Várostörténet: 1945-1956
___________
VARGA LÁSZLÓ

      Afőváros népessége 1941 és 1944 között rendkívüli mértékben felduzzadt (1944 márciusában megközelítette a 1,4 milliót), az utolsó háborús évben azonban hihetetlen veszteségeket szenvedett: az 1945. márciusi nem egészen 900 ezres lélekszám csak 64 százalékát tette ki az egy évvel korábbinak. Bár a háború polgári áldozatainak számát „csak” mintegy 12 ezerre becsülték, a budapesti zsidóság létszáma önmagában mintegy 100 ezerrel csökkent. Az év végére a főváros lélekszáma - a menekültek, hadifoglyok, deportáltak egy része visszajövetelének, s a vidéki népesség Budapestre költözésének eredményeképpen - újra meghaladta az egymilliót, a város lélekszáma azonban csak 1951-re érte el a háború előtti szintet. 1950. és 1956. január 1. között Nagybudapest népessége 1,64 millióról 1,9 millióra emelkedett, ennek 21 százalékát adta a természetes népszaporulat (55 279 fő), a túlnyomó többség azonban a bevándorlási különbözetből adódott. 1956-ban, különösen az év végén megindult emigrációs hullám következtében, újra csökkent a főváros népessége. Mindezek mellett a természetes népszaporulat is korábban nem látott méreteket öltött: elsősorban a „Ratkó-korszaknak”, vagyis a művi abortuszok radikális korlátozásának köszönhetően 1953-ra az 1950-es szint 2,2-szeresére emelkedett. Az adminisztratív szorítás enyhülésével azonban újra meredeken felfelé ívelt a művi vetélések száma, ugyanis amíg ez 1953-ban mindössze 1399 esetet tett ki, addig 1954-ben már 12 270-et, 1955-ben 24 577-et, 1956-ban pedig 35 775-öt.
      A vándorlási különbözet önmagában nem tekinthető rendkívülinek, hiszen ezáltal a főváros népessége 1950 és 1955 között évente 20-40 ezer fővel nőtt. A valós helyzetet azonban sokkal pontosabban tükrözik maguk a költözési statisztikák, hiszen ezek szerint 1955-ben 112 517 fő költözött a fővárosba (közülük 27 462 állandó és 85 055 ideiglenes bejelentővel, miközben ez utóbbi szám csak a 16 éven felüli népességre vonatkozik), a fővárosból pedig 73 870 fő költözött el (21 096 állandó, 52 774 pedig ideiglenes bejelentővel), ugyanakkor azonban Budapesten belül 214 567 fő változtatott lakást. Ez azt jelenti, hogy átlagban minden negyedik fővárosi lakos mozgásban volt. [1] A minisztertanács már 1951-ben megpróbálta rendeletben korlátozni a budapesti letelepedéseket. A szükséges engedélyt általában csak munkavégzéshez adta meg, s a rendelet megszegőit 1 év börtönnel fenyegette meg. A gyakorlatban azonban - amint azt az előbbi számok is jelzik - az adminisztratív korlátozás teljesen eredménytelen maradt.
      A Budapestre irányuló nagyméretű migráció, az egyre nyomasztóbb lakáshiány ellensúlyozására a Népgazdasági Tanács 1950 közepén úgy döntött, hogy mivel 200-220 ezer nyugdíjas és kegydíjas él a fővárosban, ezeket „önkéntes alapon” vidékre kell költöztetni. A Budapesti Tanács VB több ízben foglalkozott a kérdéssel, de a megvalósítás végül teljesen kudarcba fulladt. [2]
      1945. január 21-én a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front pártjai, nevezetesen a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt (FKgP), a Magyar Kommunista Párt (MKP), a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP), a Nemzeti Parasztpárt (NPP) és a később csatlakozó Polgári Demokrata Párt (PDP) megalakította a főváros önkormányzatát, a Budapesti Nemzeti Bizottságot, amely a kisgazda Csorba Jánost választotta meg Budapest polgármesterévé.
      Az erőviszonyok gyors eltolódását jelezte, hogy 1945. április 2-án, amikor kiegészítették a Debrecenben működő Ideiglenes Nemzetgyűlést a főváros küldötteivel, a kommunista párt, a szociáldemokrata párthoz hasonlóan, a képviselők 24 százalékát delegálhatta, s így a két munkáspárt a szakszervezetek által delegáltakkal együtt a fővárosi képviselők kétharmadát adta.
      Hasonló változások zajlottak le, amikor május 16-án létrejött az említett pártok delegáltjaiból Budapest Ideiglenes Törvényhatósági Bizottságának Közgyűlése, amely ennek megfelelően most már a kommunista Vas Zoltánt választotta polgármesternek.
      1945. szeptember 5-én, megalakulása óta először, újra összeült az Ideiglenes Nemzetgyűlés, most már Budapesten, s elfogadta a választójogot szabályozó 1945. évi VIII. törvényt. Ez a 20. életévhez kötötte a választói jogokat, az antifasiszta fegyveres ellenállásban részt vevők számára pedig a 18. életév betöltéséhez. Kizárta ugyanakkor a háborús bűnösökön túl gyakorlatilag a két világháború közötti szinte teljes politikai elitet.
      Ettől csak némileg tért el a törvényhatósági választásokat szabályozó rendelet, amelynek alapján 1945. október 7-én tartották meg a törvényhatósági (önkormányzati) választásokat Budapesten.

      Törvényhatósági választások Budapesten. 1945. október 7.

Választásra jogosult	644 410
Szavazott	587 629
Érvényes	584 044
FKgP	295 187	121 mand.
MKP - SZDP	249 711	103 mand. [3]
PDP	22 292	9 mand.
NPP	11 741	5 mand.
MRP [4]	5 013	2 mand. [5]

      A szavazatok 50,2 százalékával a FKgP abszolút többséget szerzett, szemben a közös listán induló munkáspártokkal, amelyek a szavazatok 42,8 százalékát kapták. A közgyűlés így december 14-én a kisgazda Kővágó Józsefet választotta polgármesterré. November 4-én a nemzetgyűlési választásokon megismétlődött az egy hónappal korábbi választás eredménye, s a Független Kisgazdapárt megszerezte a fővárosi szavazatok 50,5 százalékát. Külön indult a választásokon a két munkáspárt, így a szociáldemokraták 23,7, a kommunisták pedig 19,6 százalékot szereztek.
      A választások eredményét 1947-ben lényegesen megváltoztatta az a tény, hogy az év elején a politikai rendőrség bejelentette, „köztársaság-ellenes összeesküvés” nyomaira bukkant. A kommunista párt az állítólagos összeesküvést felhasználva szétverte a Kisgazdapártot. A szovjet katonai szervek előbb letartóztatták és elhurcolták a Független Kisgazdapárt főtitkárát, majd május végén, június elején eltávolították, illetve távozásra kényszerítették a kisgazda kormányfőt és az országgyűlés szintén kisgazda elnökét. Június 7-én Kővágó József polgármester is bejelentette lemondását, utóda a szintén kisgazda, de a kommunistákhoz közel álló Bognár József lett.
      A kommunista párt, kihasználva a kisgazdák szétverését, 1947. augusztus 31-ére új országgyűlési választásokat írt ki. Ehhez módosították az 1945-ös választási törvényt, lényegesen bővítették azok körét, akiket megfosztottak választójoguktól. Ez nemcsak a kisgazdákat, de még a szociáldemokratákat is sújtotta. A kommunisták nem rettentek vissza a nyílt választási csalástól sem, az eredmények azonban így is messze elmaradtak várakozásaiktól, bár azt elérték, hogy mind országosan, mind Budapesten a legerősebb párttá váltak. A fővárosban tehát az MKP a szavazatok 26,3 százalékát érte el, s ezzel alig előzte meg a nem sokkal a választások előtt megalakuló új ellenzéki pártot, a Magyar Függetlenségi Pártot, amely a szavazatok 25,8 százalékát kapta. A szociáldemokraták végeztek 20,5 százalékkal a harmadik helyen, míg a kisgazdák mindössze 6,9 százalékot szereztek.
      A választásokat követően lényeges különbségek alakultak ki az országgyűlés és a még 1945-ben megválasztott fővárosi törvényhatósági bizottság pártösszetételében. Amíg a parlamentben a kisgazdák korábbi abszolút többségüket elvesztve jelentéktelen középpárt rangjára süllyedtek, addig a fővárosi közgyűlésben kizárások és kilépések következtében elvesztették ugyan abszolút többségüket, de 102 képviselőjükkel még mindig övék volt a relatív többség. A legnagyobb ellenzéki pártot, az 1947. július 28-án megalakult Magyar Függetlenségi Pártot az Országos Nemzeti Bizottság felszólítására a kormány november 30-án feloszlatta, ez azonban a fővárosban a kisgazda képviselők számát gyarapította, mivel a feloszlatott párt fővárosi képviselő tagjai eredetileg kisgazda listán kerültek be a közgyűlésbe. Ennek ellenére a kommunista párt a maga 54 képviselőjével ugyanolyan hegemón szerepre tett szert, mint az országgyűlésben.
      Az 1949. május 19-én megtartott újabb országgyűlési választásokon már végleg sikerült a parlamentarizmust felszámolni Magyarországon. A választásra jogosultak ekkor már csak egyetlen listára, a Függetlenségi Népfront listájára szavazhattak. Budapesten a 1 134 676 választásra jogosult közül 1 089 839 fő élt ezzel a „jogával”, s közülük 1 049 238 szavazott a kötelező listára. [6] Szinte pontosan ugyanilyen eredmény született az 1953. május 19-i országgyűlési választásokon is. Ekkor a választásra jogosult budapestiek 98 százaléka vett részt a szavazáson (2 százalékkal több, mint 1949-ben), s ezúttal 98,7 százalékuk (ugyanannyi mint 1949-ben) választotta a Magyar Függetlenségi Népfront jelöltjét.
      1950 radikális fordulatot hozott a főváros közigazgatásának történetében. Az országgyűlés 1949. december 15-én elfogadta az 1949. évi XXIX. tc-et Budapest területének új megállapításáról, amely a korábbi, több évtizede érlelődő koncepciókat sutba vágva egy tollvonással Budapesthez csatolt hét várost és tizenhat községet. A kerületek száma ezzel a korábbi 14-ről 22-re emelkedett, a főváros területe megduplázódott, a lakosság száma pedig közel 60 százalékkal lett nagyobb. A kommunisták számára Nagy-Budapest létrehozásához az 1947-es országgyűlési választások budapesti kudarca adta meg a döntő lökést. Felismerték, hogy amíg az eredeti területen két szatellit-pártjukkal sem értek el abszolút többséget, addig a kialakítandó új közigazgatási határok között megszerezték volna azt. [7] A sors iróniája, hogy ezt a különbséget nem a Budapest környéki kommunista, hanem szociáldemokrata szavazatok eredményezték. [8] Mire azonban létrejött a megnagyobbodott főváros, addigra a kommunista párt már bekebelezte a szociáldemokratákat. [9]
      1950. június 15-én az addigi önkormányzat helyett létrejött Budapest Városi Tanács teljes mértékben felszámolta az addigra már amúgy is csak formálisan létező fővárosi autonómiát. Az október 22-én megtartott első tanácsválasztásokon a fővárosi lakosság 99 százaléka szavazott a Hazafias Népfront jelöltjeire. A tanács végrehajtó bizottságának elnöke a Bognár Józsefet a polgármesteri székben már 1949-ben felváltó kommunista Pongrácz Kálmán lett. Hasonló körülmények közt került sor 1954. november 28-án a második tanácsválasztásra is. Az 1 289 216 választásra jogosult közül 1 255 014 jelent meg az urnák előtt, s közülük 1 242 831 szavazott a Hazafias Népfront jelöltjére.
      1956. november 1-én - a forradalom napjaiban - újjáalakult a Fővárosi Nemzeti Bizottság, amely ismét Kővágó Józsefet választotta meg polgármesternek, ez azonban inkább csak jelképes cselekedet volt: sem a bizottságnak, sem Kővágónak nem nyílt módja rá, hogy érdemi tevékenységet fejtsen ki.
      1945 elején Budapest lakossága vegyes érzelmekkel fogadta a városba bevonuló szovjet csapatokat. Félt a megszállástól, a megszállóktól, s ez a félelem - még ha korábban a nyilas propaganda, a maga túlzó módján, igyekezett is a szovjeteket véres hódítóként beállítani [10] - nem volt teljesen megalapozatlan. Viszonylag rendszeresek voltak az erőszakos cselekmények, mint a nők megerőszakolása (statisztikailag kimutathatóan megugrott a nemi betegek száma), a rablások és a lopások. Másrészt azonban a szovjet győzelem meghozta Budapest számára is a több éves háború és a több hónapos ostrom végét. Az ostromot túlélő lakosság már hónapok óta éhezett, s a harcok elültével sem javult az élelmiszer-ellátás, a várost éhínség fenyegette. Vas Zoltán, Budapest közellátási kormánybiztosa február 15-i kinevezése után megkezdte vidéken az élelmiszergyűjtés megszervezését a főváros számára, majd március elején elrendelte, hogy a fővárosban is meg kell művelni minden arra alkalmas területet. [11] Ennek ellenére a fővárosban tovább tartott az addig példátlan méretű éhínség. Az év végén a napi 20 dkg-ról 15-re csökkentették a kenyér-fejadagot, amely 1947 tavaszán már mindössze 5 dkg-ra zsugorodott.
      A háború pusztítása leírhatatlan volt. A németek felrobbantották Budapest összes Duna-hídját, működésképtelenné váltak a közművek, s a városból az ostrom után romhalmaz maradt. Az 1941-es népszámlálás szerint Budapesten 30 571 lakóház volt, s bár ez a szám 1945-re csekély mértékben növekedett, mégis a 29 987 sérült lakóház azt jelentette, hogy a főváros majdnem összes épülete megsérült. A kisebb (üveg-, tető- stb.) károkat nem számítva a lakóházak 74 százaléka sérült meg. Ez azt jelentette, hogy az ostrom során elpusztult a lakóházakba beruházott tőke negyede. A lakószobáknak szintén kereken negyede vált használhatatlanná. [12]
      Az új polgármester, Csorba János hivatalba lépését követő első rendeletében azonnal utasítást adott a közterületeken lévő törmelékek haladéktalan eltakarítására. Második rendeletében kötelezte a légoltalmi házparancsnokokat a nyilas falragaszok és feliratok eltávolítására, rendeletet adott ki a holttestek elhantolására [13], s az állati tetemek elföldelésére. [14]
      Budán még javában zajlott az ostrom, amikor a pesti oldalon február 7-én már megindult az első villamosjárat, majd két nappal később befutott az első vonat is a Nyugati pályaudvarra. Március 21-én pedig két dunai pontonhíddal újra összekötötték Budát Pesttel. Négy nappal később átgördült az első vonat az ideiglenesen helyreállított déli összekötő vasúti hídon, amely nemcsak a város, hanem az ország két felének vasúti összeköttetését is biztosította. 1946 januárjában átadták a Parlament déli oldalánál az ideiglenesen megépített, Hilvert Elek és Mistéth Endre [15] által tervezett Kossuth-hidat. [16]
      A város újjáépítéséhez hasonló fontosságú cél volt a múlttal való szimbolikus szakítás. Így a Budapesti Nemzeti Bizottság már megalakulása napján, 1945. január 21-én hatályon kívül helyezte a zsidótörvényeket. [17] Január 27-én döntött a Budapesti Népbíróság felállításáról, amely a háborús bűnösök felelősségre vonására volt hivatott. A megszervezett öt népbírósági tanácsba a nemzeti bizottságot megalapító négy párt és a szakszervezet 2-2 laikus tagot delegált, a tanácsok vezetői bírák, a népügyészek pedig jogászok voltak. Az első - rögtön halálos - ítéletek kihirdetésére február 3-án került sor. [18] 1945 és 1946 folyamán - egy kivételével - Népbíróság elé állították, halálra ítélték, majd kivégezték az ország összes háborús miniszterelnökét, Bárdossy Lászlót, Imrédy Bélát, Sztójay Dömét és Szálasi Ferenc nyilas vezért.
      A háborús bűnösök elleni vizsgálatot a Budapesti Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztálya folytatta a kommunisták által már 1945. januárban kinevezett Péter Gábor vezetésével. Tevékenysége azonban szinte kezdettől fogva lényegesen meghaladta ezt a kört. A budapesti rendőrfőkapitány jelentése szerint a politikai rendészeti osztály 1945 második felében „12 083 ügydarabot iktatott, a politikai tisztogató akció során őrizetbe vett 5908 személyt, akik közül a Népügyészségnek átadott 592, internáltatott 1503, rendőri felügyelet alá helyeztetett 787 személyt”. A főkapitány szerint a politikai rendőrség feladata az volt, „hogy az elmúlt 25 év alatt kitermelt és a demokrácia fejlődését akadályozó elemektől megtisztítsa a Fővárost”. [19]
      A „megtisztítás” legegyszerűbb módja a minden jogi eljárást nélkülöző internálás volt. Ennek érdekében már 1945 elején létrehoztak a fővárosban, illetve közvetlen környékén 13 internáló tábort, kereken 15 ezer férőhellyel. Az internáltak zöme valóban a nyilas párt és a Volksbund, a magyarországi németek szervezetének tagjaiból került ki. De nem mind. Voltak köztük olyanok is, akik egyszerűen csak a kommunista hatalmi törekvések útjában álltak. Péter Gábor már 1945 februárjában letartóztatta Demény Pált, a hazai kommunista mozgalom egyik vezetőjét, akit a Moszkvából hazatért vezérek - nem ok nélkül - veszélyes riválisuknak tartottak. Deményt később elítélték, s csak 1956-ban szabadult a börtönből.
      A politikai rendőrség és a Népbíróság mellett az ún. igazoló bizottságok voltak hivatottak arra, hogy a munkahelyeket megtisztítsák az előző rendszerben kompromittált személyektől. Ez az eljárás is folytatódhatott - a munkahely elvesztése mellett - rendőrségi vizsgálattal, internálással vagy bírósági eljárással. A baloldali pártok azonban nem voltak megelégedve a tisztogatások eredményeivel. 1946. február 14-én a Budapesti Nemzeti Bizottság határozatban fordult a kormányhoz, amelyben követelte az államapparátus radikális leépítését, hiszen „megállapítja a Budapesti Nemzeti Bizottság, hogy úgy az állami, mint a községi tisztviselői kar megtisztítására irányuló kísérletek a múltban, az igazolóbizottságok eredménytelen működése folytán kudarcba fúltak”. [20]
      Nem sokkal később, március elején elkészült az a polgármesteri rendelet, amely utat nyitott a tömeges elbocsátásoknak Budapesten. Március végéig mintegy 3000 tisztviselőjétől, alkalmazottjától vált meg a főváros, [21] majd ez a szám 4233-ra emelkedett, s az összes közszolgálati alkalmazottak mintegy negyedét sújtotta. A fővárosi elbocsátások már-már a végükhöz közeledtek, amikor május 16-án megjelent a kormány május 1-jei rendelete „az államháztartás egyensúlyának helyreállítása érdekében szükséges egyes rendelkezések tárgyában”.
      A polgármesteri rendelethez képest a kormány sokkal nyíltabban megfogalmazta „az államháztartás egyensúlya helyreállításának” célját, s az elbocsátandók között már első helyen nevezte meg azokat, „akiknek hivatali működése az ország demokratikus szellemű újjáalakítását tevőlegesen nem szolgálja”. A megtartandók számát az 1937/38-as költségvetési év létszámának 90 százalékában határozta meg; a leépítés mértékét (3485 fő) a főváros addigra már jelentősen túlteljesítette. Ez mind a kormányzati, mind a fővárosi közigazgatásban súlyos zavarokat okozott, így a kormány 1946. július 30-án újabb rendeletében lehetővé tette az elbocsátások 10 százalékának felülvizsgálatát.
      A túlteljesítés, ezzel párhuzamosan a közigazgatás megbénulásának hatására augusztusra tehát - átmenetileg - enyhült a politikai szorítás, az elbocsátottak egy részét valóban visszavették, az igazoló bizottságok befejezték munkájukat, s felülvizsgálat után több mint 2500 internáltat helyeztek Budapesten szabadlábra.
      A politikai tisztogatásoknak a közigazgatás szakszerűségére gyakorolt negatív hatását némileg ellensúlyozta az a tény, hogy számos olyan zsidó származású értelmiségi került állami vagy fővárosi pozícióba, akit korábban az antiszemita kurzus, majd a faji törvények kirekesztettek onnan, s ennek köszönhetően kevésbé kompromittálták magukat az előző rendszerben. Különösen a politikai rendőrség támaszkodott rájuk, a frissiben felemelt „népi káderek” mellett ők váltak a politikai tisztogatások végrehajtóivá. Ez fokozta az amúgy is meglévő antiszemitizmust, bár a fővárosban - egyes vidéki városokkal ellentétben - nem került sor nyílt pogromokra, sőt a magyarországi antiszemitizmus messze elmaradt attól a mértéktől, amely a szomszédos országokban vagy Lengyelországban ekkor kibontakozott.
      A budapesti zsidóság vérveszteségei, illetve a maradék zsidóság politikai mobilitása következtében Budapest már ezekben az években rohamosan elvesztette hagyományos polgári jellegét, hiszen a polgárság legfőbb bázisa a főváros lakosságának mintegy negyedét alkotó zsidó polgárság volt. Az említett veszteségek ellenére ekkor még mindig Budapesten élt a legnagyobb zsidó közösség Európában. A polgárság végleges felszámolása azonban a következő években felekezeti hovatartozástól függetlenül történt, s egyaránt sújtotta a keresztényeket és a maradék zsidóságot.
      A polgárság felszámolására indított újabb rohamot az 1951-ben foganatosított kitelepítések jelentették. Ez azt jelentette, hogy a hivatalos szóhasználattal „ellenséges fasiszta elemeknek” a határozat kézhez vételét követően 24 órán belül el kellett hagyniuk a fővárost, s számukra kényszerlakhelyet jelöltek ki. A rendelkezésre álló statisztikák szerint 1951. május 21. és július 18. között 13 670 főt kényszerítettek lakóhelye elhagyása. Többségük a Hortobágyra került. A kitelepítettek között volt Csorba János is, Budapest 1945 utáni polgármestere, az egykori antifasiszta ellenállás aktív tagja.
      A polgárság gazdasági likvidálását szolgálták a több lépcsőben végrehajtott államosítások. Elsőként (1945 végén, 1946 elején) a bányákat és a hozzájuk tartozó erőműveket államosították [22], majd 1946 augusztusában valamennyi villamos erőművet és a távvezetékeket, decemberben állami kezelésbe vették az ország három legnagyobb iparvállalatát, 1947 novemberében államosították a bankokat, majd 1948. március 25-én a száznál több munkást foglalkoztató ipari üzemeket. 1949 októberében a nagykereskedelem, decemberben már a 10 főnél többet foglalkoztató üzemek és a külföldi tulajdonban lévő vállalatok, decemberben a színházak, majd 1950-ben a gyógyszertárak, végül 1952 februárjában a lakóházak kerültek sorra. Budapesten több mint 36 ezer házingatlant vettek fel az államosítási jegyzékekre, de a lakosságnak is lehetősége volt, hogy további lakóingatlanok államosítására tegyen javaslatot. Időközben „államosították” a főváros költségvetését is: a főváros költségvetése még a tanácsok megalakulása előtt beolvadt a kormányéba.
      Az államosítás utolsó szakasza a kiskereskedők és kisiparosok ellen irányult. 1952 októberében a fővárosi tanács szabályos rohamot intézett ellenük. Összehangolt akcióval letámadták a piacokon és vásárcsarnokokban a vágott és élő baromfit árusítókat, 262 árusítási engedélyt vontak be. Az év végén már csak 7 baromfi-, hal-, vad- és tojáskiskereskedő volt a városban. Az élelmiszerkereskedőket maradéktalanul felszámolták, 580 engedélyt vontak be. Nem jártak jobban a vendéglátósok sem, itt 435 engedélyt vontak be. Titkos belkereskedelmi minisztériumi utasítás alapján a vendéglők és kocsmák államosítására katonai pontossággal végrehajtott, egyidejű akcióval került sor. Október 28-án számolták fel a magánpékeket: 206 pékséget államosítottak. Már a következő hónapban kiderült, hogy az államosítás a kenyér minőségének radikális romlását eredményezte. Pongrácz Kálmán a Budapest Városi Tanács VB elnöke az MDP budapesti bizottságának írt igazoló jelentésében kénytelen volt megállapítani, hogy „az új kenyérrel kapcsolatban nemcsak a színe miatt, de a kenyér minősége ellen is kifogások érkeztek a lakosság köréből”. Ez kevésbé diplomatikusan fogalmazva azt jelentette, hogy az államosított kenyér egyszerűen ehetetlen volt.
      Összességében három és fél hónap leforgása alatt 6 ezer árusítási engedélyt vontak be, ezt további 1200 engedély követte. Végül a nagy tisztogatást az említett hét baromfi-kereskedőn kívül 647 zöldség-gyümölcs kereskedő és 202 trafikos (dohányáru-kereskedő) vészelte át. [23]
      Hasonló sorsra jutott a magán kisiparosok többsége is. Így a vas- és fémesztergályosok száma 1950 és 1952 között 131-ről 31-re csökkent, az órásoké és látszerészeké 498-ról 252-re. A legnagyobb tisztogatás a cukrászok és a hentesek körében zajlott le. Amíg 1950 végén még 396 cukrász működött a főváros területén, addig két évvel később már csak 3 maradt hírmondónak, az 1951 elejei 797 hentes közül 14 maradhatott talpon a nagy akció után. Amíg összességében 1951. január 25-én még 27 412 kisiparos dolgozott Budapesten, 1953. február 1-jén már csak 11 396 rendelkezett iparengedéllyel, s foglalkoztatott - korabeli szóhasználattal: kizsákmányolt - 2621 alkalmazottat. Az amúgy is rendkívül kevés kisiparos kereken fele négy belvárosi kerületben űzte iparát. Ez azt jelentette, hogy olyan kerületek, mint amilyen Kispest vagy Csepel, amelyek 1949-ben még önálló nagyvárosok voltak, szinte teljesen kisiparosok nélkül maradtak. 1953 elején az előbbiben 217, az utóbbiban pedig összesen 80 kisiparos rendelkezett engedéllyel. [24]
      Az államosítás párosult a tervgazdaság bevezetésével. A háborús kötött gazdaság (erős állami beavatkozás) megkönnyítette az átmenetet, s a háborús károk helyreállítása révén sikeresen zárult az 1947 augusztusában elindított első 3 éves terv. A helyreállítási periódust követően azonban mind a gazdasági fejlődés, mind az össztársadalmi újratermelés szemszögéből egyre inkább tehertétellé vált az a gazdasági stratégia, amely mindössze azzal a korlátozott előnnyel járt, hogy lehetővé tette az erőforrások korábban nem ismert koncentrációját. A látszólagos növekedés rendkívüli pazarlással járt mind az energia, mind a nyersanyag, mind a munkaerő felhasználásában.
      Ezek az ellentmondások különösen az 1950. január 1-jével megindult első ötéves terv időszakában kerültek a felszínre. A törvényben megfogalmazott tervfeladatok a korábban megfogalmazotthoz képest már eleve radikálisabb, magasabb előirányzatokat tartalmaztak, ezeket azonban 1950 elején, a helyreállítási periódus utolsó évének sikerei alapján az egyesített kommunista párt, a Magyar Dolgozók Pártjának II. kongresszusán gyakorlatilag a kétszeresére emelte. A háborús készülődés jegyében elsősorban a nehézipar fejlesztését tűzték ki célul. A megemelt terv szerint a nehézipari termelésnek öt év alatt 280 százalékkal kellett volna emelkednie. Az ipari beruházásokra tervezett (szintén megemelt) összeg 94 százalékát a nehéziparra kívánták fordítani.
      „A széntermelésnek - hangzott az 1951-es törvénymódosítás - 1954-ben nemcsak az évi fűtőanyag-szükségletet kell fedeznie, hanem a népgazdaság részére jelentős tartalékot is kell biztosítania. Ezért az 1949. évi 11,5 millió tonnáról 1954-ben az eredetileg előirányzott 18,5 millió tonna helyett 27,5 millió tonnára kell emelni.” [25] A KSH adatai szerint azonban már a bázisszám is hamis: az 1949-es széntermelés a feltüntetett 11,5 millió tonna helyett csak 9,9 millió volt, az 54-es termelés pedig még az eredeti tervvariánsban szereplő értéket sem érte el (némileg elmaradt a 18 millió tonnától). [26] A valóságban tehát egész tárgyalt korszakunkra súlyosan rányomta bélyegét az energiahordozók krónikus hiánya. Így 1956. szeptember 26-án a Szabad Nép-ben bejelentették, hogy októberben három hétre szénhiány miatt 600 vonatot le kell állítani. [27] Egy ugyanaznapi rádióhír pedig közölte, hogy benzinhiány miatt hasonló sors vár 500 buszra és 1000 teherautóra.
      A főváros legnagyobb beruházásának a már a háború előtt tervezett új földalatti ígérkezett, amelynek első szakaszát 1954-ben kellett volna átadni, a teljes vonalat a Népstadion és a Déli pályaudvar között pedig 1955-re. Amikor végül a kormány az illetékes minisztérium előterjesztésére a beruházást 1954 januárjában leállította, a munkálatoknak még csak a harmada készült el. [28] A földalatti megépítését eleve megnehezítette, hogy azt a tömegközlekedés mellett főleg katonai célokra tervezték, s legfontosabb katonai feladata egyebek mellett az volt, hogy összekösse a Keleti pályaudvart a Délivel.
      Budapest lakossága ezekben az években kimondottan proletarizálódott, s nemcsak azért, mert a régi rend elleni harc jegyében felszámolódott a város polgársága, hanem maga a munkásság is lefelé nivellálódott. Egyrészt politikai okokból folytatott harcot az egyeduralomra jutó kommunista hatalom a hagyományosan a szociáldemokrácia bázisát jelentő képzett szakmunkásság ellen, másrészt a mezőgazdaság kollektivizálása, az egyéni gazdaságok megfojtása kényszerítette tömegesen az ipari munkában járatlan parasztokat a fővárosi munkavállalásra.
      A hol arctalan, hol testet öltött ellenség elleni hadjárat szerves részévé vált a munkatevékenységnek. E hadjárat legfőbb célja - a szokásos politikai tartalmon túl - a munkaszervezeten belüli konfliktusok, hiányosságok, működészavarok „racionális” magyarázata: a szabotázs. Nem az anyaghiány, nem a fogyatékos munkaeszközök, a rossz munkakörülmények s az erőltetett iparosítás, a hiánygazdaság számos egyéb következménye veszélyeztette a termelést, a tervteljesítést s így a dolgozók életszínvonalát, hanem az ellenség aknamunkája.
      A rohamosan romló munkafegyelmet a rendszer politikai bűncselekményként kezelte. Meg is jelent az igazságszolgáltatásban a tervgazdaság elleni bűncselekmény fogalma, amely leginkább a munkahelyüket elhagyó munkások ellen irányult. Ennek ellenére gyakorlatilag szabályozhatatlanná vált az ipari termelés, így pl. a falvakból a fővárosba kényszerített munkások, ha kellett, minden bejelentés, engedély nélkül végezték el otthon a mezőgazdasági szezonális munkákat. A statisztikailag kimutatható igazolatlan hiányzások száma 1950 II. és IV. negyedéve között a kohászatban közel háromszorosára emelkedett, a gépgyártásban majdnem kétszeresére, s a nehézipar egészében is mintegy 50 százalékkal nőtt. Minden szankció, rendszabály ellenére - már a mezőgazdasági munkáktól függetlenül is - egyre nagyobb méreteket öltött a munkásság távolléte. A kommunista párt vezéréről, Rákosi Mátyásról elnevezett csepeli gyáróriásban 1950 szeptemberében még „csak” átlagosan 688 fő hiányzott minden nap „igazolatlanul” a munkából. Számuk 1951 februárjában már 1674 főt tett ki. A szankciók hatására 1951 és 1952 között jelentősen, mintegy 50 százalékkal csökkent ugyan az igazolatlan mulasztások száma, de a munkások addigra megtalálták a legális távollét módjait. 1952 elején az egyes iparágakban már 11-14 százalék között mozgott a munkahelyükön meg nem jelent munkások aránya, vagyis a munkások 7-9 százaléka mindennap hiányzott munkahelyéről, de ekkor már csak 5-10 százalékot tettek ki azok, akik igazolatlanul maradtak távol. A kieső termelést a normák központi szabályozásával, emelésével próbálták rendszeresen pótolni, ez azonban az egyik oldalon rontotta a munkásság kereseti lehetőségeit, a másik oldalon olyan minőségromlással járt, hogy a termelt javak zöme egyszerűen használhatatlanná vált. Így a termelés értéke még a felhasznált nyersanyag árától is elmaradt.
      Az ipari üzemekben ugyanakkor hihetetlen mértékben romlottak a munkakörülmények. Olyan szintre süllyedtek, ami még a 19. századi kora-kapitalizmus időszakában is ismeretlen volt Magyarországon. Az első ötéves terv első felében radikálisan csökkent a bérből és fizetésből élők reálbére, 1950-hez képest 1953 közepére 22,2 százalékkal. Ennek látszólag ellentmondott az a tény, hogy a csökkenő bérek is elértéktelenedtek a mindennapos áruhiány miatt, hiány volt az alapvető élelmiszereknél, ruházati és tisztálkodási cikkeknél. Rendszeressé váltak az üzletek előtt kígyózó sorok, s a másik oldalon a hatalom az államosított kereskedelem szabotázsát okolta az áruhiányért. Megszokottá váltak a bírósági ítéletek, sőt a Húsértékesítő Nemzeti Vállalat két vezetőjét árurejtegetés címén halálra ítélték, s az ítéletet végre is hajtották.
      Az üzemekben a normákat, a kereskedelemben az árakat nem emelték, hanem „rendezték”, a főváros lakossága azonban pontosan tisztában volt a „rendezések” jelentésével. Így 1952 augusztusában arra a hírre, hogy Rákosi Mátyás rádióbeszédben jelenti be a kereskedelmi árak „rendezését”, valóságos felvásárlási láz tört ki a fővárosban: az alapvető élelmiszereknél és ruházati cikkeknél egyik napról a másikra háromszorosára emelkedett a forgalom.
      Ekkor azonban a hiánygazdaságra, vagyis a pazarlásra épülő tervgazdaság Magyarországon egyszerűen összeomlott. Az 1952-es rendkívüli aszály hozta a felszínre a magyar gazdaság működésképtelenségét, valódi oka azonban a rendkívül merev tervgazdaság volt. A KSH által éppen ebben az évben végzett szigorúan titkos felmérés pontosan kimutatta, hogy a magyar ipari termelés jelentős része értelmetlen, értékesíthetetlen, használhatatlan.
      Bármennyire egyértelműek voltak a magyar gazdaság összeomlásának tényei, a változtatás igénye nem Budapesten, hanem Sztálin halála után Moszkvában született meg. 1953 júniusában oda rendelték szinte a teljes magyar vezető politikai garnitúrát, s a szovjet vezetők szokatlanul éles szavakkal követelték a magyar gazdaságpolitika radikális átalakítását. E tárgyalások során Moszkvában döntöttek arról is, hogy a magyar kommunista vezérnek, Rákosi Mátyásnak fel kell állnia a miniszterelnöki székből, s át kell adnia azt Nagy Imrének, aki a mezőgazdasági árutermelés kérdésében már a negyvenes évek végén szembe került a hivatalos vezetéssel.
      A titkos moszkvai tárgyalások után néhány nappal összeült a kommunista párt vezető testülete, a Központi Vezetőség, s itt Rákosi Mátyás és Nagy Imre számoltak be a moszkvai intencióknak megfelelően a politikai helyzetről. A közvélemény sem a beszámolókat, sem a határozatokat nem ismerhette meg, nyilvánosságra hozták viszont Rákosi „lefokozását”, főtitkárból első titkár lett. Nagy Imrét beválasztották a szűkebb vezetésbe, a Politikai Bizottságba, s döntöttek miniszterelnöki kinevezéséről.
      Nagy Imre július 4-én mutatkozott be az újonnan „megválasztott” parlamentnek. Beszéde nem nélkülözte ugyan a szokásos, rituális sztálini szóhasználatot, tartalmában azonban radikális fordulat kezdetét jelentette. A miniszterelnök síkra szállt a nehézipar erőltetett fejlesztése ellen, így az életszínvonal emeléséért, az erőszakos kollektivizálás után perspektívát kínált az egyéni parasztgazdaságoknak, s ígéretet tett a törvénytelenségek felszámolására, így az internálások, kitelepítések megszüntetésére, amnesztiára.
      Amíg az ország falusi lakossága kitörő lelkesedéssel, már-már népünnepéllyel fogadta a miniszterelnök bemutatkozó beszédét, addig a főváros népessége érzékelte ugyan a jelentős hangsúlyeltolódásokat, de a kommunista hatalommal szembeni bizalmatlanság jegyében inkább várakozó álláspontra helyezkedett. S valóban, az új szakasznak nevezett fordulat elsősorban vidéken hozott változásokat: a parasztok tömegesen léptek ki a rossz hatékonysággal működő mezőgazdasági termelőszövetkezetekből. Az ipari termelésben a gyors átállás kísérlete a pártkáderek körében széles ellenállásba ütközött. Leállítottak ugyan néhány - különösen nehézipari - nagyberuházást, de az ipari vállalatoknál nőtt az anarchia, visszaesett a termelés.
      Számos, önmagában talán jelentéktelen, de mégis szimbolikus esemény igazolni látszott a fővárosiak bizalmatlanságát. Így a kormány a korábbi gyakorlatnak megfelelően a lakosság vásárló erejének elvonása jegyében ismét békekölcsönnek nevezett államkötvényt bocsátott ki, amelynek jegyzése gyakorlatilag kötelező volt. A kormányprogram tükröződött ugyan abban a tényben, hogy a kibocsátott kötvények értéke 35 százalékkal elmaradt az előző évitől, de nominál értékben még így is jelentősen meghaladta az 1950-es békekölcsönt. Egyelőre töretlen lendülettel folytatódott a budapesti földalatti építése is. A sajtó szinte naponta számolt be az újabb és újabb munkasikerekről, elhallgatva, hogy az építés üteme messze elmaradt az előre tervezettől. Harmadszor adták ki rövid idő leforgása alatt Sztálin utolsó komolyabb művét, A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban című könyvet, mely alapjaiban mondott ellent az „új szakasz” gazdaságpolitikai célkitűzéseinek.
      A miniszterelnöki program már azért is komoly kételyeket ébresztett, mert maga a pártvezér, Rákosi volt az, aki nyílt harcot hirdetett ellene. Okkal bízott abban, hogy az új politikát megkövetelő szovjet vezetés is megváltoztatja korábbi álláspontját. Nagy Imre tehát a kommunista „testvérországokban” nagyon gyorsan elszigetelődött, a nyugati demokráciák pedig - mivel őt is csak kommunista politikusnak tartották - nem méltányolták az elmozdulás szándékát.
      Mindezekkel együtt Budapest lakossága is érzékelte a változásokat: emelkedtek a reálbérek (ezt béremelés és árleszállítás egyaránt szolgálta), jelentősen javultak a mezőgazdaság terméseredményei, s ennek megfelelően a főváros ellátása. Közlemény jelentette be, hogy letartóztatták és életfogytiglani börtönre ítélték Péter Gábort, a politikai rendőrség rettegett vezérét, s bár az ítélet a kommunista szokásoknak megfelelően most is hamis vádakon alapult, a lakosságot ez kevésbé érdekelte, mint maga a tény. 1954 közepén megnyíltak a börtönök, egyelőre még csak az ártatlanul elítélt kommunisták előtt. Ekkor szabadult a későbbi vezér, Kádár János is. Ártatlanságuk megrázta a fővárosi értelmiségnek azt a részét, amely addig vakon hitt a rendszerben és a kommunista pártban, s ha megkésve is, de most már felsorakoztak Nagy Imre mögé.
      A miniszterelnök 1954 októberében még látszólag eredményesen szállt síkra meghirdetett politikája mellett, szembesülni kényszerült azonban azzal, hogy az iparban a kormányprogram meghirdetése óta csökkent a termelés, nőtt a fajlagos nyersanyag-felhasználás, s mivel a bérek is emelkedtek, s nőtt a munkások és különösen az alkalmazottak száma, az ipari termelés amúgy is magas önköltsége tovább emelkedett.
      Nagy Imre kezdeményezésére és aktív részvételével megalakult a Hazafias Népfront. Szándékai szerint ellensúlyt képezett volna az egyeduralkodó kommunista párttal szemben, de ezt a törekvést Rákosiéknak sikerült megakadályozniuk. És bár Nagy a Népfrontban eredményesen sorakoztatta fel maga mögé az - elsősorban pártonkívüli, útitárs - értelmiséget, a novemberi budapesti tanácsválasztások azt mutatták, hogy ez a szervezet is hasonló feladatokat lát el, mint a korábbi Függetlenségi Népfront. Nagy Imre októberi offenzívája tehát már novemberre kifulladt. Ez azonban nem Budapesten, hanem ismét Moszkvában dőlt el. Nagy eredményesen lavírozhatott a szovjet vezetés által meghirdetett és a Nyugat által is támogatott „olvadás” oldalvizein, de a moszkvai politika minden pillanatnyi megmerevedése nemcsak rontotta esélyeit, hanem egyenesen kilátástalanná tette a helyzetét.
      1954. november 29-én Rákosi Mátyás hosszabb moszkvai tartózkodás után visszatért Budapestre. Két nappal később, a Politikai Bizottság ülésén - már a szovjet vezetők felhatalmazásával - totális támadást indított Nagy ellen, s kiszorította őt a politikai életből. Formálisan Nagy Imre ekkor még az ország miniszterelnöke, de már csak egyszer jelent meg nyilvánosan, 1954. december 21-én, de nem a fővárosban, hanem Debrecenben. Szinte már csak formalitásnak hatott, amikor 1955-ben a Központi Vezetőség határozatában élesen elítélte Nagy Imrét, s megbélyegezte „jobboldali nézeteit”. Egy hónappal később felmentették miniszterelnöki megbízatása alól, megfosztották összes funkciójától, rangjától, még egyetemi katedrájától is, korábbi írásait betiltották, majd az év végén a pártból is kizárták.
      Amíg 1955 tavaszán az egykori királyvárosban ismét beborult az ég, addig a császárváros ünnepelt: Ausztria az államszerződés aláírásával újra elnyerte függetlenségét. Az osztrák függetlenségből, az ott állomásozó szovjet csapatok kivonásából egyenesen következett, hogy magyarországi tartózkodásuknak is megszűnt a jogalapja. [29] Egy nappal korábban - 1955. május 14-én - azonban a lengyel fővárosban Nagy Imre utóda, Hegedűs András miniszterelnök Magyarország részéről aláírta a Varsói Szerződést, s ez további jogalapot jelentett a szovjet csapatok magyarországi állomásoztatásához. [30]
      Az osztrák államszerződés - már csak a szomszédság, a több száz éves közös múlt okán is - nagy hatást gyakorolt a fővárosi értelmiségre. Egyre jobban terjedt az a nézet, hogy Ausztriához hasonlóan Magyarország is semleges állammá válhat. Ez tükröződött Nagy Imrének ekkor keletkezett írásaiban is, amely kéziratos formában eljutott a fővárosi értelmiségi elithez is. Hasonlóan nagy hatást váltott ki e körben Hruscsov május 26-i belgrádi beszéde is, amelyben a szovjet pártvezér szabályosan bocsánatot kért a jugoszlávoktól a korábbi ellenséges politikáért.
      Magyarországon különösen élesen vetődött fel a jugoszláv kérdés, s nemcsak azért, mert 1948-tól Rákosi Mátyás élen járt Tito megbélyegzésében, hanem még inkább azért, mert 1949-ben a magyar történelem legnagyobb kirakatperében a kommunista Rajk Lászlót a most ártatlannak minősített Tito ügynökeként ítélték halálra és végezték ki. Nagy Imre hívei tehát már Hruscsov beszédének másnapján követelték - egyelőre még „pártszerű” keretek között - a magyar-jugoszláv viszony rendezését, s felvetették Rajk rehabilitálásának kérdését is. A vezetés megtorlással fenyegetőzött, de már eredménytelenül: az értelmiség körében egyre terjedt az elégedetlenség, s ezeknek néhány újság is hangot adott. A „bűnös” főszerkesztők menesztése már nem segített e folyamat megállításában. 1955 szeptemberében az agyoncenzúrázott kommunista sajtó történetében egyedülálló módon elkobozták az Írószövetség hetilapját, az Irodalmi Újság-ot. Tiltakozásul lemondott az Írószövetség elnökségének valamennyi kommunista tagja. Sőt, 59 vezető kommunista értelmiségi memorandumot írt, melyben felemelték szavukat a sztálinista kultúrpolitika konkrét megnyilvánulásai ellen, s elítélték a megtorló adminisztratív intézkedéseket.
      A kommunista párt budapesti bizottsága válaszul „munkás aktívát” szervezett, ahol a felszólalók határozottan követelték a renitens értelmiségiek megrendszabályozását. A követelésnek a párt készségesen eleget is tett. Néhányan kényszer hatására visszavonták aláírásukat, a többiek pártfegyelmi büntetésben részesültek. Újabb letartóztatásokra és bírósági elítélésekre is sor került, így börtönbüntetésre ítélték a UPI és az AP budapesti tudósítóját is.
      1956. március 12-én Rákosi Mátyás a Központi Vezetőség előtt beszámolt a Szovjetunió XX. kongresszusáról, amelyen többek között Hruscsov titkos beszéde is elhangzott. A magyar pártvezér megpróbált az új moszkvai kurzushoz igazodni, de állítása szerint Magyarországon már korábban felszámolták a sztálinizmust. A XX. kongresszus újra aktivizálta az értelmiséget, egyre nyíltabban követelték Rajk László rehabilitálását, sőt egyesek már Rákosi menesztését. A Központi Vezetőségben tartott beszámoló után két héttel, egy vidéki városban, Rákosi már kénytelen volt beismerni, hogy a „Rajk-per” provokáción alapult, s bejelentette számos volt szociáldemokrata szabadon bocsátását. Két hónappal később a budapesti Sportcsarnokban a pártvezér a Rajk-per kapcsán elismerte: „Meg kell mondani nyíltan és őszintén, hogy abban, hogy nálunk ilyen súlyos törvénytelenségek előfordulhattak, hibás vagyok én magam is, aki a párt legfontosabb posztján állottam, de hibás bizonyos fokig pártunk akkori vezetése is.” [31] Ezzel a beismeréssel nemcsak Rákosi, de maga a kommunista uralom is elvesztette legitimitását.
      A rendszer értelmiségi kritikája ezt követően kilépett addigi rituális keretei közül, s különösen a korábban a budapesti kommunista ifjúsági Szervezet (DISZ) által létrehozott Petőfi Körben kapott hangot. Itt már nemcsak párttagok mondták el ellenvéleményüket párttagok szűk körének, hanem kommunista értelmiségiek és párton kívüliek több ezres hallgatóságnak. 1956. június 27-én a Petőfi Kör legnagyobb hatású, legnagyobb tömegeket vonzó vitaülésén az újságírók egyenesen sajtószabadságot követeltek, s már arról beszéltek, hogy mi lesz az országgal Rákosi bukása után.
      Sajátos tüntetés zajlott le június 2-án Nagy Imre lakásán: a politikai rendőrség figyelő szemei előtt az ország szinte teljes értelmiségi elitje összejött, hogy köszöntse az egykori miniszterelnököt 60. születésnapján. Az egyre ijesztőbb hírek hatására Moszkva Budapestre küldte ilyen ügyekben legjáratosabb megbízottját, Szuszlovot, aki nemcsak Rákosit erősítette meg vezéri posztján, de személyes megbeszélésen Nagy Imrére is megpróbált nyomást gyakorolni. Ezzel szinte egyidőben járt a jugoszláv elnök, Tito Moszkvában: ő éppen fordítva, Rákosi azonnali menesztését követelte Hruscsovtól. A szovjet pártvezér azonban elhárította a kérést, mondván, a szovjeteket nem Budapest, hanem Lengyelország nyugtalanítja, Magyarországon ugyanis akár fegyveresen is rendet teremthetnek. A poznani munkások megmozdulása néhány nappal később igazolta Hruscsov gondjait. [32]
      Rákosi a moszkvai támogatáson felbuzdulva újabb leszámolásra készült: a Központi Vezetőség (!) betiltotta a Petőfi Kört, s a budapesti közvélemény már újabb letartóztatási hullámról vélt tudni. [33] Ez azonban már Moszkva számára is sok volt, s bár négy nappal korábban Hruscsov Titóhoz intézett levelében még kitartott Rákosi személye mellett, július 17-én Budapestre érkezett Mikoján, hogy a Központi Vezetőség másnapi ülésén maga celebrálja Rákosi leváltását. Utódául azonban a Rákosi legközvetlenebb munkatársának számító, egykor szintén a moszkvai emigrációból visszatért Gerő Ernőt nevezte ki. A pártértelmiség, sőt, most már a pártnomenklatúra jelentős része is, Kádár János kinevezésében reménykedett, sőt egyre többen gondolták, hogy csak a Nagy-Kádár páros mentheti meg a kommunista pártot a teljes széteséstől. Valami hasonlót képzelt el Magyarország számára Tito is, akinek az utolsó év folyamán rendkívül megnőtt a befolyása Moszkvában. Olyannyira, hogy Hruscsov és Tito előbb Jugoszláviában, majd a Krím félszigeten együtt töltötte el 1956 késő nyarát, kora őszét. A kölcsönös látogatás egyik fénypontja volt, amikor szeptember 30-án Hruscsov puccsszerűen megszervezte az általa kinevezett magyar pártvezér, Gerő és Tito találkozóját.
      Ennek eredményeképpen Tito jugoszláviai látogatásra hívta meg Gerőt, ami egyfajta „diplomáciai elismerésnek” felelt meg, s Gerő is hajlandónak mutatkozott a látogatást megelőzően egyértelmű gesztusokat tenni a jugoszláv elnöknek. A látogatás napján, október 14-én jelent meg a hivatalos közlemény Nagy Imre párttagságának helyreállításáról - Nagy ennek fejében egyetlen engedményre sem volt hajlandó -, majd négy nappal később visszakapta akadémiai tagságát, újabb két nap elteltével pedig egyetemi katedráját. Még jelentősebb volt azonban Gerőnek az az ígérete, hogy méltó módon eltemetteti Rajk Lászlót és a vele együtt kivégzett kommunistákat. Erre a budapesti pártvezetés már amúgy is készült, de eredetileg csendes, családi körben zajló megemlékezést terveztek.
      Gerő még haza sem ért Moszkvából - Kádár János a Kínai Kommunista Párt kongresszusán tartózkodott Pekingben -, amikor az itthoni pártvezetés már megtartotta nélkülük a most már impozáns gyász-szertartást. Korabeli becslések szerint mintegy 100 ezren jelentek meg a temetőben, s bár a szónokok - egy kivételével - mind hitet tettek a kommunizmus mellett, a szertartás politikai tüntetéssé vált, amelyen jelképesen már a kommunista rendszert temették.
      A temetés idején már újra felelevenítette tevékenységét a június végén „betiltott” Petőfi Kör, de vitái mérsékeltebbek lettek, inkább az értelmiséget foglakoztató szakmai kérdések körül forogtak. A korábbi éles kritikát ekkor - a nyári szünet után - inkább a középiskolás és egyetemista ifjúság képviselte. A kommunista ifjúsági szövetség a „demokratizálódás” jegyében „ifjúsági parlament” összehívására készült, s ennek előkészítése szellemében tartották gyűléseiket nemcsak a középiskolások és az egyetemisták, hanem az ifjúmunkások is. Ezeken a gyűléseken a párttag és pártonkívüli értelmiség demokrácia-igénye már határozottan nemzeti követelésekkel egészült ki. [34] A szegedi egyetemisták újraalapították a kommunista párttól független főiskolás szervezetet, melyhez napokon belül számos vidéki város diáksága csatlakozott.

      A főváros forradalma
      1956. október 22-én a budapesti műszaki egyetem gyűlésén nemcsak az addigi követeléseket foglalták össze, hanem gyakorlatilag megfogalmazták a forradalom programját. Első helyen a szovjet csapatok kivonását követelték, majd ezt követte a kommunista párton belüli demokrácia megvalósításának igénye, alulról felfelé megszervezett választásokkal, új pártkongresszussal, s az ott megválasztandó új vezetőtestületekkel. Követelték a kormány átalakítását, a sztálinista miniszterek menesztését, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését, sőt, általános és titkos választásokat a többpártrendszer, a politikai pluralizmus visszaállításával. A követelések között több pont foglalkozott a magyar-szovjet viszonynak az egyenjogúságon alapuló átalakításával, a gazdasági élet átszervezésével, a normarendszer felülvizsgálatával, a sztrájkjog biztosításával, „teljes vélemény-, szólás- és sajtószabadsággal”, a Budapest közepén éktelenkedő monstrum, a Sztálin szobor lebontásával. Végül a diákok szolidaritásukat fejezték ki „a lengyel és varsói munkásság és fiatalság felé, a lengyel nemzeti függetlenségi mozgalommal kapcsolatban”. [35] Követeléseik alátámasztására a műszaki egyetemisták másnapra, október 23-ára tüntetést hirdették, hogy az ifjúság az 1848-49 magyar forradalom lengyel tábornoka, Bem József szobrának megkoszorúzásával „fejezze ki együttérzését a lengyel szabadságmozgalommal”. [36]
      Az egyetemisták még este nyolc óra előtt küldöttséget menesztettek a Rádióhoz, hogy a hírekben beolvastassák követeléseiket. A delegáció eredmény nélkül tért vissza [37] az egyetemre, így a diákok a hajnalig tartó gyűlés közben és után maguk láttak hozzá pontjaik sokszorosításához, gépeléséhez, stencilezéséhez. Az egyetem tanárai támogatták a diákok követeléseit, de javasolták, álljanak el a tüntetéstől, vagy ha mégis megtartják, akkor kérték „az ifjúságot, hogy őrizze meg a nyugalmát, tartózkodjék minden harcos megnyilatkozástól és rendbontástól, a legnagyobb rendben, fegyelmezetten vonuljon fel”. [38]
      A Gerő Ernő vezette párt- és kormánydelegáció október 23-án reggel érkezett vissza, közel tíznapos távollét után, jugoszláviai látogatásáról Budapestre. A Nyugati pályaudvaron Gerő rendkívül elégedetten nyilatkozott tárgyalásaikról. A júliusban a párt második emberévé avanzsált Kádár János és Hegedűs András miniszterelnök pedig egyenesen kijelentette a belgrádi Polytika tudósítójának, hogy Magyarországon az események „egészséges irányt vettek”. [39] A fogadó bizottság tagjai között volt azonban, aki már ekkor javasolta, ha sor kerül a tüntetésre, lövessenek bele a tömegbe. [40] A diákok erről mit sem tudva városszerte osztogatták éjszaka sokszorosított követeléseiket és a tüntetés tervét tartalmazó röplapot. Több üzemet is felkerestek - így a Csepel Vas- és Fémműveket -, hogy a munkásságot megnyerjék ügyüknek. A politikai tiszteket képző Petőfi Akadémia ugyanakkor felhívást bocsátott ki: egyetértenek „a magyar egyetemi ifjúság jogos és igazságos követeléseivel”, s támogatják őket. Az előző este Badacsonyból hazaérkezett Nagy Imre legszűkebb baráti körével beszélte meg a kialakult helyzetet. Nagy barátai többségével ellentétben nem helyeselte a tüntetést.
      A pártdelegáció és az üdvözlésükre a Nyugati pályaudvaron megjelent pártvezetők egyenesen a pártközpontba hajtottak, ahol összeült a kommunista párt vezető testülete, a Politikai Bizottság. Úgy döntöttek, hogy betiltják a diákok tüntetését. Ennek megfelelően a Rádió 12.53-kor bejelentette, hogy a belügyminiszter nem engedélyezte a Lengyelország iránti szolidaritási tüntetést. [41] Közben az ELTE központi épületében összegyűltek a budapesti egyetemek és főiskolák képviselői, és néhány vidéki egyetem is képviseltette magát. A tiltó rendelkezés ellenére egyhangúan a tüntetés megtartása mellett döntöttek. A Petőfi Kör és a Magyar Írók Szövetsége a pártközpontban követelte a tüntetés engedélyezését. A két delegáció merev elutasításba ütközött. Kopácsi Sándor rendőrfőkapitány, aki esti tagozatos hallgatóként maga is az ELTE Jogi Karának diákja volt, megüzente viszont a jogászoknak, hogy a rendőrök nem lépnek föl erőszakosan az egyetemisták ellen, ha azok a tilalom ellenére tüntetnek. [42]
      A betiltással még a politikai rendőrség munkatársai sem értettek egyet. Álláspontjuk szerint „semmi olyan intézkedés nem történt sem a párt, sem a kormány részéről, amellyel a tüntetést, ha a betiltás ellenére is felvonulnak, meg lehet akadályozni”. [43] Piros László belügyminiszter a tiltó döntésről tájékoztatta közvetlen munkatársait. Helyettesei és Kopácsi Sándor Budapest rendőrfőkapitánya közölték vele, hogy sem az ÁVH, sem a rendőrség nem rendelkezik a tüntetés leveréséhez szükséges eszközökkel. [44] A belügyminiszter erről haladéktalanul értesítette Gerőt, majd a Politikai Bizottság ennek hatására hozzájárult a tüntetéshez, sőt egyenesen utasították a pártalapszervezeteket, hogy minél több kommunista vonuljon ki az egyetemistákkal az utcára, és „próbálják a hangulatot megváltoztatni” [45]. A Rádió 14.23-kor jelentette be, hogy a belügyminiszter mégis engedélyezte a tüntetést. [46]
      A Műszaki Egyetemen a belügyminiszter-helyettes jelentette be a még a tilalom ellenére gyülekező diákoknak, hogy a miniszter a korábbi közléssel ellentétben végül engedélyezte a tüntetést. Ezt követően az egyetemisták a professzoraikkal kötött megállapodásnak megfelelően némán, zárt sorokban vonultak a budai oldalon a Bem tér fele. Pontos tervet dolgoztak ki, nemcsak az útvonalra, hanem a Bem-szobor megkoszorúzásának módjára is. A pesti oldalon, a Petőfi-szobornál Sinkovits Imre, az egyik legismertebb fővárosi színész szavalta el a bölcsészeknek Petőfi Sándor versét, az 1848-as forradalom hangulatát felidéző Nemzeti dal-t. Már a város szívében, a Kálvin térnél tartott az egyetemisták másik nagy csoportja, amikor megérkezett a tüntetés engedélyezésének a híre. Az Írószövetség elől szintén már korábban elindult az ott gyülekező tömeg. A katonai Petőfi Akadémia hallgatói, bár csak egyénileg engedélyezték számukra a részvételt, zárt, katonás sorokban, forradalmi dalokat énekelve érkeztek a Bem térre. A többi katonai akadémia fiataljai is sorban csatlakoztak az egyetemisták követeléseihez.
      A Bem-szobornál Veres Péter, az Írószövetség elnöke ismertette az írók kiáltványát az egyre növekvő hatalmas tömeggel. Szavait azonban alig lehetett hallani. Többször felcsendült a Himnusz, Bessenyei Ferenc, a korszak ünnepelt színész-sztárja elszavalta azt a 19. századi - de a kommunista uralom alatt nem kívánatos - verset, amely a nemzeti himnusz mellett a leginkább hatott a magyarok hazafias érzelmeire, Kölcsey Ferenc Szózat-át. A tömeg jelszavakat skandált, s egyre többen vágták ki a nemzeti lobogóból a kommunista címert. A szoborra, a térre néző Bem laktanya katonái az ablakokból szimpatizáltak a tüntetőkkel, s végül ők is kitűzték a címer nélküli zászlót. Elhangzott a jelszó: irány a Duna túlsó oldalán lévő Parlament, s a hatalmas embertömeg a két legközelebbi hídon megindult Pest felé. Odaérve szinte betöltötték a Parlament előtti hatalmas térséget, a Kossuth teret. Teherautókon azonban újabb tüntetők érkeztek, zömmel már fiatal munkások. Nagy Imrét akarták hallani, s fegyelmezetten vártak az egykori miniszterelnökre. Nagy kilenc óra körül érkezett a Parlament épületébe, s rövid beszédben üdvözölte a tömeget. Az új szakasz, a „júniusi út” folytatását ígérte, majd mindenkit felszólított, hogy térjen haza. Szavait csak a közvetlenül az épület előtt állók hallhatták, a többség számára így is csalódást okozott. Nem is fogadták meg tanácsát, kisebb csoportokban tovább vonultak a Rádióhoz, a kommunista párt központi napilapjának, a Szabad Nép-nek a székházához, s - ahogy a műszaki egyetemisták előző éjszakai pontjai kijelölték az irányt - a Sztálin szoborhoz.
      Már délután öt óra körül kisebb, néhány száz fős tömeg gyülekezett a Rádiónál. Követelték, hogy olvassák be az egyetemisták pontjait. Közben folyamatosan érkezetek a politikai rendőrség egységei az épületbe. A rohamosan növekvő emberáradat visszaszorítására a Rádió vezetése és az őrség a legkülönbözőbb eszközöket vetette be. Előbb könnygázt, majd tűzoltófecskendőket, illetve meghátrálást színlelve a tömeg rendelkezésére bocsátottak egy felvevő kocsit, mondván, a Rádió közvetíti, amit beolvasnak, a követeléseiket. A csel csak átmeneti sikerrel járt. „Rádiót az ablakba” felkiáltással a tüntetők bevonták a környék lakóit is az egyre feszültebbé váló alkuba. Kiderült, hogy a Rádió semmit sem közvetít abból, amit beolvastak. Így a kocsit fegyverként használva benyomták az épület kapuját. A Rádió vezetése tárgyalásokat színlelve több, kisebb delegációt engedett be az épületbe; róluk a tömeg egy idő után azt hitte, hogy fogságba ejtették őket.
      Már a tüntetés engedélyezésekor bejelentette a Rádió, hogy este nyolc órakor Gerő Ernő, a kommunista párt első titkára rádióbeszédet mond. Ezt a közleményt többször megismételték. [47] Este hét órától a Rádió munkatársai izgatottan várták a pártvezért, hogy felolvassa az ígért rádióbeszédet. Gerő helyett azonban csak egy üzenet érkezett: beszéde kb. 45 perces lesz, és az első titkár dolgozószobájából egyenesben beszél. A nyolc órakor elhangzó beszéd végül jóval rövidebb volt a vártnál, mintegy húsz percig tartott. Beszédében Gerő azt próbálta elhitetni, hogy a tömegek által követelt változtatások már Rákosi leváltásával és az ő kinevezésével júliusban megkezdődtek. Ennek megfelelően ígéretet tett az addigi politika folytatására, az esetleges hibák kijavítására. Élesen elítélte azokat az erőket, amelyek szembe próbálják fordítani az országot a testvéri Szovjetunióval. „Ezért elítéljük azokat, akik ifjúságunk körében a sovinizmus mételyét igyekeznek terjeszteni, s a demokratikus szabadságot, amelyet államunk a dolgozó népnek biztosít, nacionalista jellegű tüntetésre használták fel.” [48] Gerő Ernő provokatív rádióbeszéde újabb tömegeket vonzott az épülethez. Abban reménykedtek, hogy ott szembetalálják magukat a fiók-diktátorral. Gerő beszédét követően a Rádió bejelentette, hogy a politikai bizottság október 31-re összehívta a Központi Vezetőséget. [49] A Rádió ezt követően azonnal helyesbített, és bejelentette, hogy a Központi Vezetőség „a legközelebbi napokban” tart ülést. [50] 22 óra után - két órával korábbi helyesbítésére rácáfolva - a Rádió rendkívüli hírt jelentett be, mely szerint „azonnalra” összehívták a Központi Vezetőséget. [51]
      A Parlamenttől, de a város más részeiből is sokan a Sztálin-szobor felé vették útjukat. Itt is hatalmas tömeg gyűlt össze. Követelték, hogy a szoborral szemben lévő szakszervezeti székház reflektorait gyújtsák fel. Ez rövid huzavona után meg is történt. Már napokkal korábban elvétve feltűntek a városban kezdetlegesen sokszorosított röplapok, amelyek a szobor ledöntését jövendölték. A tömeg hozzá is kezdett a diktatúra gyűlölt jelképének lebontásához. A kezdeti és reménytelen kézi munkát nemsokára gépi erővel egészítették ki. Teherautó és drótkötél segítségével próbálták a szobrot elmozdítani. A kötél azonban elszakadt. Ekkor egy közeli üzemből lángvágót hoztak. A közös erőfeszítéseket már-már siker koronázta: Sztálin hatalmas alakja a tér felé megdőlt. A tömeg éljenzésben tört ki, s a Himnuszt énekelte. A szobor azonban ellenállt, és újra kiegyenesedett. A jelenet még kétszer megismétlődött, minden alkalommal a Himnusz kíséretében, harmadszorra azonban már valóban az utcakőre hullt. A tömeg a szobrot a Blaha Lujza térig vontatta, ahol gyűjtögető polgárok még a harcok közepette is napokig vésték, faragták.
      A Rádió épületét védő egyik katonai alakulatnak kordont vonva sikerült a tömeget kiszorítani a Bródy Sándor utcából. Ekkor azonban két, erősítésként érkezett tank áttörte a kordont, s nyomukban a tömeg újra a főbejárathoz nyomult. Az alegység parancsnoka a közeli Múzeum kertbe vonta vissza megdöbbent és demoralizált katonáit. Hogy fegyelmüket, elszántságukat erősítse, sortüzet lövetett velük a levegőbe. Ugyanekkor érkezett a politikai rendőrség egy kisebb alakulata a másik oldal felől a kerthez. Hallva a lövéseket, látva a torkolattüzet - hiszen már javában sötét volt -, viszonozták a sortüzet. A politikai rendőrségnek a Rádió épületében tartózkodó tagjai támadásként értelmezték a fegyverek keltette hangzavart, és ők is lövöldözni kezdtek, de ők már a tömegbe.
      A történtek hatására az épület védelmére kirendelt katonák jelentős része átállt a tömeghez, amely maga is fegyver után nézett. Ezzel az addig még jól lokalizálható megmozdulások kiterjedtek a város egészére. Így érte támadás a Rádió épületétől valóban messze fekvő Lámpagyárat is, amelyről a fővárosban mindenki tudta, hogy nevével ellentétben kézifegyverek gyártásával foglalkozik. Igaz ugyan, hogy a „lámpagyár” már nyáron beszüntette a fegyvergyártást, de raktáraiban még akadt jó néhány fegyver. A tüntetők hasonló módon szereztek maguknak fegyvert számos rendőrőrsön és a rendszer paramilitarista szervezeteitől. Két órával a valóban véletlen incidens után már a tüntető tömegből is lőni kezdték a Rádió épületét, és éjfél után ez a lövöldözés szabályos fegyveres összecsapás jellegét öltötte.
      Néhány óra alatt kiderült, hogy sem a magyar honvédség, sem a rendőrség, de még a politikai rendőrség alakulatai sem képesek, nagy részük pedig nem is hajlandó a kibontakozó felkelést leverni. Megvalósult azonban az a forgatókönyv, melyet Hruscsov már júniusban jelzett Titónak: a megszálló orosz csapatokra hárult a „rend helyreállítása”. Miközben a magyar kommunista vezérek még teljes elégedettséggel szemlélték a magyarországi változásokat, a szovjetek már konkrét lépéseket tettek bármiféle népmozgalom elfojtására. Budapesten ugyan alig állomásoztak szovjet katonai egységek, de a vidéken lévőket már napokkal korábban riadókészültségbe helyezték, sőt, egyes források szerint az október 23-a előtti napokban újabb szovjet csapatok érkeztek az országba.
      Tény, hogy már zajlott az egyetemisták tüntetése, de még a legbékésebb hangulatban, amikor este szovjet páncélos alakulatok indultak meg két irányból a magyar főváros felé. Gerő Ernő azonban csak később, jóval rádióbeszédének elhangzása után fordult „tanácsért” Andropov szovjet nagykövethez. E telefonbeszélgetésben született tehát „megállapodás” arról, hogy szovjet csapatokat vezényelnek a tüntetés leverésére. [52] Az első szovjet csapatok éjfél körül hatoltak be a magyar fővárosba, s azonnal megszállták a város stratégiai pontjait, így a Honvédelmi Minisztérium épületét is. A felkelők által időközben elfoglalt Rádióhoz azonban „navigációs nehézségek” miatt csak a reggeli órákban jutottak el. A Rádió elfoglalása így is pirruszi győzelemnek bizonyult, a stúdiókat egy mozdulattal lekapcsolták az adóról. A kommunista hatalom és nyomában a hivatalos történetírás ugyan tudatosan előkészített ellenforradalomról cikkezett, s ennek megfelelően ítélkezett, a felkelés első éjszakája inkább múlt századi forradalmak hangulatát idézte, mintsem a nyugati titkosszolgálatok által tudatosan előkészített akcióét. A tüntetők sorra foglalták el a Rádiót, a kommunista párt központi lapjának a székházát, a nemzetközi telefonközpontot, de a hatalom valódi gócait, a Parlamentet, magát a pártközpontot, a politikai rendőrség székházát stb. érintetlenül hagyták.
      Október 24-én hajnalra megszerveződtek az első fegyveres csoportok a fővárosban. A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa a kora reggeli órákban közleményt adott ki, amely szerint „fasiszta, reakciós elemek fegyveres támadást intéztek középületeink ellen és megtámadták karhatalmi alakulatainkat”. A kormány gyülekezési tilalmat rendelt el. [53] A kommunista pártvezetés azonban - az engedmények egyetlen jeleként - személyi változásokat határozott el saját soraiban. Így bekerült a szűkebb pártvezetésbe Nagy Imre, s a köréhez tartozó Donáth Ferenc és Losonczy Géza. [54] Javasolták az államfői hatalmat ellátó elnöki tanácsnak Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését. Háromnegyed kilenckor a kormány már Nagy Imre aláírásával rendelte el a statáriumot, amely szerint „a lázadásban való részvétel halállal büntetendő”. [55] A nap folyamán Budapestre érkezett Anasztaz Mikojan és Mihail Szuszlov, és azonnal tárgyalást kezdtek a magyar politikai vezetőkkel. Gerő Ernőt megerősítették első titkári tisztségében, s követelték a felkelés azonnali leverését.
      Másnap hajnalban a szovjet hírügynökség, a TASZSZ már világgá kürtölte a hírt, hogy a budapesti zavargásokat leverték. Hasonló illúzió jegyében hozták meg Budapesten is az intézkedéseket: feloldották a kijárási tilalmat, sőt a Rádió egyenesen felszólította a főváros lakosságát, hogy mindenki menjen dolgozni, s vegye fel a munkát. [56] A vonatok is ezerszám hozták azokat a munkásokat Budapest környékéről, akik csak ekkor értesültek részletesen az előző napok eseményeiről. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy - főleg a szovjet katonai vezetők - lebecsülték a fegyveres ellenállást. Akciójukat, Budapest megszállását is ennek megfelelően elsősorban erődemonstrációnak szánták: a szovjet páncélosok célja a fontosabb kormányépületek védelme és a főváros közlekedési csomópontjainak biztosítása volt. Hasonlóan fontos szerepet játszott az a tény, hogy már a 23-i tüntetésen sokan általános sztrájkot követeltek, hirdettek meg, s miután előző nap még érvényben volt a kijárási tilalom, ez automatikusan a meghirdetett sztrájk sikerét biztosította.
      Ugyancsak a 23-i tüntetésen fogalmazódott meg az a javaslat is, hogy a követeléseknek a Parlament előtt tartandó újabb tüntetéssel kell nyomatékot adni. Ennek jegyében gyülekeztek reggel kilenc óra körül egyetemisták a város szívében, az Astoria szállodánál, hogy a Parlamenthez vonuljanak, s ott átadják Nagy Imrének követeléseiket. A gyülekezés helyszínét, a Kossuth Lajos utca és a Kiskörút kereszteződését szovjet páncélosok „biztosították”. Az egyetemisták barátkozni kezdtek a hat szovjet tank legénységével. Alkalmi tolmács - a kötelező orosz nyelvoktatásnak köszönhetően - szép számmal akadt, sőt már orosz nyelvű röplapok is készültek a meggyőzésükre. Az egyik Marxot idézte: „nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom”. A fraternizálás eredményeképpen három szovjet tank csatlakozott a tüntető fiatalokhoz, és velük együtt vonult a Parlament felé. Közülük az egyik a Szabadság téren, nem messze az amerikai követségtől felmondta a szolgálatot, így a tömeg két szovjet páncélos kíséretében jutott el a Parlamenthez, amely előtt - az épület védelmében - szintén szovjet tankok sorakoztak fel. Az Astoriánál megkezdődött barátkozás itt is folytatódott, sőt, az egyik orosz tiszt egy háromtagú delegációt be is engedett a Parlament épületébe, bár Nagy Imre nem tartózkodott ott.
      Ekkor - a mintegy 10 ezer fős, békésen és fegyvertelenül tüntető tömeg számára egészen váratlanul - a Parlamenttel szemben elhelyezkedő épületekből magyar katonai és félkatonai alakulatok tüzet nyitottak a térre. Az Astoriától érkezett egyik tank viszonozta a tüzet, s ezzel fejetlen lövöldözés bontakozott ki. Végső soron azonos oldalon álló erők tüzeltek egymásra, de az áldozatok túlnyomó többsége a fegyvertelen tüntetők közül került ki. Végül sikerült a tüzelést leállítani, a tömeg menekülni kezdett, de ez a pillanatnyi tűzszünet nem a vérengzés végét jelentette, hanem a sorok rendezését. Alig 100-200 méterre volt a kommunista párt székháza, amelyet szintén szovjet tankok védtek, ezekben az órákban különösen, hiszen éppen az épületben tartózkodott a két szovjet küldött, Mikojan és Szuszlov. A beállt csendet tehát az Akadémia utcai pártközpontot védő szovjet tankok felzárkózása törte meg, amelyek a teret megközelítve újabb, az előbbinél még pusztítóbb vérengzésbe kezdtek. Az eseményeknek szemtanúja volt a határőrségnek a pártközpont megerősítéséhez kiküldött alegysége, amely ezt követően tűzharcba keveredett a pártépületet védő ÁVH-sokkal. Az összecsapás során sortűz érte a pártközpontnak azt a termét is, ahol éppen Mikojan és Szuszlov tárgyalt a magyar politikusokkal. Súlyos szemrehányásokkal illették Gerő Ernőt a fegyveres alakulatok tétlensége miatt. Ekkor már kezdeményezték leváltását, illetve Kádár János első titkárrá „választását”. A döntés azonban már megkésett, a vérengzés híre egyértelműen a fegyveres felkelők oldalára állította Budapest lakosságát. [57]
      A kommunista párt és a szakszervezeti szövetség vezetésének kezdeményezésére október 25-én számos budapesti nagyüzemben munkástanács alakult. A legtöbb helyen a párt és szakszervezeti funkcionáriusoknak sikerült számukra kedvezően befolyásolni a munkástanácsok megválasztását. [58] Október 26-án a kommunista párt vezetése új, nemzeti kormány megalapítását, és a harcok beszüntetése esetére a szovjet csapatok visszavonását és az ország függetlenségének helyreállítását helyezte kilátásba. Az elnöki tanács pedig amnesztiát hirdetett mindazok számára, akik beszüntetik az ellenállást. Másnap - bár a fegyveres harcok egyáltalán nem hagytak alább - valóban átalakították a Nagy Imre-kormányt, s tizenegy új minisztert neveztek ki. Közülük kettő Nagy Imrével szimpatizáló kommunista politikus volt, másik kettő, Tildy Zoltán és Kovács Béla, az egykori kisgazdapárt vezetői közül került ki. [59] Szovjet követelésre Münnich Ferenc lett a belügyminiszter, s számukra megbízható honvédelmi minisztert neveztek ki, aki első intézkedéseként megparancsolta a magyar katonai egységeknek „a fegyveres gócok felszámolását és a rend helyreállítását”. [60] A békülékeny gesztusok ellenére az október 23-án éjszaka létrehozott Katonai Bizottság tervet dolgozott ki a legnagyobb fegyveres csoport székhelyének, a Corvin köznek a felrobbantására. A miniszterelnök azonban megtiltotta az akció végrehajtását.
      A kommunista párt vezetése mindvégig ingadozott, hogy keményen leszámoljon-e a népmozgalommal vagy politikai engedmények árán próbáljon neki véget vetni. Október 27-én az éjszakai órákban a Politikai Bizottság - Mikojan és Szuszlov jelenlétében - végül egyértelműen az utóbbi mellett döntött: megtárgyalta és elfogadta Kádár János előterjesztését, mely az „ellenforradalmat” „népfelkeléssé” nyilvánította, s javasolta a szovjet csapatok kivonását, a gyűlölt politikai rendőrség feloszlatását. Másnap reggel a Politikai Bizottság jóváhagyásával vezércikk jelent meg a Szabad Nép-ben, mely elsőként tájékoztatta a közvéleményt arról, hogy a politikai vezetés átértékelte addigi felfogását a fegyveres felkelésről. „Nem értünk egyet azokkal - írták a cikkben -, akik az elmúlt napok eseményeit sommásan ellenforradalmi, fasiszta puccskísérletnek minősítik.” A cikk szerint az egyetemi ifjúság tüntetése indította el az eseményeket, de az ifjúság az egész nép kívánságainak adott hangot. Ennek nyomán fejlődött ki az az „egész népünket átfogó és eggyé forrasztó nagy nemzeti demokratikus mozgalom, melyet az elmúlt évek önkénye a felszín alá szorított, de az utóbbi hónapokban a szabadság első szellőjétől lobogó lángra gyúlt”. A cikk szerint Gerő Ernő volt az, aki nem értette meg a tüntetés lényegét, s nem vont le abból megfelelő tanulságokat. Mindezek alapján a vezércikk arra a következtetésre jutott, hogy „a felkelők zömét kitevő munkás, paraszt és értelmiségi egyetemistákat és munkás gyerekeket nem tekinthetjük a népi demokrácia ellenségeinek”. [61]
      Október 28-án beszüntette tevékenységét a Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége, helyette hattagú pártelnökség alakult Kádár János elnökletével. Az elnökségnek Nagy Imre is tagja lett, aki 13.20-kor a Minisztertanács elnökeként tűzszünetet rendelt el [62]. Négy órával később rádióbeszédben közölte, hogy a kormány magáévá tette a legfontosabb követeléseket. Nagy Imre a történteket az ország történelme egyik legnagyobb megrázkódtatásának nevezte. Bejelentette, hogy kormánya „elítéli azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna. ... Ezekben a megmozdulásokban elemi erővel bontakozott ki egy nagy, egész népünket átfogó és eggyé forrasztó nemzeti demokratikus mozgalom”. A miniszterelnök ígéretet tett rá, hogy rendezni fogja a munkásság régi és jogos követeléseit, így a bér- és normakérdést, a minimális bérek és a legalacsonyabb nyugdíjak felemelését, a családi pótlék növelését. Támogatásáról biztosította az újonnan alakuló munkástanácsokat. A kormány fegyverszünetet rendelt el, a fegyveres alakulatok csak megtámadtatásuk esetén nyithattak tüzet. Nagy Imre bejelentette az új karhatalom megalakítását, melybe a rendőrség és a katonaság mellett a fegyveres felkelőket is be kívánták vonni. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a szovjet csapatok kivonása a fővárosból. Nagy tárgyalásokat helyezett kilátásba a Szovjetunióval a szovjet csapatok teljes kivonása, az ország függetlenségének helyreállítása érdekében. A miniszterelnök rádióbeszédében közölte, hogy a kormány feloszlatta az államvédelmi hatóságot, és teljes körű amnesztiát hirdetett a fegyveres felkelés résztvevői számára. A kormány elfogadta a forradalom jelképévé vált Kossuth-címert és azt a követelést, hogy március 15-e ismét nemzeti ünnep legyen. [63]
      Nagy Imre kormányprogramjának megfelelően a budapesti rendőrfőkapitányságon Király Béla vezetésével megalakult a rendőrség és a fegyveres felkelők képviselőiből a Forradalmi Karhatalmi Bizottság. A szovjet csapatok megkezdték kivonulásukat Budapestről, de helyenként még fegyveres harcokba bonyolódtak. Megkezdődött ugyanakkor az ÁVH tagjainak lefegyverzése, egy részük lefogása. Számosan közülük a Budapest környéki szovjet csapatokhoz menekültek.
      A pártvezetés felkérte W. Gomulkát és J. B. Titót, hogy nyilvános állásfoglalásukkal segítsék elő a kormány stabilizálását, a rend helyreállítását Budapesten. Joszip Broz Titó jugoszláv elnök ennek megfelelően levelet intézett az MDP Központi Vezetőségéhez. Levelében Titó beszámolt arról az aggodalomról, amellyel Jugoszláviában kísérték a magyarországi eseményeket, bár - s ennek hangot is adott levelében - tisztában volt azzal, hogy a korábbi vezetés „hibás és káros politikája” idézte elő ezt a helyzetet. Felhívta a figyelmet arra, hogy az, ami Magyarországon történt, egyáltalán nem tekinthető pusztán magyar belügynek, s számolni kell annak nemzetközi hatásaival is. Titó hangot adott annak a reményének, hogy Magyarországon felülkerekednek a demokratikus szocializmus hívei, s ezek megakadályozzák, hogy „különböző reakciós elemek a mai eseményeket saját antiszocialista céljaikra használják fel”. Ennek jegyében üdvözölte a magyar párt elnökségének megalakulását, a kormány 28-i nyilatkozatát. Reményét fejezte ki továbbá, hogy a magyar munkásosztály véget tud vetni az értelmetlen vérontásnak. [64] Titó üzenetét mind a kormány - amelynek kérésére a levél megszületett -, mind a kormánnyal még mindig szemben álló erők - amelyek változatlanul úgy érezték, hogy a kormány nem teljesítette összes lényeges követelésüket, így mindenekelőtt a többpártrendszert - saját támogatásukként értelmezték.
      Október 30-án a Szovjetunió kormánya is nyilatkozatot hozott nyilvánosságra, melyben elismerte a szocialista országok egyenjogúságát, s kifejezte hajlandóságát, hogy kész tárgyalni a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok kivonásáról. [65] Mire a közlemény másnap Budapesten megjelent, Moszkvában a Szovjetunió Kommunista Pártjának elnöksége, N. Sz. Hruscsovval az élen, utasítást adott Zsukov marsallnak, a honvédelmi miniszternek a budapesti felkelés fegyveres leverésének előkészítésére. A nyugati nagyhatalmak érzékeltették ugyan, hogy helytelenítik a Szovjetunió magyarországi katonai intervencióját, figyelmüket azonban sokkal inkább a magyarországi eseményekkel párhuzamosan kiéleződő szuezi válság kötötte le.
      Budapesten is ellentmondásos volt a helyzet. A fegyveres összecsapások a szovjet csapatok kivonásával alább hagytak ugyan, de nem szűntek meg teljesen. Az október 23-án kommunista pártvezetőkből létrehozott Katonai Bizottság pedig, szembefordulva az MDP elnökségével és a kormány határozataival, katonai diktatúra tervét dolgozta ki. A budapesti pártbizottság Köztársaság téri székházában megkezdődtek az előkészületek a katonai hatalomátvételre. A Katonai Bizottság azonban Nagy Imre beleegyezése nélkül nem mert hozzákezdeni tervének megvalósításához, a miniszterelnök viszont határozottan visszautasította a puccskísérletet.
      Az előkészületek a budapesti pártbizottság Köztársaság téri épületében folytak. Maguk a szervezők sem voltak egységesek: a mérsékeltebbek nem puccsot akartak előkészíteni, hanem úgy gondolták, hogy a kormány által létrehozott új karhatalmat kell megbízható munkásokkal megerősíteni. Súlyosbította a helyzetet, hogy az épületet korábban védő ÁVH-sok, többségükben sorkatonák, a politikai rendőrség feloszlatása után egyszerűen lecserélték egyenruhájukat a hagyományos rendőrségére, ami nem maradt titokban. Október 30-án reggel egy kisebb fegyveres csoport hatolt be az épületbe, a pártház védői azonban gyors akcióval lefegyverezték és letartóztatták őket. Ennek hírére összefogtak a környéken lévő fegyveres csoportok, és általános fegyveres támadást indítottak a budapesti pártbizottság Köztársaság téri székháza ellen. Szándékaik szerint a pártházban rendőregyenruhába öltöztetett ÁVH-s alakulatot akarták felszámolni. Ezzel párhuzamosan, délelőtt tíz órakor közlemény hangzott el a rádióban, miszerint leváltották a budapesti pártbizottság első titkárát, s a pártbizottság felszólította a kommunistákat, hogy jelentkezzenek a nemzetőrségbe. [66]
      A közlemény már nem tudta elterelni a budapesti pártszékházról a figyelmet, s megkezdődött az épület elfoglalására indított támadás. A több órás ostrom alatt a védők egyre kilátástalanabb helyzetbe kerültek: hiába kértek külső segítséget, kérésük Nagy Imréhez el sem jutott, az oroszok pedig a kivonulási határozatra hivatkozva tértek ki előle. Végül az egyik Budapestre felrendelt vidéki katonai egységtől küldtek néhány tankot az épület felmentésére, ezek azonban többségükben nem avatkoztak a harcba, sőt egyikük a felkelők oldalára állt, s lőni kezdte az épületet. Ezzel a védők sorsa eldőlt. A kíméletlen tűzharc a pártház eleste után embertelen öldöklésbe torkollott. Halálos sebesülést szenvedett Mező Imre, a pártbizottság titkára, aki parlamenterként lépett ki az épületből. [67]
      Aznap, kora délután, Mikojan és Szuszlov előzetes hozzájárulásával Nagy Imre bejelentette a Rádióban a többpártrendszer helyreállítását. A kormányon belül szűkebb kabinet létesült Nagy Imre, Erdei Ferenc, Kádár János, Kovács Béla, Losonczy Géza és Tildy Zoltán [68] részvételével. A kabinetben egy helyet a szociáldemokrata párt számára tartottak fenn. [69]
      A kormány utasítására katonák kiszabadították fogságából Magyarország hercegprímását, Mindszenty Józsefet, aki már másnap, október 31-én, a reggeli órákban Budapestre érkezett. Első nyilatkozatában leszögezte, hogy főpapi ténykedését ott kívánja folytatni, ahol nyolc éve abbahagyni kényszerült. Sokan a hercegprímást tekintették Nagy Imrével és a megreformált kommunistákkal szemben politikai alternatívának. A rádiónyilatkozat nem támasztotta alá ezeket a reményeket, sőt, amikor november 3-án, tulajdonképpen a forradalom végóráiban - de erről még mit sem tudva - Mindszenty rádiószózatot intézett a magyar nemzethez, kiderült, hogy erre a szerepre nem is alkalmas. A hercegprímás a realitásokkal és a közhangulattal nem törődve visszakövetelte egyháza törvénytelenül államosított intézményeit, az aznap megalakult koalíciós kormányt a „bukott rendszer örökösének”, s a történteket forradalom helyett szabadságharcnak minősítette. [70]
      Október 31-én Nagy Imre a Parlamentnél összegyűlt kisebb tömeg előtt tartott beszédében bejelentette, hogy Magyarország megkezdi a tárgyalásokat a Varsói Szerződésből való kilépésről. Síkra szállt azért, hogy a szovjet csapatok teljes egészében hagyják el az országot. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a forradalom fegyveres erejének a megszervezése és a reguláris alakulatok létrehozása. Király Béla a Nagy Imrétől előző napon kapott felhatalmazás alapján a szovjet csapatok elleni harc során legendássá vált Kilián laktanyában bejelentette, hogy az általa vezetett Forradalmi Karhatalmi Bizottság egységes parancsnokság alá vonja a honvédséget, a rendőrséget és a fegyveres csoportokból megalakított nemzetőrséget. Még aznap megalakult a Honvédelmi Minisztériumban, szintén Király vezetésével, a katonatanácsok és a felfegyverzett ifjúság képviselőiből a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány. Tagjai elsősorban olyan katonák és rendőrök lettek, akik szinte kezdettől a forradalom oldalára álltak, így többek között Kopácsi Sándor rendőrezredes, illetve a Kilián laktanya élére állt Maléter Pál ezredes. Ez utóbbit még aznap kinevezték a honvédelmi miniszter helyettesévé, majd nem sokkal később miniszterré. Király Béla vezérőrnagyot pedig a kormány Budapest városparancsnokává nevezte ki.
      Miközben Budapesten - nem utolsósorban éppen az egységes karhatalom létrehozása révén - kezdett stabilizálódni a helyzet, a szovjet csapatok ígért kivonulása helyett kelet felől újabb egységek érkeztek az országba, s október 31-én este már 80 km-re megközelítették a magyar fővárost. Másnap Budapest nemzetközi repülőterét - az ország többi repülőteréhez hasonlóan - a sebesültek elszállítására hivatkozva szovjet katonák vették körül, s Záhony felől újabb szovjet csapatok érkeztek az országba. A Budapestről kivont egységek pedig beásták magukat a város határában.
      A Nagy Imre-kormány az újabb szovjet csapatok beözönlésének hatására bejelentette a Varsói Szerződés azonnali felmondását, és kinyilvánította az ország semlegességét. Losonczy Géza államminiszter november 1-jén délelőtt sajtótájékoztatón közölte, hogy az ország semlegességének szavatolásáért a kormány a négy nagyhatalomhoz és az ENSZ-hez fordult. Másnap a kormány határozatot hozott az ENSZ közgyűlésére utazó magyar delegáció összetételéről (Nagy Imre, Tildy Zoltán, Kéthly Anna, Kovács Béla). A Biztonsági Tanács a magyar kérdést tárgyalva úgy döntött, hogy azt a november 4-re összehívott ENSZ közgyűlés elé viszi. A magyar kormány kinevezte azt a küldöttséget, amely a szovjet csapatok kivonásáról volt hivatott tárgyalni, és a tárgyalások haladéktalanul meg is kezdődtek. A kormány összeállította továbbá azt a delegációt is, amelyet Varsóba kívánt küldeni, hogy tárgyaljon a Varsói Szerződés felmondásáról. Ez utóbbinak tagja lett Budapest polgármestere, Kővágó József is.
      A többpártrendszer jegyében, a szétesett kommunista párt helyett, Kádár János vezetésével november 1-jén megalakult a Magyar Szocialista Munkáspárt. Az Intézőbizottság tagja lett Donáth Ferenc, Kádár János, Kopácsi Sándor, Losonczy Géza, Lukács György, Nagy Imre és Szántó Zoltán.
      Este tíz óra előtt hangzott el a Rádióban Kádár János beszéde: kemény szavakkal ítélte el „Rákosi és klikkje vak és bűnös politikáját”, mely „a szocializmus tiszta eszméit...a zsarnokság és nemzeti rabság eszközévé züllesztette”. Kádár szerint a forradalom - amit ő „népünk dicsőséges felkelésének” nevezett - ettől a rémuralomtól szabadította meg az országot. Ezt követően Kádár kifejtette, hogy a népfelkelés válaszút elé érkezett, a demokratikus kibontakozást nyílt ellenforradalom fenyegeti. „Vagy biztosítja a felkelés népünk számára a demokrácia alapvető vívmányait, a gyülekezési és szervezkedési jogot, személyes szabadságot és a biztonságot, a jogrendet, a sajtószabadságot, a humanizmust, az emberséget, vagy visszasüllyedünk a régi világ rabságába és ezzel együtt idegen szolgaságba.” Kádár végül bejelentette, hogy azok a kommunisták, akik addig is harcoltak a Rákosi-féle önkény ellen, megalapították a Magyar Szocialista Munkáspártot, mely „a munkásosztály szocialista célkitűzéseit vallja magáénak”. [71] Kádár a beszéd elhangzásakor azonban már elhagyta a parlamentet, a kormányt.
      A belpolitikai helyzet stabilizálásának ekkor a legnagyobb akadálya az volt, hogy a budapesti - s nyomukban számos helyen a vidéki - üzemek változatlanul sztrájkban álltak. A szociáldemokrata politikusok bevonásával átalakuló szakszervezetek egyszerre két tanácskozásra hívták össze november 1-jén a főváros üzemeiben megalakult munkástanácsokat. A kormány képviselői rendkívül heves vitába keveredtek a munkástanácsosokkal, akik bizalmukról biztosították ugyan Nagy Imrét, kifogásolták azonban, hogy kormányában változatlanul szerepelnek a kommunista rendszer bűnös politikusai. Nyugtalanságot keltettek a szovjet csapatokról érkező hírek is, s a sztrájk egyik deklarált célja éppen a szovjet csapatok kivonása volt. A kormány képviselői tájékoztatót adtak a szovjetekkel folytatott tárgyalásokról, illetve a semlegességi nyilatkozatról. Megpróbáltak egy kiáltványt elfogadtatni a jelenlévőkkel, amelyben a munkástanácsok felszólítják az ország összes üzemét, hogy másnap vegyék fel a munkát. Végül kompromisszumként elfogadták, hogy legalább a bányászokhoz intéznek ilyen tartalmú felhívást.
      A gyakorlatilag párhuzamosan zajló másik gyűlésen a munkástanácsok képviselői ugyanúgy elutasították a sztrájk teljes befejezését. Szűkebb delegációt választottak azonban, hogy az tájékoztassa Nagy Imrét aggodalmaikról. A tárgyalások eredményeként a miniszterelnök rávette a küldötteket a munka felvételére, sőt, ilyen értelmű felhívás kibocsátására is. A munkásküldöttség egyetlen feltétele az volt, hogy - nehogy delegálóik árulónak tartsák őket - Maléter Pál, a „feddhetetlen katona” hasonló felhívást intézzen az ország népéhez. Késő este mindkét felhívás elhangzott a rádióban. [72] A felhívások, de nem kevésbé a kormány intézkedései eredménnyel jártak: másnap a legtöbb üzemben a munkástanácsok a munka november 5-i, hétfői felvétele mellett döntöttek, s már szombaton elkezdték a termelés előkészítését.
      A belpolitikai stabilizáció azonban már nem változtatott a Moszkvában október 31-én véglegesen meghozott döntésen, az október 24-i intervenciót is meghaladó külső katonai beavatkozáson. Egyik előfeltételének tekintették egy a Szovjetunió számára megfelelő bábkormány létrehozását. Ekkor már Moszkvában tartózkodott a régi rend számos prominens képviselője, így mindenekelőtt Gerő Ernő volt pártvezér, Hegedűs András egykori miniszterelnök és Piros László korábbi belügyminiszter, akit konkrétan is bevontak az intervenció előkészítésébe. A lehetséges ellenállás megbénítására Budapestre küldtek néhány magas rangú magyar tisztet is, akik különböző okokból éppen a Szovjetunióban tartózkodtak.
      A még hivatalban lévő magyar politikai vezetők közül Münnich Ferencet tekintették saját szándékaik legmegbízhatóbb letéteményesének. Münnich 1945 előtt moszkvai emigrációban élt, Rákosi alatt mellőzött politikusnak számított, s egyfajta rehabilitáció volt a számára, amikor 1953-ban kinevezték moszkvai nagykövetté, Hruscsovhoz személyes barátság fűzte. November 1-jén őt szólította fel Andropov szovjet nagykövet, hogy hagyja el a minisztériumot, s helyezze magát szovjet védelem alá. A szovjet nagykövet kérésének megfelelően Münnich Kádár Jánost is magával vitte. A koraesti órákban együtt indultak el a szovjet követséghez. Egyes források szerint Kádárt némi erőszakkal kellett betuszkolni a követség előtt rájuk váró autóba. Tény azonban, hogy innen Tökölre, a szovjet katonai főhadiszállásra mentek, majd másnap repülőgéppel elhagyták az országot, s Moszkvába távoztak.
      Hruscsov ekkor már nem tartózkodott Moszkvában, éppen a „testvérországok” vezetőit tájékoztatta a tervezett szovjet katonai akcióról, november 1-jén este a szovjet-lengyel határ közelében a lengyel, majd másnap Bukarestben a bolgár, csehszlovák és román vezetőket. Bukarestben értesült arról, hogy Kádárék útban vannak Moszkva felé.
      Hruscsov és Malenkov november 2-án késő este érkezett inkognitóban a jugoszláviai Brionira, ahol a Titóval folytatott tárgyalások másnap hajnalig tartottak. Itt döntöttek - jugoszláv javaslatra - Münnich miniszterelnöki kinevezése helyett Kádár János mellett, akivel november 3-án Moszkvában már személyesen is találkoztak. A tárgyaláson részt vett az SZKP elnökségének több tagja, magyar részről Kádár és Münnich mellett Horváth Imre, korábbi külügyminiszter, aki Prágán keresztül érkezett Moszkvába. A tárgyaláson Kádár vonakodás nélkül hajlandónak mutatkozott rá, hogy együttműködjön a szovjetekkel. Pusztán ahhoz ragaszkodott, hogy deklaráltan antisztálinista politikát kíván folytatni.
      A moszkvai megbeszélésekkel egyidőben - a közben tábornokká kinevezett - Maléter Pál a Budapesthez közeli szovjet főhadiszálláson, Tökölön tárgyalt a szovjet csapatok kivonásának menetrendjéről. Természetesen a magyar honvédelmi miniszter is tudott arról, hogy az előző napokban hihetetlen szovjet erősítés érkezett az országba, de éppen azok túlzott mérete nyugtatta meg, hiszen a forradalom leveréséhez az oroszoknak nem volt szükségük ekkora katonai kontingensre. Az erőviszonyok alapján azonban tisztában volt azzal is, hogy nem is reménykedhet másban: a katonai ellenállást, a szovjet erőfölényt látva, értelmetlennek tartotta. Nem okozott tehát számára sem olyan nagy meglepetést, amikor a tárgyalóteremben fegyveres katonák kíséretében megjelent személyesen Szerov altábornagy, a KGB teljhatalmú főnöke, aki minden teketória nélkül letartóztatta a magyar tárgyaló küldöttséget, beleértve az ország törvényesen kinevezett honvédelmi miniszterét.
      E tényről Budapesten senki sem értesült, de nyugtalanságot keltett a delegáció nyomtalan eltűnése. Nagy Imre másnap hajnalban rádión keresztül szólította fel Maléteréket, hogy haladéktalanul térjenek vissza Budapestre. Más jelek is arra mutattak, hogy küszöbön áll az újabb katonai intervenció, amely november 4-én hajnalban valóban meg is indult. A magyar miniszterelnök 5 óra után jelentette be a rádióban, hogy a szovjet csapatok támadást indítottak a főváros ellen „azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt”. [73] Nagy Imre közölte, a forradalmi erők felvették a harcot az agresszorral, a valóságban azonban, mivel a szovjet csapatok a kora reggeli órákban elfoglalták az ország szinte összes laktanyáját, és magyar ügynökeik is eredményesen ténykedtek, sikerült megakadályozniuk a magyar honvédség bevetését, és az ellenállás, kisebb katonai egységektől eltekintve, ismét az irregurális fegyveres csoportokra hárult.
      Kádár János szovjet segítséggel sugárzott rádióbeszédében a november 3-i moszkvai tárgyalásoknak megfelelően bejelentette a Magyar Forradalmi Munkás- Paraszt Kormány megalakulását. Miniszterelnöknek Kádár saját magát nevezte ki, helyettesének Münnich Ferencet, a „fegyveres erők és közbiztonsági ügyek” miniszterét.
      Városszerte véres harcok bontakoztak ki a fegyveres felkelők és a beáramló szovjet csapatok között. Különösen erős volt az ellenállás a VIII. és IX. kerületben, Csepelen és Kőbányán. A szovjet csapatok sokkal kíméletlenebbül léptek fel, mint október 24-én és azt követően. Szinte minden épületet ágyútűz alá vettek, ahol ellenállást tapasztaltak. A Corvin köz és a Kilián laktanya november 7-ig tartott ki a rendkívül heves támadások közepette. Az áldozatok száma is messze meghaladta a korábbit. November 9-én a szovjet csapatok aknatűz alá vették Csepelt, ahol addig a felfegyverzett munkásoknak sikerült távol tartaniuk őket, sőt még egy repülőgépet is lelőttek. Aznap a forradalmi karhatalom parancsnoka, Király Béla, miután elhagyta stábjával a fővárost, a hozzá csatlakozó magyar katonákkal Budapest környékén, Nagykovácsinál utoljára megütközött a szovjet csapatokkal. Ezzel - szórványos lövöldözésektől eltekintve - véget ért a főváros fegyveres ellenállása. A szovjet politikai vezetés három napot adott a katonáknak a forradalom leverésére: éppen ehhez kellett a Maléter által indokolatlannak vélt túlerő, még így is öt napra volt szükségük hozzá.
      November 4-i, már említett rövid rádióbeszédében Nagy Imre bejelentette ugyan, hogy „a kormány a helyén van”, de nem sokkal később mégis a jugoszláv követségre távozott. Az előző éjszaka Brioniban kötött megállapodás szerint a jugoszlávok, rádióbeszédének elhangzását követően, felszólították a miniszterelnököt és több vezető kommunista politikust, hogy az ország érdekében helyezzék magukat a jugoszláv követség épületében biztonságba. A november 2-áról 3-ára virradó éjszakai tárgyaláson Titóék ígéretet tettek rá, hogy az intervenció megindulásakor megpróbálják a Nagy-kormányt „kikapcsolni”. A kikapcsolás célja az volt, hogy a miniszterelnök ne szólíthassa fel az ország lakosságát ellenállásra, s ne is állhasson annak élére. Ennek jegyében, s mindezt elhallgatva, szólította fel Soldatic, jugoszláv nagykövet Nagy Imrét, hogy saját maga és kormánya biztonsága érdekében haladéktalanul menjen a jugoszláv követségre. Ott már Titó elnök üzenete várta a magyar miniszterelnököt, amelyben Titó lemondásra szólította fel. Kádárt és a már szovjet fogságban lévő Kopácsi Sándort leszámítva az MSZMP teljes vezetése, vagyis az intéző bizottság összes tagja a követségen tartózkodott.
      Szántó Zoltán és Lukács György javaslatára ez a párttestület döntött úgy, hogy Nagy Imre nem mondhat le. A jugoszlávok közölték Naggyal, hogy lemondó nyilatkozat nélkül is szabadon távozhat Jugoszláviába. Sem az oroszok, sem Kádár nem így képzelte el azonban Nagy Imre jövőjét. Sőt, mivel a jugoszlávok - egyébként önhibájukon kívül - késlekedtek Nagy Imre begyűjtésével, s nem akadályozták meg hajnali rádióbeszédének elmondásában, megsértették a titkos megállapodást. A szovjetek már nem látták értelmét a lemondásnak, és természetesen távozásához sem járultak hozzá. Kádár viszont saját pozíciójának erősítése érdekében mindenképpen ragaszkodott hozzá, hogy Nagy mondjon le, és ismerje el az ő kormányát törvényesnek.
      A szovjet vezetők megállapodtak a románokkal, hogy Nagy Imrét és társait Budapestről Romániába szállítják. Ebbe viszont, a politikai menedékjogra hivatkozva, a jugoszlávok nem akartak beleegyezni. Tárgyalásokat kezdtek Kádárral, aki végül írásban kötelezte magát, hogy Nagyék „szabadon elhagyhatják a követséget és hazatérhetnek otthonaikba”. Az ígéret ellenére november 22-én a követségről távozó Nagy Imre-csoportot elrabolták, és másnap Romániába szállították.
      November 4-én reggel, miután Nagy Imre elhagyta a Parlamentet, a kormány tagjai közül egyedül Bibó István maradt az épületben. A szovjet katonai tervek szerint a Tökölről megindult egységnek kellett volna a Parlamentet elfoglalnia. Szép számmal voltak köztük magyarok is, a korábbi politikai rendőrség elmenekült tagjai, hogy mégse egy idegen hatalom szállja meg a magyar államiságot jelképező épületet. Magukkal hurcolták a fogoly Maléter Párt is. Útközben azonban az egység heves ellenállásba ütközött, a Magyar Néphadsereg egyik harcoló alakulatába. A heves tűzpárbajban kilőtték a Malétert szállító páncélautót, de a miniszter szinte csodával határos módon sértetlen maradt. Az őt őrző két szovjet katona közül az egyik azonnal meghalt, a másik súlyosan megsebesült. A nem várt ellenállás meghátrálásra, nagy kerülőre kényszerítette a szovjet-magyar vegyes alakulatot, s ezzel a Parlament elfoglalása jelentős késedelmet szenvedett.
      Közben Bibó István, a Nagy Imre-kormány utolsó hivatalos ténykedéseként kiáltványt fogalmazzon meg, amelyben leszögezte, hogy a kormány nem kíván szovjetellenes politikát folytatni, de felszólította az ország népét, hogy ne ismerje el se a megszálló hatalmat, se az általa felállított bábkormányt.
      Éppen a kiáltvány végéhez ért, amikor az épületet körülvevő szovjet csapatok parancsot kaptak, hogy a Tökölről érkező egységet be nem várva foglalják el a Parlamentet. A katonák ellenállás nélkül jutottak be az épületbe, s felszólították Bibót, hogy távozzon. A miniszter zokszó nélkül eleget tett a felszólításnak, viszont „hazafelé” útba ejtett néhány követséget, hogy saját kezűleg adja át kiáltványát. Bibó érkezése az amerikai követségen kisebb pánikot okozott. Ott tartózkodott már Mindszenty hercegprímás, aki Bibóhoz hasonlóan, de őt megelőzve a Parlamentből érkezett a követségre. A tisztviselők Washingtontól kértek azonnali utasítást, mit kezdjenek az épület előtt álló miniszterrel, adjanak-e neki is - a hercegprímáshoz hasonlóan - politikai menedékjogot. Végül megnyugvással vették tudomásul, hogy Bibónak nincs ilyen szándéka, pusztán kiáltványát szeretné átadni.
      Még javában a fegyverek uralták a budapesti utcákat, amikor Bibó otthoni magányában tervezetet dolgozott ki „a magyar kérdés kompromisszumos megoldására”. Ez abból indult ki, hogy a magyar demokrácia csak úgy valósulhat meg, ha megfelelő garanciákkal tudomásul veszi a szovjet nagyhatalmi érdekeket. A javaslat nem győzte meg az oroszokat, és a nyugati demokráciák sem érezték feladatuknak, hogy határozott lépésekkel a kompromisszum elfogadására kényszerítsék őket. Így a tervezet már csak a fegyvertelen ellenállást vállaló munkásságra gyakorolt komoly hatást.
      November 14-én Újpesten, abban a nagyüzemben, az Egyesült Izzóban, ahol október 24-én elsőként alakult meg a városban munkástanács, a budapesti munkástanácsok ötszáz küldötte [74] megalapította a Nagybudapesti Központi Munkástanácsot. Itt felolvasták Bibó kompromisszumos javaslatait, amelyek így nagymértékben befolyásolták a munkástanácsok harcát, megfogalmazott programjukat. Az elfogadott határozat bizalmatlanságát fejezte ki a Kádár-kormánnyal szemben, Nagy Imrét követelte miniszterelnöknek, síkra szállt a többpártrendszer és az ország semlegessége mellett. Még aznap este 19 fős küldöttség kereste föl Kádár Jánost, aki hol udvariasan, hol kevésbé udvariasan az összes követelést elutasította, illetve teljesíthetetlen feltételekhez kötötte.
      Kádár itt még eredményesen operált azzal a ténnyel, hogy egymástól függetlenül számos, spontán módon létrejött üzemi delegáció kereste fel, amelyek egymásról mit sem tudva, nem hangolhatták össze követeléseiket, tárgyalási taktikájukat. Ő viszont egyetlen célt tartott lényegesnek, hogy a budapesti munkásság vessen véget a sztrájknak. November 15-én azonban fordulat történt e téren. Az egyik üzem munkástanácsa, amely szintén tárgyalt Kádárral, a Vasas szakszervezet székházába tanácskozásra hívta meg 24 budapesti nagyvállalat küldöttét. Beszámoltak a bábkormány vezetőjével folytatott megbeszélésről - ezen Kádár egyébként némileg engedékenyebb volt, mint a frissen megalakult Nagybudapesti Központi Munkástanáccsal folytatott tárgyaláson -, de még mielőtt a jelenlévők a munka felvételéről dönthettek volna, az egyik nagyüzem képviselője bejelentette, hogy előző nap megalakult a budapesti munkástanács, s javasolta, hogy csatlakozzanak hozzá.
      Párhuzamosan ülésezett a budapesti villamosvasút vállalat belvárosi épületében maga a budapesti munkástanács is, ahova időközben megérkeztek a Vasas székházban tartott gyűlés részvevői is. A mintegy 400 fősre bővült tanácskozás középpontjában a szovjet csapatok kivonásának és a munka felvételének kérdése állt. Felmerült - az 1917-es lenini tanításoknak megfelelően - a hatalom kérdése is: országos munkástanács megalakításával a munkáshatalom megszervezése. Kádár viszont éppen ettől tartott a leginkább, a bolsevik mintájú kettős hatalomtól. Este, mikor újra tárgyalt a budapesti munkástanács vezetőivel, hangot is adott felháborodásának, mondván, „amit a budapesti munkástanács küldöttei javasolnak, az sehol a világon nincs, és nincs is szükség egy népi demokratikus országban ilyen országos szervre”, mármint országos munkástanácsra. [75]
      Az újabb eredménytelen tárgyalás hatására a budapesti munkástanács úgy döntött, hogy legitimitásának, támogatottságának bizonyítékaként véget vet a november 4-től [76] tartó általános országos sztrájknak, ugyanakkor összehívja az ország munkástanácsainak értekezletét, hogy megalakítsák az országos munkástanácsot. Ennek megfelelően felhívásban szólították fel a munkásságot a munka november 17-i (szombati) felvételre, de egyben „ünnepélyesen kijelentjük Nektek - hangzott a felhívás -, hogy ezen elhatározásunk nem jelenti azt, hogy mi nemzeti felkelésünk alapvető célkitűzéseiből és vívmányaiból egy jottányit is engedtünk volna”. [77] Hétfőn, november 19-én viszont, Kádár minden tiltakozása ellenére, november 21-re összehívták az ország munkástanácsainak képviselőit, hogy közösen létrehozzák az országos munkástanácsot. A meghirdetett gyűlés időpontjában azonban - a most már megszokott taktikának megfelelően - szovjet tankok vették körül a tanácskozás helyszíneként megjelölt budapesti Sportcsarnokot, és távozásra kényszerítették a küldötteket. Egy részük azonban összegyűlt a budapesti munkástanács épületében, s ott határozatban követelték Kádártól az országos munkástanács elismerését. A katonai akció elleni tiltakozásként újabb 48 órás sztrájkot hirdettek.
      A munkások ellenállása, az újabb általános sztrájk nem akadályozta, nem akadályozhatta meg, hogy a bábkormány - a szovjet csapatokra támaszkodva - tömeges letartóztatásokkal „állítsa helyre a rendet” a fővárosban. A kétnapos sztrájk közepette a budapesti munkástanács újabb tárgyalásokat javasolt a kormánynak, bár annak megbízottja kétségét fejezte ki, hogy erre még aznap - november 22-én - sor kerülhet, mivel a „román követséggel van - folytatta Kádár - fontos és hosszadalmas tárgyalás”. [78] Arról nem szólt a kormány összekötője, hogy román részről személyesen Dej pártfőtitkár és Stoica miniszterelnök tartózkodott Budapesten, s a tárgyalások a már lefogott Nagy Imre és társai másnapi Romániába szállításáról folytak. Végül mégis sor került a találkozóra, amelyet a kölcsönös bizalmatlanság jellemzett: a munkástanácsosok közölték Kádárral, hogy sem ő, sem kormánya nem bírja bizalmukat. Bár egyfajta defenzívából a budapesti munkástanács tagjai hajlandóak voltak az engedményre: elismerésük fejében lemondtak volna az országos munkástanács létrehozásáról.
      Másnapra, a forradalom hónapfordulójára az ellenállás újabb fordulatot vett, s egyre inkább a passzív rezisztencia formáját öltötte. Ennek legmarkánsabb megnyilvánulásaként a forradalomra emlékezve délután egy óra hosszat teljesen megbénult a főváros, az utcák elnéptelenedtek. Sőt, ebbe az ellenállásba már-már a központi pártlap, a Népszabadság munkatársai is részt vettek. Cikket akartak megjelentetni, amellyel bekapcsolódtak volna az egyre terebélyesebb, s Nagy Imre elhurcolása miatt egyre inkább elmérgesedő szovjet-jugoszláv nyílt sajtópolémiába. Miután a pártvezetés megtiltotta cikk megjelentetését, mely a szovjet Pravdával vitatkozott volna, a Népszabadság újságírói sztrájkba léptek. Válaszul Kádárék leváltották a főszerkesztőt.
      December 4-én a második szovjet katonai agresszióra és az elesett hozzátartozókra emlékezve gyásztüntetést rendeztek Budapesten. A nők tüntetését a karhatalom és a szovjet csapatok feloszlatták. A tüntetést újabb letartóztatási hullám követte, melynek éle már kimondottan a munkástanácsok ellen irányult. December 6-án a Nagybudapesti Központi Munkástanács memorandumban jelentette be, hogy bár mindvégig elhatárolta magát a rend bármilyen megzavarásától s a fegyveres ellenállástól, a Kádárral folytatott tárgyalások gyakorlatilag mégis kudarcba fulladtak, a „magyar nép a kibontakozásba vetett bizalmát elvesztette”. [79] Ennek ellenére további tárgyalásokat követeltek, holott a bázis, a főváros munkássága egyre inkább elégedetlen volt a budapesti munkástanács túlzottnak tartott kompromisszum-készségével, s most már spontán sztrájkok törtek ki a kormány ellen. Kádár azonban nem méltányolta a budapesti munkástanács nehéz helyzetét, s a december 7-i tárgyalások is teljes kudarcba fulladtak.
      A memorandum elutasítása után, december 8-án a Nagybudapesti Központi Munkástanács drámai ülésen - amelyen számos vidéki munkástanács is képviseltette magát - értékelte a kialakult helyzetet. [80] Az ülés alatt érkezett a hír arról, hogy Salgótarjánban a karhatalmisták belelőttek a tüntető munkásokba. Végül kétnapos általános sztrájkot hirdettek meg a kormány ellen. A kormány a sztrájkfelhívásra, sőt már a gyűlés megtartására válaszul törvényen kívül helyezte a területi (kerületi, megyei, városi) munkástanácsokat, így a Nagybudapesti Központi Munkástanácsot is. Az elnöki tanács arra hivatkozva, hogy „ellenforradalmi elemek, hivatásos bűnözők, felelőtlen zavart keltők” birtokában lőfegyverek voltak, elrendelte a rögtönítélő bíráskodást. Nem sokkal később, a rendelet kiegészítéseként halálbüntetés kiszabását írták elő. Kádár János tárgyalásokat kezdeményezve a Parlamentbe kérette Bali Sándort és Rácz Sándort, a Nagybudapesti Központi Munkástanács két vezetőjét. Az épületben tárgyalások helyett egyszerűen letartóztatták őket.
      Az ellenállásnak ebben a szakaszában a különböző értelmiségi szervezetek, amelyek vagy a forradalom napjaiban, vagy a leverést követően alakultak meg, mint pl. a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa (ennek elnöke Kodály Zoltán volt), megfogalmazták ugyan saját követeléseiket, de hallgatólagosan vagy akár nyíltan elismerték a budapesti munkástanács vezető szerepét az ellenállásban. A betiltás után, 1956. december 28-án a Magyar Írók Szövetségének taggyűlése még hitet tett a forradalom célkitűzései mellett, és szolidaritást vállalt a letartóztatott írókkal, de ez volt a forradalmi ellenállás egyik utolsó megnyilvánulása. Ezt követően az Írószövetséget is betiltották. Január elején két munkáskerületben, Csepelen és Kőbányán sor került még a munkások megmozdulására, de ezt az új karhatalom már viszonylag könnyen elfojtotta.

      1. Budapest 1956-, 1957-es Statisztikai Zsebkönyvei alapján (KSH Budapest Városi Igazgatósága).
      2. Források Budapest Múltjából (FBM) V/A köt. Szerk.: Gáspár Ferenc, Szabó Klára. Budapest Főváros Levéltára, 1985. 18. old.
      3. Ebből az osztozkodás során 52 mandátumot kaptak a kommunisták, 51-et a szociáldemokraták.
      4. Magyar Radikális Párt (MRP)
      5. A törvényhatósági bizottság végül 10 meghívott taggal egészült ki, közülük 2-2 volt az FKgP, az MKP és az SZDP tagja, a többi pártonkívüli volt.
      6. A választási adatok csak a nagy-budapesti választókerületben állnak rendelkezésre, ami nem fedi a korabeli közigazgatást.
      7. FBM IV. köt. Szerk. Gáspár Ferenc. Budapest Főváros Levéltára, 1973. 383-386. old.
      8. A Budapesthez csatolt városokban és községekben összességében a szociáldemokrata párt volt a legsikeresebb az 1947-es választásokon.
      9. A két párt „egyesítésére” 1948. június 12-én került sor, az „új” pártot Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) nevezték.
      10. Nem véletlenül rendelte el 1945. január 22-én Csernisov tábornok, Budapest szovjet katonai parancsnoka, hogy „nincs akadálya” az istentiszteletek megtartásának. Vö. Szabadság, 1945. január 22. (A Szabadság első száma január 19-én jelent meg.)
      11. FBM IV. 58-60. old.
      12. Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatalának jelentése. 1946. május 2. In FBM IV. 248-262. old.
      13. Szovjet katonákat csak a szovjet városparancsnokság engedélyével lehetett eltemetni, sírjukat „ötágú szovjetcsillaggal” kellett megjelölni.
      14. Fővárosi Közlöny, 1945. 1. sz.
      15. Mistéthet nem sokkal később a Magyar Közösség-per, vagyis a köztársaság elleni (hamis) összeesküvési perek egyikének fővádlottjaként elítélték.
      16. A Kossuth-híd bontását 1960-ban kezdték el.
      17. Szabadság, 1945. január 21.
      18. Haynal Alajos vezérőrnagyot a Népbíróság távollétében ítélte halálra, a másik két vádlotton, Rotyis Péter főtörzsőrmesteren és Szívós Sándor szakaszvezetőn másnap az ítéletet nyilvánosan, az Oktogonon hajtották végre.
      19. Fővárosi Közlöny, 1946. 7. sz. Az év első felében még aktívabb volt a politikai rendőrség, hiszen már április 2-ig őrizetbe vett 8206 személyt, akik közül 1869 főt internáltak, 1607-et helyeztek rendőri felügyelet alá és 809-et adtak át a Népügyészségnek.
      20. FBM IV. 237. old.
      21. Szabad Nép, 1946. március 6.
      22. Csehszlovákiában és Lengyelországban már ekkor jóval radikálisabb államosítások zajlottak. Csehszlovákiában államosították az 500 főnél több személyt foglalkoztató üzemeket, a bankokat, a biztosítókat, a bányákat és a kohókat, Lengyelországban pedig az 50 főnél több személyt foglalkoztató üzemeket.
      23. FBM V/A 220-222. old.
      24. Budapest Statisztikai Zsebkönyve, 1956.
      25. Szakszervezetek Központi Levéltára, SZOT Eln. 1951/10.
      26. Statisztikai Havi Közlemények, 1957. 9. sz. 16. old.
      27. Szabad Nép, 1956. szeptember 26.
      28. A metró első szakaszát - az Örs vezér tér és a Deák tér között - végül 1970-ben adták át, két évvel később pedig elkészült a teljes vonal a Déli pályaudvarig.
      29. Az 1947-ben megkötött párizsi békeszerződés értelmében megszűnt Magyarország orosz megszállása. A szovjetek azonban felhatalmazást kaptak rá, hogy Ausztriában állomásozó csapataik utánpótlásának biztosítására Magyarországon is állomásoztathassanak katonai egységeket.
      30. Maga a szerződés nem hatalmazza fel erre a Szovjetuniót, s mindmáig nem ismert olyan titkos záradék sem, amely ezt megtenné.
      31. Szabad Nép, 1956. május 19.
      32. Poznanban június 28-án több mint tízezer munkás tüntetett, szabad választásokat követelve. A politikai rendőrség fegyveres fellépéssel, számos halottal és még több letartóztatással verte szét a megmozdulást.
      33. Beavatott, de Rákosit már nem támogató vezetők szerint 400 fős letartóztatási lista készült, erre vonatkozó források azonban mind a mai napig nem kerültek elő.
      34. A fiatalok követelték többek között az 1948-49-es forradalom napjának, március 15-ének újbóli ünnepnappá nyilvánítását, a külsőségeiben is sztálinista államcímer megszüntetését, s helyette a 48-as forradalmi hagyományokat idéző Kossuth-címer visszaállítását, a katonák szovjet típusú egyenruhájának a lecserélést stb.
      35. Varsóban a kommunista párt, a Lengyel Egyesült Munkáspárt a színfalak mögötti határozott szovjet tiltakozás ellenére a börtönből nem sokkal korábban szabadult W. Gomulkát választotta meg ismét első titkárnak. A nyílt szovjet katonai fenyegetéssel dacolva a lengyel nép meghátrálásra kényszerítette a sebtében N. Sz. Hruscsovval az élen Varsóba utazó orosz vezetőket.
      36. A Jövő Mérnöke, 1956. október 23.
      37. A rádiósok a követelések felét kívánták ismertetni, de ebbe az egyetemisták nem egyeztek bele.
      38. Original-Dokumente von den Ereignissen an der Technischen Hochschule in Budapest am 22/23. Oktober 1956. Zürich 1981. Archiv Gosztony (Bern)
      39. Komárom megyei Dolgozók Lapja, 1956. október 24.
      40. Kállai Gyula: A kétfrontos harc. In Berecz János (szerk.): Visszaemlékezések 1956. Budapest, 1986. 71. old.
      41. Kenedi János szerk.: A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23.-november 4. Bp., Századvég-Nyilvánosság Klub, 1989. 18. old.
      42. Révész László visszaemlékezése. In Gosztonyi, Peter (szerk.) Histoire du soulevement hongrois 1956. Saint-Just-La-Perdue, 1966.
      43. MSZP Politikatörténeti Intézet Levéltára (PIL) 867. f. 1/s-186.
      44. Kopácsi Sándor: Életfogytiglan. Budapest, 1989. 97-98. old.
      45. PIL 867. f. 1/r-131
      46. A forradalom hangja, 18. old.
      47. A forradalom hangja, 19. old.
      48. Uo., 23-26. old.
      49. Délelőtti ülésén a párt Politikai Bizottsága még valóban így döntött.
      50. A forradalom hangja, 26. old.
      51. Uo., 27. old.
      52. Másnap a frissen kinevezett miniszterelnöktől, Nagy Imrétől követelték az oroszok az intervenciót szentesítő aláírást, aki ezt megtagadta. Így a már leváltott miniszterelnök, Hegedűs András lett az „aláíró”.
      53. A forradalom hangja, 29. old.
      54. Donáth és Losonczy azonban ekkor még megtagadták az együttműködést, mivel elutasították az utcai megmozdulás hivatalos értékelését.
      55. A forradalom hangja, 30. old.
      56. Uo., 63. old.
      57. A vérengzés áldozatainak számáról számos becslés látott már akkor és azóta is napvilágot. Hivatalosnak tekinthető jelentések 20-25 halottról szóltak, egyes - külföldi - tudósítók több mint 2 ezerről véltek tudni. A halottak száma a valóságban minimálisan 200 főt tett ki.
      58. A munkástanácsok létrehozásában nem annyira a forradalmi hagyományok, mint inkább a jugoszláv minta, a „munkás-önigazgatás” szolgált példaként. Néhány nagyüzemben - s nemcsak Budapesten - már ezt megelőzően létrejöttek munkástanácsok.
      59. Ez valóban több volt egyszerű politikai gesztusnál, hiszen az 1945-46-os kisgazda vezetők közül a másik kettő, Nagy Ferenc és Varga Béla emigrációban volt, Kovács Béla viszont csak az előző évben térhetett vissza szovjet fogságból.
      60. A forradalom hangja, 103.old.
      61. Szabad Nép, 1956. október 28. Híven az igazsághoz.
      62. A forradalom hangja, 126. old.
      63. Uo. 131. old.
      64. Népszava, 1956. október 30.
      65. Magyar Nemzet, 1956. október 31. 66. A forradalom hangja, 223. old.
      67. A támadókat, s még inkább a tűzharcot közelről szemlélő fegyverteleneket legjobban az dühítette fel, hogy az ostrom során a védők célzott lövésekkel az oda érkező mentősöket is lőtték. A kíméletlen leszámolás, nem kevésbé Mező halála széles körökben mély megdöbbenést váltott ki, Kádár Jánosra is döntő befolyást gyakorolt.
      68. A kabinet tagjai közül Nagy, Kádár és Losonczy kommunista volt, Kovács és Tildy kisgazda, Erdei parasztpárti, de a közvélemény az utóbbit - okkal - „kriptokommunistának” tartotta.
      69. A november 3-án megalakult a koalíciós kormányt továbbra is Nagy Imre vezette, helyet kapott benne a már említett kisgazda politikusok mellett többek között a szociáldemokrata Kéthly Anna és a parasztpárti Bibó István. A kommunista pártot Nagy Imre mellett Kádár János és Losonczy Géza képviselte.
      70. A forradalom hangja, 461-463. old.
      71. Uo., 370-371. old.
      72. Uo., 375-376. old.
      73. A forradalom hangja, 487. old.
      74. A gyűlést az újpesti szervezők már november 13-ára összehívták, de akkor a tervezett helyszínt, az újpesti városházát szovjet katonai egységek vették körül.
      75. Népszabadság, 1956. november 16.
      76. A munkástanácsok november 1-jén már meghirdették az október 24-én kibontakozott sztrájk befejezését, de ennek megvalósítását a november 4-i szovjet katonai intervenció megakadályozta. November 4. után viszont, teljesen egységesen, újabb sztrájkot hirdettek.
      77. Népszabadság, 1956. november 17.
      78. PIL 290.f. 58. ő.e. 33-35. old.
      79. Kemény, István-Lomax, Bill szerk.: Magyar munkástanácsok 1956-ban. Párizs, Magyar Füzetek és Hughland Lakes, Atlanti Kutató és Kiadó Társulat, 1986. 100-102. old.
      80. A kormány már a tanácskozás reggelén megüzente, hogy illegális összejövetelnek tekinti a gyűlést, s ennek megfelelően annak befejezése után meg is kezdte a résztvevők letartóztatását.