Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.
Van némi előnye annak, ha egy recenzió - mint a jelen írás - ennyire
megkésik: kicsit távolabbról jobban láthatók a befogadás jellegzetességei,
s ebben az esetben a Frankfurti Könyvvásáron elért elég egyértelmű siker
is orientálhatja az értékelést. Persze, a külföldi olvasó is tévedhet,
vagy olyasmire figyelhet fel, ami a hazai befogadó közeg számára nagyon
is magától értetődő vagy éppen irreleváns; értékítéletében sem kell föltétlenül
megbíznunk; viszonyítási rendszere, háttérolvasmányai szükségképpen mások,
nyelvéről (s a fordítás okozta galibákról) nem is szólva. Mindenesetre
a frankfurti szereplés arra figyelmeztet, hogy Tar Sándor novelláinak hazai
fogadtatása immár nemzetközi kontextusba is helyezhető, sőt óhatatlanul
abba helyeződik. A Tart övező honi zavar, amelyet a következőkben próbálok
majd jellemezni, ennek fényében gondolandó újra.
Anélkül, hogy a recepciótörténet részleteibe belemennénk, voltaképpen
kiszámítható, hogy Tar Sándor befogadása körül milyen nézetek csaphatnak
össze. Durván fogalmazva: az egyik Tarban a rendkívüli szociális érzékenységű
írót, az úgynevezett népi irodalom legméltóbb folyatóját, az elhagyottak,
a szegények, a nyomorultak világának nagyszerű ábrázolóját ünnepli; míg
a másik megkísérel a szövegek mindezen vonatkozásaitól eltekinteni, s minden
figyelmét arra fordítja, hogy a szövegformálás sajátosságait, Tar prózájának
újdonságát vagy épp hagyományosságát tegye mérlegre, s felmérje, mennyiben
jelent kortársaihoz képest ez a próza nóvumot, másságot, érdekességet.
Míg tehát az egyik nézet érvényesnek tekinti tárgyára, Tar Sándor prózájára
nézve a társadalmi hatás, az ábrázolás, a kikövetkeztethető világkép stb.
terminusokat, addig a másik előnyben részesíti a narráció, a beszédmód,
a metaforika s a korszerűség szempontjait.
Túlságosan is könnyű volna azt mondani, hogy az igazság e két nézett
között (vagy egyesítésükben, vagy épp egy harmadik nézetben) van; talán
még annál is könnyebb, mint a kettő közül valamelyik mellett érvelni. A
probléma - többek között - az értelmezéstörténet defektusaiból eredeztethető,
s nem is éppen a Taréból: a sajátos magyar viszonyok között az úgynevezett
realista próza értelmezésének mindig is legtöbbször az volt a tétje, hogy
mennyire "hiteles" a próza a "valóságábrázolás", a "társadalomkép" szempontjából,
hogy miféle kapcsolat áll fenn az ábrázolt világ és az ábrázolás között,
és így tovább. Móricz, de talán már Mikszáth vagy Jókai esetében is hasonlóak
voltak a kérdések, s nem is csak a kortársak, hanem az újraértelmező utókor
számára is. Nem alakult ki a realistának tekintett szövegek megformáltságának
komoly felmérése (s talán csak most van reális esélye annak, hogy ezzel
számot vessünk); az újraolvashatóság, az "érvényesség" fő érvei - természetesen
ideológiai megfontolásokból - túlságosan is sokáig a "hű megjelenítés",
az "érzékletes ábrázolás", a "megbízható korrajz" és társaik voltak. Az
az értelmezési hagyomány tehát, amely Tar szövegeivel kapcsolatban kézenfekvőnek
látszik, (más értelmezési hagyományok felől nézve) leszűkíti és félreviszi
a lehetséges interpretációkat. A másik oldalról: az a fajta értelmezési
stratégia, amely azt a szempontot részesíti előnyben, hogy a narráció miféle
újdonságot tartogat olvasója számára, hogyan billenti ki a konvenciókat,
hogyan épül fel szerkezetileg (a szófűzéstől a kötetkompozícióig), milyen
szövegközi áthallásokat mozgósít - ez a megközelítés tehát gondosan ki
szokta kerülni azt a prózát, amelynek vonulatába kétségkívül Tar is tartozik.
S még ha mégis látókörébe kerülne, adós marad azon kérdések egy fontos
részének megfogalmazásával, amelyek Tar Sándor prózájával kapcsolatosan
kikerülhetetlenek, s amelyek éppen e próza "valóságvonatkozásait" illetik.
Magyarán: mind a konzervatívabb (ábrázolás- és referencia-központú), mind
az újabb (a szöveg megalkotottságával számot vető) értelmezési hagyomány
szükségképpen elvétene valamit - éspedig elég sok mindent -, ha Tar prózájához
közeledne.
Ha tetszik, ez már önmagában azt jelzi, hogy Tar Sándor jelentős és
(ezért) felforgató, zavarbaejtő, izgalmas prózaíró. Nehéz vele mit kezdeni,
holott olvasói tudják, hogy nagy teljesítményről van szó, amellyel valamit
azért feltétlenül kezdeni kellene. De kár volna átengedni a hírhedetten
ideologikus "realista" értelmezési hagyománynak csakúgy, mint a (persze
ugyancsak ideologikus) "szövegelvű" hagyománynak: az előbbi túl gyorsan
lenyelné, az utóbbi pedig túlságosan is fontos részeit hagyná megemésztetlenül.
A jelen recenzió természetesen nem vállalkozhat arra, hogy egyesítse, áthidalja
vagy feloldja a két, fent vázolt megközelítést; legföljebb arra tesz majd
kétségbeesett kísérletet, hogy néhány olyan pontot jelezzen, ahol van mód
a kettő összekapcsolására.
A Lassú teher bemutatását érdemes azokkal az írásokkal kezdeni, amelyeket
a recenzens a legkevésbé sikerülteknek érzékel. Ilyen - sorrendben - A
kísérlet, az Álom, A gyanú, a cím nélküli Descartes-hoz (Erzsébet pfalzi
hercegnő nevében írott) levél, és a Csere című írások. Ezek közül a Descartes-levél
mindenképpen kilóg a sorból: nem novella (eredetileg válasz volt a Beszélő
egy játékos körkérdésére), mondatainak stílusa rendkívül kimódolt, a nehezen
érthetőségig bonyolult, szóhasználata archaizáló; tárgya pedig - röviden:
a boldogság - problémája bár számos Tar-írásnak, az efféle cizellált magasságokban
puszta elmejátéknak tetszik. Talán nem elhamarkodott lépés, ha ettől a
szövegtől a többi Tar-szövegre tekintve arra a következtetésre jutunk,
hogy Tar nem tud akármilyen nyelven szólni: novelláinak egységes világa
többek között éppen abból adódik, hogy a szövegek alaprétege (s legfontosabb
összetevője) a "mindennapok nyelve" (vagy legalábbis olyasmi, amit közönségesen
így érzékel az olvasó), s továbbá: hogy aligha jellemzi a más szövegekkel
és más nyelvekkel való párbeszéd (vagy legalábbis nem abban a formában,
ahogyan erre a Descartes-levél kísérletet tesz). Találkoznak és ütköznek
a Tar-prózában nyelvi rétegek: csakhogy ezek közel vannak egymáshoz, sokkal
jellemzőbbek a finom, nehezen észrevehető átmenetek a "hivatali" és az
"üzemi", a "kocsmai" és a "paraszti", a "semleges elbeszélői" és az "utcai"
nyelvhasználat ábrázolása között. A szövegeknek ebben a közegében idegenül
hat - és nem is sikeres - a nagyon emelt, végtelenül kifinomult, régies
próza imitációja.
A boldogságról való elmélkedés elvontsága párhuzamba állítható A kísérlet
és a Csere című írásokkal: ezek abban erősíthetik meg az olvasót, hogy
az absztrahált, könnyen allegorizálható, példázat-szerű írás - még ha olykor
mintha Kafkát is kívánná felidézni - ugyancsak nehezen egyeztethető össze
Tar többi írásaival. Ezek fényében látszik igazán a többi novella erénye:
amazok ugyanis mentesek mindezektől a jegyektől, kifejezetten ellenállnak
annak, hogy az olvasó egyszerűen levonhassa a tanulságot, hogy visszakeresse
az általános igazságot, hogy az ábrázolt világot sikeresen azonosítsa az
emberi létállapottal (vagy akár csak szűkebben: a huszadik századi, magyar
viszonyokkal) általában. Ezekben az írásokban csak töredékként, elnagyoltan
vannak jelen azok az elemek, amelyek a többiben kifejlett alakjukban és
meghatározóan hatnak. A két írás cselekményének szerkezete némileg hasonló:
a kiszolgáltatott, szubhumán létbe kényszerült, és alig jellemzett hőst
valamely bürokratikusan, technológiailag, szervezetileg hibátlanul működő
hatalom felhasználja; A kísérlet hőse talán megmenekül (ő tehát a kópé,
a minden bajból kikecmergő kisember volna), a Csere főszereplője belenyugszik
kilátástalan és állandóan ismétlődő sorsába. Csakhogy A kísérlet és a Csere
főhősei mögé alig-alig rajzolódik ki az életút vagy a szituáció, Koma és
Rada elmosódott, példa-szerű figurák maradnak; ellenpontjuk (az "operátor"
illetve a "Titkárság" - már megnevezésük is jellemző) afféle elvont, nem
evilági, közönyös és mindenható erők: nem emberiek. Mintha a szöveg túl
sokat bízna a kidolgozatlanul marad alapképlet erejére: elhagyja mindazt,
amit pedig nem csak sallang, cifrázás, körülírás volna, hanem - más Tar-szövegekben
- a novella igazi erejét adná: a beszéltetést (annak sajátos módját, erre
később térünk ki), az ábrázolás konkrétságát, azon világnak a rajzát, amelyben
a történet lejátszódik.
Az Álom és A gyanú sikertelenségének minden bizonnyal hasonló az oka.
Mindkét novella csattanós szerkezetű (az Álomban leszakad az a csillár,
amelyet - felesége iránti bosszúból - a főszereplő befűrészelt, A gyanú
kereskedő főhősét valóban kirabolják azok - vagy nem azok? - , akikre gyanakodott);
ez még önmagában nem különítené el őket a többi Tar-novellától, hiszen
azokban is gyakori a csattanó. Csakhogy ezekből hiányzik az az aprólékos,
részletekbe vesző - s így valamelyest elterelő, az olvasói várakozásokat
egyszerre több irányba mozgósító - előkészítés, amely nem pusztán duzzasztja,
de sűrűbbé is teszi a szöveget. Így azonban alig marad egyéb, mint a szituáció
és a poén kettőse; túlságosan csonka marad a szituáció mögöttese. Az Álom
cselekménye és csattanója túlságosan is kimódoltnak tetszik: a bűnügy filmeket
néző feleséggel szemben a férj bűnügyi filmekből ismerős eszközt vet be,
s végül amikor minden megoldódik, akkor az előkészített gyilkosság is fölöslegessé
válik - a csillár magától leszakad a nagyszobában, ahol éppen nincs senki.
Kerek, ügyes történet, de talál túl kerek és túl ügyes, inkább jól megcsinált
tárcanovella, mint Tar-szöveg. A gyanú történetének végén homályban marad,
hogy végül is ki rabolja ki a gyanakvó idős kereskedőnőt; ez mintha azt
sugallná, hogy Hajasné gyanúja mindenesetre jogos volt, még ha nem is volt
tényszerűen megalapozott. Mulatságos paradoxon, ismét kafkai belátás (a
gyanú bármikor igazolódhat, akármikor lecsaphatnak ránk), de abban a közegben,
amelyről túlságosan is keveset tudunk, azon a főhősnőn keresztül, akit
túlságosan is kevéssé ismerünk, nem sokkal több, mint e paradoxon illusztrációja.
Elmarad az, ami a Tar-novellák esetében máskor lehetetlenné teszi, hogy
"tanulságot", "mondandót" keresgéljen az olvasó, s így megkönnyítse magának
a befogadást; mindaz, ami másutt a bonyolult, sok-sok történetből összeálló,
számos külön történettel rendelkező szereplő révén kibontakozó szövedékben
bujkál, itt túl feltűnővé és felfejthetővé (ezért felejthetővé) válik.
Méltánytalannak tetszhet ekkora teret szentelni a gyengébben sikerült
Tar-írásoknak, különösen, hogy ezek csakis Tar kötetének igen magas színvonalához
mérten nevezhetők csak gyengébbeknek. Arra azonban talán jó a fenti kitérő,
hogy a kevésbé sikerültek fényénél világosabban lássuk a többi írás erényeit.
Összegezve tehát: érdemes vizsgálni Tar nyelvhasználatának sajátosságait;
azt, hogy hogyan beszél az elbeszélő, s hogyan beszélteti szereplőit; érdemes
megnézni, hogyan kerüli ki a példázat-szerűség, az allegória buktatóit;
hogy hogyan építi fel a történeteket (a csattanóig vagy az elvarratlan
befejezésig).
Aki csak belelapoz a kötetbe, azonnal tapasztalja, hogy a gondolatjellel
bevezetett vagy idézőjelek közé zárt párbeszéd teljesen hiányzik a novellákból.
"Valódi", hagyományos párbeszéd - jelölés nélkül, csak bekezdésekbe szedéssel
jelezve - mindössze a címadó, Lassú teher című elbeszélésben van: s hogy
ott melyik megszólalás kihez tartozik, azt az olvasónak kell kitalálnia
(nem nehéz munka). Ugyanakkor persze egyenes idézetek, megszólalások közvetlen
átvételei az elbeszélő beszédbe máshol is bőven beiktatódnak: a Jövőre
másként, a Mi késztet élni?, az Apánk még élt, a Meghalni nem című szövegekben
például az elbeszélő mindvégig egyes szám első személyben szólal meg, szereplő
és elbeszélő egybeesik. A párbeszéd-elbeszélés váltakozáshoz képest (amelyre
- bizonyos megszorításokkal - a Lassú teher volna példa) ez az eset volna
az egyik határérték. A másik - ez azonban nem fordul elő Tarnál - a "tiszta"
elbeszélés volna, ahol az elbeszélő hangján kívül más hang nem szólal meg.
A novellákban egy harmadik a jellemző megszólalás: az, hogy az elbeszélő
hangját halljuk, s ebben hol beleiktatva, hol azon keresztül, hol jelölve,
hol jelöletlenül, abba beleivódva hallatszik a szereplő(k) beszéde.
Ez a szabad függő beszéd (style indirecte libre) még a Lassú teherben
is jelen van, ahol egyébként az elbeszélő-párbeszéd váltakozás az alapvető.
Csak a fiú, anyja és az apja közötti párbeszédek emelődnek ki vizuálisan
is, grammatikailag is (a "mondta", "köszönt" stb. jelölők hiányában) a
szövegből, de az egész novellát átszövi hármójukon kívül mások beszéde
is. Másutt hosszabb-rövidebb ideig bizonytalan, hogy éppen kinek a beszédét
"halljuk": A leghidegebb éjszaka első mondatának eleje ("Jó dolga lehet
annak, aki meghitt családi fészekben ünnepel...") lehet az elbeszélőé,
a főszereplő környezetéé (a kocsma közönségéé), de lehet akár Jenő belső
monológja. A Nem történik semmi első megszólalása, ezt szinte azonnal megtudjuk,
Icuka szájából hangzik el ("Csak azt akarom magának mondani, hogy ez már
mégiscsak sok, most meg a karácsonyfás lámpámat lopták el"), de egy pillanatig
azt gondolhatjuk, ismét külső elbeszélő nélküli monológot olvasunk majd.
Ennek a szabad függő beszédnek számos változata fordul elő Tar novelláiban.
Olykor teljes, a fikció világában elhangzott mondatok tolmácsolása, csak
épp többé-kevésbé beleépítve az elbeszélői szövegbe. Megint másutt a belső
beszéd felidézése. Van, ahol csak egy-egy fordulat, szó jelzi, hogy talán
nem az elbeszélő (vagy az elbeszélő nem a maga nevében) szólal meg. A Lassú
teher kisfiúja gyakran csak a mondatszerkesztésben vagy mondatfűzésben
van jelen, például a gyerekes szóismétlés révén: "Állt az apja mellett,
és úgy érezte, minden haja az égnek áll. Nem fájt, de érezte." Vagy másutt,
az elkanyarodó, zsúfolt mondatban (azokhoz hasonlóban, mint amilyenek az
Apánk még élt gyerek-kamasz elbeszélőjét jellemzik, teremtik meg): "Olyan
rágógumit adott, amit le lehetett nyelni, kerek volt, mint a cukor, nem
mondta meg az apjának, csak soká, mikor Kárász Tibi azt mondta neki, hogy
majd össze fog ragadni a segge lyuka a szájával, és szét kell operálni,
úgy hal meg". Másutt ennél kevesebb is elég. A következő mondatban nyilvánvalóan
nemcsak az elbeszélői hangot halljuk, hanem Arankáét is, aki munkájával
dicsekszik, készen kapott, közhelyes, elkoptatott kifejezésekkel: "Aranka
a kereskedelemben dolgozott valamikor, mint raktárgazdálkodó, emberek dolgoztak
a keze alatt, milliós árukészlet..." (Örömhír) Amikor ugyanebben a novellában
a kocsmáros kidobja Ácsot, az elbeszélő, a kocsmáros és a vendéglátóipari
vállalat szabályzata egyszerre szólal meg: "...a kocsmáros kocogott egy
pohár oldalán, és azt mondta, amíg Ács nem távozik a helyiségből, felfüggeszti
az italmérést." Tar híres, de rejtőzködő humora a nyelvek efféle összeszikráztatásában,
egymásramásolásában is megnyilvánul. S ha már a humornál tartunk: a nézőpontok
váltogatása - ami a közvetített beszéd jelenségével alaposan összefügg
- ugyancsak a humor forrása lehet. Berta és környezete a Rinaldó című elbeszélésben
kissé buggyantnak, "gyenge eszűnek" tartja Jánoskát; megbélyegzik a fiút,
de őt jó ideig nem halljuk megszólalni. Csakhogy később éppen Jánoska mondja
Bertának, hogy "te is dinka vagy" - és valóban, e megállapításban (megnevezésben,
megbélyegzésben) összegződhet mindaz, amit viszont Berta eddigi beszédéből
kikövetkeztethettünk.
Ha a "realista" értelmezési hagyományból kiindulva az olyan olvasói
tapasztalatainkat akarnánk ezekből a novellákból visszakeresni, amelyek
a "szolidaritás", a "részvét", a "megértés" terminusokkal írható körül,
akkor bizonyára Tar szövegeinek grammatikai magatartását érdemes szemügyre
vennünk. Azt, hogy - és ahogyan - nincs mindent (jobban) tudó elbeszélő,
csak olyan, aki együtt beszél szereplőivel; azt, hogy Tar elbeszélője minduntalan
átadja a szót, hogy nem ő keres motívumokat, hanem ezeket a szereplők maguk
tárják fel vagy rejtik el, hogy szereplői nyelvét, amely az ő számukra
a világ alakítója, formába öntője is, átveszi, és így velük lát és láttat.
Hogy ítéletet nem hoz, nem nevet ki és nem emel föl senkit; de mégis hoz
fontos döntéseket, hiszen van, akit csak megszólaltat, de van, akinek gondolkodásmódját,
belső beszédét, önmaga számára is alig bevallott morfondítozásait is közvetíti.
Van, akivel együtt tudja nézni a világot, s van, akivel nem. Ugyanakkor
nem hagyományos lélekelemző: nem ad számot mindenről, az áthasonított beszéd
mindig csak töredékes, nem szó szerinti (közvetett). És persze ilúzió volna
azt gondolni - ezt az illúziót Tar el is oszlatja - , hogy az egyes szám
első személyű monológok mindent kimondanak: azok éppúgy korlátozott érvényűek,
töredékesek, elhallgatóak, el- és leleplezőek, mint ha elbeszélő iktatódna
közbe.
A Tar-novellák építkezésének fontos eszköze az ismétlés. Nem csak az
Apánk még élt vagy a Jövőre másként vagy a Meghalni nem egyes mondatainak
vagy kifejezéseinek ismétlődésére gondolhatunk itt, hanem arra is, hogy
jócskán a grammatikai szint fölött, a cselekmény rétegében is a repetíció
a jellemző. (Sőt, voltaképpen a kötet egészében a szereplők ismétlődéséről
is beszélhetnénk: a sorsok és a szereplőket környező világok, amelyeket
Tar elénk állít, sok vonásukban hasonlóak egymáshoz.) A Róza mama főszereplője
Robival csak azt ismétli, amit korábban apjával tett; a Szoba két ablakkal
főbérlője kilenc éve várja vissza feleségét, és talán azóta játszódik le
időközönként csaknem ugyanaz a jelenet új és új albérlőivel. Berta (a Rinaldó
című elbeszélésben) zokszó nélkül elmegy rendszeresen a "bálba", amikor
csak Borika elzavarja otthonról, úgy gondolja, ez az élet rendje. A korábban
említett gyengébb novellákból éppen az hiányzik, hogy az ismétlődések révén
felépüljön az az állandóság, az az alapvetően mozdulatlan, változhatatlan,
s ennélfogva kietlen és reménytelen élet, amelyben - esetleg - váratlanul
történik valami, s amelyhez képest az addigi történések csak színtelen
háttérnek tetszenek. A Suhanó ájulatban Gyula "a pad szélén ült.... Mindig
ott ült, lehet annak már vagy tíz éve. Esetleg húsz." Ki nem tudja ezt?
Gyula? Az elbeszélő? Melyik az a "ma", amiről szó van? Egyik a sok közül,
vagy az a bizonyos nap, amikor Gyula meghal? Az egy nap és az összes többi
közötti határ elmosódik.Vannak ugyan támpontok, vannak történetek és történések:
a májkrém és a gépzaj kilátástalan ismétlődésébe kerül bele például Máté,
aki egyelőre jól mondja el a történeteket, de őt is meg fogják unni; a
Nellikével alakuló románc egyszerre az ismétlődés és a kibontakozás története;
Gyula házasságának históriája lezajlott, állapottá merevedett történet.
Mindez tehát háttérré, állandósággá, azonossággá szürkül. Mindenki különbözik,
de mindenki egyforma: "mindenkinek jókedve volt", "mindenki visel valamilyen
jelet", "mindenkinek van valami hibája". Ehhez képest jelent igazán egyedit,
igazán nem ismétlődőt és nem ismételhetőt az, ami valóban mindenkivel csak
egyszer fordul elő: Gyula meghal. Kilépett tehát a mindig-ugyanazból, s
talán ezért - "Boldog volt most. És az öröm túlélte őt."
Az ismétlődés, amely összezavarja a "ma" és a "tegnap" kategóriáit,
a történést és az állandóságot, a tettet és a tehetetlenséget, olykor még
az időben is elveszejt: a Meghalni nem elbeszélője tudatja, hogy családi
házban lakik, s később kezd el beszélni arról, hogy hogyan lopkodta a lépcsőházból
az újságokat. Bár történetének váza rekonstruálható, a folyamatos megalázottság,
elkeseredettség, a munkátlanság és pénztelenség réme, a félelem a "szétesettségtől"
vagy "begolyózástól" voltaképpen érdektelenné teszi, felcserélhetővé változtatja
az események sorrendjét. A Mese még körmönfontabban játssza ki olvasóját:
az anya, a Kisfiú és az elbeszélő szövege szétválaszthatatlanul gabalyodik
össze.
Ha tehát - a "realista" hagyomány felől nézve - azt kutatjuk, mitől
ilyen reménytelen, szomorú, nyomasztó Tar Sándor világa, akkor az ismétlődés-szerkezeteket
kell alaposabban feltárnunk. A világkép és a társadalomrajz pesszimizmusa
(amelyben csak olykor csillan meg valami kétséges remény, s ahol a kiút
talán még rosszabb, mint az állapot, amelyből kivezet; lásd például a Nincs
mit várni, a Kis fehér ház vagy a Rinaldó "megoldásait") abból is fakad,
hogy a szövegek (a szóhasználattól a cselekményszerkezetig, minden szinten)
az ismétlődés alakzatára épülnek, de úgy, hogy az ismétlődésben az egyedit
is mutatják. Mindig van egy "ma", amikor éppen ez vagy az történik, s a
dolgok mindig valakikkel történnek meg, akiknek történetük, szokásaik,
nyelvük van; csak épp az egész válik egyetlen makacsul ismétlődő, kényszeres
és kényszerítő ismétlődéssé.
Az ismétlődés Tarnál: reményteleség, hamis biztonság, gépiesség, embertelenség,
unalom, fásultság, szomorúság. Alig oldhatja valami. Talán az, ha valami
mégis történik, még ha az úgyis elmerül majd a megszokásban, vagy még ha
rosszabb is minden eddiginél. Talán az, ha ketten (újra) egymásra találnak
(mint Icuka és Erdei úr - Nem történik semmi; az albérlő és a főbérlő -
Szoba két ablakkal; Imre és Irma - Álom). Talán ha valaki együtt beszél
másokkal, átengedi magán és megmutatja a beszédüket. Szabadsághiányukat
megértve, függetlenül. Szabadon, de tőlük függve. (Magvető, 1998)
KÁLMÁN C. GYÖRGY