FARAGÓ JÓZSEF
Színjáték után, amikor a hős már „önkezével kioltá életét", kardjába dőlt, vagy másféle szerzői instrukció szerint egy minden jellem nélküli, úgynevezett intrikus úriember döfte át tőrével szivét és rojtos köpenyét, fönt és lent, az olcsó és megkülönböztetett helyen a publikum egyformán sajnálkozik, hogy lám, nem jó annak nagyot akarni, aki csak kicsit tud. Mivelhogy a figyelő éles tekintetével látja a drámában azt, ami nyílt történés, meg azt, ami a lélek befelé menő elváltozása, sír, sír, sír, de magyarázhatlan, s így gyötrő hatású dolgok robaja nem éri. A függöny ha összeszalad, könnyű rájönni, világossá lesz, hogy ez volt az ok, ez hát az okozat.
Teátrumon kívül azonban másként játszik az élet. Itt is van hős, csak az kell, hogy tükörbe nézzünk. Az események épp úgy előkészülnek és kiszámítódnak, valami nagy, csal-hatlan sakkozó pardont nem ismerő biztosságával. De hiányzik a távolság, az, ahonnét - mint néző a földszintről — nyomon kisérjük a jelenéseket, pontról pontra, nem hagyva ki semmit, egészen addig, amikor dinamithoz ér a kanóc, kialakul a vég, beüt a dráma. Egy kérdés mindig fönnmarad s csak találgatni lehet, miért dőlt el ma egy ember, aki tegnap még úgy állt, hogy azt hittük, keményen és örökké fog állni, mint a gránitcövek. Az élet épp azt rejti el, amit a színjáték lámpafény mellett apróra megmutat.
Nem véletlen, hogy ezt írjuk Faragóról, aki művész volt, azok közül való, akik nem felelnek, ha kérdik, hogy mi bántja őket. A világ, az emberek, minden külső benyomás ha kíméletlenül jön hozzájuk, végzetessé válhat az ily természeteknél. Ibsen töprengő hősei születnek ezekkel a tulajdonságokkal, akik bent, a szobában az őszt, a vénülés napjait élik, rajzoljon bár kívül aranyfoltokat a májusi fény. Faragó József fáradt öreg volt abban a korban, amikor mások, teljessé lett energiával, kezdeni szoktak.
Esztergom 1866 és Berlin 1906: ez a két, egymástól negyven évre eső, szerény, falusias, meg európai miliőt jelentő dátum nyitja és zárja az ő biográfiáját. Az a rész, ami benne minket érdekel, másokhoz mérve, kissé tán későn indul. Azt gondoljuk ugyanis, amikor Faragóban megmozdul a piktori vágy. Mert előbb kereskedő, majd hivatalnok. Főnöke, Hatvány Deutsch Sándor lesz figyelmessé, hogy a rajzok, amiket a bürokrata Faragó — esetleg az akták rovására — követ, nem közönséges talentum játékai, íróasztal mellől megy tehát Münchenbe, a hol hamar kap kitűnőt, persze nem az akadémián. A professzor urak azt mondják rá: ein, ungarisches Talent, ami hogy mit jelent, jól tudják azok, akik ifjú. borzas, lázadó éveikben, akár rövid hónapokon át szívták e város levegőjét, ahol minden második sétáló fején Rembrandtkalap a kalap. Egyfelől különleges dicséret ez. Másfelől azt, amit fed, úgy hívják itthon hogy: turáni betegség. Magyar baj. Sok láng, kevés munka.
Stúdiumra - amit önmagának diktáljon elő - - nem mondhatni, hogy sok időt pazarolt Faragó. Egyáltalában a festés mintha kiesne kezeügyéből. Színnel, amit csinált, a kollegák előtt az sem volt „erős dolog, üti a szomszédjait." In memoriam írva tán ridegen hangzik ez. De tragikummal állunk szemközt, aminek vagy nem kerestük a csíráit, s akkor még nyomasztóbb. Vagy pedig keresni próbáljuk, s akkor le kell írni, hogy a szálak már itt bogódzanak. A gyorsan és nem elég nekikészüléssel végzett stúdiumokban.
Mert amit ezenfölül említenek a hozzá közelállók, csak lökés a lefelé esőn. Mint egy halk moll-elégia szólal ki néhány vallomásszerű leveléből, hogy felesége halálával a világ zaklatásait nem bírja tovább. Láttunk egy papírlapot,, amely lehet, hogy oeuvre-jei közül az utolsó. Mindössze két fej, ahogy összekacsint. Az egyik kemény, ösmert stílű vonalakkal maga Faragó. A másik — a gyöngéd, elvesző tónusokkal csinált, — a kaszás lovag sima koponyája. Ez is karikatúra. Ám ha visszagondolunk az időre, amikor megfogant, ijesztő ötletté torzul. Papírlap, amely azokba az órákba enged bepillantást, amikor csak egy perc, s pattan valami. Talán a lélek. Vagy tudományosan: az idegrendszer. Mindegy. Ránk, sajnos, azért tartozik, mivelhogy komor valóság minden kéznyomával. Meg hogy ebből az időből bizonyára nem egy akad hasonló.
Miért: Micsoda mulatság ez Faragónál, aki tegnap groteszk mozdulatokban lelte örömét? Törpe figurákká csúfolt u. n. közéleti jeleseket. Budapesttől a székely határig, mindenütt, valamerre újságot visz a posta, várták vasárnapi karikatúráit. Várták és nézték, országos hahotával. Rajzoló kedvének száz és száz lap vidám dokumentuma. Úgy tetszik, a lelemény, amely formát ad nekik, kifogyhatatlan. S íme, amint odébb megy pár évvel az idő, kint, a germán tölgyek közt, Berlin utcáin, árnyék jár folyton, makacsul közelében. Halált rajzol. Honnét ez az érzésváltozás? Miféle okok szövődtek egymásután, hogy idejűt éppen Faragó? Alig hisszük, hogy anyagi bajlódások. A hat év, amit München után Amerikában tölt a Puch és egyéb éle-lapoknál, s az, amikor itthon dolgozik, ha nem is jelent dús földi javakat, polgári szót használva: nyugodt exisztenciát adott. Mindjárt fölismerték, hogy friss erő. Szinte szuverénül uralkodott azon a területen, ahol a politikai karikatúrát jegyzik. Ahogy Berlinbe települ, exisztenciáját itt sem éri megroppanás. Több újságnak munkatársa, s főleg eleinte sűrűn jelennek meg aláírt rajzai. Aztán olyasféle tervvel foglalkozik, hogy grafikus intézetet alapít. Ezért gyakorolja a rézkarcot, ami hogy könnyen természetéhez simul, épp a rajzaiból nyilvánvaló, ahol pontosan ír körül minden formát, apró, tömérdek rovátkával rögzít árnyékot, a karcolótű minuciózus hűségére emlékeztet. A berlini tartózkodás mindössze három év. S mégis - - legalább látszatra hirtelen - „sorstól üldözött embert'' csinált Faragóból. Miért?
Jeleztük már, hogy a siker, az első kitűnő nem a festésben, s nem az akadémián érte. Professzor urak helyett bohém kávéházak kompániái adták ezt. A márványasztalokon, cigarettafüst közt született karikatúrák. Nyilvánvaló, hogy érzi e műfaj elementumát. Azt, ami a vonalakban szatirikus téma, ami a gesztusok és formák torz rendeződése. Faragó domború tükrön át látta az élet, a dolgok momentán jelentkezését. Ez az érzés vált benne úrrá, ha plajbászt, tollat fogott. Nem szelíd, angolosan nyugodt humor, ami a Jankó-karikatúrák alaphangja, hanem a fanyar, maró erejűvé fokozott gúny. Jankóhoz a nevetségessé tevésnek oly fortisszimója ez, amely gyilkol. Az előadás pedig egy-egy ily megrajzolható témát roppant pozitivsággal érzékeltet. Faragó kartonlapjairól hiányzik a tónus szerepe. Keményen írja a formákat, pontosan, egyforma jelentőséggel követi a vonal nyomait. Szinte azt lehetne mondani, hogy mintázó talentum. A karrikatura nagyszerű hirtelensége, amit műnyelven „svung"-nak neveznek a piktorok, nincs meg az ő lapjain. Odáig nem fejlődött, hogy néhány gyors, lendülő .vonalban, pár frappáns folttal fejezzen ki mozgást, impressziót. Daumier-vel kezdődik ez az egyszerűsítés, s az olyan stilizálok, mint egy Th. Heine, Steinlen, Walloton rajzaiban odáig jutott, hogy itt már nemcsak formák karikirozódnak, hanem hangulatok, objektive jelentkező dolgok helyett a dolgok impressziói. A vonal szuverén szerepén kívül fény és levegő. Faragónak ez a tömör, „kevéssel való megcsinálás" nem sajátja. Másként fért ő a publikumhoz. S hogy akkor nálunk így kellett s így volt jó: ez az ő biográfiájában a siker című fejezet. S mégis, különös tervek súgták neki, hogy nem itt van a milieu-je. Kiment hát Berlinbe, de hogy mit ért el, erre csak egy dátum felel: 1906 szeptember másodika. Akik odakünn reprezentálják a karikatúrát, a Simplicissimus rajzolói olyan csapáson járnak, amely nemrég nőtt ki a festés forradalmából, új, friss, nehéz erőfeszítéssel hódított terület, s így messzire esik Faragótól. Majdnem bizonyos, hogy ő ezt világosan látta, akit annak idején nem fegyvereztek föl eléggé a müncheni évek. Elűiről újrakezdeni semmit sem akart, vagy talán, lehet, hogy nem is b'írt. S mert itthon megszokta, hogy első - - kis fegyvert vett hát valamelyik berlini boltban. Az a miért? - amit maga után hagyott, ha választ vár, innen várja.
Művészi hagyatékából deczember havában rendez kiállítást a Könyves Kálmán műintezet.
DÖMÖTÖR ISTVÁN
