Koszos,
büdös,
   de
szeretni kell
________________

 

Az előadás technikai okokból maradt el

Kincses Károly szerint a fényképezés csodálatos dolog -
Lírai realizmusban kellene fotózni a fővárost

Kincses Károly fotómuzeológus, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója azt állítja, az jár jól, aki felülről nézi Budapestet, és aki felemelt fejjel sétál a városban.

- A Budaörsi úton születtem, szemben a Lenfonó gyárcsontvázával. Az első élményem a városról az, hogy 1956-ban, két és fél évesen nézek ki a szobám ablakán, bámulok a házunkkal szemben felállított orosz üteg kormos ágyúcsöveibe. Édesanyám beköltöztetett bennünket az utcától legtávolabb eső fürdőszobába. Beletett egy dunyhát a kádba, abban aludtam. Harmincegy évig éltem a fővárosban, Budán.

- Ma Hévizgyörkön lakik. Miért?

- Megnősültem, gyerekekre vágytunk, és rájöttünk, hogy ez a város lakhatatlan.

- Ezt hogy érti?

- Koszos, büdös, nem biztonságos, olyan ingerekben gazdag, amelyektől az ember inkább megvédené a gyerekét, mintsem kitegye azoknak. Most huszonöt percet kell autóznom, hogy beérjek a városba. Talán jobban meggondolom, milyen programokra megyek el, mi a fontos az életemben Pesten.

- És mi a fontos?

- Például a Mai Manó Ház.

- Mégis: húsz év kellett ahhoz, hogy összegründolja ezt a központot.

- Van ennek némi előzménye is. Amikor magyar-népművelés szakon elvégeztem a főiskolát, a VI. kerületi tanács művészeti főelőadója lettem, de nem nagyon tudtam megfelelni az akkori elvárásoknak. Rövidnadrágban jártam, zokni nélkül hordtam a sarut, és képtelen voltam hivatalnokként viselkedni.

- Biztos sokszor mondták, hogy Kincses elvtárs, nem lesz ez így jó.

- A legillusztrisabb "kincseselvtársozás" Aczél György szájából hangzott el. Hozzám tartozott a Fiatal Művészek Klubja, és engedélyeztem egy négyrészes előadás-sorozatot. Az elsőt, a cigányság helyzetéről, megtartották, a másodikra, amely a szegénységet elemezte volna, már nem kerülhetett sor, felhívott Aczél, és üvöltve követelte, hogy állítsuk le.

- Leállította?

- Mit tehettem? Kiírtuk, hogy az előadás technikai okokból elmarad. Viszont ezután el is búcsúztam a hivatalnoki állásomtól. Addig is elég furcsa volt, hogy magam is a Fiatal Művészek Klubjába jártam, ha értelmes szóra vágytam, ugyanakkor hivatalnokként a politikával kellett alkudoznom. Amúgy pedig úgynevezett instruktorként, a műsorok engedélyezésén kívül az volt a feladatom, hogy ha néhány fiatal művész berúgott és hangoskodott, tizenhat napon belül válaszoljak a közelben lakók feljelentéseire.

- Hogy került kapcsolatba a fotózással?

- Bár erről a témáról írtam a szakdolgozatomat, valójában egyéves hivatalnoki időszakom alatt szerettem bele. Egy fényképezőgéppel végigjártam a VI. kerületet, lépcsőházakat, díszkutakat, Róth Miksás üvegablakokat örökítettem meg. Mindez hetvenkilenc környékén volt, akkor jöttem ide, a ma már Mai Manó Házként ismert épületbe először. A szerelem tovább erősödött, amikor a Gödöllői Művelődési Ház igazgatóhelyettese lettem, és nagyon jó kiállításokat szerveztünk ott, illetve amikor a Színháztörténeti Intézet fotógyűjteményét rendezgettem négy-öt évig.

- Azt mondják, ha a fotográfiáról van szó, akkor önnél megszállottabb gyűjtő, rendszerező, kiállításszervező nincs.

- A fényképezés csodálatos dolog. Miközben az idő pillanatnyi megállás nélkül múlik, a fotó ebből pici szeleteket csippent ki, és ha egy korból elég sok fényképet gyűjt össze valaki, akkor azokat egymás mellé állítva ki tud rakni egy, igaz esetleges, másik valós időt is. Húsz év alatt összegyűjtöttem nyolcvan-százezer fényképet, és arra gondoltam, kellene nyitni egy magánmúzeumot. Ekkorra a Magyar Fotóművészek Szövetségében is megérett a helyzet, hogy a hetvenezres gyűjteményükből igazi fotómúzeumot indíthassunk el. Erre Kecskeméten adódott lehetőség abban a zsinagógában, amely korábban volt "Ét- és Táncterem a Pistához", volt postakocsilóváltó-állomás.

- Később elkezdte szervezni ezt a fotográfiai központot. Gondolom, a hivatalokban sokszor kinevették, amikor kimondta Mai Manó nevét.

- Mai Manót valójában May Emánuelnek hívták, de tudtuk, hogy erre a névre a kutya nem adna pénzt. Használtuk hát inkább a Mai Manó nevet, amely olyan figyelemfelkeltő és megjegyezhető, mintha tanulta volna a piárt az, aki így kezdte emlegetni őt annak idején. Ez a név most már több mint százmillió forintot hozott, amelyet az épület felújítására, a könyvtárra fordítottunk. Egyébként pontosan attól lenne igazán jó hely Budapest, ha akadnának olyan megszállottak, baráti vagy szakmai közösségek, amelyek az élet egy-egy szeletét felvállalnák. Meg lehetne találni mondjuk a pékek volt ipartestületi épületét, ahol az ő közösségük alakulna ki, és csinálhatnának ilyet még a kalauzok vagy a futballbírók is. Persze ma már léteznek ilyenek, ezért fontos a Fonó vagy a Trafó.

- Lehet, hogy most éppen ezeken a helyeken történnek azok az események, amelyeket a jövő század muzeológusai a város meghatározó történéseiként emlegetnek majd. Egyáltalán: ön szerint mit kellene megörökíteni az utódok számára?

- Hát nem az Országház előtt, a korona megtekintéséért kígyózó hű polgárokat, vagyis nem a hetvenes-nyolcvanas évek hamis képi világát kellene utánozni. De nem szeretem azt sem, ha másról sem szól a tudósítás, csak arról, mennyire lepattant, leszakadt Budapest. Lírai realizmusban kellene fotografálni ezt a várost, amely nem tagadja el a málló vakolatot sem, de megmutatja, hogy van azért itt egy tündéri élet. A kedvenc fotósorozataim is ilyen szellemiségűek. Az egyiket Kerekes Gábor csinálta, egészen új technikával a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig. Érzéketlen, nyomdai filmen, szinte csak fekete és fehér foltokban örökítette meg azokat a városrészleteket, budapesti élethelyzeteket, amelyek nagyon szélsőségesen gyönyörűek vagy nagyon csúnyák voltak. Ez az a sorozat, amelyet szerintem feltétlenül figyelembe kellene vennie annak, aki Budapest- könyvet szeretne összeállítani. A másikat a kilencvenes évek fordulóján Bozsó András készítette, ő camera obscurával csúsztatott össze egy, a fényképezőgépe előtt, terepasztalon berendezett makett-teret a mögötte látható épületekkel. Egyébként felfedeznivaló mindig akad Budapesten. Szerintem az jár jól, aki fölülről nézi, vagy felemelt fejjel sétál az utcákon, és így a házak magasabban lévő szépségeit is megpillantja. Legfeljebb azt hiszik, hogy nagyképű vagy turista, és akkor mi van.

2000. június 13.

Trencsényi Zoltán

 

 

Szemtelen útikönyv Budapestről

Bánt, hogy szép lassan sok minden eltűnik körülöttünk, mondja Török András

Ne csodálkozzunk, ha legközelebb egy rövidnadrágos, szeplős ír turista a következő szavakkal lép hozzánk: "Budapest rengeteget fejlődött, mióta itt jártam." A megjegyzés ugyanis egyike annak a tizenkét közhelynek, mely a Budapest: A Critical Guide címmel megjelent kalauz szerint boldoggá tesz minket, magyarokat. A szándékoltan szubjektív kiadvány szerzője, Török András művelődéstörténész, egykori helyettes államtitkár úgy véli, tíz éve írt könyvének akár a következő alcímet is adhatta volna: hogyan legyünk könnyen, gyorsan bennfentesek a fővárosban?

- Buda vagy Pest?

- Feltétlenül Pest. Budán nem történik semmi.

- Belváros vagy külkerület?

- Belváros. Minél beljebb, annál jobb.

- Járda vagy ösvény?

- Javíthatatlanul városi állatfajta vagyok, ha nincs aszfalt a lábam alatt, rosszul érzem magam.

- Itthon vagy külföldön?

- Itthon. És külföldön. Életem egy válságos pillanatában Londonban kínáltak állást, de nem vállaltam: egy hónapnál többet nem tudnék másutt tölteni. Szóval mégis inkább itthon.

- Azért eleget utazott a világban. Hol járt először?

- Párizsban, tizenöt éves koromban, rokonoknál. Arra emlékszem, hogy biciklivel mentem a belvárosba, nézegettem a tőzsdét, kipróbáltam a mozgólépcsőket.

- Farmert vett?

- Még szép. Mégsem Párizs volt rám a legnagyobb hatással, hanem Amszterdam. Egyszerűen lenyűgözött ez a város az intimitásával, elbűvöltek a kávéházak, a terek, a boltok, még a rendőrök is. Soha nem felejtem el, az egyik metróállomáson egy emlékművet láttam, melyet a metró ellen tüntetőknek állítottak.

- Volt útikönyve?

- Hú, hát nem tudom. Azt hiszem, nem volt. Az viszont biztos, hogy amikor nyolcvanhatban Bécsben jártam, kerestem egyet. Nem voltam igazán megelégedve a kínálattal, kicsit sablonosnak tűnt minden. Hiányoltam a finomságokat, nemcsak a műemlékekről akartam olvasni. Végül valahogy elkeveredtem a Sterngasse 4-be, a Shakespeare and Co-hoz, ahol kezembe nyomtak egy úgynevezett alternatív útikönyvet.

- Ami annyira megtetszett önnek, hogy írt egy hasonlót Budapestről.

- Azért ez nem volt ilyen egyszerű. Tény, hogy tetszett a könyv, de addig csak irodalmi életrajzokat írtam, soha nem voltam idegenvezető. Bevettem tehát magam a könyvtárakba, és két évig kutattam. Aztán Felvidéki András szerzőtársammal elkészítettük az első, angoloknak szánt változatot, melynek térképstílusa leginkább a Michelin hatvanas években kiadott útikönyveihez hasonlított.

- Teljes siker?

- Teljes sikertelenség. Senki nem látott a kiadásában fantáziát.

- Végül mégis megjelent a Park Kiadónál mint "critical guide".

- Nehéz lefordítani ezt a kifejezést. Leginkább a semmi előtt hasra nem eső útikönyvet jelenti.

- Van erre vevő?

- Eddig úgy tűnik, igen. Négy éve egy londoni kiadó is dinamikusan terjeszti a könyvet, bár a legbüszkébb egy idős házaspár elismerésére vagyok. Ők Hannoverből jöttek, New Hampshire-ből.

- Az olyan, mint a Párizs, Texas?

- Körülbelül. Szóval ez a pár 93-ban egyszer csak megállt a New York kávéházban az asztalomnál. Tudni kell a történethez, hogy útikönyvemben megemlítettem, minden csütörtök délután a New Yorkban vagyok megtalálható. Kiderült, hogy a házaspár törzsutasnak számított egy légitársaságnál, amiért ingyenjegyet kaptak ajándékba. A férfi bement tehát a helyi könyvesboltba, és kiválasztott négy útikönyvet az érdekesebbek közül, hogy eldöntse, hová utazzanak. Végül az általam írtak alapján Budapestet választották, és felkerestek engem is.

- Amilyen menthetetlenül urbánus, biztos lebeszélte őket a Budai- hegységről vagy Budafok-külsőről.

- Véletlenül sem. Az a szép ebben a városban, hogy olyan különleges egyensúlyban van benne az egyes részek lassú, álmos tempója más területek zaklatott, hektikus életével. Még dolgoznak Budapesten azok a szinte kannibáli energiák, melyeknek tíz év múlva talán nyomuk se lesz.

- A külföldiek után a magyaroknak is elkészítette ugyanezt a kalauzt Nagy Budapest Könyv címmel.

- Na azért nem egészen ugyanezt. A térképek és sétaútvonalak megegyeztek, de egy csomó dolgot másképp írtam. Egy magyarnak például fölösleges lett volna magyarázni, milyen volt itt az élet a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években. Úgy szoktam fogalmazni, hogy annak a kisvárosi gimnáziumi tanárnak szól a könyv, aki sokat tud a fővárosról, ám nem ismeri annak titkait.

- Mondjon néhányat.

- A Király és a Kazinczy utca sarkán hajdan egy magyar kártyát készítő műhely működött. Emlékét tábla őrzi a Wichmann-kocsma falán, mégis alig tud róla valaki. Hasonlóképp kevéssé ismert az az emléktábla, mely a Liszt Ferenc téri Vian kávézóban látható a konyhai ételkiadó fölött. A felirat szerint Allen Ginsberg 93-ban ide hozta be az alsónadrágját mosatni.

- Az angol kiadásban a tizenkét legfontosabb magyar szó között említi a "naff"-ot, azaz cikit. Mi a ciki Budapesten?

- A cégtáblák, melyek nem csupán ócskák, hanem végtelenül kommerszek is. Az erkélyek, melyekről az emberek azt hiszik, hogy csak az övék, ám azok bizonyos értelemben a városhoz tartoznak, hisz az erkélyeken tartózkodókat látják az utcáról. Új ciki a mobilozás, ami valami egészen visszataszító formában él a fővárosban.

- Bevásárlóközpontok?

- Meg fog lepődni, de nem zavarnak. Először a "small is beautiful" alapján a sarki kisboltokat csodáltuk, most ezeket. Szerintem amíg van erre a fajta építészeti és főképp életformára kereslet, állni fognak. Akkor már inkább bánt, hogy szép lassan sok minden eltűnik körülöttünk.

- Talán így természetes.

- Lehet, de mégis elszomorít. Megesik, hogy bemennék egy ismerős étterembe, boltba, máskor régi oromzatokat, feliratokat keresek, de csak hűlt helyüket találom. Állt például a Művész cukrászdában egy harmincas években készült márványszobor egy dámáról - ma már nincs meg. Aztán volt a Kamra Színháznál egy órás, akinek kirakatát csavarvonalas vízköpő díszítette sokáig. Apróságok ezek, mégis az itt lakóknak olykor többet jelentenek egy-egy műemléknél.

- Szubjektív várostörténet?

- Olyasmi. Emlékszik arra a világtalan lottóárus nénire, aki a Jégbüfé előtt álldogált? Négy-öt éve még láttam, azóta nem tudok róla, pedig állítom, a városképnek éppolyan része volt, mint az Erzsébet-híd.

- Sokat sétál?

- Amióta elkezdtem ezt a könyvet, rengeteget. Egészen izgalmas élmény turistának lenni a saját városomban. Imádom az átjáróházakat, a köztéri szobrokat, a portálokat. Néha megcsap valami, hogy jé, ebben az utcában erről még nem jártam. Komolyan mondom, szinte megborzongok ilyenkor.

- Ez úgy hangzott, mint egy vallomás. Szerelmes?

- Budapestbe? Teljesen.

2000. szeptermber 7.

Falusy Zsigmond

 

 

Aki látta épülni Budapestet

Mindig izgatott a vasbetonszerkezetek szépsége - mondja a 105 éves László György építész

László György építész augusztusban tölti be a 105. életévét. Magas kora ellenére máig megőrizte munkakedvét: kilencvenöt évesen még házakat tervezett, két éve Rákospalota vízellátásáról írt helytörténeti monográfiát, legutóbb pedig az első világháborús leveleit rendezte sajtó alá. Nemrégiben vette át rubindiplomáját a Budapesti Műszaki Egyetem rektorától.

- A leckekönyve maga a történelem: 1914. szeptember 14-én vették fel a Műegyetem rendes hallgatójának, majd 1931. április 30-án vehette át diplomáját. Mi történt közben?

- A Műegyetemet a háború miatt félbe kellett hagynom, egy évet töltöttem frontszolgálaton, majd nyolc és fél év hadifogság következett. Vasútépítésen dolgoztam, eleinte napszámosként, aztán kitűzőként. Irbit városkában még könyvtárhoz is hozzájutottam a svéd vöröskereszt jóvoltából, így a kényszerűségből kint töltött években tanultam, szakkönyveket fordítottam, sőt tanítottam is az egyetemre készülő magyar diákoknak matematikát és géptant. No meg bokszedzéseket vezettem némi pluszélelmiszer fejében, hiszen annak idején a Markó utcai főreálban Kis Czájának becéztek Czája, a híres cirkuszi birkózó után. Moszkvában az ottani gépészmérnöki egyetemen diákoskodtam, a talajtani intézetben rajzolóként dolgoztam. 1924 decemberében kerültem végül haza fogolycsere révén. Azonnal jelentkeztem az egyetemen: máig büszke vagyok rá, hogy három hónap alatt sikerült három félév összes vizsgáit letennem. Noha dolgoztam, tanítványokat kellett vállalnom, mert nagyon szegények voltunk, a harmadik évtől kezdve mégis évfolyamelső lettem. Aztán néhány évig arra sem volt módom, hogy a végszigorlatot letegyem, így történt, hogy csak 1931-es keltezésű a diplomám.

- Nagynevű előadók tanították. Kire emlékszik legszívesebben közülük?

- Mihailich Győző professzorra, a vasbetonszerkezetek tanszék vezetőjére. Az ő ajánlására alkalmazott statikusként az Ast Ede és Társa Vasbetonépítő Vállalat. Az ő hatása volt az is, hogy építészként mindig foglalkoztatott a vasbetonszerkezetek szépsége, lehetősége. Egyik kedves munkám például a Régi Fóti úton lévő evangélikus nagytemplom, amelynek tizennégy méter átmérőjű kupoláját speciális vasbeton-szerkezeti megoldásokkal építettük meg, úgy, hogy a kupola vastagsága mindössze hat centiméter. Kosalka János professzornak, a vasszerkezetek tanszék vezetőjének is kedveltje voltam, mert Oroszországban meglehetős gyakorlatra tettem szert a vasszerkezetek tervezésében.

- Szerte Budapesten találkozhatunk a munkáival. Említsen meg néhány emlékezetesebbet!

- Az Ast cégnek még két vállalata volt az országban, azok vasbetontervezéseit is én végeztem. Megemlíthetném a Csepeli Papírgyár, a kelenföldi elektromos művek vasbetonszerkezeteit, és Európában az egyik legnagyobbat, a székesfehérvári Prohászka-emléktemplom harminckét méter átmérőjű kupoláját is. Az egyik legnehezebb megoldású vasszerkezetű épületem a Szondi utca 67. alatti plébániatemplom, de szép munka volt a Haller tér-Mester utca sarkán épült görög katolikus és a palotai kertvárosi római katolikus templom is. Én terveztem a Gellért-hegyi víztárolót és Istvántelken a Stefánium Aggok Házához épített gótikus keresztboltozatú templomot. A háborús körülmények miatt emlékezetesen nehéz feladat volt 1942-ben az Erzsébet királyné útja 77/B alatti bérházat befejezni. Az 1945 utáni időszak pedig, amikor 1945 után Rákospalota főépítésze voltam, más jellegű sikereket hozott: szinte a semmiből kellett a romos házakhoz építőanyagot szerezni, de sikerült. 1948-ban a városrész vízellátásának kiépítése volt a legnagyobb siker. Sajnos a csatornázásra akkor már nem került sor.

- Még látta a békebeli Budapestet, tanúja lehetett az eklektikus utcasorok építésének is. Mire emlékszik ebből a korszakból?

- Legkorábbi emlékeim az Andrássy úthoz kötődnek. Hatévesen például a gyomorfájásomra azt rendelték az orvosok, hogy rendszeresen igyak az épülő Szépművészeti Múzeum melletti artézi kút vizéből. Így naponta sétáltam végig az Andrássy úton, ahol sorra épültek a szép házak, a Körönd már készen volt, és a millenniumi emlékmű is állt (akkor még szobrok nélkül). Budapest akkor még kisvárosias volt, nemigen épült háromemeletesnél magasabb ház. Többnyire maga az építőmester tervezte is ezeket. A körút telkeit körülépítették, kívül csodálatos homlokzatokat alakítottak ki, válogatva a történelmi stílusok elemeiből, belül viszont sivár udvarokat, dísztelen gangokat, rossz beosztású lakásokat nagyolva. Az új építészet a harmincas években tört be Magyarországra, ezek a fiatalok már modern gondolkodásúak voltak, és városiasabb épületeket emeltek. Kedvezett nekik, hogy a pénzügyminisztérium harmincéves adómentességet adott az új házak építtetőinek. Ekkor épültek a Lipótváros egységes stílusú házsorai, például a Phőnix bérház. A külvárosokban lassúbb volt még a fejlődés. Újpesten legfeljebb az Árpád út- István út környékén épültek egy-kétemeletes házak. Rákospalota első háromemeletes bérházát 1947-ben én terveztem, igyekeztem jó beosztású lakásokat kialakítani. A modern építészet a két világháború között addig érvényesült, amíg a szocreál rá nem telepedett, amíg nem tették kötelezővé a szovjet minták követését. Bizony, nehezen behozható lemaradást okozott az a néhány évtized.

- Mi a véleménye a legújabb kori, csupa üveg épületekről?

- A megvalósulástól függ. Tetszik például az Astoriával szemben épült kereskedelmi központ épülete vagy az Átrium hotel. De például a müncheni magyar követség épületét a németek nagyon csúnyának tartják. A bevásárlóközpontokkal pedig, amelyeket sokat szidnak, nem építészetileg van baj. A külföldi cégek felépítenek egy-egy gyönyörű piacot, egyre szaporodik a számuk. De nekik ez semmit nem jelent: ha már nem hoz eleget, otthagyják. Attól félek, hogy amikor a volt Szovjetunió területén megindul a kapitalista terjeszkedés, a hatalmas új piac kedvéért keletebbre fognak költözni.

2001. május 11.

Cs. Kiss Éva

 

 

Az emberi butaság nyomában

Lányi András író-filozófus szerint Budapest fuldoklik, túlzsúfolt, ezért egyre többen csupán közlekedésre használják

Az Együttéléstan - a humánökológia a politikai filozófiában című, 1999-ben napvilágot látott kötet után A szag nyomában címmel a napokban jelent meg egy könyv, amely a környezeti konfliktusok és a helyi társadalom viszonyát tanulmányozza. A hároméves kutatás eredményeit összegző mű kapcsán a kutatás vezetőjével, a Védegylet szóvivőjével, Lányi Andrással beszélgettünk.

- Minek örül jobban: ha Lányi András író, filmrendező, szociológus, vagy környezetvédő gondolataira kíváncsi valaki?

- Írtam vagy tíz könyvet, esszét, regényt, de tankönyvet is; író vagyok, de ez nem egy foglalkozás. Amúgy pedig az ELTE Szociológiai Intézetének tanáraként társadalomelméleti tárgyakat adok elő és humánökológiai szakirányt vezetek. Ezek azonban azonos gondolkodásmódot és azonos gondolatokat rejtenek.

- Az emberek többsége mégiscsak hivatásos környezetvédőként ismeri önt.

- Nem vagyok hivatásos környezetvédő, már csak azért sem, mert szerintem a környezet védhetetlen. Ezzel szemben viszont engem még véd a környezet, de félek, hogy a gyerekeimet már nem fogja, és ez a felismerés vezetett oda, hogy mint tanár, publicista és politikus erőfeszítéseket tegyek azért, hogy meggyőzzük az embereket arról, hogy a fenntartható környezethasználat, és az emberi élet minőségének a védelme a XXI. század legfontosabb kérdése.

- Úgy tűnik, senkit sem könnyű erről meggyőzni, különösen a politikusokat nem.

- A tanítás, a nyilvános demonstrációk, az alternatív politikai és gazdasági modellek kidolgozása, az alternatív életmódkísérletek bemutatása együttesen indíthatnak el olyan szellemi átalakulást, amelynek végeredménye gyökeresen eltér a jelenlegi gondolkodástól. A kérdés: lesz-e erre időnk?

- És lesz?

- Ki tudja? Egy biztos: mivel az előbb említettem, hogy a fenntartható környezethasználat és az emberi élet minőségének védelme másfajta gondolkodást igényel az átlagembertől és főként a politikustól, így talán érthető, hogy az utóbbiak miért utálják a zöldeket. Jelenleg ugyanis minden gazdasági érdek azt igazolja, hogy mondjuk a zöldterületeket be kell építeni, valamint a leghatékonyabb eszközöket, a gyorsan használható és eldobható tárgyakat használni.

- Mit kellene tenni? Betiltani a műanyag poharakat?

- Ha már szóba jött a műanyag pohár, tudni kell róla, hogy nem a jólétünket szolgálja, hanem a gyors, tömeges fogyasztás igényeit, szemben a jó minőséggel és a tartóssággal. Éppen most indítottunk egy pályázatot az Iparművészeti Egyetemen, amely azt célozza, hogy a fiatal iparművészek tervezzenek hordozható, egyedi poharakat. Szeretnénk, ha az egyedi, saját poharak használata divattá válna, és az emberek rájönnének arra, hogy mennyire gusztustalan, méltatlan és csúf dolog olyan tárgyak között élni, amelyeket csak azért állítanak elő - egyébként nem kevés munkával -, hogy mi azokat pillanatokig használjuk, aztán eldobjuk. Jó lenne, ha mindenkiben tudatosodna, hogy ez mérhetetlen megalázása az anyagi világnak. Hatalmas tiszteletlenség a kővel, a fával, a papírral szemben.

- Ön szerint az emberek értik, amit mond?

- Egy-két nemzedékkel ezelőtt mindenki értette volna, és egy-két nemzedék múlva mindenki érteni fogja. Most olyan időket élünk, amikor a pazarlás, a nemtörődömség és az igénytelenség lett a norma. Mi nem szép tárgyak között akarunk élni, hanem szükségleteinket a lehető legtöbb eszköz leggyorsabb elhasználásával akarjuk kielégíteni. Vissza kellene adni a pillanat méltóságát.

- Pedig a szükségletek gyors és célszerű kielégítése éppen azt igazolja, hogy a pillanatnak élünk. Vagyis hogy fontos a pillanat.

- Szó sincs róla. Úgy élünk, hogy minden pillanatban a következőre gondolunk, azt fontolgatjuk, miképpen lehet nagyobb hatékonyságot elérni, miképpen tehetünk szert több jövedelemre, amit kényelmünk növelésére fordíthatunk. Csak azt felejtjük el, hogy a következő pillanat is ugyanolyan lesz, mint a jelenlegi, azt is fel fogjuk áldozni egy azután következőért.

- Vagyis azért nem törődünk a jelen dolgaival, mert nem a jelenben élünk?

- A tapasztalati valóság helyett virtuális valóságban élünk, és egyre inkább a bűvkörébe kerülünk olyan elvont gondolatoknak, mint a gazdasági hatékonyság, haszon, teljesítmény, pedig ezek nem az egyéni élet szempontjai.

- Viszont ha a jelenben néhány fát kell megvédeni a Roosevelt téren, akkor odaláncolják magukat azokhoz.

- Jó lenne, ha a nevemet inkább a novelláskötetem, filozófiai írásaim, erkölcstani tankönyvem, esetleg környezetszociológiai kutatásaim kapcsán emlegetnék, de mivel tudom, hogy olyan világban élünk, amelyben az ön által említett demonstratív akciókkal lehet felkelteni az emberek figyelmét, a Védegylet vezetősége tavaly elhatározta, hogy Budapest egyik központi helyén tartunk egy látványos akciót a város zöldterületeinek védelme érdekében. Ez a demonstráció nem csak a Roosevelt téri fákról szólt, éppúgy felhívta a figyelmet azokra a veszélyekre, amelyeket a József nádor, a Hunyadi vagy a Jókai térre tervezett mélygarázsok okozhatnak a környezetben. Bár a Védegyletnek nem a demonstráció a kedvenc műfaja, úgy éreztük, ki kell tűznünk egy zászlót.

- Sok zászlót kellene kitűzni Budapesten?

- Sokat. Amikor egy várost az ottlét szempontjai helyett az áthaladás, a közlekedés szempontjai szerint szerkesztenek át - mint ez Budapesttel történt az elmúlt évtizedben -, akkor a város belső területein élők rosszul járnak, egyre többen kényszerülnek kiköltözni a városból. Ezek az emberek viszont növelik azok számát, akik ugyancsak közlekedésre, áthaladásra használják ezt a várost, így tovább gerjesztik ezt a folyamatot. A másik nagyon nagy baj Budapest erőltetett modernizációja, ami azzal jár, hogy a leggyorsabb, legolcsóbb, leghatékonyabb megoldásokat keressük tekintet nélkül minden egyébre.

- Ez igaz, csakhogy ez a folyamat nem most kezdődött.

- Nagy baj, hogy a két világháború között az ország alternatív központjai, azaz igazi nagyvárosai a határokon túlra kerültek, minden fejlesztés Budapestre összpontosult, így ez a város elkezdett aránytalanul növekedni. Erre még ráduplázott a hatvanas-hetvenes évek iparpolitikája, amely tudatosan csábította Budapestre a nagyipari mezőgazdaságban feleslegessé vált agrárnépességet, és erre rátripláztak a kilencvenes évek, amikor a nagy külföldi befektetők számára a megfelelő infrastruktúra miatt jóformán csak Budapest jöhetett számításba. Vagyis ma Budapestnek és környékének hárommillió lakója van, de fuldoklik, mert túlzsúfolt.

- Vagyis a túlélés egyetlen esélye az lenne, hogy Budapest ne fejlődjék tovább.

- Éppen ellenkezőleg: csak akkor fejlődhet, ha nem nő tovább! A rövid távú érdekek viszont a növekedés mellett szólnak. Azt diktálják: tervezz mélygarázsokat, bevásárlóközpontokat, építsd be a zöldterületeket, Budapest környékén vágd ki a fákat, és telepíts a helyükre lakóparkokat, utakat, városon belüli autópályákat. Mindezzel viszont csak a mókuskereket pörgetjük tovább.

- Ha egy bolt beindul, működtetni kell.

- Csakhogy ez a "bolt" kifulladóban van. Budapest lassan feléli önnön lehetőségeit, és szerintem ma már nem is vonzó. Sem az itt lakóknak, még kevésbé a külföldieknek. Egy turistának az a város lesz vonzó, amelyben az ott lakók is jól érzik magukat. A statisztikák is azt mutatják, hogy a turista ma már egyre kevesebbet költ, és egyre kevesebbet tartózkodik itt. Nem tud már békésen csatangolni, intim városrészeket felfedezni.

- Pedig egyre-másra nyílnak a kávézók, sétálóutcákat alakítanak ki. Más kérdés, hogy hiába teszik nyüzsgővé és fiatalossá mondjuk a Ráday utcát, ha sétálóutcának nevezik ugyan, de azért csak hagynak egy rést a kocsiknak.

- Az említett IX. kerület még a legpozitívabb példája annak, miképpen kellene újjáéleszteni egy városrészt. De arról is beszélni kell, hogy hiába szépül egy terület, ha a város levegője a belsőbb részeken olyan rossz minőségű, hogy állandó szmogriadót kellene tartani és evakuálni a lakosságot. Más kérdés, hogy a számokkal lehet bűvészkedni, úgy átlagolni és ügyeskedni, hogy ez elkenhető legyen.

- A rossz levegő ellen a politikusok tehetnének a legtöbbet. A mindennapi jó érzésért azonban mi magunk. Sohasem értettem, hogy miért hagyják a lakóközösségek szétrohadni saját környezetüket. A régi bérházak miért nem szépülnek idillikus szigetekké - virágokkal, pihenőpadokkal? Egy-egy bérház lakói miért nem találnak hangot egymással?

- Az embereknek azért nincs közük a környezetükhöz, mert egymáshoz sincs közük. Mindenki igyekszik elzárkózni, a lakások pici erődítményekhez kezdenek hasonlítani. Umberto Eco vette észre Új középkor című könyvében, hogy a modern nagyváros leginkább a középkori városokhoz hasonlít, ahol az emberek saját lakótornyukban élnek, az utcára meg úgy tekintenek, mint veszélyes, idegen területre, melyen éppen ezért igyekeznek biztonságos harci szekereken (gépkocsikon) közlekedni. Az utca e szerint az elképzelés szerint senki földje, ahová nyugodtan kihajíthatjuk a szemetet, és amellyel kapcsolatban nem igényeljük az otthonosságot. Talán ezért nem zavar bennünket, hogy a Duna-partot alkalmi árusoknak adják bérbe, akik bennszülötteknek való, ócska csecsebecséket árulnak. És ezért vagyunk képesek arra, hogy eltüntessük a város tüdejét, és a budai hegyvidéket sűrűbben építsük be, mint a József Attila-lakótelepet. Az önkormányzatok pedig azért engedélyezik mindezt, mert döntéseiket a napi bevételek lehetősége és a pillanatnyi érdekek diktálják. Minderről bővebben is szó esik A szag nyomában című, környezeti konfliktusokról szóló tanulmánykötetünkben, továbbá egy kiránduláson, amelyre április 22-én, a Föld napján kerül sor. Reggeltől délutánig járjuk majd a budai hegyvidéket, és felkeressük a legéktelenebb környezetpusztítások színtereit. Szemlélődünk, okulunk. Ránk fér.

2001. április 7.

Trencsényi Zoltán

 

 

Elzárkózás, integráció, befogadás

Milyen lett mára Pest és Buda?

A budapesti társadalomnak fel kell készülnie a "nemzetközi metropolis kialakulásával járó jelenségek fogadására"- mondta néhány éve Enyedi György akadémikus. Kérdés, hogy hol tartunk ma: Pest és Buda mennyire befogadó, integráló, illetve mennyire elzárkózó, kirekesztő? Ha pedig ilyenek, vajon miért? Egyebek között erről beszélgettem Braun Róbert társadalomkutatóval, a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem oktatójával.

- Mennyire készült fel a város arra, hogy befogadja a különböző kultúrákat, a bevándorlókat, a külföldi üzletembereket? Van-e különbség ilyen szempontból Pest és Buda között? A városra, két városrészre inkább az elzárkózás vagy az integráció, a befogadás, tolerancia vagy inkább a türelmetlenség, a kirekesztés jellemző?

- Nincs felkészülve Budapest mindarra, amit felsorolt, de hát ezzel nincs egyedül a világ nagyvárosainak sorában. Az a város, amelyet valaha egységesnek szoktunk meg, ma már sok kis gócra oszlik, s ez az, amit a szociológusok szegregációnak neveznek. Budapestről mint befogadó városról valószínűleg értelmetlen beszélni, vannak viszont utcák, terek, amelyek igenis azok. A Váci utca nyilván másként befogadó, mint a Hollán Ernő utca vagy a Népszínház utca. Budapest egyre inkább szegregálódik, ami sajnos normális folyamat. Budapest olyan értelemben befogadó város, ahogyan egy turisztikai látványosság képes az lenni. Mondjuk, ha valaki végigmegy a Váci utcán, nemigen tudja eldönteni, hogy New Yorkban, Párizsban vagy Rómában jár-e. De nem is hiszem, hogy az a külföldi, aki itt sétál, mindenáron magyar specialitásokra kíváncsi. Épp ezért a normális városlakó nem is nagyon téved a Belvárosba.

- A Népszínház utca és környéke nyilván másként fogad be.

- Legalábbis - gondolom - más szabályok szerint működik. Az is a szegregációhoz tartozik, hogy már nem nagyon szeretnénk megismerni az egyes városrészek működési módját. Régen azt hittük, hogy ismerjük az egész városra érvényes szabályokat. Ez mára már megszűnt.

- Ez már nem az a város, ahol Mándy Iván csak a pesti oldalon ismerte ki magát úgy-ahogy, Budára már nem nagyon tévedt át...

- Abban az értelemben ez már nem Mándy Budapestje, hogy többé-kevésbé ismerni lehet általános, íratlan, tehát nagyon fontos együttélési szabályokat. Hová lehet beugrani, szabad-e ebben vagy abban a boltban vásárolni. Olyan várossá vált Budapest, amelynek hirtelen nagyon sok szabálya lett. Mindenki igyekszik a maga szűkebb környezetének szabályait jól megtanulni.

- Kényszerűségből vagy kedvtelésből?

- Mindkettőből. Egyre inkább elkerüljük azokat a helyeket, amelyek szabályait nem ismerjük. A budai nem nagyon ismeri a pesti, a pesti pedig a budai szabályokat. Ez nem biztos, hogy rossz. Nem biztos, hogy rossz, ha a város nem egyetlen egység, hanem apró közösségek együttese. New Yorkban a 118. utca éles határ, tőle innen még sétálhatsz, ehetsz, ihatsz, de az utca túloldalán már a Harlem van. Nos, oda csak annak érdemes átmennie, aki ismeri az ottani szabályokat. Budapest is kezd egyre inkább ilyenné válni. Lehet persze siránkozni, hogy elveszett az egységes Budapest, de ez természetes folyamat. Én magam legalábbis nagyon élvezem.

- Mi benne az élvezetes?

- Az, hogy nem horizontálisan, hanem mélységében kezdem megismerni a várost. Eddig azt hittem, hogy általában "ismerem" Budapestet. Most azt hiszem, hogy ismerem Pest egy részét, az Újlipótvárost, ahol élek. Ma már nemcsak azt tudom, hol szabad behajtani, hanem ismerem az újságost, aki félreteszi a lapokat, és amíg eljutok hozzá, minimum öt emberrel köszönünk egymásnak. Ismerem a közértest, akivel akkor is üdvözöljük egymást, ha civilben van. Ily módon Pest több kis faluból kezd összeállni, ami egyáltalán nem baj. Ezen nem is nagyon szeretnék változtatni.

- Van-e ilyen szempontból különbség Pest és Buda között?

- Azt szeretném hinni, hogy amennyiben ennek a városnak van értelme, akkor az az, hogy van Budája és van Pestje. Nagyon szeretek pesti lenni. Szeretek útlevéllel átkelni a hídon. Szeretem, ha Budán honvágyam van Pest után. Nekem Budán útvonalaim vannak. De nincsenek helyeim.

- Miért alakult ez így?

- Mert Buda egy "másik hely". Nem akarok előítéletes lenni. Nem azt mondom, hogy Buda rossz vagy ellenséges. Buda a budainak olyan, mint a pestinek Pest. Budát elfogadom, azt is tudom, hogy néha oda kell menni, de én oda látogatóba megyek. Szeretném, ha a két városrész továbbra is különbözne, mert ez Budapest értéke. Séta közben felismerjük a budai embereket és szeretjük őket, és jó a budaiakkal mint "másokkal" beszélgetni.

- Nem véletlen, hogy van ilyen meghatározás: "budai úri fiú" és "belvárosi gyerek". Ez két kulturális háttér, két szociológiai alapozás?

- Mindenképpen. Két teljesen különböző szociológiai környezet, de maga a természeti és szociokulturális környezet is meghatározza a két városrész lakóinak életét. A zöldövezet, a teniszpálya, az uszoda, a jó levegő más embereket nevel majd, mint a szmog, a pörgés, a kocsmák, az utcai verekedések. Ezen túlmenően is nyilván hat a szociológiai környezet. Más lesz abból a srácból, aki a pasaréti villaszomszéd felső középosztálybeli tulajdonosának fiával barátkozik és más abból, aki egy Kulich Gyula, most Kálvária téri "csapatban" focizik. És ez így jó. Pest ilyen szempontból vegyes, ha úgy teszik befogadóbb, integrálóbb, ami szerintem csak jót tesz neki. Ehhez képest Buda valószínűleg inkább kizáró, ha úgy tetszik "válogatósabb". A VIII., a VI. vagy a VII. kerületben viszont akár egy adott bérház különböző szintjein is más-más kulturális hátterű, vagyoni helyzetű, vagy akár bevándorló családok élhetnek. Pesten több az ilyen értelemben vett vegyes barátkozás is. A grund, a tér nyilván jobban összehozza az embereket. Mindez nem választás kérdése. Vagyis a budai ember nem választja azt, hogy ő inkább kizáró lesz. És ez nemcsak "történelmileg", hanem gazdaságilag is így alakult. Nem választás kérdése ugyanis, hogy a villaszomszédom is gazdag villatulajdonos lesz. Nagyon nehéz lenne nem jómódú, kultúrájában, anyagi, szociológiai hátterében teljesen "más" szomszédot "választani". Pesten, kis túlzással szinte mindenki, mindenféle típusú ember lehet az én szomszédom. De az ember, ahogyan a város, változik. Lehet, hogy pár év múlva Buda lesz az enyém, és Pestre járok majd útlevéllel. Ezért jó város ez.

1999. szeptember 22.

Pogonyi Lajos

 

 

Tessék a fűre lépni!

Garas Dezső arról, hogy miért lehet mégis szeretni ezt a kegyetlen, büdös, zsúfolt Budapestet

Ősszel csak a repertoárdarabokban játszik. A Viharban, az Éjjeli menedékhelyben és a Napsugár fiúkban. Garas Dezső Budapestről szívesen beszélget, de azt kéri, a szakmáról ezúttal egy szót se.

- Talán túl sok kellemetlenség érte az elmúlt évadban, ezért nem akar a színházról beszélni?

- Ellenkezőleg! Nagyon szerettem a Vihar Prosperóját vagy az Éjjeli menedékhely-et. Ezek a darabok igencsak szélsőséges véleményeket váltottak ki, és ez jó.

- Nem jobb, amikor a nézőknek egyértelműen tetszik az alakítás? Nem esett jobban, amikor például a Régi idők focija után a fél ország Ede bácsizta?

- De, az is nagyon jó volt. Mellesleg olyan példát említett, amely igen különleges, hiszen ritkán adatik meg egy színésznek, hogy emblematikussá váló figurát alakítson.

- Márpedig Minarik Ede alakja az lett. Nem volt néha egy kicsit sok az Ede bácsizásból?

- Néha tényleg tele volt a hócipőm, de ma már inkább büszke vagyok rá, és szerencsés fickónak tartom magam, hogy eljátszhattam Minarik Edét. Egyébként négy Minarik egyesületnek vagyok a tiszteletbeli elnöke.

- Azt mondja, jólesett az Ede bácsizás, pedig úgy tudom, azt szereti, ha a magánéletében magánemberként kezelik. Mesélik: a Lukács uszodában interjút kért öntől egy újságíró, de már a művész úr megszólításnál leállította, mondván, ott ön uszodavendég, nem pedig színművész.

- Így van. Oda úszni járok, kilazulni, trécselni. Ebbe nem kell belepiszkítania senkinek. A Lukács uszodát nagyon szerettem.

- Jól értettem: csak szerette?

- Jól értette. Az átalakítás kapcsán sok mindent elrontottak ott, és nagyon fájt, hogy a törzsvendégek kritikai észrevételeinek semmi foganatjuk nem volt. Ennek ellenére rendszeresen járok a Lukácsba, de már korántsem olyan jó érzésekkel, mint korábban. Még egyszer mondom: nem az fájt, hogy ismert emberek véleményére nem adtak, hanem az, hogy a törzsvendégek véleményét hagyták figyelmen kívül. Ott ugyanis az ismert ember kategória átalakul, és a művészekből, közéleti emberekből törzsvendég lesz, ami azon a helyen sokkal fontosabb.

- Budapesten született. Hol?

- A nyolcadik kerületben, és rövid kitérőtől eltekintve, harmincöt éves koromig ott is éltem. Akkor még egészen más hangulata volt annak a városrésznek. Ma már kietlenebb, kegyetlenebb, rosszabb.

- Milyen volt régen?

- Családiasabb, barátságosabb. Például volt a környékünkön két kupleráj, amelyekről ma már tudom, hogy nagyon hasznosak voltak, mert rengeteg indulatot, feszültséget vezettek le. Szerettem a hentes bácsikat, a fűszereseket, a szenespincéseket. Szerettem azt a hangulatot is, amelyet a Mátyás téri muzsikus cigányok teremtettek, és szívesen emlékszem a kisfröccsös, málnás kocsmákra, amelyekben az emberek snapszliztak, zsíroztak. Nekem máig ezek jelentik igazán Pestet. Egyszer Amerikában megkérdezték, hogy honnan jöttem. Mondtam, hogy pesti vagyok. Akkor magyar, pontosítottak. Mire én azt válaszoltam: elsősorban pesti, aztán magyar. De nem csodálkoztak, mert ez New Yorkban történt, ahol az emberek elsősorban New York-iak, és csak másodsorban amerikaiak. Úgyhogy értették, mire gondolok, meg sem fordult a fejükben, hogy viccelek.

- Pedig a pesti ember állítólag mindig viccel.

- Ha elégedetlen a közélet egyes jelenségeivel, elégedetlen a politikusokkal vagy bárki mással, azonnal viccet farag róluk. Kegyetlen város ez. Zámbó Jimmy halálát követő napon például már viccek születtek az esetről.

- Szereti ezt a kegyetlen várost?

- Ez a város nemcsak kegyetlen, de kutyaszaros, rossz szagú, zsúfolt és büdös is. Olyan, amelyben nyomát sem látom annak, hogy valaki figyelne a benne felhúzott épületek összhangjára; olyan, amelyben egyre több a Váci utcához hasonló, ócska konzumhely. Olyan, amelyben száz év kevés volt arra, hogy felkészüljenek az autók elszaporodására, ahol bárki, bárhol, bármilyen utcát lezárhat, viszont ahol az autósnak elég egyetlen pici hibát elkövetnie, kommandós egységek támadnak rá. Ahol rendkívüli a türelmetlenség és a korrupció, ahol az építőipari cápák diktálnak.

- Vagyis nem szereti.

- Szeretem. Én sem értem, miért, de a felsoroltak ellenére szeretem. Ennek talán az az oka, hogy mégiscsak épült itt egy Liszt Ferenc tér, egy Ráday utca, működik itt egy Trafó nevű kulturális központ, ahol kiváló színházi törekvések láthatók, van itt egy szédületes ütemben szépülő állatkert. Ha valamiért világváros Budapest, hát ezért. A Ráday utca a világváros, benne a Trafó, meg a Ráckert. És ezek létrejöttét valószínűleg támogatta az is, hogy az elmúlt évtizedben - legnagyobb örömömre - a fiatalok felálltak a televízió egyre bárgyúbb műsorai mellől, és kirajzottak a városba.

- Helyek már vannak, de nekem hiányzik az utcákról a művészet.

- Igaza van, csakhogy - szemben a nyugati nagyvárosokkal - errefelé nem szeretik a spontán dolgokat. Itt felépítenek egy-egy kulturális központot, és eldöntik az emberek helyett, hogy ők majd oda fognak járni. Érdemes lenne egy-két dolgot az angol parkok mintájára csinálni. Ott ugyanis előbb befüvesítik a területet, aztán ahol az emberek kijárják a füvet, oda építik az utakat. Arrafelé nem azt mondják, hogy fűre lépni tilos, hanem ellenkezőleg: tessék a fűre lépni! Itt megtiltják, hogy az emberek használják a Dunát, pedig éppen hogy ki kellene használni azt a csodálatos lehetőséget, hogy Budapest a Duna két partján fekszik. Fantasztikus csónakázóhelyeket, kirándulásra, pihenésre alkalmas területet lehetne kialakítani. Itt olyan vízi életet lehetne csinálni, amely páratlan. Tálcán kínálja magát a Duna, mi meg nem vesszük észre ezt. A Szúnyog-sziget, a Hajógyári-sziget, a Kopaszi-gát vízi paradicsom lehetne, őrületes prosperitással.

- A Duna-parton egyelőre a Nemzeti Színház épül...

- Ha azt kérdezi, jó helyre épül-e, arra azt válaszolom, hogy nem tudom. A puding próbája az evés. Ha azt kérdezi, hogy a fűre lépni szabad elve alapján épül-e, abban már nem vagyok biztos. És még egy mondat: nekem az lett volna a legkedvesebb, ha a ligetben építik fel. Központi helyen fekszik, van körülötte tér, millió autó elfér ott, és persze annak a területnek van múltja, aurája. Kár, hogy nem vigyázunk jobban az efféle helyekre. Mindent átalakítunk, eltüntetünk.

- Mint a Lukács uszodát.

- Vagy az ügetőt. Bűnténynek tartom, hogy megszüntették. Erre nincs jobb szó: ez bűntény. Na de majd lesz helyette szép, nagy bevásárlóközpont, benne korszerű mozitermekkel.

- Olyan hangsúllyal mondta ezt, amelyből úgy tűnik, nagyon utálja ezeket a csodamozikat.

- Elismerem, hogy a hangminőség százszor jobb, a székek sokkal kényelmesebbek, mint a régi, pesti mozikban voltak, még a pattogatott kukoricát is kedvelem, de valahogy mégsem szeretem ezeket a mozikat. Bámulom őket, de nem szeretem. És tudja, hogy mi a legnagyobb baj velük? Hogy nem lehet előttük találkozni.

- Pedig a találkozási pontok nagyon fontos helyek egy városban. A Moszkva téri óra, a Blaha Lujza téri szökőkút.

- A Blaha Lujza téren ma a szökőkút a találkozási hely, régen a Nemzeti Színház órája volt az. Ahogy a dal is mondta: hétre ma várom a Nemzetinél...

- Alighanem az új Nemzeti is akkor lesz fontos a pestieknek, ha majd az épület előtt randevúznak a fiatalok.

- Bizony akkor. Ám, ha a régit nem rombolták volna le, akkor ez a cécó sem lett volna. Gobbi Hilda csinált egy-két magáninterjút a metrót építő robbantómesterekkel. Azt kérdezte tőlük, valóban le kellett-e rombolni a Nemzetit a metró építése miatt. Azok persze kikérték maguknak. Ugyan művésznő, mondták, csak nem képzeli, hogy amerre a metró jár majd, mindenfelé leromboljuk a házakat? Dehogy volt akadály nekünk a Nemzeti! Micsoda disznóság ezt ránk fogni! Mellesleg a Nemzeti nem is akart térdre rogyni. Kétszer kellett felrobbantani, valahogy a falak is érezték, hogy szörnyű disznóság történik velük. Mi meg ott álltunk, ömlött a könnyünk, a szomszédos ház oldalát ütöttük tehetetlen dühünkben, és abban reménykedtünk, hogy nem sikerül majd lerobbantani azt a csodálatos épületet. Sikerült. Pesten ezek a dolgok sikerülni szoktak.

2001. július 21.

Trencsényi Zoltán

 

 

Hol vannak a városi hősök?

- kérdezi Poós Zoltán, akinek hiányoznak a régi házak tetejéről azok a bizonyos fémtornyok

Öt vers- és két prózai kötete jelent meg, decemberben Zelk Zoltán-díjjal tüntették ki. Poós Zoltán rövidesen befejezi az Alkony fokozatai című regényét, amely Budapesten játszódik egy elveszett korszakban.

- Elnézést a késésért, talán szánkóval gyorsabb lett volna.

- Semmi baj, én amúgy is szeretem a havat. A hó meg a csillagászati lottónyeremény fontos dolog.

- A hó meg a lottónyeremény?

- Igen, mert mindkettő közelebb hozza egymáshoz az embereket. Ha nagyon sok hó esik, és a déli Krónika beszámol arról, hogy bár "hóhelyzet" alakult ki, a pékek, a helikoptereken szülést levezető katonák, valamint a hókotrók a helyükön vannak, akkor a vélt katasztrófahelyzet erősen feljebb tornázza a nemzeti faktort.

- Miképpen a hatalmas lottónyeremény lehetősége is?

- Pontosan. Amikor a lottózóban boldog és izgatott várakozásban bújnak össze a tömegek, az idősebbek segítenek a kezdőknek kitölteni a szelvényt (miközben persze elsütik a kötelező poént, hogy aztán, ha nyer, ne feledkezzen meg rólam...), akkor rövid időn belül kis faluvá válunk, mindenki mindenkinek a barátja lesz, és még az sem számít, hogy valaki nyugdíjas bácsi vagy egy városi grizzly.

- Micsoda?

- Grizzly. Műszó. Azokat a kigyúrt fiatalembereket hívják grizzlyknek, akik a techno partykon szórakozásból belekötnek a táncolókba, és verekedést provokálnak.

- Bár nem járok techno partykra, azért nem árt az óvatosság: hogyan ismerem fel a grizzlyt?

- Nehezen. Ebben a városban ma már nehéz felismerni bárkit is. Budapesten ugyanis mindenki tudja, melyik az a három-négy jó butik, ahonnan érdemes öltözködni, ezért ma, az általános egyformaságban legfeljebb titkos kódok alapján lehet megkülönböztetni a szubkultúrákat.

- Például?

- Most nincs bölcsészszakáll és punkfrizura, talán csak a fiúk nyakában hordott eszméletlenül vastag ezüstlánc üzen valamit, jobb körökben meg a karóra. Hallottam, hogy bizonyos nők száz méterről megmondják, milyen óra van valakin. Szemük van rá.

- Régen nem kellett ennyit vacakolni a kódokkal.

-Tíz-tizenöt évvel ezelőtt ránézésre meg lehetett mondani, ki a bölcsész és ki a műszaki egyetemista, ki a metálos és ki a dzsesszrajongó. Ma ez összemosódik, ráadásul mindenki ugyanazokra a helyekre jár, ízléstől, habitustól függetlenül.

- Vajon ma miért vágynak a fiatalok az egyformaságra?

- Ma már készen kapjuk a szubkultúrákat. Az anarchia A betűjéből cipőkön látható logó lett, fitneszaktivista nők virítanak Che Guevara-pólóban, Picassóról autót, Andy Warholról meg kölnit neveznek el...

- Viszont ekkor jön el a különös, nagyvárosi önszobrászok ideje.

- Talán így kellene lennie, de ma nincsenek itt fura fazonok sem. Egy-két évtizeddel ezelőtt semmi meglepő nem volt abban, ha szembe jött az utcán egy figura virágmintás ingben, szarvasbőr kabátban, kályhaezüsttel lefújt "space" csizmában. Már nem érzem azt a kellemes borzongást, mint a nyolcvanas években, amikor az utcán még össze lehetett nézni bizonyos arcokkal, és lehetett tudni, hogy este találkozunk az Art Deco-koncerten.

- Eltűntek a fura figurák, és eltűntek a nagyvárosi hősök.

- Hát ez az! Hol vannak? Az én korosztályom, azaz a harmincasok alapélménye a Megáll az idő című film, amelynek egyik főszereplője Pierre. Ő volt a jellegzetes, városi hős. És korosztályról korosztályra megvoltak itt ezek a markáns underground figurák. Cseh Tamás, Dixi, Pajor Tamás, vagy legutoljára Nagy Attila Kristóf, aki kilencvennyolcban, egy motorbalesetben halt meg. Ő még megcsinálta, hogy egy házibulin kimászott az ablakon, majd többemeletnyi magasságban, a párkányon átaraszolt a másikhoz, és bezuhant a "táncparkettre".

- Nem volt könnyű a városi hősök élete.

- De nehéz sem volt. Például lehetett egy fiú bármilyen ügyetlen és csúnya, ha olvasta, mondjuk Asimovtól az Alapítvány-könyveket, Borgestől a Körkörös romok-at, meg olvasott néhány Dosztojevszkijt, valamint volt Trabant-felvétele, és egy kicsit sertepertélt a Fiatal Művészek Klubjában, akkor vettél tőle egy Beszélő-t stb. és azt mondtad róla, hogy "jó srác". Ma már a jófejség kritériumai megváltoztak, és nem is igazán lehet tudni, mik ezek.

- Amennyire egységesednek az emberek, annyira gátlástalanul szerteszalad Budapest városképe.

- Zsörtölődzésem kedvenc témája most a Kálvin tér, amelyik az egyik legrosszabb példája a város újragondolásának. A mostanában épült irodaházakkal eltűnt a hangulata és identitása, felborult az egyensúlya, valamint olyan lett, mint egy kilencvenes évek eleji Brüsszel-külső. Az egyébként oda nem illő irodaházak a Vámház körútról érkező elől eltakarják a Nemzeti Múzeumot, ami a felújítás után meg olyan lett, mint egy vajas sütemény. Hát hogy lehet a kőoszlopokat lefesteni?

- Egyáltalán: érdemes itt felújítani bármit is? Jönnek a falfirkálók, és napok alatt tönkreteszik.

- Egy falfirkálót az ingerel legjobban, ha felújítanak valamit. Jó lenne megtudni, miért érzi szükségét annak, hogy azonnal odategye a tegeket.

- A miket?

- A tegeket. Így hívják a graffitizők jeleit. Én egyébként tényleg érdeklődéssel figyelem az úgynevezett városi szubkultúrát, de a belvárosi falfirkálókat nem tudom megérteni. Nem hiszem, hogy attól modern, nagyvárosi hősök lennének, hogy ötemeletnyi magasságban szétgraffitizik a tűzfalakat. Nincs ebben semmi hősies és szeretnivaló, inkább afféle pótcselekvés, mert nincs ki ellen lázadozni, nincsenek például Rajnákok az Ifiparkban.

- A hírek szerint valamiféle városvédő mozgalmat szervez.

- Ha úgynevezett "közösségi ember" lennék, akkor szerveznék is, így legfeljebb gondolatban játszom el a mozgalmisággal. Nekem nagyon hiányoznak a régi házak tetejéről azok a fémtornyok, amelyek annak idején afféle monarchikus mesevárossá tették Budapestet. Az 1944 telén, illetve 1945 elején lezajlott ostrom következtében a város épületeinek tetőzete nagyobbrészt elpusztult, és a helyreállításnál senki nem figyelt arra, hogy a tornyok is a helyükre kerüljenek; amputált város lett Budapestből. Egyszer eszembe jutott, hogy a fémtornyocskák pótlásáért meg kellene szervezni a "Toronyiránt" elnevezésű alapítványt.

- A házak tetejéről nemcsak a tornyok hiányoznak, de ma már legendás neonreklámok is.

- Az is nagy baj, mert a város régi neonreklámjai hozzá tartoztak Budapest identitásához. A labdázó gyerekek az Úttörő Áruház oldalán, az ugráló bak, vagy a Mézesmackó neonmacija. Nem véletlen, hogy ezek számtalan kávéházi tárcában jelentek meg annak idején. Fix pontok voltak. Mindenki értette, mit jelent az, hogy találkozzunk a Mézesmackó előtt.

- Ma már a Westend City vízesésénél szoktak találkozni az emberek vagy valamelyik gyorsétteremben. Legutóbb megjelent kötetében szomorú verset olvastam egy gyorsétteremben dolgozó bácsiról.

- Lehet, hogy patetikusan hangzik, de nincs kínosabb annál, mint amikor egy háborút és egy forradalmat végigélt bácsi hetvenévesen bekényszerül a csőrikék, a plüssből készült Hófehérke és a hét törpe, valamint Wayne Gretzky meze és Muhammad Ali bokszgatyája közé, hogy a nyúmetálos srácoktól udvariasan azt kérdezze: elvihetem a tálcát?

- Sok itt a tájidegen elem. Üvegpalota a Kálvin téren, bácsika egy gyorsétteremben...

- Ott van például a Nyugati téri aluljáró, a gyrosossal, a parfümériával és a hajléktalanokkal. Közöttük vezet az út a plazába, és egyszer csak ott az a szociológiai nagy falként értelmezhető üvegajtó, amelyen keresztül bejut az ember abba a csírátlan, fertőtlenített világba.

- Ha jól tudom, regényt ír Budapestről.

- Legalábbis Budapesten játszódik, 1946-ban. Az Alkony fokozat-ai lesz a címe. Valamennyire megjelenítem a negyvenes évek közepén-végén honos presszókultúrát, azt a közeget, ahol egyfajta modernista gesztus lendületében, de vállalva a kávéházak örökségét, még jó kis dzsesszzenekarok játszottak. Azt az időszakot, amikor még voltak motokrosszversenyek, női pankráció, és lehetett Dick Tracy-képregényeket is kapni. Ez egy elveszett korszak, izgalmas és feltérképezetlen kulissza. Most ez izgat.

2003. január 11.

Trencsényi Zoltán

 

 

Budapest eltűnőben, sztereóban

Itt már csak a halál van, ne bolygassa senki

Ha az ötvenes hatvanas évekről itt felejtett presszót, kedvesen bumfordi cégfeliratot, neont vagy valami öreg kézművesműhelyt látok, elsőként Frankl Aljona (s persze férje és szerzőtársa, Lugosi Lugo László ) jut az eszembe, az ő szép vállalkozásuk, hogy megörökítsék az eltűnő Budapestet. Alionát arról faggatom: honnan jött az ötlet, az elhatározás, netán a megbízás?

- 1986-ban sok régi boltban jártunk Lugóval, volt nálunk gép is, és az egyik ilyen alkalommal lefényképeztem egy nőt, aki az ablak előtt állt. Mivel fotótechnikai kérdésekkel nemigen foglalkoztam, csak később derült ki, hogy ablakkal szemben fényképezni: ebből bizony bonyodalmak származhatnak. De végül a kép sikerült, mi több, szép, hangulatos, festményszerű lett. Ezen felbuzdulva kezdtem el aztán sorra járni és fényképezni a boltokat.

- Meglep, amit mond; azt hittem, ez jóval tudatosabb, eltervezett program volt.

- Nem, kezdetben legalábbis semmiképpen. Egyszerűen fogtam a gépet, elindultam, és bekéretszkedtem ide-oda. - Egyébként sok helyről kidobtak; egy-egy ilyen eset aztán hónapokra visszavetett. Hogy miért dobtak ki? Mondjuk, mert öreg volt a mester, öreg volt a bolt, és ez a megkeseredett ember úgy érezte: itt már csak a halál van, ne bolygassa őt senki. Pedig, ha azt vesszük, mindenki a halállal él együtt, nem igaz? De egy másik öreg mester meg vidáman fogadott, mert ő elégedetten élte le az életét. Azt mondhatom, a többség inkább nyitott volt: fantasztikus emberekkel és történetekkel lettem gazdagabb.

- Mennyi felvételt őriz ezekről az eltűnő vagy már el is tűnt boltokról?

- Körülbelül nyolcvanat-százat, ha ide számítom a zsidó boltokat is. Ez utóbbiak tulajdonképpen már egy másik témakör: a VII. kerület. Ugyanis a Klauzál téren nőttem fel, és ez a környék tele volt rejtélyekkel. Mendemondák keringtek róla, például, hogy a gettóban a térre temették a halottakat; a tér körül zegzugos kapualjak, rejtélyes boltok voltak. Egyszer aztán elindultam a "rejtélyek" nyomán.

- A presszós képeket és a "sztereókat" is ekkoriban csinálta?

- Nem, ezeket kicsit később: amikor a Narancs indult, talán kilencvenkettőben? Lugóval és a tavaly meghalt Bodor Feri "városi kultúrantropológussal" sokat jártunk az ötvenes-hatvanas évekből itt maradt helyekre, amiket presszónak neveztek ugyan, de valójában kocsmák vagy kávéházak voltak. Bodor Feri ötlete volt, hogy ezeket is meg kellene örökíteni. A többségük mára teljesen eltűnt, átépítették, elveszítette a hangulatát. A "sztereó" pedig, amilyen a most közreadott kép is, az meg valahogy jött magától. Ezek álsztereó képek: bár ugyanarról a témáról készült a két felvétel, de térben és időben is el vannak tolva egymástól; egymás mellé rakva elég jópofa hatást lehet velük elérni. Ezt a (két) képet például az Élmunkás hídnál csináltam; lehetett tudni, hogy hamarosan el fog tűnni ez a szocreál szobor, gondoltam, maradjon róla valami emlék.

- A képein mintha nem volna főszereplő: a modell és a környezete egyforma hangsúlyt kap. Ez tudatos törekvés, vagy valami "női ösztön" rendezi így el a dolgokat?

- Azt mondják, létezik női fotó, és hogy a nők másképp látnak, több részletet vesznek észre. Nem tudom, így van-e. Mindenesetre valóban nem akartam (és a mostanában készült képeimen sem akarom) kiemelni az embereket a környezetükből. Nem állítottam be a modelljeimet: arra törekedtem, hogy megmutassam a tárgyi világukat, a munkaeszközeiket, mindent, ami hozzátartozik a szakmájukhoz, vagyis az emberhez, akit fényképeztem. A tulaj a boltjához tartozik; nem tárgy, de belesimul a tárgyak világába. Ugyanígy a presszók felszolgálói is elképzelhetetlenek a tárgyi rekvizitek nélkül.

- Ezek tehát valójában szociofotók?

- Igen, mondhatjuk rájuk ezt is. Mindenesetre nem művészkedni akartam.

1995. január 31.

Szilágyi Sándor

 

 

Film a túlélés városáról

Budapest a témája Szabó István legújabb alkotásának

Szabó István Oscar-díjas filmrendezőt a BBC felkérte, készítsen egy filmet a Director's Place című sorozatuk részére. A rendező Budapestet választotta filmje témájául és helyszínéül, mert ez a város az, amit szeret. A túlélés városa.

- A BBC sorozatában azt a lehetőséget adja meg a felkért rendezőknek, hogy arról a helyről csináljanak filmet, ahol otthon érzik magukat. Láttam néhányat az eddig elkészült részekből: John Boorman gyönyörű filmet csinált arról a vidékről, ahol él, a házáról, az erdejéről, a taváról, ahol filmjeinek gondolata megszületik. Sellőkkel, manókkal népesítette be ezt a tájat. Oshima Nagisza arról a kis japán városról emlékezett meg, ahol született és a fiatalságát töltötte. Főhősei a két nagynénje. Almodóvár az éjszakai Madridot mutatta be egy statisztalány szemével, aki egy Almodóvár-film forgatását keresi.

- Ön mit szeretne a filmjében megmutatni?

- Budapestet választottam, mert ez az a város, amelyet szeretek. Ide köt egy életmód, amit az enyémnek tekintek és az emberek, akik között jól érzem magam. Budapest, ez a különös közép-európai képződmény szeretetreméltó a számomra, és munkáimban eddig is inspirált. Ebben a században történelmi és politikai traumák tömegét élte végig, de megpróbált mindent túlélni. Erről a túlélésről szól ez a Budapest-film. Megpróbáltam nyomon követni a budapesti szellemiségnek a gyökereit. Hogyan vált itt szinte örökletessé a túlélés készsége, az a magatartás, amely minden helyzetben azt tudja mondani: hoplá - és gyerünk tovább.

- Már első filmje - az Álmodozások kora -, a főhősök hatalmas sétáival, kész Budapest-katalógus. Most milyen helyszíneken forgatott?

- Nehéz lenne felsorolni: ez a film is egy Budapest-katalógus. Dolgoztunk a Várban, a Gellérthegyen, a Duna-parton, a Nyugati pályaudvarnál, az Erzsébet-hídon. Mindenütt. Apró epizódokat készítettünk, amelyek megpróbálnak valamit megmutatni ebből a városból. Van olyan epizód, amely Sztálin halálának napján játszódik, és akad, amelyik a század teljes történetét kísérli meg átfogni.

- A magyar rendezők általában idegenkednek olyan helyszíneken forgatni, amelyeket a képeslapokról ismerünk.

- Volt egy időszaka a magyar filmnek, amikor nagyon szerették a rendezők a romok és a rozsda romantikáját. Ez egyfajta szemléletmód, hogy minden sáros, esős és lerobbant legyen. Ez ugyanúgy lehet divat, mint képeslapokat mutatni. Engem nem zavarnak az ilyen helyszínek, mert Koltai Lajos operatőrrel úgyis másképpen fényképezzük őket.

1996. május 17.

Sós B. Péter

 

 

Andy Vajna számára nem csak díszlet a város

Több mint ötven film fűződik a nevéhez, 1996 tavaszáig mégsem figyeltünk rá igazán. Akkor azonban idehozta az Evitá-t Madonnástul, Banderasostul, és egy picit átrendezte a fővárost. Volt, aki megorrolt rá ezért, volt, aki örült ennek, mondván, ez a film is hírét viszi az országnak. Andrew G. Vajna, vagy ahogy egyre többen ismerik: Andy Vajna számára nem idegen a felhajtás. A Rambó-sorozat, az Angyalszív, a Nixon, a Dredd bíró, az Emlékmás, az Evita és a többi film forgatása során megszokta. A magyar származású és egyre gyakrabban itt-tartózkodó hollywoodi producert pedig mi kezdjük megszokni. Sikert sikerre halmoz, mosolyog és szívja torpedó méretű szivarjait.

- Milyen a viszonya Budapesthez?

- Furcsa módon van bennem valamiféle nosztalgia. Magam sem értem, hogy miért, mert bár az Istenhegyi út mellett nőttem fel, de tizenkét éves voltam, amikor elmentünk innen, és annyi idős korára még nem alakul ki az emberben akkora kötődés a lakóhelyéhez. Nem is nagyon emlékszem azokra az időkre. Csak 1968-ban jöttünk haza először, amikor az Inter-Continentalt megnyitották. A szüleim meglepték magukat egy európai túrával, és így jutottunk el Magyarországra is. Mi voltunk az Inter-Continental első vendégei. Aztán tizenkilenc évesen kimentem Hongkongba, és csak a film segítségével kerültem ismét Magyarországra. Először külföldi forgatásokat hoztam ide, aztán a nyolcvanas évek végén létrehoztuk az InterCom nevű filmforgató céget, szóval újra kialakult valamiféle kapcsolat. Próbáltam a filmforgalmazásban itt is meghonosítani olyan módszereket, amelyek világszerte működnek. Például megszüntettük azt a rossz szokást, hogy egy filmet különböző mozikban, különböző időpontokban játszottak. Amíg az ember kibogarássza, hogy most mikor, hol megy, amit keres, megőszül. Ehelyett bevezettük azt, hogy az azonos filmeket azonos időpontokban vetítik. Apróságnak látszik, de fontos.

- Hallgatva azt, amit mond, és hallva, ahogy mondja, az az érzésem, hogy korábbi nyilatkozataiban túl szerény volt, amikor azt állította, a szókincse egy tizenkét éves gyerekével azonos. Meglepően pontosan fogalmaz, úgy tűnik, nem felejtett el magyarul.

- Pedig az elmúlt évtizedekben alig beszéltem ezen a nyelven. Ennek ellenére valahogy még mindig ragaszkodom hozzá, és azt veszem észre, hogy jobban értem, mint az angolt. A kifejezések sokkal tisztábbak, érdekesebbek, kifejezőbbek, meghatóbbak számomra.

- Milyen nyelven mérges?

- Néha magyarul beszélek csúnyán, ha erre gondol.

Hongkongban is átverhetik az embert

- Sokszor van erre oka Budapesten? Merthogy önt ismerik, önről tudják, hogy jómódú, sikeres ember, ettől bizonyára kedvesebbek az eladók a boltban, a taxisok egy-egy úton... Vagy ugyanúgy becsapják, mint mást?

- Ez nem függ pénztől, ismertségtől, de még attól sem, hogy a világnak mely pontján vagyunk. New Yorkban ugyanúgy átvág a taxis, ha akar, mint Hongkongban vagy Budapesten.

- Azért azt aligha hiszem, hogy egy New York-i pincér megkockáztatna egymillió forint értékű számlát adni egy olyan étteremben, ahol csak a századrészét kérhetné el. Vagy arrafelé is annyira pimasz a világ?

- Én Budapesten sem ülök be oda, ahol ezt megtehetnék velem. Nekem nem imponálnak az úgynevezett előkelő helyek, én nem járok ismert éttermekbe. Sőt! Azt hiszem, ha egy igazi magyaros ételt szeretnék, akkor azt ott már nem is kapom meg. Ha pedig valami igazán különlegesre vágyom, azt meg még nem kapom meg... Inkább elmegyek egy egyszerű magyar kifőzdébe, és azt jobban élvezem, mint az elegáns éttermeket. Gyakran megfordulok például a Váci utcai Fatálban, ahol jól főznek, kedvesek és becsületesek. Nem szeretem a kihívó éttermeket, nem szeretem a felhajtást egyébként sem.

- Annak idején azt mondta, hogy az Evita forgatását azért hozta ide, mert Budapest erősen hasonlít a negyvenes évekbeli Buenos Airesre. És némi örömmel azt is hozzátette: szerencsére ez a város nem lett bántóan modern.

- Igen, és ez nagyon jó. Én szeretem ugyanis Budapestet, még ha talán Párizs szebb is nála egy kicsit. És ezt egyrészt annak köszönheti, hogy kiváló régi épületek találhatók benne, másrészt meg annak, hogy gyönyörű egységben vannak a hidak, a budai hegyek, a szigetek, a Duna... Fantasztikus hangulata van az egész városnak.

- A benne élő embereknek milyen hangulatuk van?

- Na, ez már nem annyira pozitív. Nem értem azt a hihetetlen negativitást, ami a budapesti embereket jellemzi. Akárhol, akármit kérdezek, az első válasz mindig az, hogy "nem, nem lehet, nincs". Innen kiindulva kell megkeresni, hogy ebből miként lehet igent csinálni. Ez nekem nagy idő- és energiapazarlásnak tűnik. Mintha itt mindenki azzal akarná eladni magát, hogy először azt mondja: nem lehet, aztán mégis megoldja valahogy. Ez a világon sehol, senkinek nem jön be, kivéve a cirkuszi akrobatát, aki óriási sikert ér el azzal, hogy kétszer-háromszor elrontja a mutatványt, aztán persze megcsinálja, és a közönség örömében szétveri a házat.

Eggyel több, ami Pesthez köti

- Talán a fiatalok hozzáállása pozitívabb egy kicsit.

- Én is azt tapasztalom. Náluk már tényleg változik a szemlélet, jó példa erre az InterCom, ahol a munkatársaim nem is ismerik azt a szót, hogy nem. De a Miniszter félrelép című film készítéséhez is olyan kollégákat választottunk, akik igyekeztek mindenre megoldást találni, akik hatékonyak, és mindig tudják az utat, amely előre visz. Maga a film is azt bizonyítja szerintem, hogy lehet itt sikeres dolgot csinálni, már csak azért is, mert vannak itt sikeres emberek. Kern András, Koltai Róber, az Emmy-díjas Ragályi Elemér, a zeneszerző Dés László... Amikor 1996 végén a Magyar Filmesek Világtalálkozójára Budapestre látogattam, és Kern András meghívására megnéztem a Miniszter félrelép című darabot, azonnal arra gondoltam: ebből filmet kellene forgatni. Valahol azt is tudtam, hogy Budapest kitűnő hátteret ad majd ehhez. És most, hogy elkészült a film, azt érzem, máris egy dologgal több, ami ehhez a városhoz köt.

1997. november 28.

Trencsényi Zoltán

 

 

Itt van a város, vagyunk lakói...

Egy húszéves dal nyomában Bereményi Gézával

Bármi mást csinál Bereményi Géza, a dalok hatásától már nem menekülhet. A hetvenes években egy generáció hangulatát fejezte ki, akkor ezt úgy nevezték: életérzés. A mai ifjak, akik szeretik és értik dalait, azt mondják: feelingje van nagyvárosi balladáinak. Éppen húsz éve, 1976-ban írta Budapest című dalát, amely az itthonmaradásról szól. Azóta is lakója és krónikása a városnak.

- Legtöbb szövege azt sugározza, hogy végiglakta, bensőségesen ismeri Pestet és kevésbé Budát.

- Sokfelé laktam, ha száz helyen a városban, akkor abból kilencvennyolc a pesti oldalon volt. Kétszer laktam Budán, először a XI. kerületben, az Ábel Jenő utcában. Az volt a legszebb lakásom eddig: egy kis cselédszoba, a konyhából nyílott. Dombrovszki Lujzi néni volt a főbérlőm. Az ablakom egy nagyon szép ecetfára nézett, közel volt a Villányi út. Huszonnégy éves voltam. A pesti oldalon is laktam szoba-konyhában, a Teleki téren, anyai nagyszüleimmel. Kisgyerekkorom színhelye volt az a sparheltes, nagy szentképes, mindent betöltő dupla ágyas lakás.

- Ezt jelenítette meg Eldorádó című filmjében? Ha jól tudom, eredeti helyszíneken forgattak.

- Azt a házat addigra már lebontották, a telke üresen tátongott. Egy Lujza utcai szoba-konyhában forgattuk a lakásjeleneteket, de a szellemidézés kedvéért a filmbeli kereskedő - nagyapám hasonmása - standja éppen ott állt, ahol a régi szobánk. Lépésekkel kimértem a csupasz fal mentén, hogy ott legyen, ahol nagyapám ágya volt. A régi Teleki teret építettük fel, hiszen a mai már cementből készült árudákból áll. Kihaltak a régi emberek is a Telekiről. Én még láttam ott hordárt piros sapkában, rajta a fémszámmal - öreg ember volt, a napon aludt egy széken a Lujza utca sarkán. Arrafelé két sarkon volt kocsma, a közelebbibe, a Karpfeinstein utcaiba küldtek le napozóban sörért, kancsóban vittem a vasárnapi ebédhez. Nagypapa sokszor kivitt a lóversenyre, egy nyugdíjas szomszéddal meg minden vasárnap kimentünk a Kerepesi temetőbe, és végiglátogattuk a haza nagyjainak sírjait.

- Pedagógiai célzattal vagy hazafias érzületből?

- Mindkettőből. Az a szomszéd, Zsiga bácsi sokszázalékos első világháborús rokkant volt, az egyik lába merev és nyikorgott. Engem nagyon szeretett, sokat tanított, Jókai-könyveket adott a kezembe.

- Mit olvasott még akkoriban?

- Rengeteg ponyvaregényt, kéz alatt vett, elrongyolódott Max Brandokat és például a Tolvajok városá-t.

- Azután tovább vándorolt Pesten a családjával. Milyen helyekre?

- A Népszínház utcába, az Aggteleki - ma Kiss József - utcába, aztán a külső Üllői útra sodródtam a szüleimmel. Szemközt volt a Mária Valéria-telep, verekedős fiúkkal. Tizenhat éves koromban három évre elmentem Budapestről, Pápán érettségiztem, és Orosházán voltam katona. Utána olyan volt visszajönni, mintha újból felfedezném a várost. A gyerekkor után fiatal férfiként, amitől Budapest nagyon izgalmas lett. Belvárosi szórakozóhelyekre jártam, az Annába, a Muskátliba, a Bajtársba és a Kárpátiába, mint "intellektuális playboy", aki önmaga által is üldözött. Ez már a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején volt.

- Akkor kezdődtek a dalok. Hol volt az a "jó kis hely, príma hely", ahol Cseh Tamással írták őket?

- Közös albérletben laktunk a vízivárosi Iskola utcában. Cseh Tamásnak mint énekesnek írtam a dalszövegeket, egy nagyon intenzív, másfél éves időszakban átlag napi két dalt. Nem reménykedtünk a nyilvánosságban, elég félénkek voltunk, ugyanakkor intranzigensek, nagyon következetesek és érzékenyek. A barátaink jártak föl az egyetlen szobánkba, ők voltak az első hallgatóság. Bár inkább magunknak, kettőnknek csináltuk a dalokat. Sokáig úgy éreztük, hogy egész életünket egy lyukban fogjuk tölteni, sokat éjszakázunk, mert az a napszak a miénk, nappal pedig munkába megyünk. Nagyon szép hely volt a Víziváros. A hatvanas évek végén egy barátom sírva fakadt a Hattyú utcában, látva, hogy bontanak, irgalmatlanul beleznek ki egy házat.

- Azután egyszer elmentek Párizsba, és amikor visszajöttek, kimondták, hogy "itt van a város, vagyunk lakói, maradunk itten, maradunk".

- Mindenhonnan visszajöttem ide, néha nem is szántszándékkal. Valószínűleg bizonyos utcasarkok miatt.

- A gyerekkori, józsefvárosi sarkok után hol talált újakat?

- Például a Semmelweis és a Kossuth Lajos utca sarka, ahol ma is meg szoktam állni egy kis időre.

- Azért, mert ott találkozott először Cseh Tamással?

- Talán ezért is, hiszen az együtt töltött negyedszázad nagyon sok idő. A kapcsolatunk több is, kevesebb is, mint barátság, valami más. Tehát lehet, hogy ösztönösen állok meg azon a sarkon, és szeretek a közeli Astoria kávéházban lenni. De a Corvin-közbe is mindig benézek, ha arra járok. 1956-ban a közelében laktunk, és az ottani lázból valami mintha eljutott volna a Thaly Kálmán utcáig.

- Erről néhány éve írt egy balladát: "A Corvin-közben összegyűltek ők, a nagyfiúk, És fegyvert fogtak, mert nem volt más kiút". S ha már az újabb dalszövegeknél tartunk, megörökítette a kukában guberáló tanárnőt is. Ez történik ma hajdani, kék nejlonblúzos kedves tanárnőinkkel, akik öt nyelven tudták mondani azt, hogy teremtő?

- Egy barátom mondta el nemrégiben, hogy a Lehel piacon megpillantotta nyugdíjas, sokdiplomás tanárnőjét a szemétben guberálni. Először elbújt, aztán ravaszul elébe került a tanárnőnek, emlékeztette hajdani önmagára, és izgatottan arra kérte: fogadjon el tőle élelmiszert, mert most kapta a hírt, hogy azonnal vidékre kell utaznia és amúgy is tele a mélyhűtője. A tanárnő nem fogadta el, csak azt engedte meg, hogy a volt tanítvány autóval hazavigye őt, majd hidegen búcsúzott. Mindez nem fért bele a dalba, ezért mondtam most végig. Erről jut eszembe, hogy édesanyám is a Lehel térnél lakik, mostanában látogatóba megyek hozzá, egyedül él. Egyszer, amikor még járt a villamos a Váci úton, este a kocsiban észrevettem egy katonaruhás, nálam fiatalabb, de rám kísértetiesen hasonlító embert. Azt hittem, csak én látom így, aztán amikor rám nézett, ő is elképedt és gyorsan leszállt.

- Az emberi ügyek mellett mi a baja még Budapestnek?

- Az, hogy vidékies, mert kevés központi hely van benne.

- Hogyhogy? Mások éppen túl nagynak tartják.

- Nagy a kiterjedése meg a tömege, de kevés az olyan centrum, ami vonzza az embereket. Ezek hiányában csak fel-alá járni lehet benne. Találkozóhelyek, vonzó belső terek kellenének, ahová le lehet ülni egy ellenállhatatlan hatásra. Kitüntetett részek tehetnék igazán nagyvárossá. Miért kell mindig hazamennünk?

- Most akkor szeret itt élni, vagy sem?

- Elkésett a kérdéssel.

1996. október 1

Hámory Gabriella

 

 

A város elrajzolója

Kaján Tibor nem kaján rajzairól, ötvenéves budapesti pályájáról

Jubileumi kiállítása volt nemrég Kaján Tibornak, Elrajzolt város címmel. A millecentenárium tiszteletére Budapestről szóló rajzaiból válogatott ki száztíz jellegzetes darabot. Nem tolongtak a látogatók a kiállításon, pedig talán ez az utolsó - jegyezte meg kesernyésen a hetvenöt éves művész. Elsoroltam neki, mi mindent fedeztem fel kisméretű Széchenyi-portréján: a gróf szemöldöke a Lánchíd két pillére, bajusza paripát formáz, szemében dunai hajók tükröződnek, mentezsinórján az Akadémia épülete függ. Erre kicsit felderülve azt válaszolta, hogy a karikaturista legnagyobb kitüntetése, ha emlékeznek rajzaira.

- Egy karikaturista számára roppant ideális a Kaján név. Maga találta ki?

- Rám ragadt, még amikor egyik reáliskolai tanárom - látva nagy röhögést kiváltó rajzaimat - azzal zavart ki az osztályból, hogy ilyen kaján emberekre itt nincs szükség. Ettől kezdve így szignáltam karikatúráimat, majd a nevet is felvettem, gondolván, hogy illik a műfajhoz. Később kiderült, hogy ez tévedés, hisz nem vagyok igazán kaján, se kárörvendő, se gúnyolódó. De a név azért maradt, immár ötven éve.

- Életrajzából tudom, hogy túlélve az ukrajnai munkaszolgálatot, a háborús hányattatásokat, és 1945-ben már a Ludas Matyi címlapján jelent meg rajza.

- A háború végén Szegedre vetődtem, ott olvastam, hogy a Képzőművészeti Főiskola újra megnyitja kapuit, s egy új szatirikus lapot szerveznek a Blaha Lujza téren. Senkim és semmim nem volt, szüleim elpusztultak, elindultam hát Budapestre egy hátizsákkal és néhány gyenge rajzzal. Felvettek a főiskolára és külső munkatársként dolgozhattam a Ludas Matyi-nál. A Gábor Andor által indított lap jó iskola volt, nagyon sokat tanultam az idősebb mesterektől, például Gáspár Antaltól, Kassovitz Félixtől. Böngésztem a külföldi újságokat is, mert a koalíciós időkben még volt a standokon Punch, Paris Match.

- A főiskolán sem akármilyen gárda tanított akkor.

- Berény Róbert, Kmetty János, Koffán Károly, Rabinovszky Máriusz voltak a tanáraim, de a legjobb barátságban Cs. Szabó Lászlóval voltam, aki kitűnő kultúrtörténeti előadásokat tartott. Úgy képzeltem, hogy szatirikus mesterségbeli ismereteimet majd a főiskolán bővítem, de megint tévedtem, mert olyan mesterek előtt, mint Bernáth Aurél, akit Van Gőgnek neveztünk vagy Főnyi Géza (mozaikjai okán ő a Padló Picasso nevet kapta) a karikatúra szót ki se volt szabad ejteni. Egy nap azért volt minden évben, amikor az egész főiskolát teleaggathattuk a karikatúráinkkal. Ebben a csapatban volt többek között Gross Arnold és Mácsai István. Mindenesetre a főiskolán sok mindent megtanultam, ami segített átvészelni a következő éveket.

- Gondolom az ötvenes években nem volt könnyű helyzetben az a rajzoló, aki főként politikai, közéleti témákkal foglalkozott.

- A pártszigor kiterjedt a mi műfajunkra is. Megszüntették a Szabad Száj és a Pesti Izé című szatirikus lapokat, a Ludas Matyi látszólag monopolhelyzetben volt, ám így lehetett közvetlenül felügyelni. A lap igyekezett jól szuperálni, de a termelési eredmények és pártkongresszusok illusztrálásával a hatalmon levők nem voltak megelégedve. Egy értekezleten Gádor Béla fel is kérte Rákosi Mátyást, hogy mondja el véleményét a szatirikus írók és rajzolók munkájáról. Erre ő ezt válaszolta: kés, villa, olló gyerek kezébe nem való...

- Az ilyen fenyegetően hangzó bölcsességek közepette hogyan lehetett megtartani az igényességet?

- Az ember teljesített persze kötelező feladatokat is, de például a pesti életképekkel sok mindent ki lehetett fejezni. Voltunk egy páran a szerkesztőségben, akik az erős politikai nyomás alatt próbáltunk a művészi elődök - Daumier, Hogarth, Manet - munkamódszerével élni. A műfaj elnevezése a caricare, azaz túlozni szóból ered. Egy nemcsak megrajzolt, de túlzóan elrajzolt kép gondolati, asszociációs lánca adja a szatíra támadó élét. Ezt az érintettek - főleg, ha elbizakodottak - sokszor későn ismerik fel. Politikai szolgálattételből vagy néhány, elektronikai eszközökkel elhúzott vonásból ma sem születik igazi karikatúra. Nem haragszom a terjedőben lévő módszerekre, csak azt szeretném, ha a bravúros technika mélyebb gondolatisággal társulna, még ha napi publicisztika, akkor is.

- Budapesti témájú karikatúráin látszik, hogy jól ismeri a város életét, visszásságait. Bosszúságain is átüt azonban a jó indulatú aggodalom, a szeretetteljes irónia.

- Időnként elűzi a haragomat, ha rejtett összefüggésekkel, történelmi utalásokkal karakteres szituációkat tudok ábrázolni. A város nekem kifogyhatatlan témát ad. Amíg bírom, rajzolom. Néha azt mondják, hogy a régi karikatúráim ma is aktuálisak. Ez számomra lehet szerencse, Budapestre nézve viszont inkább szerencsétlenség. Nézze ezt a jó pár éve készült rajzot, amelynek a képaláírása így szól: " -Semmelweis úr, mi a véleménye a kórházakról? - Mosom kezeimet." Vagy akár a Kék Duna című képemet, ahol a szomorkás tekintetű Johann Strauss hegedűjén egy vízlépcső a vonó. Valaki azt mondta erről, hogy kitűnő vizuális meglepetés. Jólesett a dicséret, de sajnos azt is tudom, hogy ez maga a valóság.

1996. november 12

Hámory Gabriella

 

 

A gesztenyefák alatt nőtt Gesztenyévé

Geszti Péter szerint az Andrássy út egy darabka Párizs

Volt már gyerekszínész, televíziós műsorvezető, dalszövegíró és rapsztár. Jelenleg az Akció reklámügynökség kreatív igazgatója. Szlogeneket gyárt, reklámfilm-forgatókönyveket ír. Geszti Péter mostanában a zajos színpadok reflektorfénye helyett a csendes cukrászdák félhomályát kedveli. A Dzsungel könyve című album, amely a mű színpadi változatához készült dalokat és Geszti dalszövegeit tartalmazza, a napokban lett aranylemez.

- A Rózsadomb aljában születtem, egészen pontosan Pasaréten. Ez azonban nem jelenti azt, hogy gazdag családban nevelkedtem. Öten laktunk egy garázsból átalakított lakásban, és a gyerekkorom azzal telt, hogy keresztül-kasul végigbicikliztem a Rózsadombot meg a Hűvösvölgyet.

- Tetszetős lábizmokra tehetett szert ezzel...

- Valóban elég jó lábizmaim voltak, hiszen a gyerekszínészi fizetésemből csak egy Csepel kempingkerékpárra telt, és az ugyebár nem egy mountain bike.

- Busszal, villamossal nem is közlekedett?

- De igen, sőt még az első útra is emlékszem, amit egyedül tettem meg. A KSI focisulijába jártam, ki valahová a Fehér útra. Nekem olyan távolinak tűnt, mint mondjuk a Mars. Három-négy tömegiszonnyal lehetett megközelíteni, és mint utólag megtudtam, apám végig követett, mert félt, hogy eltévedek vagy rossz buszra szállok. Aztán később, mire megszoktam volna a busznak becézett fővárosi füstbombákat, apám kivett a focisuliból, mert a helyi suhancok fejbe dobtak egy flaszterdarabbal. Mellesleg ez is csak Pesten történhetett meg.

- Hogyhogy?

- Vidéken kővel hajigáltak volna...

- Szóval egy pesti flaszterdarab hiúsított meg a káprázatos futballkarriert.

- Egy pesti flaszterdarab. Különben a flasztert ettől eltekintve sem szerettem, én igazából a Pasaréti gesztenyefák alatt nőttem Gesztenyévé. A mostani lakásomat is úgy választottam meg, hogy közel legyen ahhoz a környékhez. Sőt lehet, hogy szégyen, de igazából nem is igazán ismerem Budapestet. Járom a megszokott utakat: Hűvösvölgy, Pasarét, Zugló.

- Vannak kedvenc útvonalai is?

- Vannak. Például ha csak tehetem, útba ejtem az Andrássy utat. Szerintem ez egy darabka Párizs. Lenyűgözően szép és elegáns. Ott még látszik, hogy ezt a várost is megtervezték valaha. Örül a szemem és a szívem, ha az Andrássy úti házak között járok, és úgy érzem, hogy a kovácsoltvas lámpák fényében én is megvilágosodom.

- Szívesen élt volna abban a korban, amikor még csokornyakkendős öregurak korzóztak az Andrássy úton, hogy egy-egy kávéházba betérve eltöltsenek néhány nyugalmas órát?

- Szívesen. Egyébként kávéházi élményeim még nekem is vannak, mert a nagyszüleim kávéházba járó öregek voltak. Náluk később kötelező volt a vasárnapi Béke cukrászda. Ez különben nekem is fontos. Van egy topográfiai rendszerem, amelyben a szerint térképeztem fel a várost, hogy hol találhatók a jó cukrászdák. Fontos hely például a Daubner a Szépvölgyi úton, aztán az Auguszt a Moszkva tér mögött, akkor van egy a Bakáts téren, és nagyon sokat jártam a Béke szálló Bécsi kávézójába is. A kulináris élvezeteken túl itt nyílik lehetőségem arra, hogy beszélgessek a barátaimmal, sokszor itt tervezgetjük a reklámfilmeket, itt tartjuk a különböző megbeszéléseket is, néha még egyedül is dolgozom ezeken a helyeken. A Dzsungel könyvé-nek színházi forgatókönyvét például pont a Béke szálló kávézójában meg a Forumban írogattam át. Közben figyeltem az embereket és megértettem, hogy miért szerettek az írók kávéházba járni régen. Különböző arcok, jellemek, típusok, gesztusok, ruhák, figurák jelentek meg, szórakoztatott és elzsongított, de csak annyira, hogy nem vonta el a figyelmet a munkáról. Szeretem a kis étkezdéket, a Náncsi néni házi kosztját.

- Pedig aki ilyen gyors életet él, arról azt képzelné az ember, hogy csak gyorsétkezdékbe jár.

- Soha! Inkább lelassulok egy kicsit. Meg aztán a gyorsétkezdét azért sem szeretem, mert ott előbb-utóbb kiszúrják az embert a jópofák, és akkor nincs menekvés. Megesett, hogy a rapes időkben odajött egy srác, és amikor a falatot a számba akartam tenni, akkor dévajul hátba vágott, viccelődött, én válaszoltam, újra enni akartam, ő újra hátba vágott, aztán a negyedik-ötödik kísérlet után feladtam.

- Népszerű embernek nem tanácsos tehát a zsúfolt, fiatalos helyeket keresni, de nem tanácsos égnek emelt orral sem járkálni, mert a járókelők azt gondolják, hogy nagyképű. Pedig ha nem emeli fel a fejét, akkor nem gyönyörködhet a régi házak művészi értékű díszeiben.

- Azért én néha megteszem. Mostanában már viszonylag sokat járok turistaként külföldön, és ott megszoktam, hogy felemelt fejjel kell járni. New Yorkban vagy Párizsban bizonyára egyértelmű, hogy én városnéző idegen vagyok, mert aki állandóan fölfele néz, az vagy attól fél, hogy a fejére esik valami, vagy turista.

- Pesten például mindkettő igaz lehet...

- Így van, és elég nagy bajnak tartom, hogy hagyják a szép régi házakat tönkremenni. De legalább ennyire zavar az, hogy mennyire szennyezett a levegő. Pilóták mesélték, hogy néha egészen Kecskemétig húzódik a fővárosi szmogfelhő. Zavar, hogy milyen rossz állapotban vannak az utak. Sokszor azok is, amelyeket néhány éve újítottak fel. Aztán kutyatulajdonosként is zavar még az, amit a kutyák - illetve gazdáik - ottfelejtenek az utcákon. Hetente egy-két kupacba biztosan belelépek, és elég kellemetlen tud lenni, amikor megbeszélésre siet az ember, és azért késik el, mert élesebb kiszögelléseket keres, hogy levakarja a cipőjéről a nem várt ajándékot... Ja és zavar még az "elizélt" palota a Roosevelt téren. A Munkaügyi Minisztérium épületét el kellene tüntetni a városból az összes lakóteleppel együtt. De ettől eltekintve gyönyörű ez a város. Ismerek egy hölgyet, aki disszidensként hagyta el az országot annak idején, de mostanában elég gyakran jön Budapestre. Amikor hazaindul, a taxist mindig arra kéri, hogy menjen át a Lánchídon. És akkor nézi a Várat, a Dunát, nézi Budát és Pestet és zokog. Én meg tudom őt érteni. Sármos ez a város.

1997. április 2.

Trencsényi Zoltán

 

 

A budapestiek nem kérnek bocsánatot

A Pulitzer-díjas fotóst a hidakról, a házakról és az emberekről kérdeztük

Ha önök a városban egy kerek szemüveges, kissé zilált, ősz hajú, jellegzetesen művészkinézetű embert látnak, akinek a nyakában tucatnyi fényképezőgép lóg, véletlenül se gyanakodjanak titkos fényképezőgép-árusra. Megeshet, hogy csupán Révész Tamás fotóművész keresgéli az őt megihlető fővárosi helyszíneket, életképeket. Ígéri ugyanis, hogy a tavaly ősszel megjelent, és a közelmúltban Pulitzer-díjjal kitüntetett Budapest című fotóalbumának lesz folytatása.

- Igaz, hogy ön a Budapest-albummal az immár kultuszfigurává nemesedett Hamvas Béla mögött a második lett az Írók Boltja márciusi könyveladási listáján?

- Igaz, sőt megelőztem Gabriel Garcia Márquezt, a Nobel-díjas írót, aki így a harmadik helyre szorult...

- Ez azért komoly elismerés: egyfelől Pulitzer-díj a szakmától, másfelől rendkívüli érdeklődés a vásárlók részéről. Egyáltalán: milyen elképzelésekkel, reményekkel állt neki a munkának?

- Nem volt egyszerű elkezdeni, hiszen nálam az első benyomás a legfontosabb, itt pedig ezen már túl vagyok pár éve... Mindig megtervezem a munkát, így pontos elképzelésem volt arról, mit akarok fényképezni. Tudtam nagyjából a kötet terjedelmét, tudtam, hogy nyolcoldalanként egy különleges panorámaképen szeretném megismételni Klösz György egy-egy korabeli fotóját, hogy összevethető legyen a múlt a jelennel. De tudtam azt is, hogy ez nem lesz útikönyv, nem fogja leltárba venni Budapest nevezetességeit. Ez persze nem jelenti azt, hogy tudtam volna, hogy milyen arcokat, hangulatokat, grafikai elemeket fogok megörökíteni. Ezeket ugyanis szeretem az életből elcsenni. Lesem ehhez az alkalmakat, mert mint tudjuk: alkalom szüli a tolvajt.

- Lehet egy fotóalbumot megtervezni?

- Bizonyos fokig igen. Bújtam a könyvtárakat, minden hozzáférhető korabeli fényképet átnéztem Budapestről, azonkívül több mint egy évig fényképezőgéppel jártam a várost. Volt például egy térképem, amin bejelöltem, hogy a tervezett helyszíneken mikor honnan süt a nap, csapásaim voltak, mint a vadászoknak. De mint mondtam, sokszor mégis a pillanat határozta meg a munkát, hiszen fotóriporter múltamat nem tudom megtagadni, másfelől szerettem volna visszaadni a város hangulatát.

- Milyen hangulatú város Budapest?

- Én szép helyen lakom, tehát saját szobám ablakából kellemes hangulatú. Ám ha kicsit beljebb megyek, akkor bizony alaposan romlik a kép. Sok helyen jártam a világban, de kevés városban éreztem azt az idegbajt, kevés helyen tapasztaltam azt az eszméletlen feszültséget, azt a tülekedést, azt az iszapbirkózást, mint itt.

- Mi az, ami mégis hangulatossá tud varázsolni egy várost?

- Az emberi kapcsolatok.

- Azt hittem, hogy művészemberként inkább a hangulatos kávézókat, a felújított régi épületeket, a kulturált portálokat fogja említeni.

- Azok is fontosak, de számomra elsődlegesek az emberi kapcsolatok. Az például, hogy ha meglökik az embert az utcán, akkor mondják-e, hogy pardon.

- És mondják?

- Itt nem mondják. De New Yorkban például, ami eléggé vad hely hírében áll, ott mondják. Sétál az ember az utcán, nekimegy a legdurvább kinézetű figura, és azt mondja: sorry...

- Igaza van, Budapest ebből a szempontból ma már kiszámíthatatlan. Egy szakadtabb kocsmában például régebben két dolog miatt lehetett begyűjteni egy komolyabb fülest: vagy a kormányt kellett dicsérni, vagy a Fradit szidni. Ma már minden különösebb ok nélkül is beleköthetnek az emberbe. Szóval jobb, ha semmin sem lepődünk meg, de mindenre felkészülünk.

- Sajnos, ilyen Budapest. Pedig mennyivel jobb lenne, ha kicsit kedvesebbek lennének egymáshoz az emberek. Ha már New Yorkot említettem, mondok még egy ottani példát. A Central Parkban fantasztikusan jó koncertek vannak, és én imádom a zenét. Több estét, éjszakát is eltöltöttem ott, és mindig azt éreztem, mintha itt mindenki mindenkinek a barátja volna. Egyáltalán: mintha valami óriási házibuli szerveződne minden este, egyébként vadidegen emberekből.

- Ön szerint itt is erőre kap majd az általános kedvesség? Optimista?

- Igen. Bár tudom, hogy nagyon sok időnek kell még eltelnie ehhez. Budapest nagyon jó hely. Alkalmas erre. Tudom, hogy ez az őrületes tempó, ez az indulatos légkör, ami ugyan most elviselhetetlen, motorja annak a változásnak, amitől előbb-utóbb kialakul itt egy kiegyensúlyozott polgári társadalom, ami most küzdi ki magának a helyet. Szóval hosszú távon optimista vagyok, igaz, nem boldogít, hogy mindezt nekünk kell végigszenvednünk.

- Ebből a szenvedésből a fotóalbum is megmutat valamit. Lerobbant, ám egykor csodálatos épületek, koldusok...

- Mindez hozzá tartozik Budapesthez. Egy kopott épületben egyébként több a mese, a bennszorult anekdota, ettől tartalmasabb, jobban fotózható. De azért én azt szeretném, ha ezek a mesék a történelemkönyvek lapjaira szelídülnének, s ezeknek a szerencsétlen, elesett embereknek a sorsa megoldódna. És nagyon együttérzek velük, ezt talán első könyvem, a Búcsú a cigánytelepről képei is alátámasztják. De sokszor meg azt gondolom, nehéz azokon segíteni, akik nem hagyják. Márpedig a nagyvárosi nyomorultak között sok ilyen van.

- Úgy tűnik, ön sok mindenre képes egy-egy képért. Ha kell, nehéz sorsú cigányok között tölti a napjait, ha kell, hidakra mászik, mint azt a Budapest-album készítése közben is tette.

- Egy-egy képért valóban mindenre képes vagyok. A hídmászások esetében egyéb nehézségek is voltak, hiszen azt alaposan elő kellett készíteni. A hídmestertől engedélyt kérni, bejelenteni mindenkinek, akinek akkoriban kétjegyű telefonszáma volt... Még így is előfordult, hogy kijött a rendőrség, amikor éppen az Erzsébet-híd tetején dolgoztam. Mellesleg az album készítése közben sok új épületet, városrészt fedeztem fel, de a legnagyobb felfedezést a hidak jelentették számomra. Össze is gyűlt egy albumra való a hídszerkezetekről készült fényképekből.

- Lehet, hogy az lesz a Budapest-album folytatása?

- Előbb-utóbb mindenképpen szeretném kiadni ezeket is, ám most más munkák foglalkoztatnak. Készül a Budapest-album képeiből egy szép falinaptár, és rövidesen hosszabb időre az Egyesült Államokba utazom. Remélem, ott is csinálhatok egy hasonló könyvet. Aztán, ha visszajövök, lehet, hogy újra belefeledkezem Budapestbe, hiszen ennyi idő után itt biztosan sok minden megváltozik. Talán újra rá lehet csodálkozni erre a városra. Márpedig, ahogy az elején is mondtam, nekem az első benyomás a legfontosabb.

1997. április 30.

Trencsényi Zoltán

 

 

Szélviharban állni és gyönyörködni

Presser Gábor a Klauzál térről, a fagyiról, az uszodáról és egy üstökösről

Néhány évvel ezelőtt, az emlékezetes LGT-búcsúbuli végén a zenekar tagjai egyenként visszaszálltak a Nyugati pályaudvar alkalmi színpadán pöfögő nosztalgiavonatra, hogy az kihátráljon velük a poptörténelembe. Sokan úgy gondolták, hogy ezt követően Presser Gábor is végleg búcsút mond a zongorának. Nem így történt. A Vígszínház zenei igazgatója ma is leül a hangszeréhez, ha van mondanivalója. Nemrégiben jelent meg új lemeze Kis történetek címmel. Azóta ismét egyre többen figyelnek rá.

- Az ön életében szinte minden jelentősebb esemény Budapesten történt. A Klauzál téren nőtt fel, a kor legfelkapottabb fővárosi klubjaiban zenélt, az LGT-vel legendás koncerthelyszínt teremtettek a Tabánban. Mára viszont alaposan megváltozott ez a város. Szereti még?

- Nagyon. Mert lehet, hogy sok minden változott, de itt mindig észre lehet venni valami új dolgot. Ehhez például elég egy kis szél.

- Ezt hogy érti?

- Egyszerű: a szél kisöpri a szmogot, és a város olyankor annyira gyönyörű lesz, mint egy festmény. A tiszta időben pedig előbukkannak addig észre sem vett épületek, városrészek. Néhány napja mindenki az áprilisi szélvihart szidta, én meg örültem neki, mert tudtam, hogy megint megtisztul a levegő.

- A város szélén lakik a zöldövezetben. Így aztán gyönyörködhet a Hale-Bopp-üstökösben is. Amit szegény budapesti a szmogburával a feje fölött csak ritkán láthat.

- Ki is állok minden este az erkélyre, hogy megcsodáljam. Tényleg fantasztikus! Mint egy égre ragasztott tollaslabda. Mellesleg én szerettem a Klauzál téren lakni, annak is megvolt a maga dögös hangulata.

- Akkor miért költözött el?

- Mert éjszaka szeretek dolgozni, egy Klauzál téri bérházban viszont nem lehet este nyolc után leülni a zongorához.

- Szóltak a szomszédok? Inkább örültek volna a minőségi zenének.

- Szerintem hajnali kettőkor a Dave Brubecknek se tapsoltak volna. Különben nem vártam meg, hogy szóljanak, mert pontosan tudtam, hogy zavarom őket, hiszen nekem is voltak tapasztalataim arról, milyen vékonyak a falak. Fölöttem lakott például szegény Seress Rezső, aki délután kettőkor elkezdte hallgatni a Szomorú vasárnap különböző felvételeit - amiből volt neki vagy százféle, lévén az a világ egyik legnagyobb slágere -, és bizony olyankor én kényszerűségből együtt nosztalgiáztam vele... De még a szomszédok bágyadt reggeli beszélgetése is áthallatszott a falon, úgyhogy elég nagy bajban voltam, amikor például filmzenéket kellett írnom, és egy-egy jelenet zenei anyagával reggelre kész kellett lennem. Megesett, hogy fejben komponáltam. Némában. Ettől eltekintve szerettem a Klauzál teret, hiszen ott nőttem fel. Ott játszottam gyerekként, és ott segítettem a piacon a szüleimnek, akik baromfi-kereskedők voltak. Sőt, ha olyan előkelő vevő akadt, aki nem szívesen jött el a piacra, akkor én vittem el neki az árut, én voltam a szállító. Loholtam például a libamájjal Sándor Csikarhoz, a kávéházba.

- Ma már kocsival jár.

- Többnyire. De azért járok busszal is meg villamossal is, nem zavar. Jóban vagyok az emberekkel.

- Az autósokkal is?

- Az már egy másik kérdés. A múltkor például begipszelt lábbal bicegtem át a zebrán, amikor egy bekanyarodó autóból egy nő elzavart a fenébe, hogy miért nem sietek. De úgy ám, hogy elállt a lélegzetem. Esküszöm, ha nem nőről van szó, megkoppintom. Tagadhatatlan, hogy zsúfolt lett ez a város, és ettől az emberek idegesek. Az autósok is.

- Egy-egy vitás forgalmi helyzetben számít az, hogy ismerik az embert?

- Ha felismernek, akkor két eset van: vagy barátságos lesz valaki, vagy még ellenségesebb, s ez a rendőrökre is igaz. Tízből kilenc kedvesebb lesz, persze tudja, hogy általában rendben vannak a papírjaim, és mivel egyébként is ritkán fogyasztok alkoholt, nyugodt lehet, hogy úgy ültem a volán mögé, hogy nem ittam. De akad olyan is, aki nem szereti a képemet, és öt percig sétáltat a kocsim körül, hogy megmutassam: minden ég, minden villog, minden rendben van. Volt a Moszkva téren egy rendőr, aki kifejezetten utazott rám. De hát én ezzel jól elvagyok. Van egy dalom arról, hogy nem szerethet mindenki. Tényleg így van.

- Viszont szeretik a Lukács uszodában, ahol elég gyakran megfordul. Amolyan nosztalgikus szigetnek tűnik ez a kívülálló számára, olyan helynek, amelyik a hajdani kávéházak közösségteremtő szerepét vette át, ahol a művészek, közéleti emberek adnak egymásnak randevút, ahol megpihenhet a nagy rohanásban Kern András, Garas Dezső, Gálvölgyi János és mások mellett ön is.

- Kevés időm van, de ha mégis kimegyek a Lukácsba, akkor a szauna meg az úszás miatt teszem. Én tehát nem tartozom bele abba a közösségbe, bár igaz, hogy sok művész számára ez az utolsó hely, ahol "békén van hagyva".

- Reggel jár uszodába?

- Dehogyis! Reggel uszodába járni őrült hiba, hiszen reggel az ember még kipihent és friss. Oda délután kell menni, amikor már kellően összeráncigálódtak az ember idegei.

- Az uszodára tehát kevés idő marad, ám azt hallottam, hogy a fagylaltozásra mindig szakít, mert az szent dolog az ön számára. Egyszer el is mesélte, hogy Csapó Gábor vízilabdázó olimpiai bajnokkal a Különlegességi cukrászdában, az ámuló közönség szeme láttára megettek 62 gombóc fagyit. Márpedig ha az ember nem akar két lábon járó frizsider lenni, akkor ehhez idő kell...

- Valóban így történt, bár akkor csak edzettünk. Kihívtak minket egy fagyievő versenyre, aztán amikor meghallották, hogy milyen adagokkal szoktunk tréningezni, nem mertek kiállni.

- Gyakran "tréningezik"?

- Ma már nem vagyok fagylaltbajnok, és az édességeknek sem vagyok akkora őrültje, mint régen. Azért néha még ellátogatok a jobb pesti cukrászdákba.

- Kedves éttermei is vannak?

- A Margit-híd budai hídfőjénél lévő kínai étteremben például fantasztikusan főznek. Meg aztán tetszik az is, hogy egyre több az építészeti csoda a városban. Bár én imádtam akkor is, amikor kopottabb volt, de még jobban szeretem azt, hogy kezd egy kicsit rendbe jönni. Egyre szebbek az üzletek, egy kicsit fegyelmezettebb lett a parkolósdi, egyre több olyan házat, éttermet, klubot látok, ahová kedvem lenne bemenni, és különösen jó érzés ránézni a megszépült Vígszínházra, a második otthonomra. Látva a megújult Andrássy utat, a földalattit, elhiszem, hogy a város- és a műemlékvédelem nem hiábavaló dolog. Kár, hogy az ízléstelenség mindig szembeszökőbb, mint a kulturált környezet.

1997. május 2.

Trencsényi Zoltán

 

 

Van-e még fizetőképes kereslet Pesten
a világmegváltásra?

G. Dénes György dalszövegíró a viccről, a gyepről, a játékról

G. Dénes György slágerszövegíró, kabarészerző, a Helló, Dolly, a My Fair Lady és az Óz, a nagy varázsló magyar versírója, azaz Zsüti három feltétellel vállalta a beszélgetést. Először: nem kérdezem meg, hogy általában mi van előbb, a zene vagy a szöveg. Másodszor: nem kérdezem meg, hogy hány kalapja van, és ezeken felül feltétlenül írok róla valami rosszat. Mert állítja: az embereket elsősorban ez érdekli. A rosszra mindenki vevő.

- Sokat törtem a fejem, hogy mi rosszat írhatnék, de azt hiszem, hogy világmegváltó slágerek szerzőjéről aligha tudok majd rosszat írni.

- Hohó! Ez azért erős volt! Ez nagyon erős volt!

- Talán valami rosszat mondtam?

- De mennyire! Sikerült kimondania a legrosszabbat. Az aczéli időkben ugyanis felröppent a zsdanovi jelszó: alkossunk remekműveket! Váltsuk meg a világot! Nem volt fontos a szórakoztatás, a mulattatás, nem volt fontos semmi, csak a mű legyen világmegváltó. Minimum... Márpedig az én (tév)eszmém szerint minden mű annyit ér, amennyi örömet szerez a közönségnek. A világmegváltás pedig hamis és unalmas. Ráadásul nincs rá vevő. Nézze csak meg: Budapesten az autósok araszolnak a forgalomban, szól a rádió, és biztos vagyok abban, hogy egy hangyabokányi világmegváltást sem hallgatnak. Pláne, hogy egyetlen gombnyomással kaphatnak szórakoztatást is.

- A pestiek különösen fogékonyak a szórakoztatásra...

- Hát persze! Pest a humor egyik központja. Bombay a hőségé, Reykjavik a hidegé, Bangkok az erotikáé, Bécs, New York no meg Pest a szórakoztatásé. Ha régebben valamelyik szegény sorsú ember összegyűjtött pár fillért, nem vagyontárgyakat akart venni, hanem szépen felöltözött, és elment keresni egy kis csillogást-villogást. Tudja, mit akart? Az életet akarta megvenni.

- Vajon miért lett Pest a humor egyik fővárosa?

- Mert annyi mindenen ment keresztül. Van történelme. A boldog népeknek nincs történelmük és nincs humoruk sem. A svájciaknak például sok mindenük van, csak éppen humoruk nincs. Ráadásul Budapesten éltek a szórakoztatóipar szuperzsenijei: Karinthy, Hunyady Sándor, Királyhegyi Pál, Kellér Dezső. És még valami: a budapestiek - nagyon bölcsen - irtóznak a világmegváltástól. Tudva tudják, hogy a világot úgysem lehet megváltani. Ezért inkább röhögnek a Hacsekon és a Sajón. Egyébként a mi Latabár Kálmánunknak van egy régi jelenete. Ott áll a kivégzőosztag előtt. Tíz puskacsővel szemben. A parancsnok vezényel: "Fegyvert tölts!" És akkor a Kálmánka mond egy viccet, és ha meggondoljuk: igaza van! Ez a túlélés egyetlen esélye! A humor.

- Mi a kedvenc pesti vicce?

- A kedvencem? Várjon csak... Bemegy egy nő a GUM áruházba és kér egy cipőt. Sajnos cipőnk nincs, azt ma innen 150 kilométerre osztják. Ha siet, még odaér. Jó, mondja a nő, akkor adjon egy harisnyát. Sajnos harisnya sincs, mondja az eladó. Akkor adjon legalább egy bugyit, rimánkodik a nő. Na látja, azt tudok adni. Csak hozzon egy igazolást a munkahelyéről, hogy létrán dolgozik.

- Miért pesti vicc ez?

- Mert benne van a káröröm. Az, hogy a pesti ember a Szovjetunió rovására viccel. Az, hogy a humor eszközével igazolja, hogy itt azért jobb egy kicsikét. Békésebb. Vidámabb. Kajánabb.

- És a slágerszöveg hogy fogalmazza meg, hogy milyen itt?

- Mulatságosan egybesodorja a bajokat. Azt mondja: "Ahol az ember felmászik a fára, a turulmadárra, ott van Budapest. Ahol a sárga villamosok járnak, s a boltok is bezárnak, ott van Budapest!"

- Ez mulatságos? A turulmadárra mászó öngyilkosok, meg a csődbe ment üzletek...?

- Persze, hogy mulatságos. Viccelni ugyanis majdnem mindennel lehet. Még a háborúval is, elég elolvasni a Svejk-et.

- Azt mondta, majdnem mindennel lehet viccelni. Mivel nem lehet?

- A nyomorral. Azzal nem lehet. Mert a nyomor: éhség. És az állandóan eszünkbe jutó éhség elnyomja a kitörni készülő nevetést. Éhesen nem lehet nevetni. De viccelni se. Ezért aztán szerintem a pesti vicc már nem a régi. A poénok is egyre soványabbak.

- Régen is volt itt nyomor, mégis nevettek az emberek.

- Mert régen nem volt ilyen szembeszökő. Ma már van televízió, és mit látunk benne? Csincsillabundás nők gyönyörű luxuskocsikon mennek a lokálba vagy pezsgőznek a gazdagok a tengerparti villák vese alakú úszómedencéje mellett. Most ezekhez méri a nép a saját nyomorát. Ezekhez méri a saját lakását, a saját tárgyait.

- Önnek mi a kedvenc tárgya?

- A készpénz.

- Olvastam valahol, hogy lóversenyre költi meg kaszinóra. Ha ennyire szereti, miért nem vigyáz rá?

- Lóversenyre, ugyan! Filléres játék. Nem lehet rajta nagyot veszíteni. Az igazán gazdagok egymás között fogadnak, nem ott, ahol a nyeremény 50 százalékát levonják... Különben van egy nagyon finom angol szó, a real. Azt jelenti: valódi. Ha valaki azt mondja: "Zsüti, van egy jegyem a Brandenburgi miséhez, nem jössz?", harminc éve boldogan rohantam volna. Talán ma is elmennék, mert tudom, hogy zenében az a Himalája, csak ma már elaludnék rajta. Nekem nem real. De ha valaki azt mondja: Zsüti, menjünk ki a lóversenyre. Nyerjünk, veszítsünk, üljünk a páholyban és izguljunk, együnk virslit, igyunk egy pohár sört, vagy azt mondja, menjünk el megnézni a Hofit vagy a My Fair Lady-t, az igen! Az real!

- És a kaszinó?

- Az is real. Járok is elvétve. Most már járhatok. Régen úgy kellett belógni, mert magyar embert nem engedtek be. Egyszer például a Sándor Csikarral kivettünk ruhákat a jelmezkölcsönzőből, ő beöltözött pakisztáni főmuftinak, én meg beduin tolmácsnak. De azért nekem ott is a nyerés a legfontosabb. Pedig milyen ritka!

- Tehát van, ami sikerül és van, ami nem. Hiányzik még valamilyen siker? Elismerés?

- Például jó sakkozó vagyok, mestererejű játékos. Néha odaállok a Portisch vagy a Polgár Zsuzsa mögé kibicelni, és mondok valamit. Ők meg azt mondják: "Zsüti, ez nem is rossz!" Ez jólesik. Pedig tudom, hogy nem igaz. Az embernek az esik jól, ami nem igaz. Mert olyan jó arra gondolni: akár igaz is lehetne...

1997. június 4.

Trencsényi Zoltán

Lazac Kerecsendről, bunda Csepelről

Anne Zwack, Sissi Ago és Gloria von Berg rendhagyó budapesti útikönyve

Cincinattiból vagy Caracasból Budapestre költözni elég megrázó lehet, különösen, ha ez ember még magyarul sem tud. De amint felfedezzük, hol akadhatunk rá kedvenc csemegéinkre, melyik sarkon foltozzák be zakónkon a molyrágta lyukat, máris otthonosabban mozgunk - állítják a Butcher, Baker, Candlestickmaker (Hentes, Pék és Gyertyaöntő) című rendhagyó budapesti útikönyv szerzői.

Ábécésorrendben mutatja be Budapest rejtett vagy éppen praktikus különlegességeit, az antikváriumoktól egészen a cipzárjavítóig, Anne Zwack - Zwack Péter felesége - és Sissi Ago - a korábbi budapesti olasz nagykövet neje.

- Amikor férjemet Budapestre helyezték, új rezidencia után kellett néznem, amelyet aztán be is kellett rendezni - mesél a kezdetekről Sissi Ago. - Mivel csekély költségvetésből gazdálkodhattunk, igyekeztem mindent itt beszerezni. Keresgélés közben sikerült felfedeznem várost.

Anne Zwackot, aki korábban a New York Times utazási mellékletének dolgozott, kezdetben inkább a művészetek és az antik boltok érdekelték. Ma már töredelmesen bevallja, hogy amikor férjével - aki a könyvben csak, mint a Magyar Férj (The Hungarian Husband) szerepel - Budapestre költöztek, attól tartott, hogy a szocializmus elpusztított minden régi értéket. Meglepetésére azonban a bérházak udvarán vagy a körút házainak szuterénjében varázslatos világra bukkant.

A másfél év alatt elkészült rendhagyó útikalauzban szereplő boltok vagy mesteremberek egy része még a tősgyökeres budapestieknek is újdonság lehet. Nem mindenki tudja, hogy a VIII. kerületben, a Százados úton valóságos művészkolóniára akadhatunk, ahol hamisítatlan közép-európai miliőben egy asszony például régi könyveket restaurál. Vagy hogy a régi gettó területén élő Horváth Éva megélhetési forrása, hogy minden méretű és fajtájú kefét készít - róla egyébként már francia és német tévé is forgatott portréfilmet. És micsoda megkönnyebbülés, mikor az ember felfedezi Horváth Sári Lehel úti szőnyegtisztító és -javító üzletét, ahol egy duhajabb vendégség vagy a magukról megfeledkezett háziállatok nyomait is eltüntetik. Valószínűleg az igazi gourmet-k sem sejtik, hogy miként lehet igazán jó áron lazachoz jutni Budapesten: egy Kerecsenden letelepedett norvég halásztól, aki akár házhoz szállítást is vállal. Anne Zwack, mint mondja, nemigen evett még ilyen finom füstölt lazacot, és mindezt a bolti ár töredékéért.

A diplomatafeleségek körében ma már legendás hírnévre tett szert az Ecseri piac, ahol egyes hírek szerint szombat délelőtt valóságos csúcstalálkozókat lehetne rendezni. A budapesti virágárak ismeretében nagyobb vendégségek előtt melegen ajánlják a budaörsi virágpiac felkeresését is - lehetőleg hajnalban, mert, amint tapasztalatuk mutatja, a később kelőknek már egy csokorra való sem marad.

Zwack asszony elsősorban azoknak szánja a könyvet, akik akár csak néhány napra érkeznek Budapestre, és mivel nem beszélnek magyarul, kezdetben bizony idegenül mozognak a városban. Legalábbis, amíg fel nem keresik a könyvben említett helyeket. A könyv nem feltétlenül a vastag pénztárcájúaknak szól: igaz, szerepel benne golfklub, előkelő ruhaszalon vagy éppen a báli szezon előtt egyre felkapottabb álarckészítő mester is. De hasznos információkat nyújt az egyszerű turistának, sőt olykor még a mindig rohanó budapestinek is: a bajba került utazók például számíthatnak a bőröndjavító vagy a cipzáras (akit Anne Zwack korábban a cipzár cárjának hitt) segítségére. "Képzelje csak el, hogy mi történik, ha valaki néhány napos üzleti útra jön, és tönkremegy a cipzár az egyetlen nála levő nadrágon?" - teszi fel a költői kérdést Anne Zwack.

A háromezer példányban megjelent angol nyelvű útikönyvet egyelőre csak Magyarországon árusítják, de a szerzők remélik, hogy talán Ausztriában is feltámad iránta az érdeklődés.

- Az osztrákoknak már csak azért is megéri Budapestre jönni, mert itt mindent olcsóbban megkaphatnak. Még megfizethető a kézimunka, nem úgy, mint a legtöbb nyugat-európai országban. Nekik is ajánljuk például Elfenbein Imre paplankészítő mestert, aki gyönyörű paplanokat és párnákat készít méretre. Van olyan is, akit már nem kell ajánlgatni: egy bécsi grófnő már évek óta a csepeli Rátz Andrásnéhoz irányítja ismerőseit szőrmebundáik felújítására vagy átalakítására - jegyzi meg Zwack asszony.

Mintha egy más világ bukkanna elénk a könyv lapjairól: szerepel ott például egy tánctanár is, aki még Zwack asszony amúgy inkább a futball iránt vonzódó fiát is tisztességesen megtanította a menüettre. Vannak porcelánjavító és csillárfelújításra szakosodott boltocskák, mézeskalács-készítők, és még valami, amire ritkán gondolunk: ha túl nagyra terveztünk egy baráti lakomát vagy csupán egy családi ebédet, hívjuk bátran Teréz anya nővéreit, akik boldogan elfogadnak ételt és régi ruhákat is.

- Nem akartam igazán híres budapesti helyeket említeni, mert azt a turisták más útikönyvekben is megtalálják - mondja Anne Zwack. - De ez csak a jéghegy csúcsa, hiszen ennél sokkal több különlegesség van Budapesten: ha lesz rá alkalmunk, szívesen megírjuk a folytatást is.

Az útikalauzt Anne Zwack fotói és a Magyarországon született, valódi világpolgár Gloria von Berg rajzai illusztrálják. A Bécsben és az Egyesült Államokban is élt díszlet- és jelmeztervező a győri színházban dolgozik, de nagy örömmel vett részt a könyv készítésében, hiszen Budapestnek ez az arca jórészt neki is ismeretlen volt. Rajzai között van néhány életből ellesett pillanat is. Köztük egyik kedvence, a tisztítószalonban üldögélő meztelen férfi.

- Akármilyen hihetetlen, ez valóban megtörtént, igaz New Orleansban. Egy ottani tisztító ablakán keresztül megpillantottam egy férfit: meztelenül várakozott ruháira, csupán egy újság volt előtte. Teljes nyugalommal ücsörögtek mellette a háziasszonyok, és ott futkározott néhány gyerek is. Senki sem akadt fenn a furcsa a helyzeten - meséli Gloria von Berg.

1999. december 18.

Inotai Edit

 

 

Szarvas állt a hajnali Nagykörúton

Szemadám György: A fővárosi élet csak egy monoton dallamocska

"Ötven felé haladtában az ember egyre gyakrabban tekint maga mögé...", ezekkel a szavakkal kezdődik Szemadám György festőművész 1995-ben megjelent Belső tárlat című könyve. A kötet tanúsága szerint Szemadámnak van mire visszatekinteni. Főápoló volt az állatkertben, kiállítást szervezett az oroszlánbarlangban, különös happeningeket talált ki, művészetterápiás foglalkozásokat vezetett az elmegyógyintézetben, publikált a Mozgó Világ-ban, disszidált, majd visszajött, tevékenykedett a Szeta aktivistái között, tanított és kiállított, évekig a (H)arcképek című képzőművészeti tévéműsort vezette, ma a Magyar Televízió Vizuális Művészetek Szerkesztőségének vezetője.

- Igaz az, hogy egy rózsabogár látványa indította el a természet és a képzőművészet felé?

- Igaz. Egyszer a nagyapám hazahozott egy rózsabogarat, kiengedte a gyufásskatulyából, és amikor én megláttam azt a fémesen csillogó, zöldesvörös kitinpáncélt, azt a mozgó ékszert, azt a csodálatos természeti konstrukciót, akkor fonódott össze bennem először a színek, formák iránti érzékenység és a természet szeretete. És ez a mai napig megmaradt a lelkemben: alig várom például, hogy mehessek madarászni a Hortobágyra vagy a kunmadarasi pusztába.

- Vadászik?

- Nem, dehogy! Csak megfigyelem a madarakat. A túzokot, az ugartyúkot... Ez sokak számára valószínűleg abszurd, pedig ezek a találkozások a természettel megtisztítanak, kimosnak belőlem minden mocskot, és amikor visszajövök a városba, elmegyek biliárdozni vagy beülök egy hangulatos kiskocsmába, akkor azt érzem, hogy ez meg a Hortobágyhoz képest kaland. Ha nekem csak Budapest volna, akkor valószínűleg megbolondulnék. Én a Margit-körúton születtem, akkoriban még macskaköves volt, és eseményszámba ment, ha elzúgott rajta egy-egy autó. A közeli papkertbe jártunk szarvasbogárra vadászni, és még a környék reklámfelirataira is emlékszem: "Élő hal szeletelve is kapható!". Az a világ még otthonos volt. Ma már a város túlzottan megváltozott, számomra kicsit idegenek a lakói, a szokásai, a divatjai. Az aluljárók indián zenészeit, feldekorált tarhásait, a flaszterélet mai képviselőit csak úgy tudom elviselni, hogy időm egy részét a természetben töltöm.

- Azt mondja, rajong a madarakért. Húszéves korában mégis az állatkert medve -és oroszlánápolója, később a nagyvadak főápolója lett.

- Mert az állatkertben csak ott akadt hely. De akkoriban nekem nagyon fontos volt, hogy ott dolgozhattam, ráadásul egy olyan csapatban. Az oroszlánbarlangban egy egykori gróf volt az elődöm, a majomházban egy szerzetes, a szarvasoknál egy csendőr volt az ápoló. Mi, fiatalok meg csak néztünk, mint a moziban, és ittuk magunkba a rengeteg élményt. Szóval ez nemcsak egy állatkert volt, furcsa rezervátumban éltünk mi is. Közben persze festettem, sőt még kiállítást is rendeztem az állatkert oroszlánbarlangjában.

- Ez a hatvanas évek végén meglehetősen avantgárd tett lehetett. Olyan, amivel bizonyára a hatalom oroszlánbarlangjába is besétált...

- Először a hatalom sétált el hozzánk. Aczél György már a megnyitást követő napon eljött megnézni a tárlatot. Egyedül érkezett, és mi valami sofőrnek néztük őt, mondtuk is, hogy ne mászkálja össze a frissen felmosott követ, mert mindjárt jön az Aczél elvtárs... Aztán előkerült az akkori igazgató, aki bemutatott neki, mondván itt van az ötletgazda, a Szemadám Gyuri, aki maga is miniszteriális famíliából származik, és megemlítette az egyik felmenőmet, Simonyi-Semadam Sándort, az egykori katolikus néppárti pénzügyminisztert, aki kevés ideig miniszterelnök is volt, és rövid regnálása alatt írták alá a trianoni békét. Mit mondjak: nem volt valami jó ajánlólevél.

- Hogy végződött az elvtársi látogatás?

- Aczél mosolygott, beírt a vendégkönyvbe, aztán másnap úgy rúgta fenékbe a kiállítás engedélyezőit, hogy helyet cserélt a szemük. Mert nonfiguratív műveket állítottunk ki, ezek tehát nem ábrázoltak embert, és a szocialista embertípus ne szeresse az "embertelen" művészetet.

- Ha jól tudom, ön ennél furcsább művészeti eseményeket is szervezett Budapesten.

- Az állatkertben kaptam két, éppen leselejtezett kitömött állatot. Az egyik egy fiatal zsiráf volt, a másik egy jávorszarvas. Hihetetlenül csúnyák, groteszkek voltak szegények, gyalázatosan tömték ki mind a kettőt, ám én akkori képzőművészeti ambícióimnak megfelelően felhasználtam őket. A zsiráfot befestettem ezüst színűre, és Pest közelében, egy kőbányában 1973-ban, Salvador Dalí hetvenedik születésnapján, ő és Égő zsiráf című híres festménye tiszteletére elégettük. A szarvast meg gondosan becsomagoltuk, és hajnalban "ottfelejtettük" a körúton, a Szondi utca sarkán, miközben Haris László barátommal lesben álltunk, hogy lefényképezzük az eseményeket. És akkor valami hihetetlen dolog történt. Hajnali négykor az első járókelő, aki arra tévedt, egy vadász volt. Egy igazi, stüszikalapos, zergetollas, vadászöltönyös, puskás vadász! Megállt a szarvas előtt, nézte a körülcsomagolt állatot, és azt hitte, hogy megbolondult.

- Mit mondjak, meg tudom érteni. Mi lett a dolog vége?

- Kijöttek a rendőrök, és letartóztatták a szarvast. Szerintem még most is ott porosodik a talált tárgyak osztályán.

- Híres akciók voltak ezek?

- Egyes képzőművészeti körökben és a belügyben igen. Pedig a belügyeseknek éppen elég alkalmuk volt megfigyelni minket ezek nélkül is. Elég volt lemenniük a Fiatal Művészek Klubjába vagy beülni a Kárpátiába, ahol mindig találhattak jó néhány szabadszellemű fővárosi művészt. Mindig ott ült például Bódy Gábor, Szentjóby Tamás, Balaskó Jenő. Ott voltak a nagy beszélgetések, az akár verekedésig is fajuló viták. Ennek a városnak az a legnagyobb baja, hogy manapság nincsenek közösségek. Igaz, a korábbi hatalom mindent meg is tett azért, hogy a közösségeknek megmutassa: az ő akaratuk sohasem érvényesülhet. Nézze csak meg a köztéri szobrokat, amelyek egy-egy helyi közösség akarata helyett a hatalom utasítására születtek. Amikor kikerült a köztérre - az emberek akarata ellenére - Lenin, Marx vagy Engels, akkor a központi hatalom látványosan köpte szemen a közös akaratot. De mondok ravaszabb példát is. A Pest hajdani tanácsosáról és bírójáról, Boráros Jánosról elnevezett tér aluljárójában áll egy bort áruló, azaz borárus ember szobra, mellette az egykori Nemzeti Színház korinthoszi oszlopának maradványa, a tetején meg a nagyszentmiklósi kincs ivócsanakja! Ez a szándékolt zűrzavar a környéken élők identitásának a sárba tiprása.

- Közösségek valóban alig vannak, de van helyettük tömeg, és ez a tömeg azért mégiscsak sokféle értelmet, élethelyzetet termel ki magából. Egy művésznek ideális terep a töltekezésre.

- Ez az állandó moraj inkább csak monoton háttérzaj. Ha valakit bezárnak egy szobába, és napokon keresztül nyomják a fülébe ugyanabban a sorrendben a skála hét hangját, akkor előbb-utóbb mindent bevall, megbolondul, megöli a monotónia. De ha szép muzsikát hallgat ugyanabból a hét hangból, akkor töltekezik, felszabadul. Egy házát építő, természetet ismerő, földet művelő vidéki ember élete szimfónia. A beszűkült fővárosié monoton dallamocska. Egy példa: tele van a város falfirkákkal, ám mintha nem lennének mögöttük egyéniségek, mintha ugyanaz a kéz hagyná ugyanazokat a jeleket. Ebben valami olyan brutális rombolást érzek, ami számomra lassan elviselhetetlen.

- Pedig a város igyekszik egyre sokarcúbb, látványosabb lenni. Elég megnézni például a neonreklámokat.

- Annak idején, amikor neonfénybe burkolózott Budapest, kicsit olyan lett számunkra, mint egy nyugati nagyváros. Pedig csak olyasmik világítottak az éjszakában, hogy CIPŐBOLT vagy HÚSBOLT, és mégis... De még ezt is sikerült elrontani, mert hiába igényesebbek a mai fényreklámok, én például nem is értem a legtöbbet. Miféle gyárakat, termékeket hirdetnek? Számomra idegen világcégek, nevek villognak a képünkbe. A Röltex Rózsit vagy az Úttörő Áruház labdázó neongyerekeit még lehetett szeretni. A legfontosabb tanulsága mindennek egyébként az, hogy valóban eltűntek a közösségek, a köztereknek sincs már gazdájuk, és lassan olyan lesz ez a város, mint egy bérház, ahol a megvásárolt lakásokra próbálnak vigyázni az emberek, de a közös lépcsőházzal senki sem törődik. Akár oda is lehet pisilni.

1997. július 14.

Trencsényi Zoltán

 

 

"Furcsa indián vagyok Budapesten"

A kávézó nem muzeális imádság - mondja Wilhelm Droste, aki kávésnak nevezi magát

Wilhelm Droste kávés. Így írja alá az általa publikált cikkeket, nyilvánosságnak szánt leveleket, pedig a neve alatt állhatna az is: irodalmár, fordító vagy újságszerkesztő. A Budapesten élő, német származású úr azonban fontosabbnak tartja, hogy a Goethe Intézet Eckermann kávézóját létrehozta. Azt a helyet, ahol otthonra talált a kultúra.

- Meglepett, hogy önről még nem születtek újságcikkek, eddig senki sem volt kíváncsi rá, hogy kicsoda Wilhelm Droste, aki német származású létére a magyar kultúra, különösképpen a századelő budapesti kávéházainak egyik legavatottabb ismerője, mi több: Fekete Ágnessel együtt az Eckermann kávézó alapítója, a főváros kulturális életének egyre aktívabb szervezője.

- Furcsa kis indián vagyok én Budapesten. Németországban születtem egy apró vesztfáliai faluban, és Magyarország tízéves koromban kezdett érdekelni, amikor bélyeggyűjtőként kezembe került egy sorozat a Rákosi-időkből. Dús, sötét színekkel festett, patetikus bélyegek voltak ezek, és nagyon megragadtak. Az üzenetüket ugyan nem értettem, de azt gondoltam, hogy ahol ilyen fontos valami, az csakis vonzó, titokzatos hely lehet. Próbáltam a grafika alatt lévő szövegeket kisilabizálni, és eleinte úgy tűnt, hogy a szavak bonyolultsága miatt abszolút megfejthetetlen a magyar nyelv. Később persze kiderült, hogy mégiscsak felfedezhető. Teltek az évek, én egyre szenvedélyesebben gyűjtöttem az információkat Magyarországról, és egy idő után biztosnak tűnt, hogy az egész keleti blokkban ez a legjobb hely. Így - igaz, csak papíron, a bélyegek világában meg önmagamban - építeni kezdtem egy saját világot, egy ellenbirodalmat.

- Ki vagy mi ellen lázadt?

- Második fiú voltam egy parasztgazdaságban, azaz én voltam a szolga, a bátyám pedig a nagyfőnök. Teljesen világos volt, hogy el kell menekülnöm abból a szűk faluból, és keresnem kell egy jobb világot a szó képletes és valóságos értelmében is. 1973-ban, húszéves koromban - a csalódástól félve, nagy izgalommal - el is utaztam ide, és tulajdonképpen igazolódott mindaz, amit erről az országról gondoltam és reméltem. Azt tapasztaltam, hogy itt nincs ugyan kapitalizmus, de tényleg elég jó hely.

- Mi ragadta meg?

- Tetszett például, hogy kicsi. Megismerhető, áttekinthető. Budapesten átélhető léptékű az a nagyvárosi zűr, amelyet én - talán vidéki származásomnál fogva - máshol nem nagyon tudok elviselni. Aztán tetszett az is, hogy itt nincs az az anonimitás, mint sok nyugati nagyvárosban, azaz nem cserélhetők fel a dolgok.

- Pedig mostanában elég sokan igyekeznek azon, hogy ez a város a nyugati metropolisokhoz hasonlítson.

- Sajnos elég eredményesen. Amikor 1989-ben kaptam egy lehetőséget a német államtól, hogy Budapesten tanítsak német nyelvet és irodalmat, tényleg másképpen nézett ki sok minden. Végre úgy hozta az élet, hogy a kedvenc városomba jöhettem, ám ahogy teltek az évek, azt tapasztaltam, hogy Budapest kezd hasonlítani ahhoz a világhoz, ahonnan érkeztem. Ezért olyan fontos nekem a régi pesti kávéházak világa, vagy ezért olyan fontos például a Bambi presszó, amely olyan, mint egy fosszília vagy mint egy időutazás a mégis létező jelenbe.

- És bizonyára ezért olyan fontos az ön által létrehozott Andrássy úti Eckermann kávézó is, amely igyekszik visszacsempészni a régmúlt kávéházainak hangulatát.

- Budapesti letelepedésemet megelőzően néhány barátommal Hamburgban már alapítottunk egy kávéházat, ahová minél több elemet próbáltam beépíteni a pesti presszók világából. A pesti presszózás, amely az eltűnt kávéházi kultúra helyén virágzott, a világon egyedülálló műfaj. Az említett presszók legszebb példánya az azóta elpusztított Quint volt, de tetszett persze a Lukács, a Művész vagy a Gerbeaud is. Akkoriban a hamburgi kávéházzal már kerestem annyi pénzt, hogy minden évben néhány hónapot Pesten tölthettem. Az Eckermann egyébként valóban fontos, de a benne zajló élet is bizonyítéka annak, hogy én nem akarom megállítani az időt, nem valamiféle megfagyasztott múltra vágyom. Inkább az fáj, hogy a városból fokozatosan eltűnik az a nyitottság, kedvesség, amelyet 1973-ban tapasztaltam. Budapest számomra akkoriban olyan volt, mint egy szanatórium, ma úgy látom, afelé igyekszik, hogy olyan legyen, mint egy munkahely. Az Eckermann lényege sem valamiféle muzeális imádság. Vele és a hasonlóan fontos fővárosi helyekkel kapcsolatban inkább azt érzem, hogy elkezdődik egy-egy nagy regény, fontos szereplőkkel. A kérdés az, hogy az említett helyeknek szellemiségükkel, programjaikkal sikerül-e bekapcsolniuk minket a nagyvilágba, sikerül-e olyan közeget teremteniük, amely jövőképes. Örülök, hogy itt találkoznak a fiatalok meg az idős nénik, bácsik, és annak is örülök, hogy egyre többen beszélgetnek, dolgoznak az asztaloknál, vagyis kialakult valamiféle otthonosságérzés. Végül pedig a programokra, kiállításokra is sokan jönnek el. Vasárnap délelőttönként német nyelvű irodalmi matinékat tartunk. Az első témája Petri György volt, a másodiké Márai Sándor. A francia kávéházakban szokásos beszélgetések mintájára szervezünk filozófiai vitákat, aztán a közelmúltban rendeztünk egy estet, ahol az állatok érzelmeiről volt szó. Félévente Három Holló címmel megjelentetünk egy német nyelvű folyóiratot, amely a magyar kultúrát népszerűsíti német nyelvterületen, azaz Ausztriában, Svájcban és Németországban.

- Miért éppen Három Holló?

- Az Eckermann kávézó Ady kedvenc vendéglője, a Három Holló helyén nyílt. Itt találkozik a folyóirat szerkesztőgárdája, a Három Holló Kör: fordítók, egyetemisták, magyarok, németek, osztrákok.

- Az ön felesége Enyedi Ildikó filmrendező. Így aztán a családja, a munkája már végképp Budapesthez köti. Ahhoz a Budapesthez, amely sok esetben egyre zavarosabb értékrendet követ.

- Ez igaz, de ennek az ellenkezője is. Mert egyfelől tényleg rossz, idegen mintákat próbál utánozni ez a város, másfelől viszont úgy érzem, hogy az emberek most levegőhöz jutottak, márpedig ez a kis levegő a minimális feltétele annak, hogy ismét meggyőző társas életet éljünk. Két rohanó ember ugyanis nem tud beszélgetni. Legfeljebb lihegni.

2001. március 10.

Trencsényi Zoltán

 

 

Pillanatkép

Furcsa szilveszter volt az idei. Rosszkedvű, csöndes és félelmetes.

Nem volt kedv nagy bulira. Nem volt nagy szervezés, műsor, móka, kacagás. Lelkesedés, tervezgetés, próba, főpróba, premier.

A pesti polgár ezen a szilveszteren túl akart esni csupán.

•

Kétféle szilveszterező volt Pesten idén. Megülős és vándor.

A megülős otthon próbálta megúszni. Feleséggel, gyerekkel, pár baráttal, megszokott, beszűkült, unott társasággal. Biztonságban legalább. Kocsonyával, virslivel, sörrel, káposztalevessel. Kártyával, sakkal, csöndes diskurával. És a tévével mindenekelőtt. De hiába - nem volt az igazi sehogysem.

Valami rossz volt a levegőben.

A vándorszilveszterezők helyről helyre vetődtek csapatban. A nagy hidegben keresték a nagy bulit. A jókedvűt, a harsányat, az igazit. De legtöbbször otthonülőkre leltek, akik vagy ijedten, vagy leplezetlen undorral fogadták a betoppanókat, eldugták a vodkát, lefagyasztották a virslit, átmentek a másik szobába, esetleg ajtót sem nyitottak. Ha pedig mégis akadt egy-két nyitottabb, Pestre szabott nagy buli, ott már mindenki be volt rúgva nagyon. Feküdtek a szőnyegen és aludtak. A vizesblokk foglalt volt szakadatlanul. Egy szomorú, sértett lány vadul takarított. A házigazda elment inkább. Nem volt jó sehogy sem.

•

De az utca bezzeg hangos volt. De nem úgy, mint régen, nem úgy, mint nem is olyan régen. Nem hullámzott békésen a nép, nem üdvözölték egymást régi ismerősök, nem volt hajnali andalgás, barátságos kvaterka, trombitás duhaj.

A pesti utcán, a Körúton, a Blahán, a Kalefen és odalenn a metrón csöndesen, szépen észrevétlenül elszabadult a pokol.

Rossz arcú fiatalok hullámzottak a flaszteren, üvegek és járókelők röpültek a falnak, és járdán és úttesten, a metrósínen, a kapualjakban, a kocsmapult mögött, a kukákban, az erkélyeken, az autók között, a villamos peronján, lábad alatt, kezed ügyében, füledbe, pofádba, szívedbe, bőrt perzselve, tíz- és tízezrével robbantak a petárdák.

A pesti rendőr amúgy újra csak ott volt szokott helyén - sehol.

Lőporfüst ült meg a hidak fölött.

Még nem igazi volt a töltény, de már vak.

Vakháború volt Pesten ezen a szilveszteren.

Ezek a robbantgató fiatalok - kevesen voltak, de övék lett az utca - nem félnek, nem aggódnak, nem szoronganak. Nem félnek és nem féltenek. Örömüket lelik abban, ha az utcán szembejövő a falhoz lapul. Ezek a fiatalok már szeretik a robbanásokat. A tömeget, a zajt, a tüzet. Lövéseket és robbanásokat. Megszokták. Vagy most szokták.

•

Szomorú szilveszter volt.

Rendben van ez így. Stílusos szilveszter volt az idei. Két rossz év közötti. Mert hogy lelkesítő év nem volt az elmúlt, az vitán felül áll. És abban is csak reménykedni lehet, hogy az eljövendő csupán szégyenletes lesz és nem rettenetes. Csak reménykedni lehet, hogy az antifasisztáknak csak fölvonulniuk kell majd és nem bevonulniuk. Hogy csak Horn-per lesz idén, a Hankiss-per későbbre marad. Hogy továbbra is csak meccsre mennek föl Pozsonyra magyar csapatok.

Csak reménykedni lehet abban, hogy jövőre is csak vaktöltények szolgáltatják majd a szilveszteri csatazajt.

1993. január 5.

Bächer Iván

	Autóroncs 1991. február 20. Boros Jenő felvétele
	Utcai szénlapátolás: leváltotta a gázfűtés 1991. február 5. Boros Jenő felvétele
	Autóbuszroncs 1991. február 20. Boros Jenő felvétele
	Tűznél melegedő utcaseprő 1991. január 28. Boros Jenő felvétele
	Bontás az Erzsébetvárosban 1991. március 4. Teknős Miklós felvétele
	Ételosztás hajléktalanoknak a Blaha Lujza téren 2001. december 26. Teknős Miklós felvétele
	Operabál 1996. február 17. Velledits Éva felvétele
	Az inkubátor a Schöpf-Merei kórház bejáratánál 1999. február 22. Gárdi Balázs felvétele
	Razzia a VIII. kerületben 1997. szeptember 12. Velledits Éva felvétele