TELEPY KÁROLY

Súlyos veszteség érte 1906 szeptember 30-ikán a magyar művészetet. Nemes törekvésekben, férfias küzdelmekben, becsületes munkában és soha el nem évülő érdemekben gazdag élet után ezen a napon hunyta le örök álomra a szemeit jó Telepy Károly, a magyar tájképfestők nesztora, a magyar festés ideális lelkületű, úttörő bajnoka és az „Országos Magyar Képzőművészeti Társulat" egyik érdemes megalapítója.

Telepy Károly neve s zajtalan, de annál eredményesebb munkásságának a kezdete szorosan összeforrott a magyar képzőművészet fejlődésének avval a küzdelmes korszakával, amelyben az úttörők kisded, de lelkes csapatjának úgyszólván a semmiből kellett megteremtenie azokat az alapokat, amelyeken a mai modern művészet és művészi élet fölépülhetett.

Ennek a kisded, úttörő csapatnak egyik legbuzgóbb és legtevékenyebb, bár egyúttal legszerényebb tagja volt Telepy Károly, aki csaknem hatvan esztendőt töltött el a magyar művészet ügyének a szó legnemesebb értelmében vett önzetlen szolgálatában.

Hogy mennyire önzetlen és zajtalan voltaz őélete munkássága, annak legnagyobb bizonyítéka az, hogy azokban a könyvekben és írásokban, amelyeka magyar művészetnek erről az izgatóan érdekes és forrongó korszakáról szólnak, csak elvétve találkozunk Telepy Károly nevének egy-egy futólagos fölemlítésével, úgy hogy élete megírásánál csak itt-ott bizalmas körben elejtett szavaira és néhány még élő kortársának fogyatékos szóbeli adataira vagyunk utalva, amelyek azonban csak halvány képét adják annak a küzdelmes munkában eltöltött hat évtizednek, amelyet Telepy Károly a magyar művészet felvirágoztatásának szentelt.

Telepy Károly 1828 december 25-ikén, Debrecenben született és Telepy Györgynek, a hírneves színművésznek, a Nemzeti Színház egyik első tagjának volt a fia. Apja maga is rajongott a festészetért és mint színházi díszletfestő egyike volt a lég-kiválóbbaknak. Fiát a kegyesrendiek budapesti gimnáziumában neveltette és középiskoláinak az elvégzése után ügyvédi pályára szánta. De művészi hajlamai csakhamar más irányba terelték a fiút, aki a helyett, hogy az egyetemre iratkozott volna be, 1845-ben Barabás Miklós tanítványai közé lépett.

Az 1848. évi szabadságharc rövid időre őt is elvonta megkezdett pályájától, de csakhamar megbetegedett és a borsodmegyei Tardonára vonult vissza, hogy betegségét kiheverje. 1849 decemberben visszatért Pestre, majd 1850-ben Münchenbe utazott s az ottani művészeti akadémián Petauer tanár vezetése alatt folytatta tanulmányait. Apja nem lévén abban a helyzetben, hogy őt anyagilag támogassa, itt a legszűkösebb viszonyok közt csak két esztendőt tölthetett és 1851 végén kénytelen volt családjához visszatérni.

Abban az időben Magyarország művelt társadalma még vajmi csekély érdeklődéssel viseltetett a művészet iránt. Dicséretes kivétel volt e sivár viszonyok közt Csekonics Péter temesi gróf és főispán, aki egy időre pártfogásába a fiatal művészt és le is festtette magát általa. Ez a sikerült arckép újabb megrendeléseket szerzett a művésznek, melyek egy időre biztosították a megélhetését, sőt némi segélyben is részesülvén, az első kedvező alkalmat felhasználhatta arra, hogy elutazzék Venez.iaba, ahol egy arabs fejjel és két olasz tájképpel 1852-ben lépett a kiállító művészek közé.

Anyagi helyzete a kapott segély ellenére is a lehető legsanyarúbb volt, úgy hogy — mint maga beszélte később — a lakásbér levonása után naponta csak négy krajcárja maradt az élelmezésre.

Ebben az időben Telepy a nyarat az Ampezzo-völgy bizarr szépségű és festői vidékén töltötte, nagy szorgalommal tanulmányozta a természetet s vázlatokkal és tanulmányokkal rakodva tért vissza Veneziába, hol az össze-hordott: anyagot feldolgozván, valamelyest sikerült könnyíteni sanyarú helyzetén. Ugyanekkortájt egy trieszti műkereskedő tövidebb időközökben tizennégy képet vásárolt tőle. Tanára, Liparini pedig - - akinek a szeretetét annyira megnyerte, hogy még későbben is állandó levelezésben állott vele - megrendelést szerzett neki, miáltal anyagi viszonyai egy időre jobbra fordultak. Jó szívére jellemző, hogy amint csak tehette, sietett leróni háláját pártfogója, Csekonics gróf iránt, akinek szép levelet írt és megküldötte neki akkoriban festett két nagyobbméretű képét.. Az egyik az a jelmezkép volt, amellyel 1853-ban a veneziai akadémián bronzérmet nyert, a másik pedig a „Fontana d'Oro" című tájkép, melyet Cortina táján az aranyforrás Zuhogójáról festett. Levelében, vele született őszinteségével, föltárta grófi pártfogója előtt sorsának jobbrafordulását. Levelére hosszabb választ kapott pártfogójától, aki nagy örömmel és elismeréssel adózott neki azért a feltűnő haladásért, amelyről neki megküldött művei tanúságot tesznek s arra lyukadt ki, hogy miután leveléből azt látja, hogy most már a maga erejére is támaszkodhatik, teljesen fölöslegesnek tartja, hogy őt további kiképzésében anyagilag is támogassa.

Ez a levél a fiatal művészt meglehetősen érzékenyen érintette, mert már hosszabb idő óta álmodozott róla, hogy legalább pár hónapot tölthessen Rómában, amiről most megint bizonytalan időre, talán örökre, le kellett mondania.

A sors azonban hamarosan segítségére sietett a reményeiben csalódott fiatal művésznek. Veneziai tartózkodása alatt ugyanis megismerkedett a Berchtold grófi családdal s Berchtold Antalné grófnéban nemesszívű pártfogóra, fiaiban pedig igaz és őszinte barátokra talált, úgy hogy a római utazás álomképe mind határozottabb körvonalakban bontakozott ki lelki szemei előtt. A grófi család valósággal elhalmozta őt megrendelésekkel és elsősorban ő általa restauráltatta a Palazzo Contarini-ban levő összes oltárképeit. Ezenkívül a gróf mint kegyúr, két nagyszabású oltárképet rendelt meg nála nagyoroszi temploma számára, a család többi tagja szintén minden erejéből azon volt, hogy a törekvő fiatal művészt hozzá méltó föladatokkal foglalkoztassa.

Ekkor történt, hogy váratlanul nagy szerencséje kínálkozott a fiatal művésznek. Luigi Ponti, az egyiptomi alkirály udvari építésze ugyanis több képet vásárolt tőle az alkirály számára, amelyeket magával vitt Alexandriába. Onnan visszatérve az alkirály nevében, aki egyelőre három esztendőre udvari festőjévé akarta szerződtetni, fényes ajánlatot tett neki. De bármily csábító volt is ez az ajánlat, a fiatal művész sehogy'se tudta magát rászánni, hogy megkezdett tanulmányait ilyen hosszú időre megszakítsa, és így az alkirály ajánlatát hálás köszönettel bár, de visszautasította.

Ez után még öt esztendőt töltött Veneziában, ahol alig győzött eleget tenni a megrendeléseknek. 1858-ban az esztergomi székesegyház számára festett oltárképét hozta haza s útjában akkori tanára, Grigoletti is elkísérte, akivel, Kis-Ázsiába utazása előtt körutat tett Prágában, Lipcsében, Drezdában és Münchenben. E tanulmányút végeztével megvalósította római utazását és hosszabb időt töltött az örök városban, honnan 1859-ben tömérdek vázlattal és tanulmánnyal tért vissza Pestre, ahol ebben az időben kezdődtek azok az intenzívebb művészi mozgalmak, melyek pár év alatt a mai Képzőművészeti Társulat megalakulására vezettek. Telepy, akinek az utóbbi időben festett arcképei és oltárképei mind szélesebb körökben ismertté tették a nevét, haza érkezvén, azonnal teljes lelkesedéssel beállott a mozgalom élén buzgólkodó kis művészgárdába, amelynek egyik legtevéke-nyebb tagjává lett. A Pesti Műegyesület-nek már 1857 óta részvényese volt, 1861 január 20-ikán pedig megválasztották „A Nemzeti Képcsarnokot alakító Egyesület" igazgatóválasztmányának a tagjává. Időközben megalakult a mai „Országos Magyar Képzőművészeti Társulat" is, mely Telepy Károlyt, kinek a Társulat alapításában elévülhetetlen érdemei vannak, 1861 március 28-ikán igazgatósági taggá, ugyanazon év július 10-ikén pedig titkárává választotta meg. A titkári állást 1880 május 20-ikáig viselte, ettől kezdve haláláig pedig mint műtáros volt alkalmazva s a társulatnak mindenkor egyik legerősebb oszlopa volt.

Mindössze ennyi az, amit Telepy Károlyról tudunk, s csak sajnálhatjuk, hogy az elhunyt nem hagyott hátra följegyzéseket, amelyek kétségkívül rendkívül érdekes adatokkal gazdagították volna a magyar művészet történetének feldolgozására váró anyagát.

Telepyt, mint művészt, ez a még megírandó magyar művészet-történet lesz hivatva a maga helyére beosztani s ezért művészetével ezen a helyen nem is kívánunk bővebben foglalkozni. Annyi kétségtelen, hogy a közönségnek mindenkor dédelgetett kedvence volt s ebben a tekintetben jellemző, hogy kevéssel halála előtt, 1906 tavaszán rendezett gyűjteményes kiállításából, mindamellett, hogy már akkor csak Budapesten legalább másfélezer képe volt magántulajdonban, kiállított műveinek csaknem a fele — körülbelül harmadfélszáz kép - - vevőre talált. Művészi hitvallását egyik műkedvelő barátjához 1896 decemberében intézett levelében ebbe a pár szóba foglalta össze: „Inkább kicsinek lenni, de eredetinek, mint nagynak, de utánzónak", -ami körülbelül megfelel Müsset örökbecsű mondásának: „Mon verre est petit, mais je bois dans mon verre." Ez a hitvallás magyarázza meg, hogy haláláig egy pillanatra se tért le arról az útról, amelyre azelőtt hatvan évvel lépett s nehogy utánzónak lássék, a modernség legelkeseredettebb harcai között is hűségesen megmaradt Telepynek.

Mint embert soha el nem felejtheti őt senki, aki csak valaha is érintkezett vele. Ha volt a világon valaha férfi-ember, akire a bájos jelző alkalmazható, úgy jó Telepy bácsi volt az, aki egyéniségének a varázsával, derűs öngúnnyal vegyes, szelíd humorával, szellemének pajkos szikráival, jóságos jó szívével, becsületességével, egyeneslelkűségével, szinte a túlzásig menő szerénységével és a maga egészében elragadóan naiv lényével mindenkit játszva meghódított.

Végül mint az Országos Magyar Képzőművészeti Társulatnak több mint negyvenöt éven át volt tisztviselője önzetlenségével, pontosságával, lelkiismeretességével, kötelesség-tudásával és hűséges ragaszkodásával, soha el nem évülő hálára kötelezte a társulatot, mely mindenkor szeretetteljes kegyelettel fogja megőrizni az ő tiszta és szeplőtlen emlékezetét.

TÁJKÉP
TELEPY KÁROLY FESTMÉNYE