Okrutay Miklós Zöld házak
A hetvenes évek közepén eltűntek a megállókat jelző táblák is. Helyükre a nemzetközi szabványok szentségét hirdető újak kerültek, rajtuk a járművek stilizált ábrái. Gyerekfejjel is lehetett érezni, hogy ez baj, hogy valamit elvesznek tőlünk, amit a sajátunknak tudtunk. Ez a tábla jelentette az utazást, annak minden izgalmával együtt; a buszvezető mögötti hosszú ülésen való térdeplést, ahonnan ha szerencsénk volt és a sofőr nem húzta be a függönyt, láthattuk a rohanó utat. Vagy a villamosok vasrácsos nyitott peronját, ahonnan sajnos mindig beküldtek minket a belső térbe, még az ajtót is behúzva utánunk. Bár az ajtó megint izgalmat rejtett, mert az egyik szárnyát elég volt tolni, mozdult vele a másik is.
Valahogy így leszünk városlakókká mindannyian. A pompás paloták sziluettje mellett belénk ivódik a hozzájuk, a közöttük vezető utak térképrajza is a titkos, értelmet adó jelekkel együtt. Így lesz otthonunkká a város, így lehetünk otthon benne. Emiatt lehet szeretni, végzetesen, az apró titkok tudása miatt. A megálló táblája talán az első, amit a Hunfalvy utca kékes fényű gázlámpái, a Schmidt-kastély melletti erdő szobor-romjai, vagy a Rómaipart Öreg csónakházai követnek. És jó rácsodálkozni egy távoli ország temetőjében egy sírbolt díszrácsára, kicsit hitetlenkedve, hogyan kerülhetett ez ide a Duna-partról, a mi Duna-partunkról. A megállók tábláival együtt azonban sok mindent hagytunk elveszni, elvesztegetni. Titkaink lassan megkopnak, elfogynak, emlékké lesznek. Hová lettek a teraszok, a kávéházak, a mozik, a fűszeres és a szódás, a macskakő és a kőbányai téglagyár csodás kéményei? És hová lettek a zöld házak?
Budapest utcáinak otthonossá tételében a közvilágítás bevezetése, a (tömeg)közlekedés megszervezése, városi parkok és sétaterek kialakítása és berendezése mellett a múlt század végére sürgető kérdésként merült fel a nyilvános illemhelyek létesítésének igénye. Az első ilyen jellegű épületet 1870-ben állították fel a Deák Ferenc téren, s kialakításában a ma is használatos párizsi vagy amszterdami pissoirokhoz volt hasonlatos. A fémből készült, fedetlen, kör alakú helyiséget sugárirányban hat "megállóhelyre" osztották, középen helyezkedett el a szifonos medence. Ajtaja nem volt, a két bejáratot védőfal takarta el. A Nagykörút kiépüléséig ez volt az egyetlen
nyilvános illemhely a városban, ekkor Párizsból hozattak és helyeztek
el itt néhányat próbaképpen. Emellett érvényben volt az a rendelet,
mely valamennyi házmestert arra kötelezte, hogy "bárkinek kívánságára
azonnal az illemhely kulcsával szolgáljanak"[1], természetesen a használati
díj megfizetése mellett. Már ekkor megfigyelhető, hogy a nyilvános illemhelyek
létesítése nem csupán közegészségügyi célokat szolgál, hanem az
azokat üzemeltetők számára meglepően jó üzletnek is bizonyul, így a
kezdetektől konkurenciaharcok forrása. "A Kálvin téren ki volt pécézve
ily közhely, sőt -- ha jól értesültünk -- hozzá is fogtak a létesítéshez,
de Az Építő Ipar cikkírója éles hangon elemzi az ügy körül egyre kaotikusabbá váló állapotokat 1892 őszén, ám hiába a sajtó sürgetése, a kérdés végleges megoldására csak 1895 végén kerül sor. Ekkor maga a belügyminiszter elégeli meg a főváros bürokráciájának lomhaságát, s a Közmunkatanácsot megkerülve határozatban dönt nyilvános illemhelyek létesítéséről. Erre a város vezetése meglehetősen érzékenyen reagál, ám végül kénytelenek fejet hajtani a hatalmi szó előtt, talán nem utolsósorban az üzlet számukra is kedvező feltételei miatt. "Melyek voltak azon indokok, amelyek arra
indítottak, hogy törvényes jogommal a jelen esetben éljek, azt határozatomban
részletesen kifejtettem. Itt csak annak kiemelésére szorítkozom, hogy
az úgynevezett illemhelyek felállításának közegészségügyi, köztisztasági
és közerkölcsiségi szempontból való fontossága és sürgőssége a fő- és
székváros részéről is elismertetett. Minthogy pedig az A zöld házak A belügyminiszteri határozatot követően az illemhelyek koncessziós jogát Beetz Vilmos vállalkozó szerzi meg, s így a századfordulóra a "zöld házikók" a budapesti utcakép jellegzetes elemévé válnak. Számuk a Millenniumkor tizenöt, ám 1930-ra már meghaladja a százat. A mai szem számára ezek az épületek rendeltetésükön messze túlmutató könnyedségükkel, kecsességükkel tűnnek fel. Az arányos tömegképzés, a hangsúlyosan tagolt falfelületek, a természetes világítást biztosító szellemes tetőforma, az öntöttvas oszlopok díszes fejezetei, a tető oromzatán végigfutó kovácsoltvas rácsozat légies szépsége mind-mind a századvég kifinomult, harmónia és szépség iránti igényességéről tanúskodik.
Ezen kissé utópisztikus gondolat mellett
hamarosan megjelent egy másik, sokkal racionálisabb, mely a zöld házak
létét szinte a kezdetektől fenyegette. Elsősorban külföldi példákra alapozva,
a húszas évektől egyre inkább sürgetik az illemhelyek föld alá történő
süllyesztését higiéniai, városrendészeti és -- ami ma talán a legmeglepőbb
-- esztétikai okokból. Ennek a törekvésnek a gazdaság általános visszaesése
vet gátat, hiszen a föld alá telepítés A szerződés Az előzőekben említett 1895-ös belügyminiszteri határozatot követően a főváros és Beetz Vilmos vállalkozó között 1912-ben kötött szerződés rendelkezik véglegesen az illemhelyek üzemeltetéséről, létesítéséről. (Ez 1932-ben módosul, amikor is, László Ferenc is vállalathoz jut ebben a tárgyban.) A szerződés pénzügyi vonatkozásairól csupán annyit érdemes megjegyezni, hogy klasszikus koncessziós formáról van szó. Ezek szerint az épületek létesítésének valamennyi költsége a vállalkozót terheli, ám az átadás után azok a főváros tulajdonát képezik. A vállalkozó ezek után szintén saját költségén köteles az illemhelyeket üzemeltetni és karban tartani, őt csupán a beszedett használati díjak illetik meg a szerződés tartama alatt (itt negyven évig), utána ez a jog is a fővárosra száll. Mindezeket figyelembe véve jelentős üzletnek kellett lennie az illemhelyek üzemeltetésének, s a megtérülés kissé unalmas kalkulációját mellőzve is arra következtethetünk, hogy a zöld házak komoly népszerűségnek örvendhettek a polgárság körében. A pénzügyi keretek mellett azonban érdemes figyelmet szentelnünk néhány egyéb, más vonatkozású feltételnek is. Talán az egyik legfontosabb, máig ható következmény, hogy az illemhelyekkel együtt megszületik a WC-s néni -- hivatalosan illemhely-felügyelőnő -- fogalma (intézménye!) is. A szerződés nem elégszik meg csupán azt rögzíteni, hogy a kezelőszemélyzet nő legyen, meghatározza a pontosabb jellemzőket is. "Minden egyes nyilvános illemhelyhez egy felügyelőnő, illetőleg kezelőnő alkalmazandó, akinek feltétlenül, magyar honosnak kell lennie, és aki elsősorban a főváros szegényei közül választandó. (...) csakis tisztességes, éltesebb, de amellett elég munkabíró nő, (...) aki az illemhely használatának egész tartama alatt ott tartózkodni köteles"[5], de természetesen ott laknia nem szabad. A munkaidő pedig meglehetősen hosszú, hiszen a nyitva tartás reggel 6 (télen 7) és este 10 óra között lett meghatározva. Ez nyilvánvalóan a polgárok kényelmét szolgálja, mint ahogy az is, miszerint az illemhelyek pissoir-részét egész éjjel nyitva kellett tartani.
Végezetül a honi iparvédelmet szolgáló feltételt érdemes idézni, mely -- az eddigiekkel együtt -- jól illusztrálja a századelőn uralkodó közfelfogást is. "Vállalkozó cég tartozik az illemhelyek építésénél, fenntartásánál és kezelésénél szükséges berendezési tárgyakat, anyagokat és eszközöket, ha azok a magyar szent korona országai termelése és ipara révén, illetve megfelelő minőségben, kellő időre és nem lényeges árkülönbözettel hazai iparosoktól vagy gyárosoktól beszerezhetők, azoktól beszerezni, továbbá hazai és pedig elsősorban magyar honos iparosokat és munkásokat alkalmazni."[5] Amnézia A kezdeti bizonytalan lépések után nagy lendülettel épült ki a nyilvános illemhelyek hálózata, hozzájárulva a főváros komfortjának fokozott biztosításához. Az intézmény számára a fordulatot, mint sok más esetben, a háború hozta. Budapest ostromát a zöld házak is megsínylették, egy részük teljesen megsemmisült, de a korabeli felmérések szerint az összes többi is megrongálódott, a berendezési tárgyakat elhordták.
Az öröm azonban elsietett. Az államosítás -- melynek során 1950-ben az illemhelyek a Csatornázási Művekhez kerültek -- nem csak magát az intézményt silányítja le, hanem a használók körének kicserélődésével az "amortizáció" is felgyorsul. Az illemhelyek háború utáni leírása a mai napig nem vesztette érvényét. "A félig-meddig rom, nem tökéletesen működő illemhelyeket ugyanis a közönség kevesebb gondossággal, sőt vandál módon használja, úgy hogy tisztántartásuk is majdnem lehetetlen. Elhanyagolódnak, sőt sokszor egészen elvadult állapotba kerülnek, s ahelyett, hogy céljuknak megfelelően a tisztaságot és higiénét szolgálnák, a szenny és a bűz fészkeivé válnak, olyannyira, hogy közülük jobb megoldás híján már sokat el kellett falaztatni."[6]
Közülük azonban hárommal valóságos csoda történt. A Rózsák terén lévő illemhelyet jó pár évvel ezelőtt, a Nagymező utcait és a János Kórház előttit pedig ez év elején eredeti szépségében felújítva ismét megnyitották a nyilvánosság számára, a belső teret a mai modern igényeknek megfelelően rendezve be. A fotocellás vízöblítéssel működő, krómacél pissoirok, WC-k és mosdók expresszvonat hangulatot idéznek, de a csillogó rézdíszek, a tejüveg ablakok diszkrét fényei a modern berendezést kellően civilizálják. A zöld házikók külső megjelenése azonban már tökéletes stílusegységben született újjá. Visszakerültek helyükre az eredeti lámpatestek is, az oromzatra a kovácsoltvas díszrácsok, a "hölgyek" és "urak" felirat a bejáratok fölé. Az egyetlen törés, hogy a falakon hatalmas "WC"-matricák virítanak. Az ilyen jellegű figyelemfelkeltés -- melyet ízlésesebben is meg tehetett volna oldani -- sajnos indokoltnak tűnik, a kollektív tudatkiesés mára oly fokú, hogy a városlakó számára a zöld ház látványa már nem egyértelmű információ annak rendeltetéséről. Ezt támasztja alá a vécés-néni is, aki unalomra, a társaság hiányára panaszkodik. Naphosszat csak az ajtóban ácsorog, vendégekre várva, ám egyelőre hiába.
Igaz, az amnézia súlyosságát felmérendő elég felkeresni a Ferenc teret a Belső-Ferencvárosban. A tágas tér jól szemlélteti Budapest kősivataggá válását. A leprás arcú házak kihalt játszótérre néznek. Kutyaszarral teli homokozó, láncát lógató hinta; s a megfáradt rakétaforma fémcső-mászóka mellett áll a negyedik megmaradt zöld ház, letűnt korok tanúja. Az épület romjaiban már semmit sem őriz kecsességéből. Ablakszemeit akkurátusan kiverték, a csatornákat, csővezetékeket szétrángatták, a padozat beszaggatva. Egy vállfán meglepően gondosan rendben tartott zakó lóg. Mintha a guanó mindent belepne. Jegyzetek:
|