JEVGENYIJ POPOV
A BESZÉLŐ FEJ
MOSZKVA - Elegem van belőle. Igazi kék eget akarok látni, igazi zöld levelet, nem ezt az örökös beszélő fejet, amint folyton valakit leleplez, felment vagy épp a mennyekbe meneszt. Elegem van belőle. Igaza van Preobrazsenszkij professzornak (emlékeznek ugye, Bulgakov hősére, - moszkvai polgártársai előtt persze ő, a Kutyaszív zseniális orvosa is csak a tévésorozatból rémlik legfeljebb), aki váltig bizonygatta, hogy az újságolvasás káros, mi több, végzetes lehet az egészségre. Bezzeg ha nem olvasnak semmit, minden jóra fordul. A beteg kedélye megnyugszik, arca kipirul, felszed egypár kilót, s fényes szemmel tekint a jövőbe.
Fényes szemmel tekint a jövőbe, s meglátja mondjuk a mai televíziót, ami állítólag akkoriban még csak egyetlen példányban létezett, méghozzá Sztálin elvtárs hálószobájában. Az is lehet, hogy ez csak kitaláció, s Sztálin elvtárs is csak legszebb álmaiban látta, az viszont tény, hogy minden társbérleti lakás közös konyhájában kötelezően ott feketéllett a néprádió, s kötelezően ontotta-ugatta a híreket minden szovjet polgártárs fülébe, úgyhogy még a budira se menekülhetett előle.
Sztálin elvtárs legszebb álmai azóta rendre megvalósultak, legalább is ami a "mindentudást" illeti - emlékezzenek csak a "Mindent akarok tudni!" című műsorra: igaz, akkor még csak ő tudhatta, mi is az a "minden". Most már ennek vége, most már tényleg MINDEN ömlik elénk, a Nagy Rendező nélkül olyan ördögi táncban összekavarodva, amilyet még nem látott a világ. Latin-amerikai éhező koldusok képe simán átúszik valami jóltáplált újorosz fizimiskájába, s már senki sem figyel oda, mit is mond alá a szpíker: ez a demokrácia vagy azt, hogy democsokrácia. Időről időre megjelenik egy beszélő fej (arc, pofa, koponya, ahogy tetszik), s rázendít az ősi orosz nótára: "Kapd el a tolvajt", "Mentsd meg a hazát", "Üsd vágd, nem apád", ami éppen jön.
Az persze, hogy ki épp a tolvaj, ki épp a megmentő, kit kell ütni-vágni, nem - vagy nem rögtön - derül ki. Igaz, nekem "a fejlődés jelenlegi szakaszában" édesmindegy is, ki rabol ki, ki ment meg, kit ütnek-vágnak körülöttem, mindaddig, amíg azt látom, hogy a megmentés és ütés-vágás SEHOVÁ se vezet, SEMMIFÉLE eredménnyel se jár, SEMMILYEN metafizikai-filozófiai következtetést nem lehet levonni belőle - csak épp az én söröm büdös továbbra is. S a büdös sör közvetlen következménye, tudjuk, az általános fásultság, csüggedés: ELEGÜNK VAN BEL'LÜK - hirdette a szovjet társadalom kevéssé öntudatos, nevelhetetlen, lágert és börtönt járt részének karján a tetoválás, amelyhez aztán a későkommunista időkben hetykén még azt is hozzárajzolták: DE LE VANNAK SZARVA.
Most már alvilági alaknak se kell lenni, hogy így beszélhessen valaki: árad a trágárság, a káromkodás mindenkiből, legyen az tévékommentátor vagy tisztes államférfiú. Hol van a nagy orosz irodalom, hol az erkölcsnemesítő, javító, nevelő nagy orosz regény - sopánkodik nejem, s távolba révedő tekintettel emlékezik a régi szép időkre, amikor még sorbanállás közben is így konstatálták a zűrzavart és káoszt: "Az Oblomov-házban minden összekavarodott."
Igaza van: hol van az már? Meg kell állapítanom, hogy a mi mai posztposztkommunista társadalmunkban az irodalomnak mint "az örök értékek, morális elvek, jóság, ésszerűség" hordozójának, mint "az élet tanítómesterének" befellegzett. Bezzeg a pangás kemény éveiben, amikor az egész ország a gonosz kommunisták rabigája alatt sínylődött, minden egyszerű és fekete-fehér volt, csak a boltban lehetett ritkán hekket kapni, meg rágógumit csak a külföldiektől lehetett kunyerálni. Ezzel szemben lehetett tudni, ki a jó és ki a rossz, ha meg nem, megtanította szépen az irodalom.
1982-ben Jurij Kublanovszkij barátomnak, az utolsó igazi szlavofilnek mondott költőnek a Moszkva megyei KGB minden kétértelműséget nélkülöző, ám kettős ajánlatot tett: vagy már indul is el, a csudába, a Távol-Keletre, hogy a friss láger-levegőn fizikai munkával edzve testét, mielőbb megjavuljon, vagy pedig megy Nyugatra, hogy ott rohadjon el, távol a hazától, a honi nyírfától, s az ő KGB-jétől. A romlott költő persze a Nyugatot választotta, de távozása után két nappal már csöng is a telefon Tyoplij Sztan-i kies másfélszoba félkomfortom konyháján.
- Helló, öreg! Hallgattál a Szabad-Európán? - kérdi minden kertelés nélkül a nagy költő, mintha nem három napja taglaltuk volna, hogy a Nyugatra kerülő szovjet-oroszok milyen gyorsan elfelejtik a mi lassan csordogáló szovjet életünk reáliáit. Gyorsan, persze - na de ennyire gyorsan?
- Épp lemerült az elem a rádiómban - keresek hamar valami kibúvót, de Jura lecsap "őszinteségi rohamomra":
- Aha, szóval megint zavarják?
- Ugyan, dehogy, a kedvedért még a zavarást is abbahagyták - felelem, s gyorsan másra terelem a szót: - Mit látsz a telefonfülkéből?
- Egy elárusítóbódét, tömve van csipsszel, rágógumival, marlboróval, kokakólával. Mellette ott ül egy koldus farmeröltönyben, és harmonikázik... S folytatta még tovább, vaskos morális átkokat szórva a rothadó Nyugatra, szemben a mi tiszta Oroszországunkkal, míg észre nem vette, rég nem hallgatom már.
Telt-múlt az idő, ugyanaz a Kublanovszkij, akit az utolsók közt kényszerítettek emigrálásra, az utolsók közt is tért haza, de rögtön lázas munkához látott, több kötete jelent meg, szerkeszti a Novij mir-t, egyszóval, posztposztkommunista társadalmunk megbecsült tagja lett.
S mit ad Isten, most már nem kell feltétlenül Nyugatra menni, itt a Szovjetszkaja Szálló melletti sarkon is ugyanolyan elárusítóbódét látni, tömve csipsszel, rágógumival, marlboróval, kokakólával, mint az osztrák fővárosban. Mellette ott ül - most már nem egy, hanem két - farmeröltönyös koldus, igaz, csak az egyik harmonikázik. A másik sem tétlenkedik: Bavaria dobozos sört szopogat.
- Miért nem Zsiguli sört iszol legalább - kérdem tőle -, ha közben koldulsz!?
- Egyszer élek én is, miért ne aranyozhatnám be Bavariával öreg napjaimat? - felelte a világ legtermészetesebb módján, édes-bús szovjet operettel kontrázott hozzá a másik, s már rám se fütyültek. Csak a feleségemnek magyarázhattam tovább otthon a konyhában, hogy igen, az örök erkölcsi elveket hirdető, a nagy morális tanulságokkal záruló irodalomnak befellegzett, sőt semmiféle tanulságra nem kíváncsi senki. De közben már feleségem is a konyhai hordozható tévére figyelt, s együtt dudorászta a "beszélő fejjel": az élet szép, tenéked magyarázzam?
Úgyhogy, kedves olvasó, ne várjon ezentúl tőlem szép, kerek tanulsággal ékesített irodalmat, legföljebb efféle, cikknek álcázott tudósítást talán.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |