Hivatalnegyed, kora reggel

Mikulásünnepen voltam apám
hivatalában, a Cső- és Szerelvény-
-értékesítőben, hogy is feledném,
a Lánchíd újjáépült, és talán
akkor nyitották meg. Nem mondanám
el mégse ezt, ha kicsit nem szeretném
túl nagyon is, közönnyel érdemelvén
ki ily kegyelmet, egész halmazán
sok únt dolognak. De hogy kutyagolhat
ez - aki vagyok, nevezem az úntat,
az únt személyt, magamat -, hajnaloknak
hajnalán, át a Lánchídon esőben,
hóban, szélben, felelős-felelőtlen,
és még néptelenül ott van előttem
a Hivatalnegyed (másképp ki se
bírnám! kilenckor már riaszt, ha metró
érkeztén néhány tucatjával ott ró
járdát "hivatalnok", vagy más, ide
hivatalos illető, cigire
gyújtás ürügyével meglapulandó,
kapualjba húzódom mulandó
zaklatástól, mint szélvihar, ha le-
s lezúdul, olyan a löketszerűen
érkező nép, s nem mondom, hogy "felőlem...!",
nehézkes vagyok, persze, kényszerűen
annyit kell léteznem, utazva, ülve,
ezt a verset írva, holott kerülve
bármit, kerülök meg, magányba-züllve)!
Ismerősek a kocsmák és a presszók,
a kis étkezdék, a korai talpon-
állók, és nem járművel, egyre talpon
megyek ott, talpalok, és a kakasszót
alig várom reggel, ezért. Ha lasszót
dobna egy-egy felhő, a szél, míg alszom,
az se volna hatásosabb. Kudarcom,
ha e környékemre bármi panasz-szót
kell ejtenem, ha valahova menni
kell - "hát nekem ennyit kiérdemelni,
ennyi se jut?" -, a programok terelni
tudnak csak, megalázott birkalényt.
Az sincs nekem, hogy szabad, szanaszét
csapongó alak, ön-alakjaként
vigyen a kis-szabadság, hogy megadják
felhőjükkel, esőjükkel, szelükkel
az egek, annyimat adják, amim kell,
e pár kilométer hajnal-hasadtát,
mert mit érdekelnek könnyed regatták,
nekem a nehézkesség teszi ímmel-
-ámmal, hogy ott menjek jegyzeteimmel,
s készülő jegyzeteimmel, fabatkát
se érnek sokszor aztán... ennyi kell csak,
hogy öt-hat-hét pohár bort megihassak,
salátát, krumplit a madarainknak
vegyek, a kintieknek egy pogácsát
szétköpködjek, és a hajléktalan-lap
új számát megvegyem - a Hivatal-
negyedben egész emberként vigadjak!

További csavargások

Áldásom Lánchidadra, Buda és Pest!
Ezzel a kapcsolattal sose légy rest,
juthassak át belőled itt beléd ott,
és unalmassá ne legyen a légyott.
Álldogáljak a Gresham-borozóban,
amíg van, addig még valami jól van,
vagy üljek le szomszéd kis étteremben,
s az Arany János utcát se feledjem,
folyó borért a presszót, azt a Tervet,
hol egy baden-baden-i pult felelget:
tíz éves emlékemből hirtelen,
vicc, hogy az egy pesti presszó nekem.
Vagy menjek el másolóirodámra,
másolásra, persze, egy kis dumára
nemkülönben; s a hajléktalanok
lapját megvegyem, heti százasok,
a legjobb célra. Két sajtos rudat
csomagoltassak, vagy egy bűzrudat
szívjak el még a gyógyszertár előtt,
a Kálmán utca műintézetét
meglátogassam, ismerőseim,
ahol az élet eseményein
nem sokat filozofálunk, s azért
ez az együttlét nemcsak a kimért
egy deci, két deci, vagy néhanap
hazavitt másfél literes palack,
és messze nem az, messze több. Haza
megint a Gresham, talán, patika
és papírbolt, géppapír és füzet,
borítékok, küldeni ezeket
a dolgokat, miket legjobb talán, ha
nem hagynám a csavargások utánra,
csak hát miért élek, ha kujtorogni
sem lehet már - hét végén kell kifogni
(végig itthon) a munkalendület
javát, hozzá-újuló kedveket:
hányfélék... Vagy csak annyi: nem henyélnék,
mire volna az. Vonz, lássuk a végét,
ha elkezdtük. Sport, nem pénzkereset
- az irodalommal azt nem lehet -,
amatőr profi, profi amatőr,
kényszerűen megvagyok kétfelől.
És a Duna felől még a Dunába
benézek, vagy ott a Gabi, a Bástya,
a Krisztinaváros már ritkaság,
az Alagúton alig megyek át,
és hol a Böszörményi út, a kör-
séta, hogy a Széll Kálmán tér felől,
a Széna tér felől térjek haza,
hol van már a Fény utca piaca,
netán hogy a Kis-Svábhegyen füvet
szedjek madarainknak - hevület
híja. Lohadok, bár nem rohadok még,
el se mennék, de hát itthon se ülnék
egész nap, persze, egyik-mint-a-másik,
ami tiszta benne, az csak a Lánchíd:
de jó, hogy van, ó, jaj, hogy még sokáig
nézem, ha unom, és járom ha csábít.
Karinthy mondta: az élet ilyen.
Másmilyennek magam sem ismerem.