Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.
Tamás Attila
Könyvét
az olvasók számára röviden bemutató, annak céljait ismertető soraiban a szerző többek
között arról szól, hogy aki az irodalomelmélet és a gyakorlati irodalomkritika műfajában
egyaránt tevékenykedik, az aprópénzre is válthatja az elméleti síkon kimunkált
sémákat, de azt is megteheti, hogy " a kritikát az elmélet próbakövének tartva a
két terület termékeny, gazdagító egymásra hatását igyekszik elősegíteni,
anélkül, hogy az egyik diskurzust alárendelné a másiknak". Alighanem nyugodtan
rábólinthatunk: egészében véve eredményesen törekedett arra, hogy a Kritikus
határmezsgyén az utóbbi csoportba nyerjen besorolást. Ami a legkevésbé sem jelent
olyasmit, mintha pontosan kimunkálta volna részleteiben elmélet és gyakorlati
alkalmazás kapcsolatrendszerét: hol egy-egy verses- vagy novelláskötetnek a
vizsgálatából jutna másutt is alkalmazható elméleti általánosításokig, hol pedig
az ellenkező irányban tenne lépéseket. Inkább arról beszélhetünk, hogy éppoly
kevéssé idegen tőle, hogy az irodalom - vagy főbb típusai - mibenlétét firtató
írásműveknek vállalkozzék az értékelésére, mint amennyire az, hogy valamilyen
friss regénysiker - esetleg kudarc - esetében foglaljon állást; mindennek során
pedig sehol nem kerül magával ellentmondásba. Eltérő tárgyú írásai mondhatni
tisztes távolban állnak egymástól, ugyanakkor zavartalanul el tudjuk őket fogadni
egyazon gondolkodásból eredőknek. Más-más természetű mozzanatok kiemelésével
indítanak, többnyire mindvégig meg is őrzik kezdeti mozgalmasságukat, mégis
jellegadónak mutatkozik bennük a figyelmes mérlegelésre valló kiegyensúlyozottság.
Így Barthes esetében a szorosabb elköteleződések elutasítását és "az irodalom
erkölcsi felelősségének" elismerését egyszerre érzi kiemelést érdemlőnek,
hasonlóképpen méltatni tudja a strukturalista-szemiológiai elméletek kiépítését
is, ami azonban nem akadályozza meg abban, hogy elutasítsa a műalkotások "értelmének
megnevezésére vagy rögzítésére" irányuló törekvéseket, is elfogadja: "a
szöveget szabályozó logika nem megértő", inkább "szimbolikus energia
felszabadulás"-át teszi lehetővé. Az irodalom referencialitását korántsem sorolja
- némely régibb felfogások szellemében - annak fő funkciói közé, de ennek
újabban divatos teljes tagadását is elutasítja. (Különösen lélektani
vonatkozásokban: "Van valóság, mert van szenvedés, van öröm, vannak emberi
kapcsolatok".) Legnagyobbrészt egyetértő rokonszenvezéssel világítja meg
Genette-nek a műalkotásra mint "intencionális esztétikai tárgy"-ra vonatkozó
gondolatmenetét, mely "az esztétikai reláció analízisé"-ben látja annak fő
feladatát - egy "sajátságos emberi viselkedésmódnak az elemzésé"-ben, ("amelyet
esztétikai attitűdnek, viszonynak, állapotnak, észlelésmódnak neveznek") -,
ennél érezhetően nagyobb távolságtartással vállalja figyelmet kívánó derridai
gondolatok megismertetését. Käte Hamburger nézeteit minősíti a maga részéről "a
legkövetkezetesebb, a legnehezebben vitatható" lírateóirának, nem rejti viszony
véka alá, hogy az ő ide vonatkozó eszméinek némelyikét sem tartja még "a
legkevésbé sem kielégítő"-nek. Elismeri Schäffer "dinamikus műfajmeghatározásá"-nak
is a "gyümölcsöző" voltát, a műfajok kérdéseit azonban ettől még továbbra
is kérdéseknek tudja tekinteni. Otthonosan mozog az erős filozófiai alapozású
irodalomelméleti munkák területén, semmivel sem vonzódik azonban kevésbé az olyan
írásokhoz, melyeknek szerzői mindenekelőtt "belülről", magának az alkotónak a
nézőszögeiből ismerik az irodalmat: Így mutatkozik meg fogékonysága Nemes Nagy
Ágnes esszéi iránt, melyek sem nem szépelegve, sem nem tudományoskodva "a
költészet, az irodalom létének egyszerre intellektuális és érzéki élményéről"
vallanak. Különböző teóriák berkeiben járatos, nem tagadja azonban a
kritikaírásban az empátiának a szerepét sem. Munkássága mondhatni minden ízében
távoli a Lukács Györgyétől, ettől azonban még rá is tud egyetértően hivatkozni,
ha ezt az igazság érdekében valónak látja. Rokonszenvvel szemléli a posztmodernben
megjelenő nyitottságot - azt, amely ugyanakkor "korántsem zárja ki bizonyos
értékek vállalását - csupán univerzalitásukat kérdőjelezi meg", nem jutva el
"a parttalanság, a »minden egyformán érvényes«, magyarán a féktelen relativizmus"
álláspontjáig.
Ahogy
Orbán Ottóval folytatott kritikusi-írói párbeszédében is megnyilatkozik egyfajta
kettősség: egyrészt "a világtörmelékben túró, hitvány guberálók" sorsával
való részleges azonosulásban, ugyanakkor azonban a "romok alól sugárzó" magok
észrevétetésében is - akár annak a lehetőségnek a föltételezésével, hogy
talán "Darabokra széteső személyiségünk / minden szilánkjával az Egészre mutat".
"Gyakorló
kritikusként" egyetlen könyvről szól - minden bizonnyal méltán - a teljes
elismerés hangján: Bodor Ádám rövidpróza-füzéréről, a Sinistra körzetről.
Szuverén ítéletalkotó: Ottlik mások által is méltán bírált Budájának szigorú
(talán már túlságosan is szigorú) minősítése mellett ("nagyon rossz regény")
ő a klasszissal jobb főmű totemizálása ellen is határozottan szót emel. Nádas
Péter Játéktérének egyes darabjai között is vállalja a szembeötlő
értékkülönbségek szóvá tevését - hangtompítás nélkül. Vonzódás,
megbecsülés és szakmai elvárások egyszerre érvényesülnek a Mándy-novellák
világának ismertetésében, főként a szigorát engedi érvényre jutni Esterházynak
egyik gyöngébb kötetét (a Hrabal könyvét) értékelő soraiban. Nem rejti véka
alá, hogy Petri György elemzett verseihez (a Sár kötet darabjaihoz) mondhatni
személyes szálak is fűzik - szeretettel (és némi iróniával) tud azonban tőle föltehetően
távolabb álló szerzők (Rákos Sándor, Lázár Ervin) munkáinak sajátságaihoz is
közelíteni. Závada Pál nagy sikerű regényét tárgyalva esztétikai értékek
számbavételén túl a siker külsőbb tényezőire is kitekint.
Nem
tartozik azok közé, akik a kritikaírást összetévesztik valamilyen szakmai
önbemutatásnak a feladatával: ismertetést, ráhangolást és
értékítélet-megfogalmazást egyesítő szövegek kialakítására törekszik -
alkalmanként az írónak szóló figyelmeztetésre is vállalkozik. Nem érzi a
filozófiai iskolázottsággal össze nem férőnek akár az olyan hasonlatot sem, mely
szerint "Úgy is mondhatnám, visszhangzik az egész könyv (Mándy Iváné), mint egy
huzatos lépcsőház", nem röstell olyan minősítést alkalmazni, hogy létezhet egy
stílusban "negédes elérzékenyülés", "szellemi artistamutatvány" vagy
felületes improvizáció is. S létezhetnek olyan jelenségek, melyek egyelőre - de
esetleg még hosszabb időre - "rejtély"-ek maradnak.
Persze
a kötet szerzője is más módon írja le egy elméleti munkásság komponenseit, mint
ahogy egy verskötetet bemutat, s így előfordul, hogy őt sem egészen könnyű nyomon követni
- némelyik fejtegetése akár túlságosan sterilnek is mutatkozhat, máskor viszont
egy-egy szellemes megfogalmazás találó voltának hiányolhatja valaki a kapottnál
részletezőbb igazolását. Az egyébként igen érdekes Ignotus és az első világháború
című tanulmány itteni "helyén levését" is megkérdőjelezheti valaki. (Akár azt
is, hogy ebbe a válogatásba nem lett volna-e elég az Ignotus kritikai arculatát -
"impresszionizmusát" - kitűnően elemző tanulmányt bevenni.) Mindez azonban nem
sokat változtat örömünkön: jó könyvet vehetünk kézbe Angyalosi Gergely
kötetével. (Csokonai)