Képes-e a Föld a rajta élő emberiség egészének táplálására? Michael Dover és Lee Talbot ökológusok szerint ez a mezőgazdasági termelőrendszerek fenntarthatóságától függ. Tanulmánykötetükben* a természetes és mesterséges ökoszisztémákkal való ésszerű gazdálkodás lehetőségeit mutatják be, kijelölve egy utat, amelyen járnunk kellene, ha ki akarjuk aknázni mindazt, amit bolygónk és földje kínál, hogy táplálja az emberiséget. 
(*Michael J. Dover -- Lee M. Talbot: To feed the Earth: Agro-Ecology for Sustainable Development. Washington, 1987, World Rescources Institute, 88 p.)
 

A mezőgazdaság fejlődésének ökológiai alapelvei

A rendelkezésre álló információk hiányosságai ellenére lehetőség van a mezőgazdasági fejlődésnek irányt mutató alapelvek definiálására. A kutatás pedig folytatódik. Az itt megtárgyalt fogalmakkal és megfigyelésekkel kezdve leírható egy általános stratégia, ami segíthet a fenntartható mezőgazdaság elérésében.
 

Talajminőség

Az agroökológia alapelveiből és eddigi tapasztalataiból összeszedegethető a fenntarthatóság általános megközelítése. Ezek között is a legelső a talajminőség fenntartásának és javításának stratégiája. Az agroökoszisztémák tervezhetők úgy, hogy az év minden szakában vagy legalábbis nagy részén a talajt növények vagy növénymaradványok fedjék. A különböző kevert kultúrás rendszerek nemcsak ezt valósítják meg, hanem növelik a talaj termékenységét is. Ahol csak lehet, maximálisan ki kell használni az évelő növényeket, így ritkábban zavarjuk meg a talajt. A mélyen gyökerező fajokat fel kell használni arra, hogy a tápanyagok nettó föláramlását biztosítsák a talajban. Az évelők segíthetnek a szél és víz okozta erózió elleni védelemben is. A szárazságok, áradások és a szélsőséges hőmérsékletek hatásainak mérséklésére a fákat és a cserjéket is fel kell használni az agroökoszisztémák tervezésében. A gazdaságok minden részegysége tekintettel kell legyen arra, hogy a szerves anyagokat és az ásványi tápanyagok biológiai forrásait vissza kell juttatni a talajba.
 

Ökológiai hatékonyság

Bár a modern mezőgazdaságban a hatékonyságot legtöbbször olyan közgazdasági fogalmak takarják, mint a munka termelékenysége, illetve a befektetett pénz hozama, mégis számításba veendő az ökológiai hatékonyság is. Az ökoszisztémák különböznek egymástól az egyes erőforrások kihasználásának mértékében. Az agroökoszisztémák erőforrás-hasznosításának optimalizálásában a természetes ökoszisztémákról szerzett tudásunk segíthet. Azok a rendszerek, amelyek hatékonyan forgatják vissza a tápanyagokat, egyszerre takarítanak meg pénzt és kerülik el a szennyezést. Ahol az energia -- legyen az üzemanyag, állati erő vagy emberi munka -- kevés vagy drága, az agroökoszisztémák tervezése során az energiahatékonyságra is törekedni kell. Az energiahatékonyságot növelő stratégiákkal együtt járhat, hogy ezek más erőforrások kihasználásának hatékonyságát is javíthatják. A gyomokat elriasztó ültetési módok például egyszersmind csökkentik a művelés-, illetve a gyomirtószer-igényt is. Az ellenálló fajták alkalmazása és a biológiai rovarkontroll minimalizálja a drága növényvédő szerek használatát. A több koronaszintes rendszerek nagyobb részét hasznosítják a beeső napenergiának, emelve a föld termőképességét is. Ha -- legalábbis részben -- a nitrogén és más tápanyagok biológiai forrásaira is támaszkodunk, csökken a fosszilis tüzelőanyagokkal előállított műtrágyák vásárlása iránti igény.
 

Az agroökoszisztémák stabilitása

Ahogy azt korábban leírtuk, a stabil ökoszisztémákat különböző belső szabályozások és egyensúlyok, "negatív visszacsatolás" jellemzi. A rövid visszacsatolási körök általában jobban stabilizálnak, mint a hosszúak. Vagy más szóval, a probléma észrevétele után gyorsan beavatkozva a művelésbe nagy valószínűséggel kijavítható a hiba, még mielőtt az válsággá fajul. Ugyanezen az alapon, ha a probléma sokáig észrevétlen marad, vagy a kijavítás nem tökéletes, a rendszer túl távolra kanyarodhat a szándékolt "pályától" ahhoz, hogy kijavítható legyen.

A helyi környezethez finoman illesztett ökoszisztémák valószínűleg több olyan természetes negatív visszacsatolási hurkot foglalnak magukba, mint például a rovarkártevők ragadozói vagy élősködői. A termőrendszerek stabilitását a földművelési módszerek kiválasztásával is segíthetjük. Szükség van olyan módszerekre, amelyek a föld, a termények, a talaj és az agroökoszisztéma más részei állapotának nyomon követésében segítik a gazdákat. Rendelkezésre kell álljanak módszerek a környezet változásaira -- időjárás, kártevő okozta károk stb. -- adandó válaszokhoz is, melyek segítenek visszaállítani a rendszer egyensúlyát. A termékeny évszakban igen későn vethető és elfogadható hozamot produkáló terményváltozatok például igen értékesek lehetnek olyan területeken, amelyek esetleges, előre nem látható áradásoknak vannak kitéve.
 

Diverzitás

A diverzitás, a mezőgazdasági fejlődés ökológiai alapelvének sarokköve, további tanulmányozást és finomítást kíván.

Az eddig lefolytatott vizsgálatok azt mutatják, hogy a diverzitás számos fajtája fontos. A növények összetett térbeli elrendezése segít az elérhető tápanyagok, víz és napfény jobb kihasználásában. A termények időbeli változatossága megnyújthatja a termékeny évszakot, megfelelő takarást és védelmet biztosíthat a víz-, illetve szélerózióval szemben. A terményfajtákon belüli és az egyes fajták közötti genetikai változatosság gyakran segíti elő a természetes védelmet a kártevőkkel szemben.

A vad ökoszisztémákban megjelenő természetes diverzitás nem szolgál semmilyen "célt", legalábbis nem abban az értelemben, mint ahogy az ember-vezérelte megfelelője az agroökoszisztémákban, de pótolhatatlan forrás a jövő mezőgazdasága számára. A természetes ökoszisztémák fajkeveréke biológiai-kontroll szerek, új termények, nemesítéshez szükséges genetikai anyagok és természetes vegyi anyagok biztosításával is hozzájárulhat a termelékenység növeléséhez. A hagyományos terményfajták egy másik géntartalékot jelentenek, melyet szintén meg kell védenünk az eltűnéstől. A kutatási programok, gazdaságfejlesztési politikák és a környezetvédelmi erőfeszítések tervezésekor egyaránt figyelembe kell venni e mezőgazdasági erőforrásokat.
 

Fejlődési kritériumok

Annak biztosításához, hogy a mezőgazdaság fejlesztése megfelel-e az ökológiai alapelveknek, a javasolt programok megítéléséhez a segélyszervezeteknek mérhető kritériumok felállítására van szükségük. A fenntartható mezőgazdaság feltételei éppen egy ilyen kritériumrendszert adnak:

A mezőgazdaság fenntarthatóságának felmérése

Az 1970-es évtized eleje óta jelentős vita alakult ki az ipari jellegű mezőgazdálkodás fenntarthatóságáról. A fejlett világ gazdálkodói -- hatalmas tőkebefektetéseik mellett képesek lévén arra, hogy importált fosszilis tüzelőanyagokra alapozott termelőeszközöket vásároljanak -- immunisnak tűnhettek azon problémák iránt, melyekkel a fejlődő világnak szembe kell néznie (a környezet lepusztulása, a genetikai diverzitás elvesztése és a talaj termékenységének fenntartása). Ma a válság egy más formája, a gazdasági válság készteti az Egyesült Államok és más országok gazdáit arra, hogy a költségek csökkentése érdekében másképpen tekintsenek az alternatív művelési módokra. Szembe kell nézni azonban a mezőgazdaság ökológiai kényszereivel is -- ha most nem, akkor majd a legközelebbi olajsokk idején. Az iparosodott világ mezőgazdaságának meg kell majd küzdenie a saját, a környezetre gyakorolt hatásával és erőforrásfüggéségével. Bizonyos, hogy a termelés új formái fognak megjelenni.

Megérett az idő arra, hogy világméretekben felbecsüljük a mezőgazdaság fenntarthatóságát. Nyilvánvaló, hogy a kérdések a fejlett és a fejlődő világ esetén eltérőek, de az azonos csoportba tartozó területeket vizsgálva is különböznek. Ami ezeket mégis egyesíti, az az itt tárgyalt ökológiai fogalmak sora. Egy területről-területre történő "agroökológiai számvetés" ki kell terjedjen az energiahatékonyság, a talajvédelem és talajerőmegújítás, a tápanyagforrások és -felhasználás, a genetikai diverzitás-megőrzés, a hozam-stabilitás, a vízhasználat és hidrológia, a termőföldön kívüli szennyezés, a természetes területek hatásának és más hasonló kérdéseknek a vizsgálatára. Logikus, hogy az ilyen felmérések szponzora az ENSZ, az Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezettel (FAO), az ENSZ Környezetvédelmi Programjával (UNEP) és a Világbankkal karöltve. Ezek az intézmények -- más fejlődési segélyszervezetekkel együtt -- szerződéseket köthetnének mezőgazdasági kutatókkal és ökológusokkal e tanulmányok kivitelezésére. A földművelési eljárások részletes feltárásában a -- művelési rendszerek kutatásába és hasonló programokba már bekapcsolódott -- mezőgazdasági kutatóközpontok nyújthatnának jelentős segítséget. A felméréseknek újra meg kellene vizsgálniuk a FAO "Föld, Élelem és Emberek" című, az élelmiszerellátás biztonságát vizsgáló tanulmányának azt a feltevését, hogy a kevés (ipari előállítású) termelőeszköz felhasználása kis, míg a sok eszköz használata nagy termelékenységet jelent. Az agroökológiai számvetés megmutatná, hogy az egyes országok, illetve régiók mennyire képesek fenntartható módon, a termőképesség fenntartása mellett és a kártevők elleni küzdelemben elsősorban belső erőforrásokra támaszkodva az élelmet megtermelni.

A számvetés célja az egyes régiók elsődleges problémáinak feltárása lenne a fenntarthatóság és a termelékenység szempontjából. Ez alapot teremtene olyan összehangolt, széles körű kutatási programok és politikák kifejlesztéséhez, melyekkel e kettős cél megvalósítható. A számvetés nemzeti szinten is megismételhető, akár a globális felméréssel összhangban, akár azt követően. E nemzeti számvetések végrehajtásához kétoldalú vagy multilaterális segélyszervezeteknek kellene támogatásokat nyújtaniuk. Ily módon a mezőgazdaság forrásai, korlátai és problémái szisztematikusan megvizsgálhatók, egyetlen integrált programba foglalva a termelékenységi és környezetvédelmi megfontolásokat is. Egy ilyen átfogó felmérés nélkül nehéz meggyőzni a döntéshozókat a fenntartható mezőgazdaság kutatásának és fejlesztésének szükségességéről.
 

Kutatás és oktatás

Tanulmányozzuk és vessük össze a művelési rendszerek termelékenységét és fenntarthatóságát!

Ahogy mind a kis, mind a nagy befektetésigényű rendszerek kutatása és a fejlesztése előrehalad, össze kell hasonlítani a különböző ökoszisztéma-formák erősségeit és árnyoldalait, szemben termelékenységükkel és fenntarthatóságukkal. A kutatás számos olyan környezeti és társadalmi viszonyokra kell hogy kiterjedjen, ahol az új agroökoszisztéma-formákat várhatóan be kívánják vezetni. Foglalkozni kell tehát a termékeny alföldekkel (ahol az eddigi kutatások zöme zajlott) és a kevéssé termékeny hegyvidéki területekkel is (ahol az alapvető életfeltételekért küzdő gazdák többsége él).

Vonjuk be a hagyományos gazdálkodókat a kutatási célok kijelölésébe és az új technikák kipróbálásába!

A mezőgazdasági fejlődés sikeréhez szükség van a technológiai újítások feltehető hasznát élvező gazdák aktív részvételére. A mezőgazdász-ökológusok megtanulták becsülni a hagyományos módszerek többségében rejlő bölcsességet. A mezőgazdasági kutatások végső "vásárlóinak" bevonása a javított technológiák tervezésébe és kipróbálásába két célt is szolgál. Először is a szakértők ily módon szert tehetnek az adott ökoszisztémával kapcsolatos gyakorlati ismeretekre, másodsorban pedig ezáltal biztosabbá válik, hogy ha egy új eljárás hatékonysága bebizonyosodott, azt széles körben használni is fogják.

Tervezzünk és fejlesszünk eszközöket kevert kultúrás rendszerekhez!

A legtöbb kevert kultúrás rendszer egyik hátránya, hogy nehezen gépesíthető. Azokon a helyeken, ahol a munkaerő limitáló tényező, megfelelő gépesítésre van szükség, mégpedig olyanra, amely hatékonyan használható a polikultúrák összetett környezetében is. A tervezők olyan biztonságos és strapabíró, kézi vagy állati erővel mozgatott szerszámokat kell hogy megalkossanak, amelyek helyileg gyárthatók és javíthatók, kezelésük és karbantartásuk pedig egyszerű. A kisgazdálkodók igényeinek megfelelő helyi technológiai újítást jól példázza az a botswanai univerzális bot, amit hulladék anyagokból készítenek és földművelésre, ültetésre és gyomirtásra is használnak. Ott, ahol növényvédő szerekkel dolgoznak, olyan kézi permetezőket fejlesztenek ki, melyek biztonságosak, kevés vegyszert használnak fel, így a környezeti ártalmakat is a minimumra szorítják le. A gépesítés fejlesztése során nem minimalizálni, hanem optimalizálni kell az állati és az emberi munka felhasználását. Számításba kell venni a gazdák rendelkezésére álló munkaerőt és pénzt, az alkalmazás alternatív lehetőségeit, valamint az állatok szerepét a helyi földművelő közösség ökológiájában, illetve ökonómiájában.

Tanulmányozzuk a hagyományos terményfajtákat és a terménynövények vad rokonait!

A pótolhatatlan genetikai erőforrások megőrzésének kulcsa a megfelelő információ. Azokon a területeken, amelyeken a hagyományos termesztési módokat még széleskörűen alkalmazzák, etnobotanikai tanulmányokat kell folytatni, meg kell ismerni a vad és háziasított növények új használati módjait. A természetes élőhelyeken folytatott ökológiai tanulmányokat ki kell bővíteni, hogy gyarapodjanak az ismereteink a vad fajokban fellelhető jellemző tulajdonságok széles skálájáról. Az ilyen tanulmányok mélyebb bepillantást engedhetnek a növény--kártevő viszonyba is. A növényvédő szerek és más emberi beavatkozás nélkül a rovarok, növényi kórokozók és más potenciális kártevők populációinak dinamikája meglehetősen eltérő lehet az erősen művelt ökoszisztémákétól. E fajok zavartalan, természetes közegükben való tanulmányozása sokat árulhat el mezőgazdasági alkalmazásuk legkedvezőbb módjáról.

A mezőgazdasági kutató programok tervezésébe és kivitelezésébe vonjuk be az ökológusokat is!

Ahhoz, hogy az agroökológia teljesen elismert tudományággá váljon, az ökológiának be kell épülnie a mezőgazdálkodás tudományába. Azokon az egyetemeken és kutatóközpontokban, ahol a mezőgazdaság fejlesztéséhez már alkalmazzák a team-munkát, az ökológusoknak be kell lépnie e munkacsoportokba. Ôk e csoportokban nemcsak mint az ökológiai szakértők, hanem mint a különböző tudományágakat összefogó kulcsemberek is működnének. Ahol pedig a csoportmunkát még nem alkalmazzák, az ökológusok katalizálhatnák a tudományágakat összefogó tanulmányokat.

Nyilvánvaló, hogy a két- és többoldalú fejlődési segélyszervezeteknek támogatniuk kell a megfelelő nemzeti, illetve nemzetközi szintű mezőgazdasági kutatást. A segélyszervezetek teremthetnék meg a mezőgazdasági kutatási szervezetek számára a pénzalapot az agroökológusok oktatásához és alkalmazásához. Ôk támogathatnák a fejlődő országok mezőgazdaságának elemzésére alapozott kutatási javaslatokat is. A különböző adományozóknak arra kell bátorítaniuk a Nemzetközi Kutatások Konzultatív Csoportjához (CGIAR) tartozó kutatóközpontokat, hogy kutatási programjaikat ökológiai megfontolásokkal gyarapítsák. A támogatók és a CGIAR megfontolhatja egy új központ felállítását is az agroökológia további tanulmányozására. Egy ilyen központ -- a környezet összes fajtájával foglalkozó kutatókat érdeklő elméleti és módszertani kutatások lefolytatásával -- az összes tag számára forrásul szolgálhat.

A kutatók és a gazdák közötti párbeszéd javításához és a nemzeti kutatási programok hosszú távú folyamatosságának biztosításához különösen fontos a fejlődő országok helyi agroökológiai szakértelme. Az agroökológusok nemzeti és nemzetközi hálózata is -- mint e tudósok oktatásának és munkájukban történő támogatásának eszközei -- megérdemlik a jelentős támogatást.

Fejlesszünk ki agroökológiai tanterveket az agráregyetemek számára!

Ahhoz, hogy a mezőgazdaság fejlesztésének ökológiai útja gyökeret verhessen, a tudósok egy egész új generációját kell kiképezni. Elsősorban több szakterületet átfogó mezőgazdasági ökológiai képzésre van szükség az agráregyetemeken. Egy ilyen képzési terv kitermelhetné a jövő évtizedek agroökológusait, és szakmai továbbképzést nyújthatna a földművelés fenntarthatóságáért fáradozó tudósoknak és hivatalnokoknak. Az ilyen egyetemi programok kifejlesztésének anyagi alapjait pedig a természettudományos neveléssel foglalkozó nemzeti és nemzetközi szervezeteknek kellene biztosítaniuk.
 

Nemzetközi mezőgazdaság-fejlesztési politika

Bátorítsuk a helyi gazdasági és mezőgazdasági döntéshozást!

A hatékony rendszerek tervezéséhez és működtetéséhez nélkülözhetetlen az adott termőterület részletes ismerete. A helyi szükségletek és igények felmérése olyan terményelegyekhez vezethet el, melyekkel biztosítható az egész éven át tartó piaci értékesítés. A munkaerő-ellátottság és -szükséglet ingadozásában szerzett tapasztalat lehetővé teszi olyan rendszerek kiépítését, amelyek megfelelő foglalkoztatottságot biztosítanak, és elkerülik a kritikus időszakok munkaerőhiányát. Igen valószínű, hogy ha a gazdálkodók és a helyi mezőgazdasági tanácsadók saját maguk hozhatják meg döntéseiket, az a helyi erőforrások fejlődésének, a talaj termékenységének és a kártevők elleni küzdelemnek is a javára válik. Ahol műtrágyákra és egyéb külső forrásokra is szükség van, ott egyedül az ellátóláncok röviden tartása biztosíthatja, hogy a termőciklusok megfelelő pontján valóban rendelkezésre is álljon az adott anyag.

Az ilyen helyi irányítást a termelő-fogyasztó szövetkezetek, a helyi felügyeletű hitelrendszerek s a szükséges eszközöket előállító, lehetőleg helyben elérhető forrásokat felhasználó kis egységek segíthetik elő. A helyi ízlés fenntartása és az eladási lehetőségek szélesítése által a helyi és a régiók közötti piacrendszerek megteremtése és támogatása ösztönzőleg hatna az őshonos terményfajták megőrzésére is. Az ilyen jellegű fejlődés előmozdítaná a gazdák közötti vetőmagforgalmat is, ami a hagyományos gyakorlatban igen elterjedt, és segít a földeken belüli, illetve a földek közötti genetikai diverzitás magas szintjének fenntartásában.

Bátorítsuk a termőképesség fenntartása és a kártevők elleni védekezés biológiai módszereit a mezőgazdasági vegyszerek támogatásának megvonásával!

Bár a mezőgazdasági vegyszerekkel gyakran van lehetőség a termelékenység előmozdítására, alkalmazásuknak azonban igazodni kellene használatuk tényleges költségeihez. E költségek támogatása ösztönzőleg hathat a túlzott és a helytelen felhasználásra, ami komoly potenciális veszélyt jelent az emberi egészség és a környezet számára. A kormányok számos esetben hatalmas összegeket költenek a támogatásokra anélkül, hogy megvizsgálnák a földművelésre gyakorolt tényleges gazdasági hatásukat.

E pénzforrásokat -- hosszú távon -- sokkal hatékonyabban lehetne felhasználni, s ezáltal több kutatási és szakértői szolgáltatás lenne elérhető a gazdálkodók számára. Ilyen szolgáltatások között szerepelhetne a talajtermékenység felmérése, piaci tanácsadás, kártevő-populáció figyelés, valamint segítség a terményfajták kiválasztásában és a hatékony termesztési módszerek megtervezésében.

A -- ma még támogatásokra fordított -- pénzek átirányíthatók arra is, hogy hosszú távú fejlesztések végrehajtásában segítsék a gazdálkodókat. Kormánytámogatások juttathatók a talajerózió megfékezésében, a talaj termőképességének javításában és a közeli vízforrások szennyezésének csökkentésében lépéseket tevő gazdáknak is, hiszen e tettekkel a társadalom egészét szolgálják.

Biztosítsunk hatékony földbirtoklási lehetőséget azoknak a gazdáknak, akik bebizonyítják, hogy megóvják az erőforrásokat!

A fejlődő világban a fenntartható mezőgazdaság előmozdításának elsődleges kelléke a földreform. Egyszerűen csak elérhetővé téve a földet vagy megerősítve a birtoklás jogát, nem garantálható azonban, hogy a földet környezetbarát módon fogják megművelni. Nyilvánvaló, hogy a hatékony műveléshez a gazdáknak oktatásra és tanácsadásra is szükségük lesz. Valójában a földek birtoklását feltételekhez is lehet kötni. Ez a talaj, víz és más természeti erőforrások kipróbált megóvási módjainak elfogadását jelenti. Egy ilyen politikával elkerülhetjük, hogy a földreform-programokat felborítsák a spekulánsok, vagy mások, akik nem érdekeltek a művelés hosszú távú életképességében.

Bátorítsuk a gazdálkodókat a mezőgazdaság-fejlesztési programok tervezésében és végrehajtásában való részvételre!

A fenntartható agroökoszisztémák tervezéséhez és műveléséhez olyan oktatási programokra van szükség, amelyek a külső szakértelemre való támaszkodás helyett a gazdák önállóságát hangsúlyozzák. Ez ellentétes a hagyományos gyakorlattal, amelyet gyakran előítélettel fogadnak "felülről lefelé" szervezettsége miatt. A mezőgazdaság-fejlesztési tervezetek kidolgozói racionális döntéshozókként kell hogy kezeljék a gazdákat, akik bizonyos értelemben jobban is ismerik a megművelt rendszer egészét, mint ők. A hagyományos földművelési módszerek fejlesztése nyilvánvalóan lehetséges és szükséges, de meg kell hagyni a gazdák választási szabadságát. Alternatív választási lehetőségeket kell számukra biztosítani, hogy -- egyéb korlátaikkal és lehetőségeikkel egyetemben -- átgondolhassák azokat.

A gazdák bevonása a fejlesztési tervezetek kimunkálásába és végrehajtásába növeli annak esélyét, hogy a gazdálkodási módszerek javasolt fejlesztése valóban megfeleljen azon helyek igényeinek, ahol a változtatások bevezetésre kerülnek. A gazdák bevonása a fejlesztések tervezésébe segít a folyamatosság fenntartásában is, bátorítva a gazdák közötti kommunikációt, ami gyakran a legjobb módja az új ötletek és módszerek elterjesztésének.

A fejlesztési terveket és politikákat igazítsuk az agroökológiai zónák sajátosságaihoz!

A fejlesztési tervezetek készítésekor a kormányzatok gazdaságpolitikáinak tervezői figyelembe kell hogy vegyék az alföldi és a hegyvidéki mezőgazdálkodás lehetőségei és szükségletei között fennálló különbségeket. E két területen mind a földművelés módszerei, mind a teljesítmény mércéi jelentősen eltérőek, így a fejlesztés céljai is meglehetősen különbözőek. Míg az alföldeken a cél a fenntarthatóságnak a -- termelékenység fenntartása melletti -- javítása, addig a hegyvidéki területeken a fenntarthatóság feláldozása nélküli termelékenységnövelés valósítandó meg. A hegyes-dombos vidékeken például elsődleges fontosságú a talajerózió megfékezése, az alföldeken azonban fontosabb lehet a nagy értékű kereskedelmi termények kártevővédelme. Az elmaradott hegyvidékeken a mezőgazdaság-fejlesztési programokhoz nélkülözhetetlenek lehetnek a társadalmi szolgáltatások, az alföldi termelők számára azonban jelentősebb lehet a pénzhitelek előteremtése. A fenntartható mezőgazdaság a helyspecifikus ökológiai, gazdasági és társadalmi tényezők kombinációinak eredménye. A hosszú távú sikerek eléréséhez a gazdálkodók részvételének növelését célzó erőfeszítéseket finoman kell összehangolni.
 

Nemzetközi programok

A fejlesztési programok gazdasági értékelésébe építsük be a környezetvédelmi kritériumokat is!

Folytatva és továbbfejlesztve (a többek közt) az AID és a Világbank által elkezdett kezdeményezést, a fejlődési segélyszervezeteknek rutinszerűen kell a környezetvédelmi megfontolásokat is a javasolt fejlesztési programok költség-haszon elemzésébe beépíteniük. E felméréseknek tartalmazniuk kell az olyan mezőgazdasági erőforrásokat, mint a talaj, a víz és a termények genetikai állománya, ki kell térniük a kártevővédelemben hasznos fajokra és a vad természettel kapcsolatos problémákra. A mezőgazdaság fejlesztését ráadásul a környezet degradációjának lehetséges okaként kell kezelni. A degradáció lehet talajelmosódás, a víziutak eliszaposodása, vegyszerek okozta szennyezés, élőhelypusztulás és a genetikai erőforrások pusztulása.

Az ilyen költség-haszon elemzésekkel egyenlő fontosságú, hogy azok még a végső pénzügyi döntések meghozatala előtt megszülessenek. Majdnem ugyanennyire sürgős a fejlesztési programok támogatás utáni ellenőrzése és értékelése. Minden egyes program esetén mind a fogadó, mind az adományozó fél számára szükségesek olyan kritériumok, amelyek alapján eldönthető, hogy megfelelően bánnak-e a -- gazdálkodás fenntarthatósága szempontjából nélkülözhetetlen -- természeti erőforrásokkal. Szükség van ezen kívül a hibákat korrigáló lépések (ill. az ezeket létrehozó folyamatok) előzetes lefektetésére. Így mind a fogadó, mind az adományozó fél tisztábanlesz a teendőkkel abban az esetben, ha a környezetvédelmi kritériumoknak nem tettek eleget.

A fenti megfontolások a fejlődési segélyszervezetek alapvető makroökonómiai analízisében és tervezési műveleteiben is helyet kell hogy kapjanak.

Tervezzünk speciális programokat a hegyvidéki, illetve a rosszul hasznosítható mezőgazdasági területek fejlesztésére!

Mivel a fejlődő országok mezőgazdasági területeinek legnagyobb részét hegyvidéki és más, kevéssé termelékeny területek teszik ki, és mivel az ilyen helyeken folyó termelés ökológiai és társadalmi szerkezete rendszerint jelentősen eltér a termékeny alföldek mezőgazdálkodásától, a hosszú távon is sikeres mezőgazdaság-fejlesztéshez új megközelítési módokra van szükség. Általában az e területekre érvényes stratégia sokkal inkább a hagyományos földművelés kis léptékű módszereihez, mintsem a Zöld Forradalom befektetésigényes eljárásaihoz áll közel. A feltételeknek az egyes helyek közötti nagymérvű változatossága azt sugallja, hogy a fejlesztési stratégiát sok kisléptékű és nem néhány nagy programra kell alapozni. Ennek megfelelően a fejlesztési tanácsadók nem arra kell hogy buzdítsák a nagy hozamú fajták alkalmazására kész gazdákat, hogy a régi törzseket felejtsék el, hanem arra, hogy keverjék azokat az újakkal. Könnyen lehet ugyanis, hogy a termények genetikai fejlesztésének ez az egyetlen olyan módja, amellyel nem veszítjük el az adott helyhez való adaptáció képességét, ami minden másnál fontosabb.

A siker érdekében az ilyen stratégiáknak az egyszerű formulák helyett az "illesztő visszacsatolás" módszerét kell alkalmazniuk a programok tervezése és végrehajtása során. A kutatók és a tanácsadók meg kell állapítsák, hogy a hagyományostermelési eljárások közül melyek és miért rendelkeznek a gazdálkodók számára "túlélési értékkel", majd olyan fejlesztések végrehajtásába kell fogni, melyek nem veszélyeztetik ezeket az alapvető jellemzőket. Az antropológusok számos esetben teremthetnek igen értékes kapcsolatot a tudósok és a hagyományos gazdálkodók között, információkat kutatva fel és mutatva be azokról a földművelési módszerekről, amelyek a jövőbeli fejlődés kulcsát jelenthetik.

A fenti stratégiák egy olyan politikára utalnak, amely sokszor az önkéntes, illetve más, nem kormányzati szervezetek útján eljuttatott programtámogatásokat részesíti előnyben. Bár így néhány adományozó, illetve fogadó ország kormányzata esetleg várakozásra kényszerülhet, lehet, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy biztosítani tudjuk: a programok tökéletesen igazodjanak azokhoz a területekhez, amelyeken végre fogják őket hajtani.

Az ökoszisztéma megőrzését célzó erőfeszítések kereteibe illesszük be a hagyományos földművelési rendszereket is!

A természetvédelmi programok tervezésekor számolni kell a vad fajok és a mezőgazdasági erőforrások védelmére tett intézkedésekkel is. Ahogy az ipari technológiák egyre inkább elárasztják a fejlődő országok mezőgazdaságát, gyorsan pusztul a hagyományos művelési rendszerekben fenntartott diverzitás. Ezzel együtt hal ki a hagyományos technológiákban rejlő ökológiai tudás is, melyet csak fájdalmas erőfeszítésekkel lehet -- ha lehet -- újjáéleszteni. A diverzitás hanyatlására adható egyik válasz a termesztett magok gyűjteményeinek fenntartása és bővítése. Maguknak a földművelési rendszereknek a fenntartása azonban nemcsak a csírák, hanem a hagyományos fajták jellemzőiről szóló információ (többek közt pl. a kártevőkkel, illetve szárazsággal szembeni ellenállóképesség) fenntartását is jelenti. Az utóbbi variáció lehetővé teszi azt is, hogy az egyes terményvariánsok -- a természetes behatásokra és kényszerekre adott válaszul -- tovább fejlődhessenek.

Ahogy azt az UNESCO Bioszféra Rezervátum Programja részben meg is teszi, a természetvédelmi és más hasonló programok ki kell hogy terjedjenek a hagyományos termelési módok és az őshonos terményfajták védelmére is. Csak úgy remélhető, hogy a mezőgazdasági és a természetes ökoszisztémák védelme hatékony lesz, ha felismerjük a köztük rejlő folytonosságot.
 

Záró következtetés

Az 1970-es évek energiaválságával a mezőgazdaság átlépett egy fordulópontot. Évtizedek teltek el a fejlődés során azzal a feltételezéssel, hogy az olaj utánpótlása folyamatos és olcsó, mire a mezőgazdászok elkezdték felismerni, hogy véges világban, fizikai és gazdasági realitások által behatárolt környezetben élnek. E felismerésből ered a természetes rendszerek azon képességeinek megbecsülése, hogy hatékonyan képesek hasznosítani környezetüket és egyensúlyban tudnak maradni az elérhető erőforrásokkal.

A népességnövekedés és az élelmiszerszükségletek növekvő nyomása alatt a nagyüzemi mezőgazdaság nem fog eltűnni, és nem is szabad, hogy eltűnjön. Elkezdődhet azonban a nagyüzemi gazdálkodás és a hagyományos gazdálkodás helytelen elvetése által előidézett környezeti károk orvoslása az ökológiai gondolkodásmód alapján. Elkezdődhet a jól megtervezett, művelt és megfigyelt kevert kultúrák termesztése is. Ezzel a fejlődő országok szert tehetnek arra a termékenységre, amelyre elengedhetetlen szükségük van lakosságuk -- legalábbis jelenős részének -- belső erőforrásokra alapozott, folyamatos táplálásához.

A politika művelői hajlandóak kell hogy legyenek az ökológiai gondolkodásmód birtokbavételére és elsajátítására. Fel kell tenniük a kérdést, hogy országuk birtokviszonyai ösztönzik-e a gazdákat a föld megóvására. Válaszolniuk kell arra a nehéz kérdésre is, hogy az élelmiszer-önellátás fenntartható-e ökológiailag a belső forrásokból. Meg kell kérdezni, hogy a növényvédő szerek és a műtrágyák árainak támogatása hatékony módszerek-e egy stabil mezőgazdaság kifejlesztéséhez. Választaniuk kell a hatalmas és költséges mezőgazdasági alapanyaggyártó kapacitások kiépítése és a kevesebb külső forrástól függő mezőgazdaság kifejlesztése között. A választás nehéz, a válaszok távol állnak az egyértelműségtől. Ahogy azonban egyre jobban megértjük élelmiszerellátásunk ökológiai alapjait, azt is egyre tisztábban látjuk, hogy e döntéseket még az előtt kell meghozzuk, mielőtt a természet dönt helyettünk.

Fordította: Csikor Zsolt