MŰVÉSZETI POLITIKÁNK

Nem érdektelen: szemügyre venni, hogy minő utakra tért művészetünk, hová érkezett s mily új programmok kínálkoznak számára. E szemlére az is biztat, hogy körülbelül egy évtized múlt el azóta, hogy az újabb festészeti irányok ifjú képviselői határozottabban, zárt sorban léptek föl a nyilvánosság előtt s munkáikban volt annyi ható erő, hogy állásfoglalásra kényszerítették a közönséget, amelynek nagyobbik része ellenök, kicsiny töredéke mellettük tört lándzsát.

Forrt a lelkesedés, bár a műhely fűtetlen volt. Harc támadt, nem személyek ellen s személyek érdekében: elvek forogtak kockán. Nem lehetett s nem is kívánta senki elkerülni ezt az összetűzést. Alig hogy en gardeba álltak: a kardok éle állandóan érintkezett, hogy egy alkalmas pillanatban könnyen kiperdülhessen egy prím vagy quart. A kritika is szaporán dolgozott. Nem abban látta feladatát, hogy jó vagy rossz kalkulust adjon a képnek, hanem művészeti politikát csinált. Volt rá módja, mert a körülmények kedvezők voltak. Az akkori kritikának ezt a művészeti politikáját s a neki kedvező körülményeket talán jó lesz megvilágítani, mert ama küzdelmek reliefje ezzel jobban fog kidomborodni. Mindenek előtt lehetővé kellett tenni, hogy művészetünk ne legyen idegen művészetek tükörképe. Magyar környezetbe hozni festőinket, fontos, de meglehetősen nehezen kivihető feladat volt. Pedig kétségtelenül fonák dolog, hogy olasz vagy német ember francia vagy japáni szemüvegen át nézze a világot. Azt lehetett volna ajánlani, hogy a magyar művésznövendékek ki se menjenek a külföldre, hanem végezzék az ábécét is itthon. Ez a gondolat csakugyan figyelemreméltónak látszott, de rögtön fel kellett adnia annak, aki csak egy pillantást is vetett itthoni állapotainkra. Iskoláink t. i. szintén idegenszerűek voltak, gyenge árnyékai az idejüket múlt külföldi iskoláknak. Fő bajuk az volt, hogy a fiatal kezdő kész eredményeket- kapott, recipéket, egyedül üdvözítő sémákat. Végeredményeket másodkézből, holott alapra lett volna szüksége. Münchenben sem álltak a dolgok jobban: friss magániskolákba menekült a fiatalság az akadémiákból, mert ezekben régi, teljesen érett művészetekről levont doktrínákat kapott, tehát olyasmit, amit nem folytathatott, nem fejleszthetett önállóan. Egy klasszikus antik fej néhány százesztendős művészi fejlődés utolsó állomása: keresztrózsája az évszázadokon át épült dómnak. Hogy ezzel kezdje művészi tanulmányait a fiatal ember: természetellenes dolog. Aki csak a háztető szerkesztését sajátította el, arra nem bizhatjuk a palota tervelését.

Pedig Münchenben is, nálunk is ily féle tanítási rendszer dívott az iskolában. Mit érnek el vajjon a fiatal magyar művészek, ha ezekbe az iskolákba fogják őket?

Szerencsére a nyolcvanas-kilencvenes években hatalmasan erőre kapott a naturalizmus éppen azokban a külföldi centrumokban, ahol a magyar művészifjak zöme első fegyvergyakorlatainak tüzet állottá. Mentül behatóbban tanulmányozni a természetet s kizárólag a természetet, ez volt a vezető elv. E miatt az elv miatt szakadtak el a fiatalok a régiektől. Háromszoros átok alá került a gipsz, a kompozició-séma, a szín-elmélet, s minden, ami csak távolról is emlékeztet valamely teóriára. A gyermek naiv, elfogulatlan szemével s friss szivével álltak a természet elé, semmi más tanítót sem fogadva el.

Kritikánk ezt az elvet vetette a közönség soraiba s lándzsát tört ama művészek mellett, akik ezt az elvet képviselték. Ebben az elvben nem csupán a művészi doktrínáktól való szabadulást látta, hanem felhasználta azt egy másik fontos cél elérésére is.

A cél az volt, hogy művészetünk lerázza magáról az idegen, csak külsőségképpen átvett jellemvonásokat.

Csakugyan, akit meg lehetett győzni arról, hogy a művészethez vezető leghelyesebb út a természet bensőséges és elfogulatlan tanulmányozása, az legkevésbbé van kitéve annak, hogy más festőket utánozzon. Hogy nem ingatag ez az alap, azt többszörösen igazolja a műtörténet, hisz a művészet viru-lása mindig és mindenütt a naturalizmussal kezdődött. Mert mi a naturalizmus? Töviről-hegyire való megvizsgálása, kikutatása a természetnek s a látottak lehető hű kifejezése. Az emberek tehát megtanultak a maguk szemével látni s a látottakat biztos kézzel kifejezni. Ha valaki idáig eljutott, az szuverénül válogathatja meg magának a fejlődés további útját, s ha erőteljes egyéniség: a legrövidebb úton eljut a saját stílusához. A naturalista iskola voltaképpen nagyszabású felfegyverző intézet, amely minden rendű küzdelemre és munkára képesít. Embere válogatja, hogy ki hová jut aztán.

Kritikánk abban az időben végrehajtotta azt a feladatát, hogy a naturalizmus ifjú képviselői érvényesülhessenek, hogy ne tekintsék őket a művészet marodőrjeinek vagy futó-bolondjainak, hogy végre rokonszenv híjján el ne senyvedjenek.

Ez is sok küzdelemmel s bizony némi zajjal és összekülömbözésekkel járt. De végre kellett hajtani a programm e pontját is a jövő érdekében.

A dolgok ily alakulásának harmadik fázisa ennek a fiatal naturalista gárdának hazatelepítése volt. Lássák, nézzék, tanulmányozzák a mi sajátos miliőnket. Elfogulatlan naturalista szemük a mi klímánk változásait, a mi erdőink és pusztáink színét, a mi embereink gesztusait tanulmányozza. Egyéni stílusukat alakítsák ki itt: közelebb fog az állani hozzánk, mint ha e processzus ezer kilométerrel odébb, túl határainkon folyik le.

Művészeti irodalmunk politikája segítő kezet nyújtott e cél elérésére is. A közönség már meg volt nyerve. Városok járultak művésztelepek alakításához. Még mindig folyt a harc az új elvek ellen s mellett, de heve lankadt. A sajtó lehetetlenné tette, hogy egyéni hitvallásáért bárkit is üldözhessenek: csak az akadémikus sablonnak jutott ki még egy-egy vágás.

A művészeti irodalom tehát tőle telhetőleg beváltotta igéretét: a maga hatáskörében szabadságot biztosított a művészeknek s hozzájárult oly viszonyok megteremtéséhez, amelyek közt az igazi talentum, - ha éppen akad vala - - érvényesülhetett és fejlődhetett. Az persze nem állott e mozgalom küzdőinek hatalmában, hogy mindezen felül -még géniuszokat is teremtsenek.

Rámutattunk e programmra, a programm argumentumaira. A tíz-tizenöt év. előtti mozgalmaknak ez volt a veleje. Külső képe persze egészen mást mutatott. A napi élet apró változatai közepette a közönség legnagyobb része nem is sejtette, hová irányul e sokszor zajos, sokszor elkeseredett harcz. Zokon vettek egy-egy túlzást, nem vevén észre, hogy arra szükség volt egy távoli cél érdekében Hiánylották a, pietást egy-egy személyiséggel szemben, feledvén, hogy az egész magyar művészettel szemben érzett pietás mégis magasabb rendű. Soknak tartották egyes ifjú tehetségek magasztalását, nem vevén észre, hogy az nem személynek, hanem egy fontos és egészséges elvnek szólt.

Szerencsére e fiatal gárda sorából nem egy jeles tehetség került ki. Míg a küzdelem folyt, e tehetségek nőttek, egyéni zománcot kaptak. A nagy közönség fokozódó érdeklődéssel tekintett rájuk. Képeiket talán nem értették meg: de érdeklődésüket lebilincselték ezek a művek. A küzdelem zaja lecsöndese-dett. Nem voltak már sem üldözöttek, sem üldözők. A külső kép hasonlíthatatlanul nyu- ' godalmasabb lett. Ma már tisztán festőművészeti mozgalomról beszélni sem lehet.

A legutóbbi évek művészetpolitikai harcai már nem a festészet körül zajlottak. Annak szabad fejlődése biztosítottnak látszott. Más téren még nem értek volt a dolgok odáig: a művészet politikai irodalom még egyszer megvívta a maga tusáját a modern iparművészet érdekében. Az utolsó harc pedig a modern építészet problémái körül folyt és folyik. A képírás mezőin azonban csönd lett.

Sokan vannak, akik e csöndről arra következtetnek, hogy beteg van a házban. Nem egyszer hallottuk, hogy a művészet iránt érdeklődők elsóhajtják: „Minő élénk, mozgalmas, szép művészeti élet virágzott nálunk a kilencvenes évek körül s mennyire kátyúba zökkent most minden! Nincs rendjén, hogy ide jutottunk. Tenni kellene valamit. Talán egy szecesszió, vagy ilyesmi.... Szóval több életet szeretnénk...."

Ha a fönt vázolt mozgalmak külső képét egybevetjük a jelen állapotokkal, talán egyetértünk a sóhajtozókkal. Ha azonban vizsgáljuk ama mozgalmak velejét, nem találjuk jogosultnak. Akkor messzeható programrn megvalósulásáért kellett küzdeni. De az, íme, megvalósult. Akkor művészetük miatt mellőzött művészek egész tömege számára kellett utat törni. De a pálya, íme, szabad. Hol van az a magyar festő, akit visszautasítanak a tárlatokról, kizárólag művészi elvei miatt, holott nagy a tudása? Nincs ilyen egy sem. Hol a tehetség, aki, bár jelentékeny művész még sem érvényesülhet? Nincs ilyen sem. Mi több, minden talentumot, aki túl van az iskoláskorszakon, örömmel üdvözölnek mindenfelé. Miért, minek érdekében, mi ellen folyjon tehát a harc? Csupán a harc kedvéért? Azt meg lehet csinálni a művészet keretein kívül is.

Apró mizériákban, igaz, még mindig bővelkedünk. Van egy csomó művészet-politikai és adminisztratív kérdésünk, amely még megoldásra vár, de ezek mind jelentéktelenek ama kérdésekhez képest, amelyekért egykor érdemes volt küzdeni. Hogy X stipendiumot kapott, Y pedig nem, holott másfél grádussal többet érdemel: nem kelthet mozgalmat. Hogy a publikum nem mindig a jó, hanem inkább a rossz képeket vásárolja: ezt a magánügyet sem lehet közügygyé dagasztani. Hogy a jury most ezzel, majd azzal kissé túl-keményen vagy túl-enyhén bánt? Sohasem lesz másként, míg csak juryket választanak. Hogy az állam ettől többet vasáról, mint amattól, szintén nem műtörténeti jelentőségű dolog. Mindezek másod- és harmadrendű kérdések: helyes a megoldásukat szorgalmazni, de e verebekre ágyúval lőni mégis nevetséges volna. Elösmerjük, hogy ezeket az apróbb kérdéseket nem szabad levenni a napirendről. De ellenkeznék a művészi ökonómia elvével, ha ezer tollvonást mozgósítanánk oly kérdések érdekében, amelyek egyetlen tollvonással is megoldhatók.

Az a csönd tehát, a mozgalomnak az a hiánya, amelyet sok helyen gravámenként emlegetnek, programmszerűen következett be, a dolgok természetes fejlődése így hozta magával. Ama mozgalmas évekkel szemben művészeti állapotaink csakugyan nem mutatják a lázas aktivitás képét. S ez rendjén van így. Őszintén kívánjuk, hogy a lázas aktivitás tere, amíg csak lehet, a műterem legyen. S az élet mozgalmai minél intenzivebben jelentkezzenek - - a festővásznon. Sőt egy lépéssel tovább is megyünk. Mi hasznos dolognak tartanok, ha a művészek még kevesebbet foglalkoznának művészeti adminisztratív kérdésekkel, mint ahogy most foglalkoznak.

Valamikor szükséges volt, hogy energiájuk egy részét ennek szenteljék. Azt hisszük, hogy ma már ez felesleges erő- és időpazarlás.

S a művészeti irodalom? Hisz egykor aktív része volt a küzdelmekben, tükörképe volt ama mozgalmaknak, fegyvertársa a modern művészeknek. Meg lévén oldva a fontos elvi kérdések egész sora, vajjon mi feladat vár most reá? Vagy békén pihenjen s ne kérjen többé részt a magyar művészet propagálásából?

Hallottunk e kérdésekre vonatkozó propoziciókat is. A művészet-politikai irodalom álljon be esztétikusnak. Nézze meg a termelést s mondja ki: ez jó, az rossz kép. Magyarázza meg, miért jó, miért rossz. Tanítson.

Ennek a programmnak első fele kicsinyesnek látszik nekünk. Elösmerjük, hogy alkalomról alkalomra szükség van rá. De jelest, elégségest vagy szekundát osztogatni a művészeknek: éppen nem nagyszabású cél. Nem több, mint a napi szükséglet kielégítése.

- Megvan azonban az a jó eredménye - mondhatná valaki, - - hogy a közönség kevésbbé jártas része ismereteit szaporítja, közelebb férkőzik a művészet megösmerésé-hez, megértéséhez. Ez a pedagógiai eredmény megéri a ráfordított fáradságot.

Ezt az érvelést elfogadjuk. De szűknek tartjuk a programm kereteit. Kevésnek tartjuk ezt a didaktikai munkát. A felnőtt publikumot a legszuggesztivebb toll is legfeljebb ha meggyőzi erről vagy arról ä művészi hitről. De az nem válik benne vérré. Nem fogja fel magától értetődőnek. Sok esetben csak külsőség marad. Ruha, amelyet fel is lehet cserélni.

A programm, amelyet szélesebb keretűnek, fontosabbnak és messzibb hatónak tartunk, sokkal szélesebb rétegekre terjed ki. Talaja az iskola. Anyaga a gyermek. Itt akad művészet-politikai irodalmunknak legtöbb tennivalója.

Odahatni, hogy az iskola artisztikus alapokra helyeződjék, odahatni, hogy lényeges oktatási eszköznek fogadják el a rajzot és mintázást, odahatni, hogy ez az oktatás modern szellemű és viszonyainknak megfelelő legyen s hogy kiterjedjen mint fundamentális tananyag az összes elemi és középiskolákra: a messzi távolban ragyogó ideál. Egész nemzedékek lelkének átalakítása érhető el vele. S hatása kiterjed az élet összes nyilvánulásaira.

Van itt küzdeni való quantum satis. Van itt alkalom: utakat törni, mesgyét hasítani. Van ki mellé állani s mi ellen fogni fegyvert. Sőt vannak már ennek a küzdelemnek hősei is, akik eddig meglehetősen magukra maradtak.

S nincs akkora talentum, hogy kicsinyelhetné ezt a programmot diadalra segíteni. Akit talán magának a problémának prózai címe nem lelkesít, az gondoljon arra, hogy a programm megvalósulása esetén mi más szemmel, mi más szívvel áll majd a modern iskolából kikerült új publikum a művészettel szemben. Aki a műtörténetben valaha figyelemmel kísérte azt a szuggesztív erőt, amely az igazi, nemes értelemben yett mecénásból sugárzik a művészekre, rögtön meg fogja érteni, hogy tisztán művészeti szempontból mit jelentene ez a fordulat.

Sajnos, e célpont messze, messze fekszik tőlünk. De törhetetlen hitünk közelebb hozhatja hozzánk. Minden apró „művészeti eset" reklamálásánál, minden esztétikai kalkulusadásnál méltóbb ez a cél a művészeti irodalom mozgósítására.