ROGI WIEG
Az irodalom egy kifejezési forma, és ezért bizonyos mértékig kommunikációs eszköz. A költők és írók olyan közönséghez szólnak, amelyet nem ismernek, de valahol a fejükben mindig jelen van. A művész reakciót vár művére, valamilyen választ, de nem olyat, mint amilyet egy közönséges kérdésre kap az ember. Az alkotására kapott válasz mindig ítélet. Minden író és költő a következő kérdést teszi fel olvasóinak: "Mi a véleményük arról, amit írtam?"
A melankolikus írót és költőt igen hamar nyafogónak bélyegzik. Aki melankolikus művet alkot, annak a veszélynek teszi ki magát, hogy elutasító választ kap a fenti kérdésre; a melankóliában az "én" és az "én szenvedése" gyakran kendőzetlenül a középpontba kerül. És tekintve, hogy minden ember előbb vagy utóbb maga is szenved valamitől, kézenfekvő, hogy a melankólia a nárcizmussal társítható. Még ha ragyogó is a művészeti alkotás formája, gyakran nevetségessé válhat a mű tartalma, ha melankolikus szándékról tanúskodik. A melankóliát szentimentalizmussal, szentimentális romantikával vagy egocentrikus depresszióval asszociálják. Nem teljesen igazságtalanul: az élet nyomorúságos, a szerelem fájdalmas, az ember pedig tulajdonképpen túl rövid ideig él ahhoz, hogy eléggé kipanaszkodhassa magát.
Az ironikus író vagy költő ezzel szemben sebezhetetlennek tűnik, de valójában agyafúrt és belülről megkeményedett ember. Az alkotása és egocentrizmusa közötti összefüggés ezáltal kevésbé logikus. Az ironikus egy meta-szintről tekint a valóságra, és ezért kevésbé van kitéve mások ítéletének. Az iróniát egyéni látásmóddal asszociálják, kitekintéssel és rugalmassággal. Nem teljesen alaptalanul: az élet nyomorúságát és a szerelem fájdalmát ki lehet nevetni és ki lehet gúnyolni. Elég sokáig élünk ahhoz, hogy képesek legyünk a világot bizonyos keménységgel szemlélni. De az ironikus művész éppúgy elismerésre vágyik, mint a melankolikus, és ebben annyira emberi, hogy a forma, amelyben munkáját megalkotja, többé nem is fontos. Mert nyugtalan vágyakozása a kérdésre kapott válasz után: "Mit gondolsz arról, amit írtam?", sem melankolikus, sem ironikus. A holland irodalomban az iróniát nagyobb szimpátia övezi, mint a melankóliát. Ezt saját bőrömön tapasztaltam, mert az utóbbi tíz évben írt műveimre az irónia és a melankólia egyaránt jellemző. A melankóliámat gyakran elítélték, az iróniámat viszont jól fogadták. Ezért végül köztes formáknál kötöttem ki: a melankolikus irónia mint forma azért kívánatos, mert az agyafúrtságon és az éleselméjűségen keresztül nagymértékű szomorúságot is közvetít. Az ironikus melankólia ezzel szemben nárcisztikus kifejezési forma, mert az "én" valóságos szenvedését állítja pellengérre. A túléléshez mégis szükség van néha erre is.
Felfedeztem, hogy e köztes formák, amelyekben tulajdonképpen az irónia és a melankólia folyamatos reflektálásáról van szó, nagy katarzist váltanak ki az olvasóból. A köztes formák kemény távolságtartást és egyidejűleg érzékeny közelséget követelnek meg. Az elkövetkező időre elhivatásomat abban látom, hogy ezt a kifejezési formát tökélyre fejlesszem. Magamra nézve ez annyit jelent, hogy ne nyafogjak túl sokat, és ne tegyek túl sok személyt és dolgot nevetségessé. Nem más ez talán, mint felnőtté válni. A kérdést ettől függetlenül mindig fel fogom tenni: "Mi a véleményed arról, amit írtam?"
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |