A múltba való meneküléssel nem kevesebbet kockáztatunk, mint hogy az emberiség egy jelentős része törzsi háborúk vériszamos poklába süllyed, hogy a balkanizálódó nemzetállamok marakodásában kultúra feszül kultúrának, nép népre, törzs a másik törzsre támad, miközben mind egyfajta Dzsihád zászlaja alatt igyekszik szétverni a kölcsönös egymásra utaltság, együttműködés és érdekviszonosság rendszerét, leszámolva a technika, a popkultúra és a globális piac minden megnyilvánulásával. A jövő felé irányuló törekvést motiváló hatalmas gazdasági, technikai és ökológiai erők ugyanakkor az integrációt és az uniformizációt erőszakolják ki, a gyors ütemben lüktető zene, a gyors számítógépek és a gyorséttermek - az MTV, a Macintosh és a McDonald's - varázsával kábítva el az emberiséget; ezek az erők a földkerekség valamennyi nemzetét egy homogén világkultúrába préselik bele, egyetlen globális Mcvilágba, melyet a kommunikáció, az információ, a szórakoztatóipar és a kereskedelem fog egybe. Disneyland és Bábel között a planétát a széthullás réme fenyegeti, miközben akarva-akaratlan mégis egyfelé halad.
A helyzet iróniája abból fakad, hogy a provinciális, helyi kultúrák és a Mcvilág globális kultúrája egyszerre, egy időben hatnak, mégpedig oly módon, hogy időnként még egyazon országon belül is egyszerre figyelhető meg a kétféle hatás. Irán fanatikus hívői egyik szemükkel a szent háborúra szólító mullahok ajkán csüggenek, miközben a másikkal Rupert Murdoch televíziójának műholdakról sugárzott műsorait, a Dynasty t, a Donahue -showt, és a Simpson -család kalandjait lesik. A kínai vállalkozók a pekingi pártapparatcsikok kegyeit keresik, miközben egyik csirkesütő franchise-t nyitják a másik után Nandzinktól Hangzsun át Xianig a nagy országban mindenfelé, ahol a Kentucky Fried Chicken-lánc immár vagy 28 üzlete naponta több mint 100 000 vendéget szolgál ki. A pravoszláv egyház, miközben az ősi hit felelevenítésén fáradozik, kaliforniai üzletemberekkel közös vállalkozásba kezdve Oroszhon Szent Forrásainak vizét árusítja palackozva. A szerb orvlövészek éveken át Adidas sportcipőkbe bújva, walkmanjeiken Madonnát hallgatva irányították távcsöves puskáik célkeresztjét Szarajevó polgáraira, akik maguk is Adidas-szal és walkmannel felszerelkezve tülekedtek vizeskannáikkal az utcai csapok körül. Izrael ortodox hászidjai és Amerika szélsőjobboldali "miliciáinak" vérgőzös ideákon kotló neonáci huligánjai egyaránt a rockzenén keresztül próbálják eljuttatni tradicionális üzenetüket a felnövekvő nemzedékekhez, miközben mindenféle fundamentalisták az Interneten szervezik virtuális összeesküvéseiket.
A Dzsihád és a Mcvilág egyforma, bár ellenkező előjelű erővel hat: míg az egyiket a helyiérdekű gyűlölködés hajtja, a másik a piacok univerzalizálására tör; az egyik ősi, szubnacionális és etnikai határok belülről történő újrahúzását szorgalmazza, a másik pedig kívülről akarja porózussá tenni a nemzeti határokat. Egy dolog azonban azonos a kettőben: az anarchia, azaz a törvények szabályozta közakaratnak való önkéntes alávetettség - a demokrácia - hiánya. Mindkettő nélkülözhetőnek tekinti a polgári társadalmat, és fölöslegesnek a demokratikus polgári lét eszményét, miközben eszében sincs alternatív demokratikus intézményeket keresni. Közös vonásuk a polgári szabadságjogok iránti elkötelezettség teljes hiánya. Ha a szabadság megőrzésének hagyományos letéteményesei a központi kormányzatok, a demokratikus alkotmányok és polgári jogi karták voltak, a "szabadság új templomai" - állítja George Steiner, - "a McDonald's és a Kentucky Fried Chicken gyorséttermei lesznek."
A vásárlás a fogyasztással azonos, a fogyasztás alapfeltétele pedig nemcsak a javak, hanem az igények előállítása is. A Mcvilág a populáris kultúra globális terméke, melynek mozgató ereje az expanzionista kereskedelmi tevékenység. Mintája Amerika, formája a stílus. Termékei legalább annyira képi, mint anyagi természetű javak, esztétikum és terméksor elválaszthatatlan egymástól. A kultúra mint árucikk, az öltözék mint ideológiahordozó jelenik meg benne. Jelképe a Harley-Davidson motorkerékpár és a Cadillac autó, melyet azért emeltek le az országútról, hogy egy globális bevásárlóközpont valamelyik gyorsbüféje fölé lógassák, hogy ott egy életstílus ikonjaként díszítse mondjuk a Harley-Davidson vagy a Hard Rock café-lánc egyik egységének előteraszát. Ezeket a gépeket már nem vezeti az ember, hanem csak ráhangolódik az általuk felidézett képzetekre, melyek régi filmjeleneteket és vadiúj sztárokat juttatnak a nagyérdemű eszébe, hírességeket, kiknek személyes megjelenése teszi az olyan gyorsbüféket annyira ellenállhatatlanul népszerűvé, mint amilyen a Planet Hollywood is. A zene, videóklippek, színház, könyv és szórakoztató megakomplexumok - annak a kommercializált civilizációnak a templomai, melyben a bevásárlóközpontok jelentik a köztereket, és az elővárosok lakóparkjai a szomszédolást nem ismerő szomszédságokat - lényege az exportképesre konstruált képiség, mely megteremti a közízlés, a közismert márkavédjegyek, a közkeletű reklámszlogenek és -dallamok, közönségcsalogató sztárok és közönségsikert arató zeneszámok egyetemesen közös világát. A hatalom kemény, "hardveres" formái átadják helyüket a gyengéden gyakorolt uralom "szoftverjének", miközben az ideológia egyfajta videológiává lényegül át, mely félmondatos bemondásokon és villódzó filmklippeken keresztül jut érvényre. A videológia kevésbé kontúros, kevésbé dogmatikus, mint a hagyományos politikai ideológia, de meglehet, pontosan emiatt, sokkal hatékonyabban képes a globális piac érdekeit hordozó új értékek célbajuttatására.
A Mcvilág globális kultúrája jószerivel ellenállhatatlan. Miközben például Japán az elmúlt évek során a korábbinál sokkal határozottabban kiáll saját kulturális hagyományainak védelme mellett, az ország lakossága minden korábbinál nagyobb mértékben válik a Mcvilág termékeinek fogyasztójává. 1992-ben az éves vendégszám alapján a McDonald's volt a távol-keleti ország elsőszámű étteremlánca, míg a második helyen a Kentucky Fried Chicken állt. Mialatt Franciaországban a kilencvenes évek elején a kultúra puristái folyvást a Sixičme Republique ( la Republique Americaine ) rémképével hadakoztak, a kormány - miközben maga is harcba szállt a franciát az angollal elegyítő kereskedelmi nyelvhasználat, a franglais ellen - központi forrásokból támogatta a Párizs melletti EuroDisney park felépítését. Ugyanezt a tudathasadást szemlélteti, hogy míg az ország filmipara elkeseredett harcot vívott az amerikai filmek importja ellen, ugyanez a filmipar az egyik legnagyobb francia kitüntetésben részesítette Sylvester Stallonét, mikor a művészet és irodalom lovagjává - Chevalier des arts et lettres - avatta az amerikai mozisztárt. Tekintetünket keletre fordítva azt látjuk, hogy az orosz múlt emlékeit kutató, de az MTV-től túlságosan messzire nem merészkedő turista az orosz tárgyi folklór jellegzetességének, a Matrjoskának olyan változataival találkozik, melynek egymásba illeszkedő babái arcán Bruce Springsteen, Madonna, Boy George, Dave Stewart és Annie Lennox vonásait ismeri föl.
Oroszországban csakúgy, mint Indiában, Boszniában, Japánban, vagy Franciaországban a történelem tehát két irányba tart: egyrészt a Mcvilág piacainak harsány globális kultúrája felé húz, másrészt a Dzsihád megosztó gyűlölködéséhez hajlik. A Mcvilág zelótái tétjeiket az EuroDisney-re és a Microsoftra teszik, míg a Dzsihád harcosai a nihil és a pandemónium eljövetelét várják. Mindazonáltal polgári társadalom sem a Mcvilág, sem a Dzsihád alapján nem létezhet. A Mcvilág globális kultúrája nem a demokrácia kultúrája. És ha rövid távon a Dzsihád erői nagyobb lármát csapnak és feltűnőbbek is, mint a Mcvilág, ami miatt aztán a közeljövő meghatározói lehetnek, távlatilag a Mcvilág erői fogják megszabni a nyugati civilizáció lassú, de biztos és talán feltartóztathatalan mozgásának irányát.
A Dzsihád mikroháborúi még a jövő évszázad egy jelentős részében is uralni fogják az újságok főcímeit, amitől a történelem végére vonatkozó jóslatok menthetetlenül ostobának bizonyulnak. A Mcvilág homogenizáló hatására azonban minden bizonnyal olyan makrobéke teremtődik meg a világon, mely kedvező környezetet teremt a kereskedelem és a piacosodás győzelméhez, és mely (meglehet szándéktalanul) az információ, a kommunikáció és a szórakoztatóipar urainak kezébe adja a globális kultúrát és az emberiség sorsát meghatározó legfőbb hatalmat.
A Reebok-planétán nincsenek határok
Sem a Dzsihádról, sem a Mcvilágról nem mondható el, hogy a demokráciát szolgálná, de hosszú távon a Mcvilág még a Dzsihádnál is veszedelmesebb kihívást jelent a polgári társadalom számára, mivel a piacok internacionalizálásával a nemzetállamokat - a demokrácia e történelmi védelmezőit - egyre nagyobb mértékben szorítja marginális helyzetbe. Végül is milyen más tevékenység lehetne magától értetődőbben globalizáló hatású, mint a kereskedelem - még a háború sem ilyen; és nincs még egy, a nemzetek iránt közönyösebb ideológia, mint a kapitalizmusé - még a kommunizmusé sem; továbbá semmi sem jelent olyan merész kihívást a határokkal szemben, mint a piac - még a környezetvédelem imperatívuszai sem. A nagyvállalatok sok szempontból nagyobb szerephez jutnak a globális kapcsolatok alakításában, mint akár a nemzeti, akár a törzsi közösségek.
Ezeket a vállalatokat a multinacionális jelzővel szokás illetni, pedig helyesebb volna posztnacionálisnak vagy éppenséggel antinacionálisnak nevezni őket. A legnagyobb mértékben idegen tőlük a nemzeti határok léte csakúgy, mint bármi más, cselekvési szabadságukat akár térben, akár időben korlátozó tényező. A McDonald's napi több mint húszmillió vendéget szolgál ki világszerte - többet, mint Görögország, Írország és Svájc lakossága együttvéve. A General Motors még most, a racionalizálások korszakában is több, mint háromnegyed millió dolgozót foglalkoztat a világ különböző pontjain levő üzemeiben. A Pizza Domino cég 1991-es forgalma 2,4 milliárd dollárra rúgott, mely összeg elegendő lenne Szenegál, Uganda, Bolívia és Srí Lanka összesített állami kiadásainak finanszírozására. "A Reebok-planétán - hirdette nagy büszkén az edzőcipőket népszerűsítő, ismerős kampányszlogen - nincsenek határok". Ralph Lauren speciális parfümkollekciója szintén "határokfölöttiséget" ígér. E blikkfangos jelmondatok a Mcvilág szellemiségének árulkodóan pontos megfogalmazásait adják.
Mert a Mcvilág termeléssel és elosztással kapcsolatos globális ambíciói valóban az országhatárok felszámolására irányulnak. Egy, az USÁ-ban a közelmúltban népszerűvé vált autós matrica protekcionista szellemű felirata szerint "egy igazi amerikai csak amerikai terméket vásárol", és csakugyan, sokan vélekednek Amerikában még mindig úgy, hogy a NAFTA-megállapodás (az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Társulás) aláírása az ország munkavállalói érdekeinek kiárusítását jelentette. A baj csak az, hogy nemigen lehet tudni, melyik autó igazán amerikai: az a Chevrolet, amelyet Mexikóban szereltek össze jórészt nem Amerikából importált alkatrészekből, hogy aztán az egészet visszaimportálják az USÁ-ba azon amerikaiak számára, akik csakis amerikai terméket hajlandók vásárolni. Vagy inkább az a Ford, melyet Németországban török vendégmunkások raktak össze nigériai exportra; netán az a Toyota Camry, melynek tervei a japán cég amerikai, Newport Beach-beli Design Centerében készültek, amerikai munkások gyártottak le a Kentucky állambeli Toyota-üzemben olyan alkatrészekből, melyek a motor és az áttétel kivételével egytől egyig Amerikában készültek, egy olyan prototípus kereskedelmi forgalomra szánt utódaihoz, melyet a Toyota ötezer hektáros arizonai próbapályáján teszteltek. Míg 1977-ben a Honda Accord egyetlen amerikai eredetű alkatrészt sem tartalmazott, ma a típus 80 százalékban az USÁ-ban készült elemekből áll. Mit is jelent tehát, hogy vásároljunk amerikai termékeket?
Nem csoda, ha annyi vállalat nem mutat semmi hajlandóságot arra, hogy a munkaerőbázisát adó ország alapján határozza meg önmagát. A világgazdaságban sem a tőke, sem a munka, sem pedig a nyersanyag nem meghatározó kritérium; ami döntő, az a Harvey Elliot által e "három optimális viszonyaként" definiált tényező, mely a világot abba az irányba hajtja, ahol az információ, a kommunikáció és az adminisztráció találkozik, és ahol a hagyományos nemzetállamok alig képesek bármiféle ellenőrzést gyakorolni, még ha egyelőre nem kapituláltak is a dereguláció ideológiájának és az állam szerepének minimálisra zsugorítását célul kitűző politikai filozófiának.
De vajon milyen hatással vannak mindezen változások a nemzeti szuverenitás hagyományos értelmezéseire, azaz a nép által saját közösségi életének alakításában állítólag gyakorolt hatalom koncepciójára? John Pocock teszi fel a kérdést, hogy vajon "a polgárok szuverén közösségének alávetése a posztindusztriális piaci erők nemzetközi működésének jó vagy rossz irányba tett lépés-e egy posztmodern politika kiépülésében"? Nos, lehet-e a válasz más, mint hogy ez rossz, nem csak a nemzetek, hanem a polgárok szempontjából is katasztrofálisan rossz lépés!? A piacoknak a demokrácia működését korlátozó szerepe végső soron károsabbnak bizonyulhat, mint a tribalizmus és a vallási fundamentalizmus által gyakorolt fékező hatás, mivel a piac kötelékei láthatatlanok, mi több kényelmesek, különösen hogy viselésüket tovább könnyíti az egyén szabad választását és a fogyasztói szabadságot magasztaló retorika. "Mi a szabadságot kínáljuk nektek!" hirdeti egy héjában sült krumplit árusító amerikai gyorsbüfélánc hirdetése, hozzátéve: "mert megadjuk a topping szabad megválasztásának lehetőségét!"
A piacok mítosza és
amire
a piac alkalmatlan
Akármennyire "szuverén" egyéniségnek érzi is magát a fogyasztó, a dollárral vagy yennel szavazni nem ugyanaz, mint mikor a politikai közakarat nyer szavazás útján kifejezést. A piaci viszonyok egyszerűen nem helyettesíthetik a társadalmi viszonyokat. A baj nem a kapitalizmussal mint olyannal van, hanem azzal az elképzeléssel, mely szerint a kapitalizmus ÖNMAGÁBAN kielégíthet minden emberi szükségletet, megoldást kínálhat MINDEN problémánkra.
Katasztrofális következményekkel jár, hogy manapság összekeverik azt az amúgy mérsékelt és alapjában helytálló tételt, mely szerint a rugalmasan szabályozott piac változatlanul a gazdaság termelékeny működtetésének és a javak felhalmozásának leghatékonyabb eszköze, azzal az eszelősen eltúlzott állítással, hogy a teljes mértékben szabályozatlan piac az egyetlen közeg, melyben megtermelhető és szétosztható mindaz, ami szívünk vágya lehet: a tartós fogyasztási javaktól a szellemi értékekig, a tőkebefektetéstől a társadalmi igazságosságig, a jelenbeli jövedelmezőségtől a jövő évszázadra is tervező környezetvédelemig, a Disneyland-féle gyermekszórakoztatástól a magaskultúráig, az egyéni gazdagodástól a közjó gyarapításáig. Ezen második állításon alapul az az egyesek által hangoztatott követelés, hogy a profitorientált szektor kezére kell juttatni a javak és szolgáltatások legszélesebb skálája fölötti rendelkezés privilégiumát, beleértve a nyilvánvalóan a közszféra részét képező oktatásügy, a kultúra, a büntetésszabályozás, a teljeskörű foglalkoztatás, a szociális szolgáltatások és a környezetvédelem ügyeiben való diszponálás jogát. A kormányzat és az állampolgárok közötti partneri együttműködés dicséretes dolog, mint ahogy kívánatos a központi és a helyi kormányzat hatalmának ésszerű csökkentése is, ami a magánszféra hatékonyságát is javíthatja. Viszont a teljes körű és "tömény" privatizáció alkalmazása (márpedig a privatizáció lett az a varázsszer, mely a "láthatatlan kéz" avítt teóriájának rehabilitációját javallók szerint mindenre gyógyír lehet - közösségeink és egyáltalán a közösségi szemlélet elpusztításának, szuverenitásunk, közös életünk alakításához fűződő jogaink felszámolásának legbiztosabb módja. A történet nem a kormány hatalmának korlátozásáról, hanem a demokrácia kiiktatásáról szól. Mivel a "kormányzati hatalom", melyet a mi nevünkben számolnak fel, valójában az egyetlen közös hatalom, melynek birtokában megvédhetjük közös szabadságjogainkat és közös érdekeinket. Ennek elpusztítása sokkal kisebb mértékben mozdítja elő emancipációnk ügyét, mint amennyire kiszolgáltat bennünket globális vállalatok hatalmának és a fogyasztói materializmus szemléletének. A Bill Bennetthez és a Pat Buchananhoz hasonló konzervatívok kezdik felismerni, hogy ez nem csupán a hagyományos baloldal fantazmagóriája, hanem az új világgazdaság kegyetlen realitása.
A piacoknak ugyanis egyszerűen nem az a rendeltetésük, hogy elvégezzék mindazt, amit a demokratikus közösségek meg tudnak tenni. A piacok az egyéni, nem pedig a közösségi megfontolások színhelyéül szolgálnak. Lehetőséget adnak rá, hogy mint fogyasztók elmondjuk a gyártóknak, mire van szükségünk (vagy éppen a gyártók számára teszik lehetővé, hogy a reklámon és a kulturális médiumokon keresztül sugalmazzák, hogy mire is van szükségünk), de megakadályozzák, hogy mint polgárok egymást szólítsuk meg, hogy az egyénileg hozott fogyasztói döntéseink társadalmi következményeit megtárgyalhassuk. Mint fogyasztó esetleg olyan autót szeretnék, mellyel kétszázzal száguldhatok, de mint polgár lehetséges, hogy egy ésszerű sebességkorlátozásra fogok szavazni, mely korlátozza az üzemanyagfogyasztást, és biztonságosabbá teszi a közutakat. Nincs ebben semmi ellentmondás: éppen ebben áll a fogyasztó és a polgár közötti különbség lényege. Az ÉNBENNEM lakozó fogyasztó, és az ÉNBENNEM testet öltő polgár közötti különbségé. Ilyenformán mint privát fogyasztó talán azt fogom mondani: "egy pár drága edzőcipőt akarok", de mint polgár felteszem a kérdést: "nem az iskoláknak van nagyobb szüksége jobb sportfelszerelésekre?" Mint fogyasztó talán jegyet váltok erőszakban tobzódó hollywoodi filmekre és nőgyűlölettől fűtött szövegű rap-számokat hallgatok, de mint polgár követelni fogom, hogy figyelmeztető matricákkal segítsenek minket és gyermekeinket a helyes vásárlói döntések meghozatalában.
Arról van szó, hogy a piac eleve kizárja a "mi" alapú gondolkodást és a "mi" alapú cselekvést, és kizárólag az egyéni választások spontán összegződésétől (attól a bizonyos "láthatatlan kéztől") várja a közérdek érvényre juttatását. Csakhogy a valóságban a dolgok nem így működnek. A fogyasztónak az egyéni vásárlói elégedettségre, illetve a gyártónak a profitra irányuló törekvése együttesen sem szolgálja a polgárok közös érdekeinek érvényesítését. Gondoljunk csak bele: ha a cél annak eldöntése, hogy miként osszuk szét a korlátozott mennyiségben rendelkezésre álló üzemanyagot, vajon úgy tennénk fel a kérdést, hogy "Szeretne Ön gépkocsit?", vagy inkább úgy, hogy " Vajon az otthonok fűtése vagy a gépkocsihasználat az előbbrevaló? Akkor járunk jobban, ha a személygépkocsit tekintjük a legfontosabb közlekedési eszköznek, vagy akkor, ha egy energiatakarékos tömegközlekedési rendszer kialakítását tűzzük magunk elé?" A piac csak az első kérdést tudja feltenni, a demokratikus polgári intézmények, melyeket kormányzatnak is neveznek, a második megfogalmazására is képesek. A konzervatívok a szociális kérdéseket illetően jól megértették ezt: az "abortusz iránti igény", mellyel szembeszegülnek, valójában nem más, mint a terhesség piaci szemléletű értelmezése. Annyiban igazuk van tehát, hogy a társadalompolitika kérdéseiben nem lehet kizárólagos szempont annak számbavétele, hogy az egyének milyen "igényekkel" lépnek fel.
A piacok ezenkívül kontraktuális, nem pedig kommunitárius alapon működnek, azaz magányos énünket simogatják, de a közösség iránti vágyunkat kielégítetlenül hagyják. Tartós fogyasztási cikkeket és tünékeny álomképeket kínálnak, de csoportidentitással, a közösséghez tartozás érzésével nem szolgálnak - ezért aztán maguk nyitnak teret az identitástudat olyan vadabb, kevésbé demokratikus formáinak, mint a tribalizmus. Ha nem vagyunk képesek biztosítani a valahová tartozás vágyát kielégítő közösségek demokratikus formáit, akkor az antidemokratikus közösségek egykettőre helyükbe lépve kínálják magukat. Ezek majd megadják a valahová tartozásnak, a testvériségnek a közösségben keresett meleg érzetét, de ezért drágán, a szabadság és a testvériség feladásával kell megfizetnünk.
Létezik-e valamiféle transznacionális, demokratikus MI, mely a globális gazdaságot felépítő számtalan fogyasztói és vállalati ÉNből tevődik össze? A piacok ellátnak minket árucikkekkel, de nem nyújthatják számunkra azt az életet, amit élni szeretnénk; a piac egyeseknek prosperitást, sokaknak keserűséget jelent, méltóságot azonban senkinek sem ad. A világ mintegy 26 000 nemzetközi civil szervezete, NGO-ja nem léphet ringbe a Mcvilág 500, a Fortune -magazinban a világ élvonalába sorolt vállalatával. És már azok az intézményeink sem igen szegülhetnek szembe a Mcvilág hatalmával, melyek korábban nemzetünk szuverenitásának legfélelmetesebb megjelenítői voltak - mert ugyan mire képes a Pentagon Disneylanddel szemben? Vagy képzelheti-e magáról az USIA (az amerikai kormány tájékoztatási és propagandahivatala), hogy a világ Amerika-képének alakításában versenyre kelhet Hollywooddal? És mit ér az ENSZ a világ valutapiacának billió-dolláros napi forgalmával szemben?
A piacok még azt sem tudják, miként szabályozzák saját magukat önnön túlélésük érdekében, nem hogy demokratikus, polgári társadalmak fenntartására lennének képesek. Nem tudják kitermelni azokat a szabályozó antitesteket, melyekkel megvédhetnék magukat a monopolizálás és a ragályos kapzsiság állandóan újratermelődő vírusaitól: ha magukra hagyjuk őket, addig áramvonalasítják önmagukat, amíg nem csak alkalmazottaikat, hanem vevőiket is leépítik, mivel nem képesek felfogni azt, amit Henry Ford még tisztán látott: egy vállalat alkalmazottai és vevői ugyanazok a személyek.
Ami az állami és
a privát szféra
között van
A Mcvilág keveset tesz a fogyasztói autonómiáért, még kevesebbet a versenyért és a világon semmit a politikai szabadság szempontjából létfontosságú jogokért és pluralizmusért. Talán még ennél is veszélyesebb a szabadságra nézve, hogy a Mcvilág betolakodott a közösségi lét tereibe, illetve hozzájárult ezek összeszűküléséhez. A Mcvilág legnagyobb győzelmét - melynek kivívásában hatalmas segítséget kapott az utóbbi évek politikájában domináló kormányellenes, privatizációs ideológiától - a polgári létezés terének felszámolásában érte el.
Pedig egykor létezett a kormányzat és a piac pólusai közt egy rendkívül fontos, közbülső választási lehetőség. Ugyan már erősen hanyatlóban van, Amerika korai demokráciájának energiája és polgárainak aktivizmusa éppen a civil társadalom képzetéből táplálkozott. Mert a civil társadalom erejét az adta, hogy miközben osztozott a kormányzat közösségi szemléletén és a közjó iránti elkötelezettségén, (a kormányzattal ellentétben) nem formált jogot a törvényes erőszak alkalmazására. Ehelyett a közjó iránti odaadás megnyilatkozásainak önkéntes, "privát" szféráját biztosította. A civil társadalom közvetíthet az állam és a magánszektor között csakúgy, mint az elvadult, kirekesztő törzsi identitás és a magányos fogyasztó fojtogató önazonossága, a Dzsihád és a Mcvilág között. Mivel nőknek és férfiaknak egyaránt teret ad cselekvési vágyuk kiélésére az önkéntesség és a nyilvánosság jegyében; teret, melyben egymásra talál a magánszféra legfőbb értéke: a szabadság, és a közösségi szféra legnagyobb erénye: a közjó iránti elkötelezettség.
A civil társadalom tehát az élet olyan tere, mely sem nem törzsi tábortűz, sem nem bevásárlóközpont; sem azt nem kéri tőlünk, hogy politikai meggyőződéseink, sem pedig hogy fogyasztói vágyaink szerint válasszunk, hanem hogy közös ügyeink révén lépjünk egymással kölcsönös kapcsolatba. Osztozik a privát szférával a szabadság áldásaiban; önkéntes és szabad társulásban egymásra talált személyekből és csoportokból építkezik. Ugyanakkor a privát szektorral ellentétben közös alapállást keres, és együttműködésben fejti ki aktivitását. A civil társadalom így közösségi anélkül, hogy kényszert alkalmazna, és önkéntes anélkül, hogy privát lenne.
A civil társadalomról legkönnyebben akkor alkothatunk képet, ha magunk elé képzeljük azt a területet, amit az amerikai polgár olyankor foglal el, mikor nem vesz részt sem a kormányzattal (szavazás, adófizetés), sem pedig a kereskedelemmel (munka, termelés, vásárlás, fogyasztás) összefüggő tevékenységekben. Az ezektől eltérő köznapi tevékenységek közé sorolható a templomba vagy zsinagógába járás, közösségi munka végzése, részvétel civil szerveződések vagy szakmai szervezetek munkájában, a jótékonykodás, tisztségvállalás a szülői munkaközösségben vagy a lakókörnyezet polgárainak bűnmegelőző összefogásában, részvétel egyházi szervezésű, jótékony célú kiárusításokon, vagy bármilyen más, önkéntes szövetkezésben, ill. társadalmi mozgalomban való tevékenykedés. A média is ebbe a körbe sorolandó, amennyiben az információszolgáltatással kapcsolatos közszolgálati kötelezettségeit kereskedelmi érdekei és a működtető vállalkozás jövedelmezőségi szempontjai elé helyezi.
A Mcvilág egy olyan korszakba vezetett minket, melyben a polgárok sem otthonra nem lelnek valamilyen civil intézményben, sem azt a hangot nem találják meg, melyen kifejezhetnék ezirányú vágyaikat. Lehetünk a piacot a fogyasztói szabadság nevében megmunkáló masszív monopóliumok passzív ügyfelei (vagy passzív kizsákmányoltjai), vagy fordulhatunk a bensőségesség iránti vágyunkkal az egyenlőtlenség elvét hirdető, töredékes törzsi csoportosulásokhoz, melyek identitást ajánlanak szabadság nélkül, és vigaszt nyújtanak igazság nélkül. Azonban sem a Dzsihád, sem a Mcvilág nem kínál szabadságot, de olyan teret sem, ahol a polgár megpróbálhatja fellelni azt.
A nemzetközi porondon pedig, ahol egyedül a nagyvállalatok rendelkeznek bizonyos fokú szuverenitással, és ahol a demokratikus államok határai gátat szabnak szabályozó autoritásuk érvényesítésének, láthatólag még kevesebb esély van a civil társadalom kiteljesedésére. Pedig éppen itt, ahol a piacok a szubnacionális törzsi háborúskodás ellenére is virágzanak, leginkább itt volna szükség a civil társadalom működésére és a polgári létezés terének biztosítására.
Korunk feladata az elmélet és a gyakorlat síkján egyaránt az, hogy ismét ráirányítsuk a figyelmet a hanyatlóban lévő civil társadalom fontosságára. Ha nem találjuk meg a közbülső utat az izoláló piac és a kényszert alkalmazó államhatalom, illetve a Mcvilág anarchikus individualizmusa és a Dzsihád dogmatikus kommunitarianizmusa között, akkor a korszak, melynek most a küszöbén állunk, nemcsak posztkommunista, posztindusztriális, posztnacionális lesz, hanem a szektásság, a félelem és az előítélet menthetetlenül posztdemokratikus érájának is bizonyul majd. Mert míg a Dzsihád az identitás mindenáron való érvényesítésének véres politikáját űzi, addig a Mcvilág a profitszerzés vértelen gazdaságtanát gyakorolja. Fogyasztó lévén mindenki automatikusan a Mcvilághoz tartozik; miközben identitásának kulcsát keresi, valamely törzsnek is tagja egyben. Így senki nem marad meg polgárnak. Márpedig polgárok nélkül hogyan is létezhetne demokrácia?
Észrevételeit,
megjegyzéseit kérjük küldje el a következő
címre:
lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 27. szám (1997. Tél)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |