irodalmár az oximoront, így sikerült az országát egy futurista forradalom nevében archaikus elmaradottságban tartani. Ezt az önfogvatartást egy látszólagos hipermodernitás volt hivatva igazolni. Így sikerült ennek a ripők EnverHoxhának Párizsban két generációt, egyetemi tanszékvezetőket is beleértve, meggyőznie arról, hogy Albánia az egyetlen tökéletes ország a világon, és ennélfogva a mértéktelen fölény érzését kell magukban ébren tartani. EnverHoxha megalomániája évtizedekre egy egész nép delíriumává lett. De ez a kábulat egy bizonytalan és illékony nemzeti identitás büszke alkalmazásának ősrégi komplexusából táplálkozott, amely bármikor szét is hullhatott. A mai romhalmaz - az 1991/92-es akárcsak az 1997-es - nem egy még nem kellőképpen végbevitt racionalizálás következménye, mint a harmadik világban, hanem egy csődbe fulladt, mert túlságosan nacionalista racionalizálásé. A forradalom a regényeket és a marxista-leninista traktátusokat egy a régihez tapadó és nem logikus realitásra akarta ráborítani, anélkül, hogy tekintettel lett volna ezekre a történelmi kötöttségekre. Egy további hiperbolikus oximoron. Egy ország, amely addig sose látott államot, amely mindig valamifajta anarchista autarchiában élt, 45 évre egy totalitárius állam irányítása alá került, egy szuper-jakobinista álmot tukmáltak rá egy falusi-pásztori Árkádia testére. Így lett Albánia a kommunista dráma árulkodó karikatúrája.
Az albán kommunizmus: rémregény vagy karikatúra
Akárcsak Latin-Amerikában, Albániában is maitre penseur nek, hírességnek számítanak az írók, akiket az emberek tisztelettel meghallgatnak, és akik - legalább is a legutóbbi időkig - a nép kivételezett értelmezői voltak. Odafigyeltek az olyan írók szavára, mint Ismail Kadare, Dritto Agolli, vagy a költő Bardhyl Londo. Még a régi rezsim is, amely szigorú megtorlással nyomta el a magántulajdon legkisebb megvillanását, fönntartott az írók számára egy hallatlan polgári privilégiumot: könyveik szerzői jogait. A nagyrabecsült írók garantálták az egyetértést a régi rezsimmel, 1989 után pedig hasonlóképpen annak elítélését.
Így lopakodik be fokozatosan a helyi értelmiségiekkel való beszélgetésbe az a feltevés, hogy az albán kommunizmus mindig is inkább irodalmi jelenség volt. Képzeljünk el egy kisállamot, amelynek kormányát Tolsztoj, Lewis Caroll, Majakovszkij és Samuel Beckett alkotja. Inkább egy írói elképzelés, semmint történelmi erők anonim játéka; egy rezsim, amely inkább úgy van kigondolva, mint egy Kafka-regény, nem úgy, mint egy ötéves terv; egy ország, amelyet inkább irodalmárok kormányoznak, semmint a szokásos üzletember- és politikusnépség, ahogy ez a mi országainknál "normális": a bunkerország szürreális nimbusza egy olyan politika jóvátehetetlen következményeit mutatja meg, ahol az irodalom került uralomra.
Azt mondhatják erre, hogy a rezsim műveiben nincs semmi irodalmias. A kommunizmus felszámolta a régi városnegyedeket, és egy sor dísztelen bérkaszárnyát telepített a helyükre, színtelen és omlékony háztömböket, amelyek az albán városoknak régóta az egyforma vigasztalanság légkörét kölcsönzik. De a látható kihatások iránti vakság az értelmiségiek tipikus jellemzője. A szocialista csúnyaság a papírral és tollal való tervezés eredménye, nem pedig az építész és a várostervező figyelmes szemével valóé. Az általános írástudás okozta csúffá tevés, ami lemondott a szem arisztokratikus kísértéséről.
Ami ebből kijött, egy hihetetlen ország, amelyet egy alulméretezett író agyalt ki. Ennek a szintnek az elmaradottsága jól illik a semmire se jó bunkerek vérbő szürrealizmusához ŕ la Hieronymus Bosch. Albánia túlcsorduló szegénysége más, mint sok afrikai vagy ázsiai ország "természetes" szegénysége. Nem az olyan társadalmi formákba való visszahúzódásnak köszönhető, amelyek ellenállnak a kapitalista eszkalációnak, inkább valamelyest mesterségesnek tűnik. Egy mesterséges szegénység áldozataiként az albánok azt hitték, hogy a kapitalista gazdagság is mesterséges. Azt gondolták, hogy az ember a kapitalizmusban munka nélkül is gazdag lesz. Ezért hitt az albánok egyharmada azokban a híres pénzügyi vállalkozásokban, amelyek összeomlása kiváltotta az egész ország összeomlását: az ember befizetett egy bizonyos összeget, és az üzletkötő garantálta a havi járadékot. Sok albán abból indult ki, hogy a pénz valami csoda folytán megfiadzik. Az EnverHoxha-i gondolkodás kategóriáit alkalmazták a kapitalista univerzumra.
Az 1992-es katasztrófa nem annyira a kommunizmus gyümölcse volt, mint inkább az összeomlásáé. A kommunizmus a korbács suhogtatásával kikényszerített egy olyan fegyelmet, ami mellett ez az elhallgattatott, kerékpáron járó nép szerényen és lassan, de valahogy meg tudott élni. Amint lehullott a kommunizmus kényszerzubbonya, Albánia már 1992-ben szétolvadt, mint a langyos jég tartály nélkül. Az utcákon és tereken lézengett ezeknek a felszabadult, de tétlen egyéneknek az áradata. Innen a civil életkeretek gyors lebomlása, a lopások, a vandalizmus. Menekülés ez egy gazdag Európa felé.Az albán szegénység tele van tömve kis készülékekkel, mint sok másféle szegénység a 20. század végén. 1992-ben például a tiranai házak 80 százalékában a padlóba fúrt lyuk szolgált vécé gyanánt. Ugyanakkor azonban majdnem minden tiranai háztartásban volt televízió és mosógép, amely rendszerint használtan került be Olaszországból. A posztmodern pauperizmus gazdag elektromos háztartási készülékekben.
Az albán orvosok és sebészek a kórházakban heroikus képességekkel rendelkeznek, ami azt jelzi, hogy az orvosi karok nem rosszak. Ennek kiegyenlítéseképpen viszont semmijük sincs. Nemcsak a továbbképzés és az anyagi eszközök hiányoznak, de a profilaxis, a megelőzés iránti legcsekélyebb érzék is. Minden nehézség nélkül be lehet lépni a műtőbe és beszélgetni a sebészekkel, akik műtét közben nem viselnek maszkot a szájuk előtt. Számtalan páciens kezelésénél használják ugyanazt a gumikiesztyűt, injenkcióstűt, nem fertőtlenített szikét. Minden tűt addig használnak, amíg egészen tönkre nem megy.
A kommunizmusban, mint értelmiségiek által kigondolt szisztémában az iskolák azok, amelyek a legjobban funkcionálnak, és a gazdaság az, amelyik a leggyengébben. A golyóstoll mindig is luxuscikk volt, de az analfabétizmus majdnem eltűnt, és az országnak öt egyeteme van. Egyfelől a totalitarizmus megpróbálta emberek millióit a kényszer erejével elbutítani azzal, hogy a hivatalos, állandóan ismétlődő refréneket kellett szajkózniuk, és nem volt szabad a saját fejüket használni. Másfelől a kultúrának és az írásnak mindig nagy jelentőséget tulajdonított. A kommunizmus kevéssé marxista módon a képzés szekerét fogta be a gazdaság ökrei elé - talán azért, mert ez a szekularizált platonizmus egy professzorok és bűntudatos literátorok által gyakorolt zsarnokságot képviselt.
Ébredés
A legkellemetlenebb hatás a magamfajta nyugat-európai és az olvadó albán jéghegy eme összeütközéséből adódik. Néhány nap után tudatosodik az emberben, hogy ebben a miniatűr-országban már a puszta jelenléte is elhibázott. Hamarosan úgy érzi magát, mint Gulliver a liliputiak országában. Nem mintha a magunkfajta különb volna az albánoknál (Gulliver sem volt különb a liliputiaknál), hanem, mert az életükben minden kisebb egy számmal, lekicsinyíti a kommunizmusnak ez az "elvont dühöngése" is. .Az 1992-es Albánia a neurológus Oliver Sacks Awekening (Ébredés) című könyvére emlékeztetett: Néhány férfi és nő, akik letargikus encephalitisben szenvednek, évtizedekig alszanak dermedt állapotban és merednek a semmibe, akkor aztán egy új gyógyszernek hála hirtelen felébrednek. Az első, amihez kezdenek, hogy elmennek táncolni. Albánia elég esetlen mozgása olyan emberére emlékeztet, aki évtizedeket töltött félálomban. Akkor aztán az albánokat az olasz televízió, mint egy csodaszer, kirángatta hosszú álmából: A televízió kulcslyukán át fölfedezték a kinti világot. A járás még bizonytalan, az arc viaszos, de átkozottul megjött a kedvük ahhoz, hogy újra mozogjanak. Ötven, hatvan éves emberek vetették bele magukat az újfajta táncba. Közülük sokan olyanok voltak, mint a fiatalok, akik új életet kezdenek. Ma, 1997-ben ez már nincs így: A mámort legyőzte a szkepszis. Az albán társadalom sose ismert államot, a canun , az íratlan törvény irányított: aztán hirtelen gleichsaltolta egy abszolút, totalitárius állam 50 évvel ezelőtt.
1991 után tehát egy kettős, önmagában is ellentmondásos forradalamat kellett végbevinnie: megszabadulni a totalitárius államtól, és ugyanakkor kitalálni egy modern államot, amilyennel még soha nem volt dolga. A kör négyszögesítése. De az újrakezdés feletti lelkesedést eleve átjárta a csüggedés, hogy mennyi idő ment veszendőbe. "Tíz éven át ostobaságokat tanultam és tanítottam - most kezdhetek mindent elölről" - mondja egy 32 éves egyetemi tanárnő, akinek most azt a nyugati filozófiát kell tanulmányoznia, amelyet néhány évvel ezelőttig "dekadens polgári ideológiaként" írtak le a tanítómesterei. Az idősebbek úgy látják, hogy az ő nemzedéküket feláldozták egy kudarcra ítélt kísérlet oltárán - tudják azt is, hogy az átmenet hosszadalmas lesz és fájdalmas. Ma, 1997-ben már tudjuk, hogy az a pesszimista mellékzönge a nagy lelkesedés mögött, jogosultnak bizonyult. Még ha ez a melankólia 1992-ben nem jelentkezett is siránkozásban, méltatlan követelőzésben. Itt volt remény, komoly remény, amit letaroltak. Nem rezignáltság az, ami felülkerekedett, inkább azok szomorú kifosztottságáról van szó, akik elvesztették a játszmát, és emellett még azt a biztonságot is, amit a szocializmus legalább garantált nekik. Itt nem a harmadik világ sok országából ismert gondtalan nyomorúság uralkodik: az albánok jól képzett emberek, de a változásoktól mintha elkábultak volna, s a szegénység finom hálója elszigeteli őket a világ többi részétől. A mi szemünkben naivnak tűnnek, mert alig ismerik a piac formájában adott realitásokat (és mi van manapság fontosabb a piacnál?), a munka és hatékonyság stratégiái úgyszólván ismeretlenek előttük. Ha Olaszországba emigrálnak, máris olasznak érzik magukat, bár tőlünk egy minél láthatatlanabb, annál vasszilárdságúbb függönnyel választja el őket a szegénység bűvköre.
A korrumpáló elefánt
A Hotel Tiranában 1992 nyarán a kávé, amelyre albán vendégeimet meghívom, egy dolláromba kerül. De a vendégeim borzongva fogadják el, mert egy albán miniszter havi fizetése akkoriban 25 dollár volt (ma úgy 200 dollár). Olyan ez, mintha az embernek Olaszországban egy olyan csésze kávét kínálna valaki, ami az illetőnek 350.000 lírájába (30 000 forintba) kerül. Swiftbe illő félreértés. A nyugati embernek semmi, vagy majdnem semmi nem tilos. Ha az ember Tirana bármelyik utcájában egy 1000 lírás bankjeggyel a kezében közelít egy ott parkoló autóhoz, az azon nyomban taxivá változik. Minden ajtó kitárul előtted, minden sor megnyílik, hogy előre engedjen. Ha belépsz egy bárba, az albánok rögtön helyet csinálnak neked. Égető szükségük van minden nyugati kapcsolatra; ha felhívsz egy albán nagyembert, hogy találkozót kérj tőle, perceken belül maga jön a szállodádba, hogy beszéljen veled. De éppen, mivel nyugatiként Gulliver vagy, fennáll a veszélye annak, hogy bajt csinálsz, anélkül, hogy észrevennéd - mint elefánt a porcelánboltban.
Állandó beszélgetéstéma a nyugatiak között "mennyit kell fizetni egy albánnak". Egyik nap egy talpraesett 13 éves fiúnak, Bashkimnak, aki Tiranában kalauzolgatott engem, 10.000 lírát csúsztattam a zsebébe. Később elmondta, hogy az apja munkásként havi 11 dollárt keres a gyárban. Néhány órai velem való sétálgatással a fiú majdnem ugyanannyit keresett tehát, mint az apja egy hónap alatt. Akkor világos lett előttem a nyugat-európaiak mérhetetlen (önkéntelen) korrumpáló ereje. Annak a fiúnak az apja becsületes technikus, aki tíz évet tanult, hogy betölthesse ezt az állást. A fia, aki még zöldfülű, azzal, hogy rámosolygott egy olaszra, annyit keresett, mint az apa egy hónap alatt. Az üzenet, amit akkoriban tőlem kapott, így hangzik: ha egy nyugatival barátkozol, bekerülsz az ország gazdagjainak a sorába. Minek évekig az egyetemen tanulni, és áldozatokat hozni a szaktudás megszerzéséért, ha elég valami üzletet kötni egy nyugatival ahhoz, hogy meggazdagodjon az ember?
Miután elkezdtem egy kis pénzzel és ebédmeghívásokkal honorálni a szolgálatait, Bashkim minden reggel gyalog jött a szállodához, és várt rám a bejárat előtt - Tirana egy külvárosában lakott, hat kilométerre a szállodától. Gyalog jött mindig, hogy megspórolja azt a pár leket, amibe az autóbusz kerül. Csodáltam vállalkozó szellemét, humorát, majdnem tökéletes olasz tudását. Sikerült felültenie egy időre azzal, hogy elhitette velem: náluk otthon kézzel szokás enni. Azt gondoltam magamban, ha olyan volnék, mint Pasolini, aki fiatal fiúk elcsábításáról volt híres, most elég volna csak a kezemet kinyújtani. De ebben nagyot tévedtem. Egyik nap azt javasoltam a fiúnak, jöjjön velem a szobámba a konzervkukoricáért, amit adni akartam neki, azzal a hátsó szándékkal, hogy ott lezuhanyozhasson - jártam szegényes lakásukban, tudtam, hogy ott nincs se kád, se zuhany, csak egy szál vízcsap, abból se jött soha melegvíz. Bashkim azonban bizalmatlan lett, és ferdén nézett rám. Ravasz szemével jól végigmért, és az ujjával felém bökött: "Majd én megmondom, hogy mit csinálj. Menj fel magad a szobádba, és hozd le az ennivalót!" "Miért?"- kérdeztem egy kicsit bambán, meglepetve a hirtelen parancsoló hangtól. "Mert nekünk otthon nincs mit ennünk. És hozzál rágógumit is a kisöcsémnek." Most feltárult a mindig vidám és készséges fiú bája mögötti sötét valóság. Úgy érezte, hogy "tisztességtelen ajánlatom" feljogosítja arra, hogy félretegyen minden szégyenérzetet.Fölmentem a szobába, magamhoz vettem néhány banánt, rágógumit, egy nagy doboz kukoricát, csupa olyasmit, amit Olaszországból hoztam magammal. Amint leértem, átnyújtottam neki az ajándékokat, míg a járókelők bizalmatlanul figyelték a jelenetet. "Most pedig" - folytatta Bashkim még mindig parancsoló hangon - nyisd ki nekem a dobozt, mert nekünk otthon nincs konzervnyitónk. Megértetted?" Látni akartam, meddig megy el a gyerek ebben a kétségbeesett arroganciában, úgyhogy mentem, hoztam egy konzervnyitót, kinyitottam neki a dobozt, és adtam egy nylonzacskót a zsákmánynak. Ránézett az irigykedő járókelőkre, mintha azt akarná nekik mondani: "Látjátok, így engedelmeskedik nekem egy nyugati, pedig nem is fekszem le vele!" Elvett mindent. "Nem akarod legalább megköszönni?" - kérdeztem. "Köszönöm" - morogta, és elindult szorosan markolva a doboz kukoricát, az értékes banánt és az áhított rágógumit, amit hat kilométert kell cipelnie hazáig. Többet nem láttam.
Álomügyi miniszter
Ahhoz, hogy ifjú leányait kijuttassa Olaszországba, Sopot K-nak biztosan nem kellett elfoglalnia valami lerobbant hajót Durazzóban. Nagykutya volt a gazdasági minisztériumban. Aztán a szocialista pártra szavazott, ami 1995-ben az állásába került. De a két lánya azóta Rómában tanul, az egyiknek olasz barátja van, és talán hamarosan honfitársunkká válik (megkapja az olasz állampolgárságot). Így fest a vezető réteg emigrációja. Sopot sovány ember. Az olaszon kívül, amit ő is, mint a többiek, az olasz televízióból tanult meg, franciául is beszél. Elkísérem, amikor elmegy az első jogosítványáért. 51 éves fejjel kellett megszereznie, mert az elmúlt évig magánszemély nem szerezhetett jogosítványt, csak hivatásos gépkocsivezetők kaphatták meg a vezetési engedélyt. A lakása Tirana egyik szakadt épületében van. Belül azonban másként fest: mintha Olaszországban járna az ember. A kommunista rezsim minden családnak kiutalt egy lakást a megfelelő számú szobával: nem lehetett se több, se kevesebb. Sopotnak a feleségével és két lányával tehát három szobája van. Néhány száz könyv a polcon, Marx, Engels és Kadare összes művei. "Mikor kezdtél elszakadni a marxizmustól?" - kérdezem. "Úgy 1976-ban. Láttam, hogy a gazdagság a hatvanas évek fellendülése után stagnál, még ha a kormány az ellenkezőjét állította is. A gazdasági rendszerünkkel nem stimmelt valami. De ezt nem mondtam senkinek." "És mikor adhattál hangot a kritikádnak?" "1991 előtt semmiképpen. Húsz éven át érintésnyire dolgoztam néhány kollégámmal, de még a magánéletben is a hivatalos eszméket szajkóztuk. Amikor aztán nyíltan beszélhettünk, majdnem mindenki azt mesélte, hogy évek óta komoly kételyek voltak bennük is a hivatalos vonalunk iránt. És mindegyikük attól félt, hogy a másik még igazi hívő. Addig csak egyetlen személynek mertem elmesélni, hogy már nem hiszek a kormányzatban: a feleségemnek." "Még az apádnak, anyádnak, legközelebbi barátaidnak sem?" "Senkinek. A feleségemmel például gyakran hallgattunk külföldi rádiót, néztünk külföldi tévéadást, de ezt nem mondtuk senkinek. Azt gyanítom, hogy a legközelebbi rokonaim is ezt tették, de erről soha nem beszéltünk. Ha mi a feleségemmel esténként külföldi adásokat néztünk, előtte ágyba küldtük a lányainkat." Meg voltam döbbenve. "Dehát - folytattam - legalább a barátoknak, a szülőknek miért nem lehet megmondani az igazat?""Ha elkezdesz nyíltan beszélni a hozzád legközelebb álló emberekkel, ez olyan, mint a lavina, aztán már nincs megállás. Aki eltért a vonaltól, azt lekapcsolták. A szabad gondolkodás olyan, mint a kábítószer: Ha elkezded elmondani az apádnak, amit gondolsz, az a vége, hogy másoknak is elmondod...""De privát körben, rokonok és közeli barátok körében sose beszéltetek politikáról?""Dehogynem, gyakran. De mindig a hivatalos vonalat képviseltük." Nem akartam elhinni. "És mikor volt rá módotok, hogy önmagatok legyetek? Csináltatok legalább vicceket? Ha mint férfiak egymás között voltatok, nem beszéltetek nőkről?" Sopot elsápad, még ma is: "Nem, soha. Ha elterjedt, hogy valaki egy merészebb viccet engedett meg magának, egy szexuális célzást, az volt a vég! Pletyka mindig volt, de vigyázni kellett, hogy nehogy az emberre politikailag rossz fény vetüljön.""Tehát gyakorlatilag kettős életet éltetek. Volt egy belső, teljességgel szellemi igazság, amelyet legfeljebb az élettársatok előtt fedtetek föl, és teljesen hazug magatartás még privát szinten is. Hogy bírtátok ki?""Valójában, azt hiszem, hogy csak kevesen bírták ki. Én azon kevesek közé tartozom, akik legalább önmaguknak bevallották, hogy már nem hisznek az ügyben. Barátaim és rokonaim nagy része csak sokkal később mert elkezdeni kételkedni. Tévedés azt hinni, hogy az albánok többsége csak úgy tett, mintha meg lett volna győződve: Jobb volt valóban hinni az ügyben."
Megértettem, mit jelent a teljes totalitarizmus: Nemcsak a viselkedést kontrollálja, hanem a tudatot is. Nemcsak arra korlátozódik, hogy előírjon egy nyilvános maszkot; behatol az előszobákba, a lakásokba és az agyakba is. A totalitarizmusban az a legszörnyűbb, hogy sikerül egy komoly konszenzust teremtenie - az olyan ember tudata, aki egy totalitárius rezsimben él, nem észleli, hogy totalizálva van.
És ha mi, nyugat-európaiak is egy totalitarizmus áldozatai volnánk, aminek nem volnánk a tudatában? Valóban a saját tulajdon döntésünk, hogy hiszünk mindazokban a dolgokban, amelyekben hiszünk, vagy ez csak a mi alkalmazkodásunk módja nem a párt, hanem a realitás diktatúrájához? Nem az a helyzet velünk is, hogy nemcsak arra kényszerülünk, hogy alkalmazkodjunk a dolgok állásához, hanem - ami sokkal rosszabb - még akarjuk is őket?
Posztmodern pauperizmus
Kik azok a nyugati írók, akiket a legtöbbet olvasnak Albániában?" - kérdezem, Diana Ciuli albán írónőt. "A legtöbbet olvasott olaszok Pirandello, Calvino, Moravia, Scascia, Malaperte, Buzzati...Olvasmányaink jórésze illegális volt. Szigorúan be voltak tiltva, különösen Dosztojevszkij, Sartre és Kafka - de mégis olvastuk őket... Hemingway, Remarque és Fitzgerald is be volt tiltva, de azért olvastuk őket.""A kommunista rezsim azonban annyit elért, hogy mindenkit iskolába küldjön.""Ez igaz - helyesel Diana - az oktatási rendszer jó, különösen a természettudományi szakokon. Az egzakt tudományoknál, amelyeket az iparban lehetett hasznosítani, kevésbé volt szigorú a bezártság. A legjobb fizikusok és kémikusok kimehettek Nyugatra, hogy specializálódjanak, hogy elsajátítsák a nyugati technológiát. Ezzel szemben EnverHoxha úgy félt a Nyugat humanista kultúrájától, mint a tűztől. Csak Kadarénak engedte meg, hogy Franciaországba menjen..."
Más keleti blokkbeli országoktól eltérően Albánia ma nem tud az ellenzékiségnek a szamizdatban kialakult kultúrájából meríteni. A mai antikommunista vezetőréteg és az értelmiségiek túlnyomó többsége kommunista volt azelőtt, ezért mindegyikre vonatkozik, "aki maga ártatlan, az vesse az első követ". ezért aztán csak kevés követ vetettek. Ha beszélgettem egy professzorral, vagy egy politikussal, rendszerint utána figyelmeztetett egy másik: "óvakodjék ettől vagy attól: ezek kommunisták voltak". Mindenki a másikat vádolja azzal, hogy kommunista volt. De ki nem volt az, eltekintve azoktól, akik hosszú évekig börtönben sínylődtek? A közvélemény egy része azt követeli, hogy legalább a legsúlyosabb bűnöket büntessék meg törvényesen. Az egykor üldözöttek ma szabadok, de nincs rájuk jó hatással, ha a saját házuk udvarán, vagy az utcasarkon találkoznak össze volt kínzójukkal, aki gondtalanul sétálgat. Áldozatok és hóhérok beléptek a felejtést-termelő együttélés rendjébe.
A tradicionális albán társadalomban élt a vérbosszú gyakorlata a családok között. A viszályt itt úgy hívják, jak, vér. De a "vér"-t megtörheti a besa, az albán szociális etika ikertámasza: a bizalom, a baráti paktum két személy (rendszerint férfiak) vagy családok között.
A közjog Albániában mesterséges produktum: alapja a magánjog, amely jak és besa, vér és bizalom dialektikájára épül. Az új rezsim egy általános besát hirdetett meg. Mi más lett volna a pénzügyi piramis, mint ennek az ősrégi klánösztönnek az átírása kapitalisztikus fogalmakba? De talán ennyi évszázad után a végéhez érkezett a piramis és a bizalom.
Sokszor látni sovány szőke gyerekeket a járdaszélen ülni, látszólag semmit se csinálnak. Nézik az elszáguldó autókat, ülnek ott, és meditálnak a jövőről, amely elsuhan előttük. Ez talán a leginkább emblematikus kép Albániáról: egy gyerek-ország, amelyik ott kuporog a történelem országútjának peremén, és arra vár, hogy fölvegye valamelyik átutazó jármű egy káprázatos nyugati utazásra.
Észrevételeit,
megjegyzéseit kérjük küldje el a következő
címre:
lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 27. szám (1997. Tél)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |