stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



MIHAJLO SPASOJEVIC

Természetes hajlam



10:30. Nincs itt az idő az ébredésre, én őszintén szólva, nem hiszem, hogy bármikor itt lenne, szerintem az ébredés káros az egészségre. Azonban embernek lenni annyi, mint utánozni azt, amit szokás szerint emberhez méltónak és emberinek tartanak, az egyik legfontosabb szokás pedig megkívánja az álmok társadalmi szempontból szubverzív világának mielőbbi elhagyását, és a bekapcsolódást abba a szakadatlan figyelembe, mely az amerikai népek és népcsoportok ügyes-bajos dolgait kíséri, úgyhogy kénytelen voltam felébredni, illetőleg egyelőre csupán bekapcsolni a tévét, hogy ismételten eleget tegyek az emberi nembe való egyenrangú beletartozás eme követelményének. Felvillant a képernyő: "Naptévé és estévé, ta-ta-ra-ti-ra..."

Szóval tovább alhatok. Nem mondom, van szabadság. Szabadság valamitől. Szabadság valamire. "Sloboda" FC Uzice. Tény azonban, hogy a szabadság elé okvetlenül odatolakszanak "az objektív körülmények és a szubjektív gyengeségek". Crvena Zvezda--Sloboda: 5:0. A "Vörös Csillag" 5:0-ra megverte a "Szabadság"-ot, mégpedig hazai pályán. Ami az én szabadságomat illeti, a következőképp fest a helyzet:

TÉZISEK: 1. OBJEKTÍV KÖRÜLMÉNYEK: Életkörülmények, étkezés az egyetemi menzán. Ha nem kelek fel, reggeli nélkül maradok, de előfordulhat, hogy az ebédtől is elesek.

2. SZUBJEKTÍV GYENGESÉGEK: A hobbim. Ami abból áll, hogy egyes pillanatokban eszem, más pillanatokban pedig alszom. Ámde megesik fordítva is. Sőt néha fölhajtok egy-két korsó sört, ami már egy harmadik elem, mely félelmetes dinamikát visz az életembe.

A TÉZISEK KIDOLGOZÁSA: Ami engem illet, én a szabadságra szavaznék, bár az uzicei "Szabadság"-nak semmi pénzért sem fogok szurkolni. Ha adom a hülyét, és átalszom az egész délelőtti programot, el fogom szalasztani a reggeli híreket arról, hogy "hány órakor ébred Michael Jackson, és mennyit kapott a Pepsivel kötött új szerződéséért", vagy annak megvitatását, vajon levetkőzött- e Demi Moore, avagy a dublőze volt az. Kihullok az emberi kommunikáció kerékvágásából, mely főként a tévéműsor reprodukálásából áll. Ki leszek közösítve. Milyen fincsi ez a párna! Szarok az egészre! Különben is mindig idegesítettek az ilyen szarságok: társadalom, társadalmiság, társaság... Baszok rá! Úgyis csak két önző szükségletről van szó. Az első az embernek a világtól, az istentől, önmagától való félelmén alapszik, mert nem hisz abban, hogy egyedül bármire is képes lenne, ezért másokat használ föl arra, hogy teleszívja magát, elszórakozzon, elrejtőzzön. Ma ez a szükséglet annyira tüntető, hogy kitaláltak holmi üzenetközvetítőket, mobiltelefonokat, olyan szerkentyűket, melyek azon túl, hogy elősegítik a rák kifejlődését, lehetővé teszik, hogy járás közben, szarás közben, a levegőben is társaskodjunk, hogy soha ne maradjunk egyedül önmagunkkal meg az unalmunkkal.

A másik szükséglet az ember ősi színészi, illuzionista hajlandóságában gyökerezik, és azon az exhibicionista igényen alapul, hogy valaki szüntelenül nézzen bennünket, akkor is, amikor vetkőzünk vagy lemeztelenítjük a lelkünket, hogy megveregesse a vállunkat, szeressen, és így igazolva lássuk a saját létezésünket, és mint a paraziták, kiszívhassuk a másikból a belőlünk hiányzó életenergiát, vagy arra az ellentmondásos törekvésünkre támaszkodik, hogy megszökjünk önmagunk elől, hogy megtagadjuk magunkat, és valami más legyünk. El sem tudom képzelni, hogy odamegyek valakihez, és kijelentem: "Ez és ez vagyok, aszociális, kommunikációképtelen, aki hírnévre és hatalomra vágyik, hajlamos a skizofréniára meg a gyilkolásra." Valószínűleg megpróbálnék a bohó szerzet szerepében tetszelegni, aki szereti az embereket meg a fákat, és lírai hajlamai vannak. Ahelyett, hogy odamennék egy lányhoz, és egyszerűen megmondanám neki, úgy, mint Bata ZivojinoviÇ mondta egy csajnak a Stefica Cvek az élet sűrűjében című filmben: "Mindjárt rádmászok!", az én szövegem nagyjából így hangzana: "Szaturnusz gyűrűjét fonom a nyakadra, foglalom neked aranyba! Költő vagyok, ez nem vicc, ne félj, nincs nyitva a slicc!"

Odáig jutottam a csalásban és öncsalásban, hogy vannak pillanatok, amikor nem ismerek magamra. Néha nem hiszem el, hogy azt mesélem, amit mesélek. Néha nem tudom megkülönböztetni, mi a színészkedés, mi a tévé, és mi vagyok én, ha egyáltalán marad rá időm és vágyam, hogy én én legyek.

Milyen fincsi ez az ágy! Miért ne aludhatnék tovább, minek izgatom magam? És ha kihajítanak az emberi nemből? Csatlakoznék a koalákhoz. A koala az a forma, amelybe minden ember, minden test szívesen átmenne fizikailag is: a teljes inercia állapota! Lógni a levegőben, tökéletes nyugalomban. Másrészt a koala az az állatfaj, mely a legközelebb áll a szerbekhez. Az egyetlen valódi különbség az, hogy a koalák koalák, a szerbek meg szerbek. És hogy a koalák egy kicsit többet adnak magukra. És tartják magukat valamihez - a fához tudniillik. A szerbek csak a szükségük - a kis és nagy dolguk - végzése esetén tartják magukat a fához.

Úgy tűnik azonban, hogy az utóbbi időben a koalákkal sincs úgy, mint rég. Az emberek közelsége sok tragikus-patetikus szarságot vitt az életükbe, például: "Én arra születtem, hogy az ágon csücsüljek, nem pedig gyűlöletre". Vagy: "Minden koalát külön fára!" vagy: "A koalák egy csoportja minden ágat a markában tart, míg a többi koala alárendelt helyzetben van!" Bánom is én! Akkor is szívesen csatlakoznék a koalákhoz! Különben is hozzászoktam a hasonló szarságokhoz. Föláldoznám az emberségemet, de a reggelit, azt soha, soha, nem is szólva az ebédről, mert attól, amit a koalák esznek, azoktól a kukacoktól, levelektől, mindenféle bogaraktól, attól én rosszul lennék, attól én kihánynám a belem, már most is... elég, ha rágondolok... rosszul vagyok, pfuuuj!

Felriadtam álmomból, ahol koala voltam, épp abban a pillanatban pattant fel a szemhéjam, amikor be kellett volna kajálnom holmi kukacokat, leveleket, mindenféle bogarakat... Uff, micsoda szarság! Rosszul vagyok! 11:15. Nem az álomtól vagyok rosszul, hanem az éhségtől, ez pedig ideális időpont az ebédeléshez, így még 12 előtt megebédelek és visszaalszom, ugyanis délben nagy a hőség.

A tévében a következő műsor ment: egy jóvágású, szakállas ember a fotelben ülve olyasmit énekelt, hogy: "...if you're looking for faster love..." Ez igen, mindenképpen valami gyorsat szeretnék, ami gyors, az fincsi, gyorsan bedobok valami finom falatot. Utána egy pasas, válla keskeny, kalapja széles: "Hey, don't you know where you're going to?" Persze, ájm goingolok kajálni. A tévé mintha olvasná a gondolataimat, mintha irányítaná őket, a drága... Még csak az hiányzik, hogy sült krumpli legyen ebédre! Ijaooo! Már csorog a nyálam! És még ha fölrémlik, miféle izgalmak várnak rám, mert sült krumpli mindig kevés van, nagyon kevés... Előttem vagy negyvenen. A fennmaradt krumpliporció alig üti meg ezt a mennyiséget. A feszültség, akár a kosárlabda világbajnokság középdöntőjében Madridban, 1986-ban, Jugoszlávia-Szovjetunió, még negyven másodperc, Jugoszlávia 12 ponttal vezet. Még 39, 38, 37 másodperc... Kurtinaitisznál a labda. Egy pali három adagot kér. Valter fejel. 31, 30, 29 másodperc... Fogy a remény. A hallgatóknak csurog a nyáluk. Gyűlölöm őket, mindenkit gyűlölök, a kiöltözött, izzadt csajokkal az élen. A labda ismét elveszett, Kurtinaitisz kontrázik. 10 másodperc, és vége. Nem látom, van-e még egyáltalán krumpli. Nyilván ez lesz az utolsó támadás. Már csak ketten vannak előttem. Még három porció maradt. Jugoszlávia két ponttal vezet. Time-out. Megállt a sor: meg kell várni az új tányérokat. Ez az alak itt előttem a zsebében turkál. Marcsuljoniszé a labda. Csak ne két jegyet halásszon elő, csak azt ne! Kurtinaitisz a kosár alatt, a srác kiveszi a kezét a zsebéből, Kurtinaitisz visszaadja a labdát Marcsuljonisznak, a srác kinyújtja a kezét, csak ne két jegye legyen, ne, Marcsuljonisz belevág, nem bírom nézni, nem, igen, igen, nem tudom már...

Mint azt tévénk egyik népszerű riportere mondaná, "sajnos, tulajdonképpen szerencsére", sem a Szovjetunió, sem Jugoszlávia nem létezik többé, úgyhogy nem is kosarazhatnak, különben még iderepülne nekem egy Kurtinaitisz két jeggyel, és elvinné a krumplicskáimat az orrom elől. Így megmarkolom a drága jó pomfrit, immár izzadtan, és elvetem magam az egyik rozoga széken. Először támadt olyan érzésem, hogy a polgárháborúknak is lehet némi haszna, legalábbis ami az én hasamat illeti.

Megállt az óra... De fáradt vagyok, de fárasztó ez az ébredés... Mintha valami kosarazókról álmodtam volna, akik a pomfrimmel kosaraznak... Vagy pomfrikkel, akik a kosarazókkal dobálódznak... Csak arra emlékszem, hogy verejtékben úszó férfitestek ringatóztak a szemem előtt, dagadt izmú, kis bajszos férfiak, volt egy fallikus szimbólum is, az egyiknek az volt írva a dresszére, hogy "Kúrtinaitisz", a másiknak meg az, hogy "Múrtinaitisz", és úgy játszottak, hogy szinte egymás nyakába hágtak. Voltaképpen azonban a fiatal, tehetséges Vlado DivaÇot lovagolták, akinek azt állt a trikóján, hogy "Vlado DivaÇ, leszíhatsz", a hátán pedig: "Jó reggelt, Európa, bab mellé is Milka", mármint tej. Tejcsoki. De lehet, hogy nem is így volt. Az álmokkal sose lehet tudni! Előfordul, hogy az ébredés pillanatában feltoluló eszmék álmoknak tűnnek, és azt hisszük, hogy tökéletesen emlékszünk arra, hogy mit álmodtunk, pedig valami egész mást mesélünk, miközben álmunk rosszmájúan vigyorog és izzad az ösztön-én szárazgőzében.

Az álmok a személyiség meghódítására törekvő speciális reklámklippek az ösztön-én rendezésében. Világosan emlékszem néhány reklámkampányra, például arra, amelyik a "British Knights" edzőcipőket hirdette. A legérdekesebb az volt, amelyikben egy medve vett üldözőbe, a katonai behívómat lobogtatva. Lévén hogy ez az álom abban az időben álmodódott, amikor esedékes volt a katonai behívóm megérkezése, egyesek talán túlságosan is könnyen megfejtenék, ámde biztosítom őket, hogy pusztán reklámról volt szó, ugyanis álombéli figyelmem a lábakra összpontosult, melyen "BK" márkájú edzőcipők ragyogtak, s habár nem sikerült megszöknöm az állat elől, biztos voltam benne, hogy a cipő nélkül még így sem bírtam volna az iramot. Később valóban megvettem a "BK" edzőcipőt, ám a katonaságot nem úsztam meg mégsem.

A tudatom mindenesetre átlépett az átmeneti periódusba, tehát a prolilogika diktatúrájából - melyet haszontalan, ám annál logikusabb tiszta eszmék kormányoztak, és spirituális, középiskolás korszakomban meghatározták gondolkodásomat - a piaci gondolkodásmódba, a személyiség adásvételének és privatizációjának eszmekörébe. Félreértés ne essék: bár az ösztön-ént emlegettem, személyiségem további elemei is egyenrangúan reklámozhatják magukat agyi csatornáimon. Csak az a kérdés, mennyire fizetőképesek, és racionális vagy élvezeti szempontból mennyire kifizetődő nekik a buli. Tény, hogy nálam az ösztön-én-tudatalatti koalíció fizetőképessége és agyi képviselete a legnagyobb.

Gyakran hallom, hogy elborít bennünket a politika. Így igaz, csak épp mellétrafál a kijelentés. A szex borít el bennünket: ez a lényeg. Azt olvastam valahol, hogy, ha a nők kicsit többet adtak volna a férfiaknak, nem tört volna ki az első világháború. Másrészt az se jó, ha túlzásba esnek. Hisz a trójai háború azért robbant ki, mert Helénának annyira megtetszett a játék, hogy a szomszédos Trójában is piacra dobta magát, ami a férjének egyáltalán nem volt ínyére. Ez a nők történelmi szerepének lényege, a bibliai történet örök ismétlődése: akármit csináljon a nő, az tragikus, negatív és tudattalan eseményként lesz följegyezve, míg a férfi meg az egész emberi nem a női értetlenség nemes és bátor áldozatainak színében tűnik fel.

Mindenesetre ha egy kicsit alázatosabbak lennének a hímjeikkel, megszüntethetnék a háború lehetőségét, mert, szó mi szó, bármennyire igyekszünk is meggyőződni róla, hogy magasabb rendű és tudatosabb lények vagyunk, mint a többi állat, mi is a nők miatt avagy a nők körül forogva esünk egymásnak váltig. Megszüntetnék azonban egyben a focit meg a kosárlabdát is, mert a muszklis négerek meg a görbelábú köpcösök nem rohannának a pályára, hogy telibe találjanak, ha megtehetnék a hálószobájukban is. Legföljebb meginvitálnák maguk mellé az ágyba a tévét, ha azok közé tartoznak, akik nem tudnak kamerák nélkül élni.

A szexuális teljesítmény minden férfi személyiségének oszlopa, és el sem tudom képzelni, milyen boldog lehet az az ember, aki nemcsak az övéit boldogítja, hanem látja magát, amint többszázezer, millió férfi, nő és gyerek arcára ömleszti magját. A mi országunk elnöke minden nap ezt csinálja televíziójának spermacsatornáin keresztül, mint minden ország minden elnöke. Az amerikai elnök a mi elnökünk arcára meg a többi elnökök, kancellárok arcára, s rajtuk keresztül miránk lövell, mi meg az alattunk levőkre, ha ugyan vannak ilyenek. A biológiában ezt az anyag körforgásának, a gazdaságban a tőke megtermékenyítésének nevezik. Nem csoda, hogy sokan összekeverik a politikát meg a szexet, mert a szex bizonyos fajta politika, a politika pedig bizonyos fajta szex, csakhogy a szexben egy meghatározott személyt baszol, a politikában meg kibaszol mindenkivel magad körül, a munkások, a parasztok meg a tisztességes értelmiség széles tömegeivel.

Fölállt. Mit csináljak, a tisztességes értelmiségire beindulok. Különösen, ami a mienket illeti. Csípem azt a kurva, csalárd, csábító természetét.

Elzsibbadt a kezem... Megállt az idő. Baromságokat álmodtam, arról, hogy a nők uralomra jutnak a világon, és beszüntetik a focit meg a kosárlabdát. Nem mintha olyan nagy sportember lennék, de ez mégiscsak egy kibaszott férfivilág, és a sportmérkőzések az egyetlen alkalom arra, hogy legalább derékig megcsodáljam a félmeztelen férfitesteket...

Fel kell kelnem, persze, hogy fel kell kelnem. De megállt az óra. Hogy keljek fel, ha nem tudom, fel kell-e kelnem? A szokás azt parancsolja az embereknek, hogy kora reggel keljenek, legkésőbb délelőtt. Most pedig már biztos késő délelőtt van... Vagy talán koradélután... Azt ne! Nem akarom, hogy koradélután legyen, mert ha kora délután van, akkor nincs ebéd, azt pedig nem tudnám elviselni. Nem akarok erről gondolkodni. Mintha szükség lenne egy meghatározott időpontra, amikor fel kell kelni. Le van szarva tulajdonképpen! Legyen ilyen időpont, csak legyen mellé mindig valami harapnivaló is!

Egyszer egy amerikai filmben láttam egy írót, aki minden reggel pontban 8:30-kor kelt, és leült dolgozni. Nem vettem észre, hogy a film alatt valami jaj de különöset csinált volna, de mindenki veregette a vállát bizonyos korábbi könyvei miatt. Mivel abban az időben nekem is voltak hasonló ambícióim, nem volt nehéz azonosulnom vele. 8:30-kor fölkeltem, fogtam a papírt meg a ceruzát... Annak az amerikai fazonnak kompjutere volt, de hát az amerikai film az amerikai film! Valamelyik rokenroll bendünknek van egy száma, melynek így szól a refrénje: "Amerika, Amerika, nagy halom pojáca, Amerika, Amerika, még jó, hogy én itt vagyok!" Én nem voltam a halom pojáca része, hanem megpróbáltam leírni valamit, ami nem nagy különbség, de hagyjuk. Úgy kalkuláltam, hogy az íróvá váláshoz elég, ha nincs okosabb dolgom, és ha 8:30-kor fölkelek. Először is, kiváltképp örültem neki, hogy itt vagyok. Éppen erről akartam írni.

Pontot teszek a lap felső sarkába! Rajzolok egy kis kört. Aztán egy vonalat - tiszta posztmodernizmus, tudják: avantgárd, entrópia, paranoia, egyszóval anything goes, kivéve az elbeszélést. Húzok még egy vonalat, de nem párhuzamosan, csak úgy... Ferdén. Hogy megtörjem a monotóniát, belevigyek némi egzisztenciális nyugtalanságot. Akkor felötlik bennem: egy vonal meg egy kör, az az avantgárd. De két vonal, plusz az egzisztenciális nyugtalanság... Ez már túlzás, ez már a 23. század! Könnyen lehet, hogy nem találok megértésre, és csak száz év múlva érkezik az elismerés. Kell a fenének! Kitörlöm a vonalat: nyet nyugtalanság! Ez így negyedrészt kevesebb, tehát 75 év múlva ismernek el! Hú, ez is sok. Kitörlöm a kört is. Ez akkor... ötven év múlva... Nem jó, vesszen a másik vonal is... Így csak 25 év... 47 évesen elismernek... Ahogy mondani szokták, későn érkezik Marko Kosovóra, híres leszek ugyan, de vajh föláll-e még? Kiradírozom én a pontot is, s mit látnak szemeim: fehérséget, az egzisztencia ürességét. Tiszta elitizmus, tökéletes posztmodern, azon nyomban el kell ismerniük engem! Az izgalomtól talpra szöktem, járok egyet a lakásban. Bekukkantok a frizsiderbe, hát ott: frigó-posztmodern: üresség és fagy. Jó, nagyon jó, hogy itt élek, de legalább egy tubus majonézem lenne... vagy egy kis Nutella... ebben a kurva életben. Svájci sajt és majonéz, lelki békémhez elég. Belekukkantok a lábasba a sparherten. Muszáj harapnom valamit, legalább egy falásnyit. Nem rossz! Visszamegyek a papírhoz. Tyűha! Zsír a posztmodernen: ez már túlzás! Ki fogja megérteni a zsíros fehérséget?

Egyszer egy filmben azt mondta egy fazon: "Maguk írók hevesen dolgoznak, és hevesen baszkódnak!" Én nem csináltam semmit... Na, bekapcsolom a tévét. Az első csatornán "elnökünk fogadta". A másodikon a felesége fogadta... De sokat fogadtak ma ezek! Szart se ér az egész az MTV nélkül. Kimaradt a baszkódás; még mi írók se tudunk baszkódni az MTV nélkül! Lejárt a szellemes és okos írók ideje, akik el tudták szórakoztatni a jónépet! Ha nincs MTV, legalább azok a szatelites reklámok jönnének be! Micsoda sörök, micsoda srácok, micsoda kólák! Ijaooo! Megáll az eszed a túlzott baszkódástól, de legalább jól érzed magad! "De jó, hogy itt vagyok", jegyzem fel. "Faszt", szökik mellé a papírra. Hú, most szégyellhetem magam! Na, hát ez történik, ha eszembe jut, hogy itt vagyok. És a majonéz? Mindenesetre ez a szó volt írói próbálkozásaim epilógusa. Összetéptem, összegyűrtem, eldobtam a papírt. Agyő, zsíros posztmodern!

Fogtam magam, és még egyszer megnéztem az említett filmet; rá is jöttem, mi lett volna a potenciális egzisztenciális tévedésem. A fazon, akiről példát vettem, írónak író volt ugyan, ámde nem ő volt a főszereplő! Nem is írt semmit, a történet, amit a végére összefércelt, nem a sajátja volt, hanem úgy hallotta, mégpedig a főszereplőtől, aki a jövő nemzedékek mintaképe. Kikupált, közlékeny, kissé magányos ember, néha feketén dolgozik egy kicsit, de néha kicsit nemeslelkű, kicsit érzékeny... Az ember prototípusa a 21. század számára: kissé ember. De nagy sztár. Igazi amerikai szuperhős. Én is az akarok lenni. Úgy értem: amerikai és szuper. Hősnek lenni nem muszáj.

Idegesítenek, sőt egzisztenciálisan nyugtalanítanak ezek a vén faszik. Az egyetlen enyhítő körülmény, hogy az életmódjuk valóban elfogadható számomra is: beülnek a parkokba, a rákos sznobok szőrös játékszereivel együtt, és nosztalgikusan emlegetik a régi népvezéreket meg a felülmúlhatatlan háborús kalandokat. Ha az ő elbeszéléseiket vesszük, úgy jön ki, hogy a háború alatt legalább 1.000.000.000 német élt hazánkban, mert mindegyikük erősködik, hogy saját kezüleg megölt vagy legalább elfogott úgy tízezret. A szerb epikus tradíció ennyit megkíván.

Bizonyos Danyil Ivanovics annak idején kijelentette, hogy a gyerekeket meg a német juhászkutyákat mind beletömné egy hatalmas gödörbe, és leöntené mésszel, a bűz miatt. Nyilván az ilyesfajta kijelentéseiért likvidálták. Én is megtenném: nem tűröm, hogy bárki sértegesse a német juhászokat. Maga az eszme azonban remek, csak én a német juhászkutyák helyett pudlikat vennék, a gyerekeket meg az öregekkel együtt a tehetetlenek kategóriájába sorolnám: a pudlikat meg a tehetetleneket gödörbe! Ami az öregeket illeti, elfogadható megoldást jelentene egy gettó fölépítése az ötven évnél idősebbek számára. Nem bánom, hova rakják őket és hogyan, csak tűnjenek el a szemem elől: ne lássam, amint sorban állnak a dragsztor előtt, és várnak valamire, csak ők tudják, mire, és még nekik áll följebb, amikor előretolakszom, hogy vegyek valamit, mert irigylik a fiatal testemet, mely enni akar és ülni akar az autóbuszban, hiába lógnak a fejem fölött és szidnak, hogy adjam át a helyem. Sajnos a gyerekek számára nincs kegyelem: mindegyiknek a homlokába egy anti-bébi tablettát, vagy a fejükre húzni a gumit, fulladjanak meg.

Hát ennyire fölidegesítettek! Az a legnagyobb baj, hogy ebben az országban néhány év múlva a népesség 70%-át az öregek teszik ki, 10%-át a pudlikutyák meg a gazdáik, a rákos sznobok, 10%-át a pitbullok, rotweilerek, a patkányok meg a svábbogarak, 9%-át az AIDS-esek, és 1%-át Én, úgyhogy előfordulhat, hogy úgy járok, ahogy a közmondás mondja: "Aki az öregeknek meg a pudliknak vermet ás, maga esik bele!" Azért kell így menekülnöm, és egyedülállóan hatásos amerikai módszerrel csillapítanom egzisztenciális nyugtalanságomat. Habár ideges a tempóm, szinte ész nélkül loholok, gyorsan, majdnem futva járok, és állandóan forgolódom, én nagyon jól tudom, hova megyek, a színes neonfények biztosan vezetnek. A biztonsági ember a bejáratnál, mobiltelefonnal a kezében, míg az egyik első emeleti butikos lánnyal cseveg, és az elegáns külszín alatt, a hóna alatti bőrtokban rejtegeti igazi valóját, enyhe kétkedéssel szemlél, és habozik, hogy rögtön lepuffantson-e, pisztollyal, vagy később, ököllel. Valamiért csak a szemét figyeltem, apró, szinte ázsiai szemeit, meg nedves, telt ajkai lassú mozgását. Beleborzongtam, amikor elképzeltem, hogy ezek az ajkak ugyanilyen lassan kúsznak lefelé a hátamon... És akkor felvillant előttem a butiksor. Erekció, de nem tudom, mi izgatott fel: ő vagy a butikok. Omnia vincit amor...

Jól van, elviselem ezeket az üszkös vénembereket, akikkel tele van az ország, jól van, elviselem a pudlikat meg a gazdáik sznob pofáját... Hiába idegeskedek mindemiatt, ez csupán menekülés az igazság elől. Mennyit álmodtam arról, hogy gyorsan és könnyen pénzhez jutok, sikkasztok egyet nagyvonalúan, és meglógok ebből az országból... Mégis csak szegény diák maradtam, nyomorult firkász, aki nem valósította meg élete legnagyobb ambícióját, hogy tizenegyest rúgjon a futball-világbajnokság fináléjában... Első liga... Jó, legalább az UEFA kupában, hogy minimum 80.000 ember skandálja a tribünökön a nevem... Ez az igazság... Sohasem leszek nemzeti hős! Nekem sohasem rendeznek ünnepélyes fogadtatást, mint a kosarazóinknak. Sohasem ábrándozik arról az ország lakóinak 80%-a, hogy megérintsen... Habár, lehet, hogy sok szép fiú ábrándozik erről, csak nincsenek tudatában, mert még nem találkoztak velem, és azt hiszik, hogy nem létezem? Csak meg kell jelenni a tévén... De hogyan lehetne sort keríteni erre? A krízis ördögi köre ez, amikor minden válasz kisiklik, csak a kérdések sokasodnak, mint az AIDS-esek. Olyan pillanatok, amikor legszívesebben a pisztolyához, a zsilettpengéjéhez nyúlna az ember, vagy kolostorba vonulna. Én meg... Én pedig megragadom a szerelmet, mint a legjobb orvosságot. Betérek a legközelebbi áruházba, mint most... És minden baj elszáll, mintha elfújták volna. Végül is nap, nyár és csók örökké lesz, legvégül pedig, mint mindig: Coca-Cola!

Többet semmire sem kell gondolnom: fényreklámok, félmeztelen elárusítólányok, árleszállítások, kiárusítások, árengedmények, hitelek - elvezetnek szépen vágyott célomhoz, ami a közösülés! A közösülés természetesen nem szabály, csak ragyogó kivétel. Sohasem tudtam megállapítani, hogy mitől függ a siker. Megjelenek egy butikban, étteremben, egy ablaknál, az orvosnál, sőt a katonaságban... És az elárusító, a pincér, sőt a tiszt hozzám lép, és a nyájasság, az odaadó munkavégzés és az irántam való hajlandóság vagy ilyesmi tökéletesen elegyített keverékével szól hozzám, mire én majdnem elájulok a zsibbadástól, mert minden vérem a lábam közé szalad, lehunyom szemem, mindörökre meg akarom őrizni ezt a pillanatot. Mindez eltart fél óráig is, és még sokáig, miután kilépek a butikból, a rendelőből, a sorból... Hiányzik az erekció meg az ejakuláció, minden külső, fizikai jellemző. Marad a 100%-ig tiszta közösülés, annyira tiszta, hogy legszívesebben megírnám a "Tiszta közösülés kritikáját". Szeretem azokat a pillanatokat, amikor beléhatolok... illetve a butikba, amikor megnyitja előttem ajtait, amikor megadja magát... Szeretek beleolvadni a boltokba, beleveszni egészen!

Ámde a közösülésig eljutni nehéz. Néha hetek múlnak el, száz meg száz butik, hivatal, étterem... Természetesen jól esik a konvencionális kereskedői hízelgés. Ha kicsit jobban belegondolok, ez mindennek az alapja, valódi balzsam lelkemnek: amikor győzködnek, hogy minden, amit fölveszek, tökéletesen áll rajtam, hogy remekül választottam, mert tudom, mi a minőség, hogy valóban frankón nézek ki, igaz, ez erre vagy arra a pólóra vonatkozik, dehát én viselem a pólót, nem az engem! Közösüléshez azonban ennek a behízelgésnek csak egy különleges, szublimált fajtája vezet. Fölpróbálok én tucat pólót, cipőt, bókot, míg meg nem kapom azt, amit akarok. Egyedül az fárasztó mindebben, hogy őszinte bűntudatom támad, mert soha semmit sem veszek meg, és a leghülyébb magyarázatokat kell kiagyalnom, hogy legőszintébb vágyam ellenére is mért nem vehetem meg azt a bizonyos árut. Megkérdezem, hogy van-e épp ilyen pólójuk, csak egy másik (isten tudja, milyen) színben (láttam, hogy nincs nekik), vagy lehetetlen méretet kérek. Persze mindig fönnáll a veszély, hogy valami raktárból előhozzák épp azt a színt vagy azt a méretet, ámde ebben az esetben kimondhatom a híres, mindenható mondatot: "Igen, de ez nem az!"

Ha közösülés nélkül maradok, az egyetlen felfrissülési lehetőség, ennyi ruhapróba után, csak valami nagy szupermarket és kétórás bevásárlás lehet, melynek jelszava: "Ha már nem vagyok Bruce Willis, legalább azzal a samponnal mosom a hajam, amelyikkel ő!" Ez annyira feldob! Akkor tudom, ki vagyok. Azaz nem egészen - bár az az ember, aki a Bruce Willis samponával mos fejet, nem lehet más, csak szupersztár, aki előtt a legjobb dolgok állnak, pénz és megszabadulás minden munka jellegű kötelességtől, mindentől, ami miatt fel kellene emelnie az embernek a seggét a tévé előtti fotelből, márpedig ez minden vágyott egzisztencia lényege. És akkor nincs többé válság. Az egyetlen probléma, hogy Bruce Willis kopasz, dehát mit nekünk realizmus!

Ha egy gazdag országban élnék, ahol sokkal nagyobb szupermarketek vannak, biztos sokkal egészségesebb lenne az én pszichém is. Minden sarkon boldog lehetnék, hisz ott oly gyakoriak az árleszállítások meg a kiárusítások, amitől különösen begerjedek. Talán a szerelem sem hiányozna: minek a szerelem, ha a szomszédban ott egy szexi shop? S amikor hazamegyek, a szép, nagy házamba természetesen, otthon a legjobb barátom várna, az alteregóm, pszichém magva, akinek számtalan arca van, műholdas vagy földi, aki kizárólag vágyaim kielégítésével foglalkozik, telepatikus úton, távirányítással, lelkem része, aki a mindenhatóság balzsamát helyezi a szívemre, egy gombnyomásra átszelhetem az óceánokat, megszakíthatom a sorozatokat... Akkor mindenem meglenne: előttem az egész világ, egy katódcsőbe darálva, tömködve, ezernyi részecskéje fénysziporkák formájában szétszóródik a képernyőn... Mi mást is gondolhatnék, mint hogy ez, kétségtelen, a lehető világok legjobbika. Talán csak a 96. csatorna múlja felül, mert ott több sport van. Mit is kívánhatnék még ilyen helyzetben, mint egy Coca-Colát?

Nálunk egészen másként van. Nincs távirányítóm, úgyhogy fel kell kelnem, és engedelmeskednem a mi tévészerkesztőink akaratának, mert a mi éterünkre vagyok utalva, meg némi külföldi reklámra. Hogy én bezárkózhatok a kis fekete-fehér televízió dióhéjába, és a végtelen világűr királyának érezhetem magam? Ördögöt! Ez tiszta metafizika, a metafizika pedig olyan, mint a szex: addig jó, amíg tart. Mikor vége, csak a problémák meg a gondok maradnak utána. A fantáziálgatástól persze nem maradhatsz teherben, de a valósággal való állandó összeütközések odáig fajulhatnak, hogy a végén skizofréniát, depressziót vagy valami hasonlót szülsz, és szarban maradsz. Ezért a televízió bizonyos fajta mentális óvszer. Amikor a valóság behatol a fantáziálásra hajlamos tudatodba, és belelövelli az értelmetlenség magjait, a tévé megvéd a szarban maradástól, a terhes gondolatoktól és kérdésektől. Na, már a szupermarket legfölső emeletén vagyok, és még semmi sem történt! Nem csoda, hisz ezeket a butikokat már annyiszor megkaptam. Ezek nem olyan tökéletes szexi butikok, mint a nyugatiak, melyeknek kihívó a bejáratuk, csábos a hátsó felük. Kezet a szívre, ugyan ki szerethetne bele ilyen butikokba: se stílusuk, se eleganciájuk, még csak nem is engedékenyek... Senki se. Behatoltam néhányba - és semmi.

A biztonsági ember a földszinten még szolgálatban van, és buján mosolyog. Ha belehatolhatnék... De akár belevethettem volna magam az orra előtti szökőkútba, azt se vette volna észre. Rávethettem volna magam a lányra, akivel beszélgetett. Akkor szétszed. Izgalmas lenne. Ereje felém irányulna... Ereje belém! Az egy esemény lenne. Bekerülnék az újságba. Talán a tévébe is. Nem sok értelme lenne, mert nem vagyok elég jól felöltözve. Azt mondanák: "Paraszt, rövid gatyában halt meg!" Még a jóisten is elképedne, ha tehetné: "Legalább melegítőt vettél volna!" Szeretnék.... Szeretnék... Legalább átöltözni.

Csúszkálok a márványlapokon. Ismét szemügyre vesz, a telefonnal a pofáján, és arról gondolkodik, mi lenne, ha nyársra húzna vagy kibökné a szememet, aztán elmosolyodik és elfordul. Az utcán minden pont olyan, mint mindig. Esik az eső, és az emberek elég csúnyák. Szeretnék... Szeretnék szeretni! De mit szeretnék szeretni? Úgy érzem magam, mint egy féreg. Ennyi butik, és egyik sem szeret belém... Ennyi férfi az utcán, és egyikhez sem mehetek oda, hogy néhány csábító szót szóljak hozzá! Minden, amit csinálni szeretnék, olyan távoli... Olyan más, valahogy... De mért? Én ember vagyok! Van két karom, két lábam, sőt férfinak sem lennék rossz. Így nincs más hátra, kódorgok, mint egy megoldatlan egyenlet, haszontalan adatok tömegén át, a kulcsot keresve. Elvileg minden ember elmesélhetne egy ilyen történetet. De ha másmilyen vagy, mint a többség, szörnyen beszűkül a kör, melyben kereshetsz. Olyan helyekre kell járnod, amelyek számodra meg a hasonszőrűek számára rendeltettek. Mindez a gettósításra, a leprások üldözésére, a zsidóüldözésre emlékeztet... Legszívesebben valamennyiünket kinyírnának, de valamilyen okból nem teszik meg. Ezért kiközösítenek bennünket.

A buszmegállóban álltam.

Végső soron létezett ő is, életem szerelme. Titkom virága... Tulajdonképpen nem ez volt a titok; valami mást kellett rejtegetnem. Már kiskoromban észrevettem, hogy nagyon szeretek a pajtásaimmal játszani, de csak a fiúkkal. Mint ahogy az lenni szokott, elképzeltünk egy külön, cowboy-indián világot, melyben néhány srác kénytelen volt nőt játszani, hisz úgy illett, hogy minden cowboynak legyen egy Clementinája. Időnként meg is kellett csókolnia... Sőt néha az ágyra kellett döntenie, leereszteni a nadrágot és... Hozzádörzsölni... ahhoz az izmos, kemény kis húshoz a pajtásaim lába közt. Mindez elég ok volt arra, hogy én egész egyszerűen észre se vegyem a lányokat. Egyszerűen nem volt szükségem rájuk.

Probléma abban az időszakban lett ebből, amikor elkezdtem tévét nézni. Konkrétan egy brazil filmről volt szó, címe: A bobo un asfalto . A botrány akkor tört ki a filmben, amikor egy férfi az utca közepén, az aszfalton, az összegyűlt tömeg szeme láttára megcsókolt egy másik férfit. Tény, hogy mi ilyesmit nem csináltunk nyilvánosan. Abban az időben annyira lefoglalt bennünket az iskola (ami újabb bizonyíték terapeutikus hatása mellett), hogy nem volt már időnk összejönni, s ha találkoztunk is, nem volt idő arra a "játékra", habár nagyon vágytam rá. Rájöttem, hogy mindannyian cinkosok voltunk valami veszélyes, természetellenes, titkos dologban. Ezt meg is akartam nekik mondani, de nem adtak rá alkalmat. Titkos barátkozásaink teljesen megszűntek, nekik már voltak kedvenc kislányaik, és fogdosták bimbózó mellecskéiket. Csak engem nem érdekelt az ilyesmi. Én azon töprengtem, hogy hogyan reagáltak az emberek annak a férfinak a csókjára. Azon, hogy kidobták a munkahelyéről, üldözni kezdték telefonon, és gyűlölni, gyűlölni, gyűlölni... Többé senki sem akart szóba állni vele, sem a jelentéktelen kis üzletfelek, sem a szülei, sem a rokonok... Tudtam, hogy én is hasonló dolgokat műveltem... Aztán meg az iskola, a művelődési programok... Minden jel arra mutatott, hogy fel kéne csípnem egy kislányt, mégpedig minél előbb, különben rám jár a rúd, mint arra az emberre a brazil filmben.

És akkor egy délután a szüleim a tévéképernyő elé álltak, és elkezdtek szavalni arról, hogy mi természetes, és mi természetellenes az emberi kapcsolatokban. Az első pillanatban arra gondoltam, hogy valaki beköpött a régi bandából, ami kiúttalan csapdát jelentene. "Hallottunk... a fiúk iránti hajlamról... furcsa játékokról...", mondták. Reszketett a kezem a távirányítón, és össze-vissza ugráltam a csatornákon. De amikor az osztályfőnökre hivatkoztak, rájöttem, hogy az öregeknek fogalmuk sincs semmiről. Elhatároztam, hogy sohasem fognak leleplezni. "Természetes lenne... a korodbéli lányok szerint egészen klassz srác vagy..." Milyen keveset tudnak ezek rólam!

"De én szerelmes vagyok!", böktem ki hirtelen.

"Hogy mondtad, kisfiam? Egy lányba?"

"Hát..." A szüleim rám meresztették a szemüket. Tátva maradt a szájuk az izgalomtól. Én ránézek a képernyőre. A műsorvezető valami árut mutogat, mely állítólag mindennél jobb és olcsóbb. A szoknya alig takarja el a combját.

"ő az!", kiáltok fel, és a képernyőre mutatok. A szüleim elképedve fordulnak hátra.

"Dehát ő...", így anya.

"Fiam, de hát ez tévé! Találj egy élő, hús-vér kislányt", így apa.

"Jaj, Ziko, miket beszélsz! Nem enni akar a gyerek, hanem szeretni!"

"Szeretni, szeretni, értem én, de nem árt, ha egy kicsit bezsírozza közben az ujját, ugye, fiam?", és a vállamra csap apám.

Így kezdődött. "őt" Lea KiŠnek hívták, alacsony volt és dundi. Apám rögtön mindenkinek elhíresztelte, hogy a fia egy tévés csajnak udvarol, és így elhárította a családra leselkedő szégyent. Az iskolában is megtudták. Egyik pillanatról a másikra hősként kezdtek kezelni. Hogy tápot adjak ennek az illúziónak, minden nap szerelmes verseket írtam hozzá, és időről időre elküldtem neki egy paksamétát. Csúf dolog volt. A lány is csúnya volt, de nem volt választásom, miként annak az embernek sem a brazil filmben. ő az őszinteséget választotta. Hozzám közelebb állt a hazugság. Én negatív hős voltam. ő meg hülye.

És akkor eltűnt a lány. Elkezdődött a műsor, a szüleim elsötétítették a szobát, gyertyát gyújtottak, és visszavonultak, hogy intim hangulatot teremtsenek nekem meg a tévének. És a lány nem jelent meg. Hanem egy tehén vigyorgott helyette, megpróbálván helyettesíteni az ő telt kis pofikáját. Így aztán romantikus szerelmes lett belőlem, hogy ne mondjam: tragikus hős, és nyomozni kezdtem a szerelmem után. Kiderült, hogy soha többé nem fog visszatérni a képernyőre, ugyanis a teológiának szentelte az életét. Ezen a ponton ismét pánikba estem. Hogyan álcázzam magam ezentúl? Kezdetben még senki sem gyanakodott. Mindenki részvéttel volt irántam. Olyan is akadt, aki odajött, és halál komolyan mondogatta: "Találsz te másikat!" Idióták. Aztán apám így szólt: "Fiam, már eléggé felnőttél. Itt az idő, hogy egy igazi lányt találj magadnak!" Így, ultimátum formájában. És az, hogy utáltam a lányokat? Hogy csak arra vágytam, hogy visszatérjen a régi idő, amikor mi ketten a barátommal fogtuk egymás kezét, levetkőztünk, megérintettük egymást, csókolództunk...

"Nem, apám", mondtam neki. "Mindenki csak egyszer szerelmes az életben! Én csakis őt akarom!"

"Kit? Azt a tévéről?"

"Igen, éppen őt!"

"Én is voltam bolond, de te tiszta idióta vagy!"

Apám többé szóba sem akart állni velem, amíg "nem hozok egy tisztességes lányt a házhoz". Szerencsére anyám nem fordult el a kedvencétől. Így aztán elkezdtem nyomozni. Fölkerestem a cégeket, amelyeket reklámozott, kérdezősködtem felőle, a munkájáról, a viselkedéséről... Idővel annyira megtetszett ez a buli, hogy szerelmemet az egyetlen nő iránt áttettem a cégekre, üzletekre és butikokra, ahol megfordultam. Mindegyik oly rendezett, kommunikatív, alkalmazkodó és szolgálatkész volt. Kurva természetű, ami a legjobban vonzza a férfit: semmit sem követeltek, de mindent nyújtottak. Tudatában voltam, hogy egy vagyok a tízezerből, aki megfordul náluk, de ha bementem valamelyikbe, az volt az érzésem, hogy csakis miattam léteznek. Olyan ideális volt ez a szerelem! Igen, lehet, hogy megtilthatják, hogy nyilvános helyen megcsókoljak egy férfit, de azt senki sem fogja megakadályozni, hogy szerelmi viszonyt folytassak egy céggel vagy egy butikkal. Mindez természetesen a szaporodó tévécsatornák valamelyikén kereket oldott szerelmes utáni hajsza örvén történt. Megcsaltam. Megcsaltam őt, megcsaltam magam, megcsaltam mindenkit magam körül.

Amikor csalódom a butikokban, mindig eszembe jut ő, életem nagy szerelme. Ostoba arcok tömegén hatoltam át, szemerkélő esőben. Tudtam már, hol lakik, tudtam a telefonszámát is. Elmentem a buszmegállóba. Az egyik autóbusszal elmehetnék hozzá.

Három ember állt mögém.

Bekopogni az ajtaján, és elmondani azokat a nevetséges szavakat, amelyeket a szerelmesek szoktak mondani egymásnak.

Már vagy tízen voltak körülöttem, és elég hangosan beszéltek.

Egyedül élt, ezt szintén megtudtam. Lehet, hogy volt szeretője, de az nem számít. Letérdepelnék elébe, átkarolnám a térdét, és örök szerelmet esküdnék neki. Képes lennék rá.

Egyre nőtt körülöttem a zaj. Már sokan voltak körülöttem. Elárasztották a megálló meg a mellette lévő trafik környékét.

Nem tudtam többé elviselni a fejemben a nyomást.

"A bobo un asfalto", csak ez járt az eszemben. Tudtam, mire vágyom, de a körülöttem lévő világ olyan volt, amilyen, és itt nem lehetett semmit se tenni.

Már tolakodtak körülöttem és lökdöstek. Nem bírtam tőlük gondolkodni.

A mimikri, amit megteremtettem, tökéletes volt. Ki tudja, mit gondoltak rólam? Biztos azt, hogy bolond vagyok, beteges... Ez nem sértette az ízlésüket. Ha mongoloid lennék vagy fogyatékos, nem tűnnék fel ebben a tolongásban. De ha most belecsípnék valamelyik férfi fenekébe, az botrány lenne! Akkor rám másznának, lökdösnének, vernének! Létezik egy morális kódex, természetes jog, az én természetes hajlamom pedig ferde!

Már nem láttam, hányan vannak körülöttem a megállóban. Egy órája álltam ott. Egy autóbusz sem jött. A zajongásból ítélve már százan is lehetnek.

De ha most elmennék hozzá, térdre esnék és megkérném a kezét? Akkor senki sem kételkedhetne többé a hajlamaimban. Nem menekülhetek többé a vágyaim elől, előbb vagy utóbb kifakadnék, elkövetnék valami "bobo un asfalto"-t. És akkor következne a büntetés. De mint nős ember, meg lennék védve. Igen, az valódi meccs lenne. Az aztán esemény lenne. Igen, megyek, megyek! De mivel?

Radics Viktória fordítása


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 27. szám (1997. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret