Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Kass János
A kortárs levelei
(Napfogyatkozás)

A mi botrányos XX. századunk végére a napfogyatkozás tette fel a pontot. Ez a megállíthatatlan, hatalmas sebességgel némán felénk tartó jelenség közeledő, majd távolodó élménye egyértelművé tette Kronosz, a múló idő törvényét és saját tehetetlenségünket.
"Darkness at noon", sötétség délben nemcsak az irodalom, de a sors, a kikerülhetetlen jövő képe, a XX. század jelképe is.
A horizonton megjelenő különös, ismeretlen erő közönyösen, gyorsvonatként, másodpercenként hatszáz métert megtéve érkezett s fűszálat sem mozdítva gázolt át Európán s Ázsián, követve kijelölt pályáját a Hebridáktól Indiáig.
Vártunk valami eseményt, nostredamusi jóslatot, szélvihart, katasztrófát, ehelyett totális ürességet hagyva bennünk szívódott fel a táguló térben.
A XX. század méltó befejezése!
Jelkép is lehetne, sötétség délben, hisz Koestler ezt a némán és közönyösen nyomuló ürességet, világméretű apokaliptikus magányt, a porszem sorsát e korban írta meg.
A kőbaltás ember félelme, kiszolgáltatottsága keveredett a turistairodák ordító, színes hirdetéseivel.
A csillagászok, matematikusok pontos számításai szerint suhant másodpercre pontosan végig az égen a kúp, a sötét kör, (akár a mesterlövész puskáján a célgömb: rám, rád volt szögezve), s a vak törvény vezette felfoghatatlan gyorsaság ezt a napfogyatkozást egyben turistacsalogató látványossággá tette! A lövés nem dördült el!
Egyelőre!
A távolodó sötétség után felsóhajtó, kiüresedett didergő lélek az évszázad végén támpontot keresve ugyan hová fordulhat, miféle gyógyír, tapasz, vigasz segíthet most már e véglegesnek tűnő kozmikus magányon?
Talán a művészet lehet a kiút. Hiszen a heideggeri kegyetlen előrejelzésekből nem lehet erőt meríteni.
Viszont fel-felcsillanó remény, örömet okozó élmény a bennünket követő új generáció, egy-egy felvillanó, forrásban levő tehetség teljesítménye, műve.
Még nem vált nemzedékké ez az "új generáció", de egyéni teljesítményei vigaszt és reményt nyújtanak.
A nagyok, a klasszikusok múzeumokba vagy aukciókra kerülnek. Értékük, áruk van s áruvá válva bizonyítják: a befektetett pénz hozama sokszorosa a banki manipulációnak.
A művészet tehát nemcsak a lélek nélkülözhetetlen tápláléka, remény és üzenet, de a mohó gazdagodás, spekuláció, harácsolás fontos területe és eszköze is! Honunkban, akár a vihar után, tisztulnak a horizontok, s a XX. század jelképének számító napfogyatkozás után kétszeresen süt a nap és 2000-ben ebben a vakító fényben az árnyékok feketébbek, a kontúrok élesebbek lesznek. Így pontosabban láthatjuk a jót és a rosszat, a kikristályosodó nagy teljesítményeket. Bartók után Kurtág és Ligeti. Ady és Babits után Szabó Lőrinc, Weöres, Nagy László, Juhász, Petri és Vajda Lajos. A Barcsay-Kondor vonulat mögé felzárkózó fiatalok, Ujházi Péter és Orosz István.
Sorolhatnám tovább a példákat.
Mint a működő vulkánból lassan ömlő, fortyogó lávából fel-feltörnek a forró gázbuborékok és valahogy e lassú vonulásból szilárdul meg az új évszázad, Kristályosodik ki a nemes anyag.
Kevés a jó!
De az új teljesítmények matematikával nem behatárolhatók, előrejelzésekkel nem megjósolhatók. A XX. század árnyéka, évtizedekig tartó napfogyatkozása után lassan feltűnnek a fények, a jelenségek, a művek. Lassú rezgéssel összegyűlnek, érzékelhető szövetet alkotnak és kirajzolódik 2000-2001 körvonala.
A kísértő gonosz az árnyékba húzódik, vár az újabb alkalomra, csak saját naivitásunk, ostobaságunk, balekségünk idézheti meg újra.