BÍRÓ YVETTE
SIRALMAS TÖREDÉK...
"De végülis miféle ember vagy te? kérdezte Leo. Clown vagyok, válaszoltam, és pillanatokat gyűjtök"
Már a nyitókép telitalálat. Csend, üres színpad. Egy szép fekete lány jön ki kezében egy székkel, lassan, méltósággal. Leül, keresztbe veti a lábát és finom, kimért mozdulatokkal felemeli a szoknyáját, szügyig. (Gyönyörű) lába, combja a selyem és tüll keretében, mint egy kiállítási tárgy, ragyog. Mozdulatlan. Hosszan, kitartóan vár. A szexet, a tabut tárja fel halálos komolyan, gátlástalanul. Semmi kokettéria, olcsó frivol játék. Az akció hűvös és zavarbaejtően szép. A meztelen hús és a könnyű anyag kontrasztja kiemeli a történés rendhagyóságát. Majd feláll, és ugyanolyan fensőbbséggel, ahogy bejött, némán kisétál a térből. E nyitány gesztusában Pina Bausch diszharmóniát kedvelő szemléletének minden összetettsége megtalálható.
A Nur Du , az elmúlt évek gyakorlatának megfelelően, idegen földrészek tájaiból merített inspirációt. Mint a Palermo, Palermo esetében legutóbb, ezúttal Amerika, California lett a felfedező kaland színhelye, és multikulturális zenéjének, vad tájainak ritmusa, életvitele szelsőségeinek nyomai alakítják sűrű szövetét. De mint mindig, most is töredékekről van szó. Önmagukba zárt, boldogtalan-igyekvő, küszködő-elbukó töredékekről, melyek a tragikum és komikum határán egyensúlyoznak. "Siralmas töredék... gyönyörű egész" - mondhatnánk Pilinszkyvel. Mert a hiú remények és csalódások játéka valamiféle rendben sorjázik, és az összegyűjtött pillanatok halmozódása nagyonis markáns épületté magasodik. Cseppet sem zavaró, hogy a minta ismétlődő, sőt, éppen a maga groteszk konokságában lesz bizarr és provokáló. Hiszen minden erőfeszítés, a közeledés és a visszahőkölés, a kísérlet és a kifáradás, meg a hirtelen támadt közöny is, ezerszer megélt, kikerülhetetlen élmények. És mégis, az ismetlés nem szabadít meg a tényleges fájdalomtól, a gyakorítás az érzelmek nyers, elemi erejétől. Az újrajátszás, ha hiteles, unhatatlan.
Az üres színpad hátterében hatalmas fatörzsek állnak, ezek között rohangálnak, mintha űzetve, futva, keresgélve, ellenállva és megtörve szereplőink. Egy nyurga szőke szépség, földig érő fehér szatén ingben csábosan vonaglik az édes sláger hangjaira, a klasszikus hollywoodi filmek femme fatale-jainak módján. Élvezi magát, kívánatos testét, a hódítás ígéretes pillanatát. És hol történik mindez? Hét feketébe öltözött, földrét hajlott ferfi hátán! Akik, mint valami guruló kerevet, vonulnak lassan előre a színpadon. A nő kacarászik, örömében fel-felsikolt. Az élő bútorcsoport pedig zavartalanul szolgál, tölti be tárgy szerepét. Egy "klip" az egész. Egy semmi akció, de alig talalhatnánk beszédesebb példát a Tanztheater jellegzetes stílusára, mely a kegyetlent a játékossal, a szabálysértőt a mulatságossal keveri. Mert benne tagadhatatlanul ott van, kifigurázva, megkérdőjelezve, gúnyorosan és megfricskázva nő és férfi kapcsolatának, divat és vágy, buta affektálás és valódi élmény zavaros összefonódásának számlálhatatlan vonatkozasa. Mégsem absztrakt, hiszen a viselkedés jegyei vilagosan utalnak a forrásul szolgaló kultúra bizonyos szokásaira. A metafora közvetlen fizikai valóságában látványosan tárul fel a gondolat.
Heiner Müller a mese világához hasonlította Pina Bausch játékterét. "A történelem, mint valami zavar tör ide be, nyári szúnyogok módjara... - mondja, - A terep ismeretlen földrész. Felszínre emelkedő sziget, egy ignorált (elfeledett vagy eljövendő) katasztrófa terméke: talán feltűnik majd ebben a pillanatban, amikor az előadás éppen folyik....Az egész nem más, mint gyerekjáték..."
Ez a gyerekjáték: szabadság, Pina Bausch vállalt analógiája. Ott éltük meg utoljára - vallja - a kegyetlenség és nyíltság, a kiszámíthatatlan hangulatváltas illetlen, tiltásokkal mit sem törődő kísérleteit. A szeszélyes következetlenség csakazértis bátorságát, megmagyarazhatatlan impulzusait. De egyben a képzelet korláttalanságát, a provokáció vakmerőségét. Aminek rémes, természetes velejárója a sebezhetőség, az önsajnálatig menő nárcizmus.
A Tanztheater színpadan nincs szakadékosabb terep, mint a magát kereső, magát újra meghatározni kényszerülő én vilaga. Nő vagy férfi, hiába, csak a másik ellenében tud létezni, megszólítva, magához híva majd zavartan megunva esetleges partnerét, hogy aztán elcsábítva és elhagyatva legyen kénytelen átélni magát. Hogy is ne lenne ez a csak röpke pillanatokra adott talalkozási tér mindig csatatér is, ütések, vágások, sértődések és védekezesek arénája. Ám ugyanakkor az ártatlanság, a kíváncsi öntudatlanság is része a játéknak.
Tűzzel és vízzel játszanak szűntelenül a szereplői. A szó szoros értelmében pacskolnak benne és veszik körül magukat lángjaival. És ahogy önfeledten elmerülnek élvezeteben és csodálatában, észre sem veszik, vagy éppen semmibe veszik a másik számára jelentkező veszélyt. A gyors mozgások és eltérő ritmusok hevességében már régen másutt járnak. Maguk mögött hagyva előző önmagukat is. Öltöznek, vetkőznek is a szereplők az erdőben vagy a homokos parton, piknikelve és unalmat űzve, egy-egy percre összefogódzva, vagy ostoba, szomorú-magányos játékokba feledkezve. A gesztusok stilizaltak, végsőkig csupaszítottak, ám érzelmi ívük roppant világos. Kezdet és vég nem illeszkedik, nincs közöttük harmonikus összecsendülés. Valahogy minden vég megoldatlan, befejezetlen marad. A vágy vagy remény kialszik, mielőtt beteljesedhetne. Itt rejlik Pina Bausch szemleletének minden iróniaja. A csalódás sosem tragikus, a sikertelenség inkább ügyetlen, fura. Egy nő sikoltozva, izgatottan rohangál: "He is coming! He is coming!" - ismétli eksztatikusan, százszor, haját tépdesve, toporzékolva, kezét csapkodva. "He is coming!" ... De hát, sajnos, senki sem jön. Mit tehetne? Néhány felajzott pillanat után egyre lehangoltabban, kimerültebben veszi tudomásul hogy "He is not coming...". Elcsendesül, megvonja a vállát és kimegy.
Remekül groteszk és elegans a mód, ahogy Bausch e rövid jeleneteket lezárja. Fanyarul és hangsúlytalanul. A szereplők egyszerűen kivonulnak a színről. Kiábrándultan? Közönyösen? Mindenesetre minden hűhó nélkül. A nagy izgalom abbamarad, vége, mintha elvágták volna. A feltornászott magasfeszültség hirtelen elapadása általános szabály. Itt is, az érzelmek rapszodikus váltakozása mellett lehetetlen nem megérezni a mai rohanó (amerikai) civilizáció paródiáját. A drámák feldolgozására már sosincs idő. Azonnal valami más veszi kezdetét. E kis görbetükörben, úgy tűnik, hogy hősei az adás-vétel egyensúlyzavarát, még a frusztrációt is beleértve, a legnagyobb flegmával élik meg.
Persze az ilyen "egypercesekben" minden a reakciók variációitól függ. Hányféle módon tud a színész-táncos várni, boldogan izgulni és hoppon maradni. De hát Pina Bausch figurái lefegyverzően gazdagnak bizonyulnak. Minden változat meglepő, mert a váratlan ugrások merészségével komponál. Az egyes érzelmi árnyalatok a vibrálás szaggatott folyamatosságában állnak előttünk.
Ontologikus-hisztérikus szinház?
A gyerekjáték analógiáján túl egy másik asszociáció is idekívánkozik. Az álomszerű és a hisztérikus csapongás természete. Először mindig a mozgások lágysága, selymes bontakozása ragad meg. A hősök sejtelmesen bejönnek, egymást méregetik, finoman járják körül. Majd kezdetét veszi a "bepörgés", mikor a gesztusok kenyszeressé válnak, felhevülnek, fűtötté, szilajjá lesznek, és hirtelen az erőszak, a nyers agresszió erői kezdenek felülkerekedni. Egymás ellen, a másikat tépve, csavarva, terhelve küzdenek. Egy férfi hajánál fogva emeli fel a nőt, egy nő a fekvő férfira áll és szoborszerűen megpihen rajta, vagy hintaszékként himbálódzik három bonyolultan összefonódott testen. Az élvezet vagy öröm azonban mindig rövidéletű. S akkor, a szorongás és félelem mélysegeiből szörnyű, artikulátlan kiáltás tör elő, hisztérikus üvöltés, melynek semmiféle kontroll nem szab határt. "Ontologikus-hisztérikus" színház? Richard Forman szerencsés elnevezését bátran kölcsönvehetjuk. Mert a legelemibb élethelyzetek, infantilis-közvetlen akciók bemutatása meghökkentően könnyen csap át a hisztéria alaktalanságába. A kis történések során állandóan ide-oda mozogunk normális es abnormális, a mindennapos és a torz között. Senki ilyen tévedhetetlen érzékkel nem járja körül ezt az érzékeny határt. A tánc, legyen az szívhez szóló tangó vagy valcer, először úgy tetszik, a legközönségesebb lépesekben zajlik. Jobban odafigyelve kiderül, hogy a koreográfia csak egy kicsit toldja meg valami szokatlan formulával: ahogy a testek összefonódnak, egymásba gabalyodnak, arányt, egyensúlyt, az etikett konvencióit áthágva. S ezzel azonnal valami brutális, rendhagyó elem is megjelenik benne. A nők mintha a szó szoros értelmében, "bedőlnének", majd amikor a férfiak felemelik és fejük fölé tartják őket, mint valami élettelen tárgyat, már merészebb a minősítés. Bábuknak tűnnek hirtelen, beöltöztetett próbababáknak, akiken a színes selyem estélyi is, mindig kis hibaval, valami túlcsinált túlzással feszül, csavarodik, vagy éppenséggel csüng. Tulajdonképpen mindig folyamatok tanúi vagyunk, lerövidített, felgyorsított folyamatoké, a terep aláaknázott, a pillanat fenyegetett, valami csattanótlan csattanó felé haladunk, de ez egy percre sem jelenti, hogy a történések nélkülöznék az erőteljes változáaokat. Sőt, mindig kicsap, kirobban valami a jóízléssel összeférhetetlen botrány, aminek további fokozása, hogy nem okoz semmi jóvátehetetlent. Ha egy férfi száraz szakszerűséggel vetkőztetni kezdi a nőt, mintha mi sem történt volna: váratlanul egy festékes pemzlit vesz elő és gondosan körülfesti meztelen mellét, megcsodálja és kimegy. Mint mondtam, a jelenetek vége az abbahagyás, nem a következmények felmutatása. Az ellentmondással való játék az alapja a szüntelen feszültségnek.
Fontos szerepe van ebben a lebegésben a tárgyaknak. Pina Bausch kevés kellékkel dolgozik, de ezek nagyon is jellegzetesek. Újból a legközönségesebb dolgokrol van szó: az elmaradhatatlan barna tonett székek mellett világoskék műanyag vödör, vasaló és kartondoboz, gyerekjátek és virágcserép, gyalulatlan deszka és nylonzacskó kíseri a szereplőket a színen, de ahogy használják őket, az éppen közönséges funkciójukat kérdőjelezi meg. Egy szemetes kuka mögött egy férfi vetkőzik pucérra, egy nagy nylon lepedőben mások sietve locsolkodnak, mosdanak. Két széket úgy helyeznek egymásra, hogy szinte obszcén jelentést nyer, mert azonnal ugyanúgy ülteti egymásra a férfit és nőt, szoros egyesülésben. Ezek a triviális tárgyak az adott keretben idétlen eszközökké válnak, felfigyelünk esetleges formájukra, és megszokott alkalmazásuk egyszerre elveszti minden magától értetődőségét.
Pina Bausch koreo-drámái természetesen zenére járnak. Az érzelmességet kikezdő, bálványromboló gesztus itt a legkíméletlenebb. A legnépszerűbb slágerekről van szó, gramofonról harsogó latin-amerikai tangók és hulló faleveleket sirató bánatos dallamok szólnak szüntelenül, édes-bús, örökzöld sanzonok búgnak. A felfokozott hangerő a mellérendelt és vele kontrasztba állitott tánccal különös együttest valósít meg: a melankólia és a giccs, a játék keretében egyszerre komoly és bolondos, nevetséges és felszabadult. Mint vezető művésze, Dominique Mercy magánszáma, amelyben ez a csontos testű férfi dekoltált csipkeestélyiben, pipiskedő nő módjára jelenik meg, hogy a kultúra tabuin túl fejezzen ki valami illetlent a test lappangó vágyaiból.
Az előadás három hosszú órája alatt rengeteg történik: a legelemibb ösztönok, remények és agressziók, balesetek és katasztrófak, flörtök és nosztalgiák bonyolítják a heves játékot. Tudjuk, a hosszú-hosszú próbák alatt Pina Bausch mindig kulcsszavakkal dolgozik, szüntelenül kérdésekkel ostromolja szereplőit, hogy maguk találják meg a legszemélyesebb választ egy-egy helyzet követelményeire: mit jelent csapdát állítani valakinek? Csak zörejekkel elmondani egy történetet; alázatosnak lenni és bosszút állni; felizgatni valakit és vigasztalni; két ujjal pas-de-deux -t táncolni, fotóhoz pózba állni; semmivé válni; gonoszul nézni, bántani és megbocsájtani; elbúcsúzni és nyelvet ölteni, goromba szavakat mormolni; félni és tettetni a vidámságot; derűsen tönkretenni valamit; minden eltörött és mégis mosolyogni; megvédeni magunkat, mert már úgyis minden mindegy; egy finom tárggyal ártalmat okozni; megragadni és eldobni valamit... Minden feladat próbatétel, vallatás és vallomás, hogy a közhely mögül előtűnjön a dolgok igazi arca, a páratlan, egyszeri tapasztalatok formálható, a gesztus nyelvére fordítható valósága.
Pina Bauscht zord kritikusai sokszor vádolták ízléstelenséggel, kétségbe vonva Tanztheater-ének táncművészetét. Mintha a klasszikus baletten kívul ez a sokelemű kollázs már nem volna tánc. "Pedig egy simogatas is lehet olyan, mint a tánc" - mondta ő joggal. Tango, tangere - a szó gyökere érintést jelent. Bausch színpadán mást sem látunk, mint az érintés legváltozatosabb, mániákus és kiszolgáltatott, groteszk és szenvedélyes formáit. Felnagyított, túlzásig merészkedő, lassú rituálékban állítja elénk a párharc alakzatait. Szépsege konvulzív, mint a szürrealisták eszménye volt. Ez érinti meg a nezőket is.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 26. szám (1997. Ősz)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |