Levélféle barátomnak, M. Józsefnek Tudod, most már megértem, hogy visszautasítottad a felkérést, hogy a Bokorról írj. Gépelve, határidőre, szép kerek dolgozatot, amiből kiderül, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, mi tényleg tudjuk, szépen igyekszünk is, de hát vannak még apró hibák, sebaj, azért a mi utunk az egyedül üdvözítő, majd rajön a világ, ha már elpusztult, ha-ha-ha. Persze, cinikus vagyok és kegyetlen. Mivel nem ilyennek ismersz, joggal kérdezheted, mi történt velem. Az ember nem lesz durva ok nélkül és nem sérteget másokat csak úgy kedvtelésből vagy a stílus élénkítése végett. Valaminek történnie kellett.
Most nehogy azt gondold, hogy felmondom a leckét; csak fel akartam idézni azt a környezetet, amiben eddig éltem. Nekem is ez határozta meg a világképemet és az életem gyakorlatát. Ennek az erejében éltünk példás családi életet, vállaltuk a sok gyereket, helytálltunk munkahelyen, segítettük egymást és a nálunk elesettebbeket távoli földrészeken is az egyetemes emberszeretet parancsának megfelelően. Kiemelt fontossága volt a szellemi munkának. Ugye nem túlzok, ha azt mondom, hogy a Bokrot a szellemi munka tette azzá, ami. E téren kétfrontos harcot vívtunk: egyrészt a materialista-kommunista ideológiával szemben kellett védekezni; másrészt az örökölt katolikus naiv vallásosság, annak elavult intézményrendszere olyan kihívást jelentett, amire válaszolni akartunk. Nem tudtuk túltenni magunkat azon az ellentmondáson, ami az evangéliumok Jézus-képe és a látható egyház ugyancsak szeplős arca között feszül. Elutasítottuk a hamis misztikát, ami a kifürkészhetetlen Isteni akaratnak tulajdonítja ezt a különbséget. Nagyon is földi, emberi okokra tudtuk visszavezetni a visszásságokat. Mivel magunk közt beszéltünk -- a közösségi élet működtetése csak konspirációs technikák segítségével volt lehetséges -- szókimondóan fogalmaztunk. Persze nem lehetett sokáig véka alatt rejtegetni, amit úgyis mindenkinek el akartunk mondani. Az állami apparátus volt a gyorsabb; megtudván, hogy az erőszak elvi elutasítása a gyakorlatban a katonai szolgálat megtagadását is jelenti részünkről, le akart sújtani, de akkor már a hidegháborús enyhülés nem tette lehetővé az adminisztratív beavatkozást. Vallási témáról lévén szó, a katolikus hierarchiával gondolta elintéztetni az ügyet. A máig tartó huzavona mutatja, hogy az egyház is tudatában van annak, hogy tudathasadásos módon egyszerre tanítja az erőszak elutasítását és annak bizonyos feltételek melletti jogosságát. Jenőt még lebeszéltük a szolgálatmegtagadásról, de Te határozottabb voltál. Talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy a példád nyomán börtönt vállaló szolgálatmegtagadó Bokor-tagok erkölcsi tőkéjéből gazdálkodtunk. A rendszerváltás után azonban minden külső akadály megszűnt, és szabadon valóra válthattuk volna mindazt, amit elméletben addig olyan alaposan kimunkáltunk. Hogy végül is nem tudtuk azt a teret betölteni, ami kínálkozott, annak talán az az oka, hogy a Bokor elméleti beállítottságát nem tudtuk hirtelen olyan gyakorlati cselekvés formájában kamatoztatni, amelyet a társadalom elvárt volna. Nem tudtunk egységes, megnyerő arculattal, egyszerű és reális programmal a társadalom elé lépni. Az erkölcsi tőke mára megfogyatkozott. A Bokor eddig ellenállt minden külső erőnek, de lehet, hogy most a belső gyengeség emészti el. Ellentmondásban élünk: Gondolataink, szövegeink ugyan osztályon felüliek, gyakorlati életünk azonban nem, vagy alig különb, mint azoké, akik józanul, az élet reális adottságait tudomásul véve, de becsületesen igyekeznek élni -- minden magasztos elkötelezettség, egeket ostromló célok nélkül.
Valamit kell mondanom a személyes okokról is. Utóbb sokszor próbálkoztam azzal, hogy ezekre a kérdésekre a Bokorban ráirányítsam a figyelmet. Nem sikerült, mert a kételkedés, aggodalom, bizonytalanság nemigen fogalmazható logikusan levezetett, világos következtetéseket kínáló, formás dolgozattá. Az efféle tépelődés elmélkedésnek elmegy, de annak se kívánatos. Az a furcsa helyzet, hogy ha valaki nagyon másként él, de mégis hangoztatja, hogy a Bokorhoz akar tartozni, akkor ezen a Bokorban nem akad fenn senki; de ha valaki problémázik a Bokorhoz tartozásán, pedig lényegében igyekszik annak erkölcsi normái szerint élni, akkor meghúzzák a vészharangot. Ha az emberben kialakul az "engem nem ért meg senki" érzése, jó, ha gyanakodni kezd, hogy a hiba benne van. A magány oka nemcsak az, hogy mások magamra hagynak, hanem esetleg az is, hogy bezárkózom. Lehet, hogy az ember azért érzi magát bezárva, vagy kizárva, mert kulcsra zárta az ajtót. Ez a világ lehet bármilyen, nekünk benne kell élni -- méghozzá harmonikusan. Lehet gondolatban szárnyalni, elméleteket, elveket gyártani, a valóság értelmezéséről, értékekről vitatkozni, de együtt kell élni a tényekkel. S együtt kell élni az emberekkel. Most mit tegyek? A Tamás evangéliumban van egy Jézusnak tulajdonított mondat: Legyetek átmenők! Elegánsan túlléphetnék mindenen én is, és kereshetnék magamnak új lelki és szellemi hazát. De vajon találnék-e? S otthon érezném-e magam benne? Ha egy otthon omladozni kezd vagy romba dől, nem az-e az ember első indítása, hogy újra felépítse? Akkor is, ha mások nem vesznek róla tudomást, és nem segítenek. Bármennyire is magányosnak, otthontalannak érzem most magam, úgy gondolom, nem mehetek el. Mert lehet, hogy van, aki számít rám. Esetleg nem abban és nem úgy, ahogy én szeretném, de számára bizonyos értelemben én jelentem a lelki, szellemi fogódzót, melegséget, otthonosságot. Minden eszmében, vallásban, ideológiában lehet csalódni, de az emberben nem szabad. Mert akkor megszakad a lét horizontális fonala és felfeslik a szövet. Miért írtam le mindezt? Azért, mert a múltkori beszélgetésünk során rádöbbentem, hogy lényegében ugyanazok a gondok foglalkoztatnak mindkettőnket. Te sem tudod lerakni a másokért vállalt felelősséget. Akkor sem, ha néha összekuszálódnak a szálak. S talán nem szükségszerű, hogy külön-külön legyünk magányosak. Szeretettel köszönt M. Imre |