Úgy összegezhetjük ezt az elképzelést, hogy ott a városon kívül csak egyféle terület létezik: a vidék. Nincsenek parkok, gazdasági táblák és bejáratlan erdőségek. Minden földterületnek van gazdája, aki művelheti, ha akarja, vagy meghagyhatja természetes állapotában. A terület egésze nyitva áll az emberek előtt, feltéve, hogy nem zavarják életfolyamatait.

E nézet mögött az a felfogás húzódik, amit Aldo Leopold írt le egyik esszéjében: "The Land Ethic" (A föld erkölcse) A Sand County Almanac, New York: Oxford University Press, 1949). Leopold úgy gondolja, hogy az emberi közösség következő nagy erkölcsi átalakulása a földhöz fűződő viszonyunkra épül majd.

Az etikának ez a kiterjesztése, amelyről eddig csak filozófusok gondolkodtak, voltaképpen egy ökológiai evolúciós folyamat része. A belőle fakadó következtetések éppúgy leírhatók ökológiai, mint filozófiai kifejezésekkel. Ökológiailag tekintve az etika a létért való küzdelem korlátozását jelenti. Filozófiailag tekintve pedig: az antiszociális és a szocializált életvitel megkülönböztetése. Ez a két meghatározás ugyanazt jelenti. A probléma akkor vetődik fel, amikor egymásra utalt egyének vagy csoportok együttműködési formákat próbálnak kialakítani. Az ökológiában ezt szimbiózisnak nevezik. A politika és a közgazdaság azért tekinthetők magasabb szimbiózisnak, mert az eredetileg teljesen szabad versengést részben etikai tartalmú együttműködési mechanizmusokkal helyettesítették.

Minden eddig kifejlődött etika egyetlen alapelvre épül, arra, hogy minden egyén olyan közösség tagja, amely kölcsönösen egymásrautalt részekből tevődik össze. Ösztönei arra ösztökélik, hogy a közösségben elfoglalt helyéért versenybe szálljon, megküzdjön -- ugyanakkor erkölcsi késztetései az együttműködés irányába hatnak...

A föld erkölcse egyszerűen kiterjeszti a közösség határait, úgy, hogy beletartozik a talaj, a víz, a növények, állatok, vagy mindez együttesen: a föld is...

E felvázolt etika szerint a parkokat és kirándulóhelyeket nem lehet egyszerűen az emberek kikapcsolódását szolgáló "természetdarab"-nak tekinteni, figyelmen kívül hagyva az adott föld saját benső értékeit: ez vak és erkölcstelen dolog. Hasonlóképpen a farmokat a tulajdonosok saját hasznára szolgáló "birtokterületének" tekinteni. Ha továbbra is úgy kezeljük a földet, mint a gazdasági haszon forrását és szeszélyeink kiszolgálóját, parkjaink és kirándulóhelyeink mesterségesebbé és formátlanabbakká válnak, mint egy vidámpark, gazdaságaink pedig egyre inkább gyárakhoz hasonlítanak majd. A föld erkölcse a közparkokról és a nyilvános kirándulóhelyekről alkotott elképzeléseket az egységes vidék koncepciójával cseréli fel.

Ezt az elgondolást dolgozza ki az a "Túlélési akcióterv", amelynek egyik javaslata szerint bizonyos folyótorkolatokat és mocsarakat az ott élő közösségekre kellene bízni. Ezek a vízi területek olyan halak és kagylók ívási helyei, amelyektől az óceánból származó összes halzsákmány 60 százalékának léte függ, mivel ezek a táplálkozási lánc alapvető részei. Csak olyan csoport képes tehát itt megfelelő felügyeletet ellátni, amely tiszteletben tartja az élet láncolataiban való együttműködő részvételüket. (The Ecologist, Penguin, 1972., 41. old.)

Japán lakott erdei kínálják a másik példát. Egy falu nő ki egy erdőszélen; lakói gondozzák az erdőt. Megfelelő ritkítása egyik kötelességük. Az erdő mindenki számára rendelkezésre áll, aki odamegy, és részt vállal a feladatokban:

Kurame-machi tanyái sorban húzódnak a főút mentén, körülbelül mérföldenként egy-egy. Minden házat hasonló fafajokból álló erdő vesz körül, s ez összefüggő erdőség benyomását kelti. A fák nagy csoportjai olyan gyűrűt alkotnak, amely sátorként védi a tanyát. Ráadásul ezek a kis erdőségek madaraknak adnak otthont, megkötik a csapadékot, bizonyos részük tűzifát és általában faanyagot szolgáltat, és a klímát is kiegyensúlyozza, hiszen az erdő belsejében a hőmérséklet nyáron hűvösebb, télen melegebb.

Megjegyzendő, hogy ez a -- több mint háromszáz év óta -- hagyományosan kezelt erdőség még mindig érintetlennek tekinthető, a gondos szálalás és ehhez csatlakozó utánpótlás hatására. (John L. Creech, "Japan -- Like a National Park", Yearbook of Agriculture 1963, U. S. Department of Agriculture, 525--28. old.)

Tehát: Minden földterületet tekintsünk parknak, ahol bárkinek joga van tartózkodni -- ugyanakkor minden ilyen regionális parkot tegyünk a gazdálkodás területévé.

A vidék minden részét helyezzük csoportok, családok vagy szövetkezetek gondnoksága alá, akik felelősséget vállalnak érte. A gondnokok bérbe kapják földjüket, amelyen szabadon választhatják meg a gazdálkodás módját és az ezt szolgáló szabályokat. Kezelhetik termőföldként, erdőként, mocsárként, pusztaként... E területeket mindenki szabadon látogathatja, túrázhat, táborozhat, felfedező utakat tehet, csónakázhat -- amennyiben tartja magát a föld törvényeihez. Az ilyen kialakítású tájszerkezetben egy városközeli farm rétjein minden nyári napon kirándulókkal találkozhatunk.

Minden természetvédelmi területen korlátozott számú ház képzelhető csak el, amelyek kövezetlen bekötőutakon közelíthetők meg.