Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.
Arany hiba
Kommentárok Németh Gábor: (különös megkönnyebbülés)1 című szövegéhez
"Hiába kényszerülünk rá, hogy
profivá legyünk valamiben, a
végső dolgokban szerencsére
amatőrök maradunk. Hála a jó
istennek."2
"Igen, igen; ehhez még
hozzátartozik az, hogy nem
tudásból dolgozik az ember,
hanem nemtudásból dolgozik.
Egy más nemtudásból, mint a
tehetségének a korlátai. Mert a
csak tudásból való dolgozás, az a
rutinból való dolgozás. De hát ha
az ember valamit nem tud, akkor
nem tudja. Úgyhogy önmagában
a nem-tudás sem elég."3
"Mérséklet mindenben, a
mértékletességben is."4
I. A könnyen lehetséges és a lehetetlenül nehéz
Ha a "Németh Gábor" nevet (merthogy a szerző neve leginkább mégiscsak
az:) metonymia causae efficientisnek tekintjük, azt mondhatjuk, hogy ez
a szerkezet ezidőszerint elősorban négy vékonyka kötetet jelent. Az Angyal
és bábu (1990) egy filozófiai szöveg körül- és körbeírására tett kísérlet,
A Semmi könyvéből (1992) teljes egészükben meg nem írt regények bekezdéseiből
áll, az eleven hal (1994) - mint a címe is mutatja - 11 ('eleven') kisprózát
tartalmaz, a legújabb, A huron tó (1998) címet viselő kötet pedig 17 kispróza
és (talán) tárca gyűjteménye. Ez a négy vékonyka kötet kétségtelenül a
90-es évek magyar prózájának kiemelkedően fontos teljesítménye, olyan corpus,
amely számos tekintetben viszonyítási pontot jelent.5 És ez már csak azért
is roppant érdekes, mert a harmadik kötet recenzensei (utólag szerintük
jogosnak tetsző korábbi aggodalmak után) kénytelenek voltak némi megrendültséggel,
de immár valóban teljes nyíltsággal konstatálni, hogy a szerző, ezen szövegeivel
tényleg eljutott a szépirodalom legvégső határaira, ahonnan már végképp
nem látható járható (irodalmiként értékelhető) út6. Ráadásul - e fontos
corpus méreteit is figyelve - úgy tűnik, hogy a közeli kontextushoz tartozó
Mészöly Miklós minden poétikai stratégiát csak egyszer, egy szöveg létrehozására
felhasználó ars poeticája Németh Gábor szövegeiben (látszatra:) öngyilkos
módon radikális irányba fejlődött tovább. Hiszen (némiképp leegyszerűsítve)
immár nem arról van szó, hogy mindent csak egyszer szabad és érdemes megcsinálni,
hanem arról, hogy amit biztosan meg lehet csinálni, azt nem érdemes. A
"Ne légy reproduktív!" (egyértelműen avantgárd) elve tehát a "Ne légy produktív!"
(aligha posztmodern) gyakorlatává alakult.7 "Az irodalom valami, amit alul
kell múlni." "Ez többnyire sikerül." - olvashatjuk az :eleven hal című
szövegben.8 Sorozatgyártásról tehát nincsen szó. De elhallgatásról sincs.
E két véglet között azonban: miért nem érdemes megcsinálni azt, amit meg
lehet csinálni, és miért kell azt, ami többnyire sikerül? Ha mindkettő
könnyen lehetséges (ami itt tényleg ugyanazt jelenti: szinte lehetetlenül
nehéz) miért jobb mégis inkább alulmúlni, mint beteljesíteni? Miért inkább
a hiba, mint a tökéletesség? És ezekkel a(z immár kellően lebutított) kérdésekkel
közeledve A huron tóhoz némi látens esszencializmus valóban azt mondathatja:
sikerült neki. Alulmúlta. Hajléktalan-riportok. Emlék-tárcák. Naplórészletek.
Egy esszé-féleség az alkoholról. Tényleg nem ezt szoktuk irodalomnak tudni.
De miért is lenne, hogyan is lehetne jobb a hibás darab a szabványnál?
De tényleg: miért? hogyan? Szerintem az utolsó kötetben van egy, éppen
ezekre a kérdésekre válaszoló metaszöveg9.
II. A különös megkönnyebbülés
(különös megkönnyebbülés)
1.10
Nem találom sehol a meghívólevelet, csak arra emlékszem, hogy az a
téma, hogy baj van. Vagy hogy van-e baj. Vagy baj van-e. Meg ott voltak
a borítékban a mondatok, amiket mintha én mondtam volna valamikor. Tanszéki
költészet, alapítványpróza. Vagy hogy is. / Olvastam mostanában <1994?>
egy másik levelet is, úgy kezdődött, hogy Kedves Gábor. Ki hitte volna,
mondhatnátok. És nem volna igazatok, mert nem nekem szólt a levél, nem
nekem volt címezve, hanem Gulyás Gábornak, a Határ szerkesztőjének. Krasznahorkai
László írta. Szólt nekem egyébként, nagyon is. /
Egyáltalán nem a történeti hűség kedvéért mondom: Németh Gábor (különös
megkönnyebbülés) című szövege a POMPEJI című irodalmi, művészeti, bölcseleti
lap szerkesztőinek felkérésére, a lap 1995. november 28-án, Szegeden megtartott,
Futurum Extractum című felolvasóestjére készült. A boríték - a meghívólevél
mellett - tartalmazott egy (akkor Mórok címet viselő, hangulatjelentő)
mellékletet11, mely (pontatlanul idézett) szöveg (jelöletlen és pontatlan
idézet formájában) valóban utal a Németh Gábortól vett "tanszéki költészet"
és "alapítványi próza" kifejezésekre. A szerkesztőségi meghívólevél értelemszerűen
"Kedves Gábor!" megszólítással indult, a melléklet szövegét Szilasi László
írta. A (különös megkönnyebbülés) tehát a (kizárólag ezért releváns) kontextust
felforgató elegáns, összetett és jelentőségteljes áthelyezésekkel indul:
látszólag csupán udvariasan másik vitapartnert választ, ám eközben a keresztnevek
azonosságát kihasználva azonnal végrehajtja megjelent és publikálatlan
szöveg, szerkesztő és szerző, író és kritikus, kérdező és válaszoló, válasz
és kérdés pozícióinak felcserélését, viszonylagosítását, egymásbaolvasztását.A
szöveg címének kerek zárójelben történő elhelyezése (mint a kötetben általában)
arra utal, hogy annak szövege az elbeszélés (később következő) szövegéből
(jelen esetben: az utolsó bekezdésből) kimetszett idézet. Ez a gesztus
egyfelől eleve különösen figyelmes olvasást ír elő, hiszen bizonyára fontos
mely részlet emeltetett címmé. Emellett azonban (mivelhogy a cím nem csupán
fölérendeltje, de egyben mindig része is a szövegnek [Pilinszky Négysorosa
pl. öt soros12]) az is lehetséges, hogy inkább a szövegtest idézi a címet,
lévén annak kommentárja, amiképpen az sem kizárt, hogy a cím éppen a címet
idézi a szövegből. Akárhogyis, a szokatlan, zárójeles cím (innen, utólag
belátható:) a cím és a(z egyébként szintén szokatlanul, bekezdések helyett
" / " jelekkel tagolt, prózába tördelt vers szedésére emlékeztető) szövegtest
hagyományos viszonyainak felforgatásával eleve felkészít az egyéb oppozíciókban
végbemenő elmozdulásokra és ezen elmozdulások logikájára is. De mire való
a hegyes zárójel?13A szövegben, ha jól számoltam, összesen öt hegyes zárójelbe
foglalt, egy második, kritikai hangvételű narrátortól származó szövegrész
lelhető fel. Az (általam kialakított) első szövegrészben az. "<1994?>"
az emlékezés, azonosíthatóság kérdéskörére utal (egy "hibával"!, hiszen
az esemény "valójában" 1995-ben történt), a másodikban a <tapintatos>
egy morális, tehát stiláris problémára hívja fel a figyelmet, a negyedikben
a "<Nanana!>" alighanem az állandósult szószerkezetben rejtőző
pátosz ellenében próbál hatni, a nyolcadikban a "<Jelentős fájdalmára,
ez a dizájndázejn később Beck Andrásnak is az eszébe jutott. (Ez így elég
aljas, nem?)> az eredetiség kérdését megpendítő betoldással él és annak
azonnali kritikáját nyújtja, egyben tehát (a kerek zárójelben) bevezet
egy harmadik narrátort, végül pedig, még ugyanebben a szakaszban, az <én!
Én! ÉN!> szövegrésszel a teliszájú egyes szám első személyű vallomásra
irányuló vágyat, egyben annak lehetetlenségét szcenírozza. A második és
harmadik narrátor (mint olvasását író olvasó) beléptetése tehát (a kerek
zárójeles címhez hasonlóan) olvasási mintákat kínál fel (ezúttal az emlékezés,
a stílus, az eredetiség és a vallomás fogalmai mentén), emellett továbbviszi
szerző és szerkesztő (: sajtó alá rendező) egymásbaforgatásának témáját,
végül pedig (a sérülés, a repedés képzetét tipográfiailag is felidézve)
konkrétan is bevezet a hiba átfogó problematikájába.
2.
Azt írja Krasznahorkai, hogy nem ír. / Nemír, mert írni hiteltelen,
kiüresedett dolog, bármit kinyit, már az első mondaton látja, hogy az a
többivel együtt milyen mélységesen érdektelen tehát felesleges. / Nem ír,
nem válaszol, mert válaszolni egy ilyen irodalmi levélmeghívásra, amit
kapott, egyet jelent a játékszabályok elfogadásával, azaz a beszállással.
A beszállással ebbe az izébe, ami őt hihetetlen módon irritálja. / Annyira,
hogy már két könyvet írt arról, hogy mennyire. / Ezek a könyvek persze
az irodalom részei, aggályosan pontos, minuciózus vagy milyen mondatokból
vannak megcsinálva, mint ez a levél is. Amiben azt írja meg, hogy miért
nem írja meg azt a levelet, amit megír. / Na, elmész te a <tapintatos>,
mondaná az ember, ha merné. /
A szöveg, a címzés ellenére is megszólítva érezvén magát általa, dialógusba
lép a Krasznahorkai-levéllel14. Idézés helyett olvassa és írja azt. Első
lépésként, az azonosíthatóságot és az idézhetőséget mindvégig problematizálva,
folyamatosan csökkenő higgadtsággal összefoglalja a vitapartner álláspontját.
Az összefoglalás összefoglalása ("azt írja meg, hogy miért nem írja meg
azt a levelet, amit megír") némiképp már ingerülten, de mindenképpen jól
előkészítetten mutat rá a vitapartner álláspontjának alapvető belső ellentmondására,
arra, hogy a kimondás ténye ebben az esetben szöges ellentétben áll a mondandóval.
(Ez szerintem dekonstrukció.) (És mint ilyen, újabb olvasási minta.) A
szöveg szerintem hibának tekinti a vitapartner álláspontjában felfedezett
belső ellentmondást. A következő (saját) mondatban (amiben nem csak azt
mondja el, hogy mi az, amit nem mer elmondani, hanem azt is, hogy miért
nem meri elmondani, amit elmond) mindenesetre azonnal megismétli. (A kimozdított
oppozíciók áthelyeződése természetes esemény. Ebben a szövegkörnyezetben
azonban mégiscsak meg kell kérdeznem:) Ez vajon hiba? És ha igen, vagy
ha nem, akkor az hiba vagy erény?
Akárhogyis, innen nézve ez a rész és önmaga második mondatának első
szava, a szótárilag nemlétező, de legalábbis hibás "nemír" szó egymás kölcsönösen
lelkiismeretes kommentárjainak mutatkoznak. A terminusszerűen megnevezett
"nemírás" e kontextus szerint olyasféle szöveg lehet, amelyben a kimondás
ténye és a mondandó kioltják egymást. "Nemírni" eszerint annyi, mint kimondást
és mondandót egymás által csillapodni hagyni.15 A "nemírás"-nak vannak
módozatai. Ebben a Krasznahorkai-szövegben (ebben az értelmezésben) a kimondás
ténye oltja ki a mondandót. A Németh-szövegben (az én értelmezésem szerint)
mintha épp fordítva lenne: a mondandó által enyhíttetik a kimondás jelentősége.
(Mint láttuk, egyes értelmezők szerint egészen a nem-irodalmiságig.) Ezek
a szövegek valóban szembenállnak egymással. De a "nemírás"-ban, azt hiszem,
közösek.
3.
Meri, bocsáss meg, Laci, csak úgy és éppen az irodalom kedvéért, az
ember, aki én vagyok. A hatás kedvéért. Elképzelek valami félhomályos hosszú
termet, aranyozás és kristálycsillár, mint egy régi Bálint napon, Szegeden,
elképzelem, hogy ott, ebben a szaloncukor teremben majd milyen jót
fogtok ti ezen a mondaton röhögni. Így tervezgetek a hóesésben, Budapesten,
tíz nappal előbb, vasárnap dél felé közeledve. / A családom Balatonlellén
van, egyedül ülök itt, ittmaradtam Pesten az Írószövetség tökéletesen jelentéktelen
közgyűlése miatt. Totyogjon, aki buksi medve láncon, mondhatná valaki,
totyogtam is, mint a kutya, aki kilencet kölykedzett. Ezt a medvekutyát
azért hagyom benne, mert tegnap Lakatos István azt mondta a Vigadóban,
hogy "a budaörsi raktárbázis damoklész kardjaként lebeg a könyvalapítvány
feje fölött". Most is röhögtetetek, remélem. Ha, akkor az bizonyítja, van
az írott szónak értelme, mégis. / Krasznahorkai megváltást remél
az irodalomtól. / Nem azt, hogy legyen az írott szónak értelme mégis. /
A legtöbbet akarja. /
A dialógus második lépéseként lassanként kibontakozik az ellentmondás
szerkezete. A rész első szava azonnal kivezet az iménti hiba-vagy-nem-hiba-paradoxonból
(és az olvasó, az ember, aki én vagyok, megbocsát, csak úgy, és éppen az
irodalom kedvéért), kivezet, mégpedig egy meglehetősen világosnak tűnő
irányba, a vitathatatlan hatás egy látszólag nagyon is egyértelmű alfajának,
a röhögésnek az irányába - amivel azért a helyzet nem olyan egyszerű, hiszen
azon a mondaton épp nincs mit röhögni, a raktárbázisos meg röhelyes tényleg,
de azon meg nem most röhögök. Köztük meg ott a "hagyom benne" szerkezet,
ami nem csak arra utal, hogy már az egyes számú narrátor is részben szerkesztő,
sajtó alá rendező és redaktor, hanem arra is, hogy a vágyott szöveg nem
hozzátétel, hanem elvétel (vagy el nem vétel) útján jön létre. Le kell
kaparni a fölösleget. Vagy mondjuk úgy: a detractio fontosabb, mint az
adiectio, mert az analízis elsődleges eszköze (az avantgárdtól és -ig16)
a redukció. És ez a redukció, a végleges lecsupaszítás irányítja az ellentmondás
működését is. Az egyik álláspont: az irodalomnak legyen megváltó ereje.
A másik álláspont: az írott szónak legyen értelme (mégis). A radikális
redukció eredménye világos és hierarchikus oppozíció - amit azonban azonnal
megrogyaszt az egyértelmű tény, hogy mivel az irodalom: írott szó, a szembeállítani
kívánt fogalmak egyike (ismerős helyzet:) a másiknak alesete (sokmindent
leírnak, ebből ez-az irodalom). A megváltás-értelem szembeállítás sorsa
hasonló, hiszen a megváltó erő csupán egy, ha talán a leggyakrabban (miként
jelen esetben is) a legtöbbre tartott is, a lehetséges értelmek között.
És az ügy ragályos: végülis irodalom sokféle van, ebből ezt-azt le is írnak,
a megváltás útjai pedig számosak, melyek között egy az értelem. Mindenesetre
az azért biztos, hogy az olyan fogalmak szembeállításán alapuló struktúra,
melyek egymásnak kölcsönösen alárendeltek, ha talán nem is egyértelműen
hibás, de semmiképpen sem tűnik maradéktalanul tökéletesnek. Egyáltalán
nem azt akarom mondani, hogy a két álláspont tulajdonképpen nem is áll
olyan nagyon távol egymástól, vagy hogy a vitát csak a szótárak különbözősége
okozza. Hanem talán inkább valami olyasmit, hogy a köztük lévő viszony
alighanem jóval összetettebb, semhogy egyszerű szembeállításokkal érdemben
jellemezhetnénk őket.
4.
Úgy néz ki, mintha adta volna az a büdös kurva, ami a lába közt van,
jobb füveknek-fáknak, régen, de mostanára megundorodott, rajta ne gázoljanak
át mindenféle prolik, menjenek, amerre a szemük lát. / Ne nézzé',
tévézzé'! / Nem adja. Adta valaha is, tényleg? Aki meg van váltva,
abból dől valami fény, nem?, és bevilágítja az életet, az övét, a másét.
Miért van sötét akkor, azóta, amióta. Mindig. / Akkor talán az a baj, hogy
valaha elhitték, meg vagyunk váltva. / Hogy megteheti. Meg tudja tenni.
/ Nem tudja, nem tudta, nem fogja tudni. Üdvös út a teljes reménytelenségbe,
amely azonos tisztánlátással. Az is csak egy nő, a Klári. A Vojansz
Klári. Dehát azzal csak flörtölni lehet. / Szűzkurva a tánciskolában. Haza
lehet kísérni, enged mindent, de azt nem. Rohadt kurzív. Azt hiszed, hogy
feleségül kell venni, és meg van oldva az élet.17 Anya, hitves, szerető,
csak kapkodod a fejed. / Ahogy azt a Móricka elképzeli. / Állsz a templom
előtt, tíz negyvenkettő, elég kínos, mindenki a pofádat nézi. Vőlegény,
menyasszony nélkül, mit mondjak. / Krasznahorkai azt hiszi, hogy eljött.
Hogy nem lógott meg a Klári a kígyóbűvölővel. /
Az út, harmadik lépésként, a redukciót követően (ha tetszik a posztmodern18,
ha nem - márpedig nem nagyon - az adiectio jegyében) felgazdagítással :
az ellentmondás strukturális magvát képező, de egyelőre túl egyszerűnek
bizonyult hierarchikus oppozíció értelmezésével, szétszálazásával és újraszövésével
folytatódik. Narratíva lesz a tézisből. "Az irodalom egy kurva. Nála van
a megváltás. Régen meg lehetett tőle kapni. Most már nem." - mondja az
egyik narratíva. "Az irodalom egy kurva. Nincs nála a megváltás. Soha nem
is volt." - mondja a másik. És már mondja is tovább. Az irodalom (amellett,
hogy kurva) üdvös út a teljes reménytelenségbe. Amely azonos a tisztánlátással.
Aki egy nő. (Az is a neve, hogy Vojansz Klári. Claire Voyance. Clairvoyance.
Tisztánlátás.) Aki enged mindent, csak azt nem. Az azonosítások láncolata,
a kurvától a szűzkurváig tartva (irodalom = kurva = út a teljes reménytelenségbe
= tisztánlátás19= szűzkurva) a teljes elkülönböződést hívja elő. Az irodalom
egy szűzkurva. De már mondja is tovább. Az irodalom nem feleség, nem anya,
nem hitves, nem szerető, nem menyasszony. (Krasznahorkai azt hiszi, hogy
eljött.) Nem nő. De meglógott a kígyóbűvölővel. A második, három részletben
kifejlő narratíva tehát aprólékosan és egyszerre bontja le a megváltó irodalom
és az irodalomtól remélhető megváltás képzetét. Eszerint nem nagyon mondható,
hogy most tükrök által homályosan látunk, de akkor (: most, az irodalom
által) majd (tisztán:) színről színre látunk. Feltárja, hogy soha nincs
feltárulás. Leleplezi, hogy soha nem lepleződik le semmi. A Németh-szöveg
leleplezi és feltárja a Krasznahorkai-szövegben rejlő apokaliptikus hangnemet.
Mivel azonban 'apokalüptó' azt jelenti: 'feltárok'20, a feltárás ebben
az esetben nem semmisíti meg, hanem éppen újratermeli azt, amit kiiktatni
kíván. Újra csak: hát hogyne. És persze: ez vajon hiba? És ha igen, vagy
ha nem, akkor az hiba vagy erény? A dekonstrukció ha (jól? vagy: ha rosszul?)
csinálják, maga is dekonstruálódik. Nemdenem ez is egy olvasási minta.
5.
Azt írja, megy az utcán, a könyvtár, tehát a reménybeli első elfogadható
vagyis elfogadható első mondat felé, és szembejönnek vele, arcok, és akkor
azokon az arcokon ő "valami miatt" mindig meglát valamit. És arról a világról
értesít, amelyik amabból megmaradt, amelyik nem tartalmaz mást, mint a
nekünk kimért puszta valóságot isten és istenek, metafizika és transzcendencia
nélkül, mely nem tűri többé a szívet melengető homályos ismeretlenek izgalmát,
amiképpen az andalító s elandalodó képzelet egykor édes, mára tűrhetetlenül
hazug tűzijátékát sem, mert arról az egészről tudósít az a néhány tekintet,
rendőr, pária, taxis, mikor melyik, a könyvtár felé vezető kritikus szakaszon,
arról, amelyik teljes győzelmét most már hamarosan és őrjöngve ünnepelni
fogja, mivel felépítője, a felvilágosult ember megértette, tényleg győzött,
és győzelme azt jelenti: csak egyetlen világ van, az, amelyik hétfőtől
vasárnapig tart megváltoztathatatlanul, az, amelyikben az élet az oktalan
születéstől az oktalan halálig terjed, hogy csak az az ég van fölöttünk,
ami csillagjaival odafönt már nincsen, és csak az az éhség bennünk, ami
a gyomoré, az éhség a puszta földre és a halhatatlanságra." / Eddig az
idézet, a szöveg pedig így és ekképp tovább, a tökéletes befejezésig, de
én azt már nem fogom idézni. Határ, IV. évfolyam, 4. szám, 26-tól 31. oldalig.
/ Egyetlen kérdés foglalkoztat azóta is. <Nanana!> Miért válaszolt Krasznahorkai
bármit is, ha tényleg azt gondolja, amit gondol? Nem igaz, mert van még
egy kérdésem. / Mit csinál, ha nem ír? /
És csak ezután következik az első hosszabb idézet az ellenféltől. Puszta
valóság. Isten és istenek nélkül, metafizika és transzcendencia nélkül,
homályos ismeretlenek izgalma és a képzelet hazug tűűzijátéka nélkül. Az
egész. Amelyik teljes győzelmét most már hamarosan és őrjöngve ünnepelni
fogja. Csak egyetlen világ van. - Hát, ez az idézett szövegrész éppen eléggé
apokaliptikus, valóban. És ilyen előkészítés után nem is tehet mást, minthogy
magától és azonnal önmaga maga ellen fordul. Lévén, hogy sem a metafizikát,
sem a transzcendenciát, sem a homályos ismeretlenek izgalmát, sem a képzelet
tűzijátékát nem nélkülözi. Ez hibája? Vagy inkább erénye? Lehet, hogy a
Németh-szöveg is ezen gondolkodik, (belesétált végre ő is az általa sokadszorra
felkínált hiba-vagy-nem-hiba-paradoxonba) midőn/hiszen nem tesz mást, csupán
megismétli mondandó és kimondás egymást kioltó hatására épülő, korábban
már kifejtett, kérdőmondat-formájú ellenérveit. Egyelőre nem derül ki,
hogy mire jut. Egy viszont biztos: (a) szerinte tökéletes szövegrészt (mint
pl. a Krasznahorkai-szöveg befejezését) még idézni sem hajlandó.
6.
Éhség van bennem, ami a gyomoré, ezért ebédet fogok csinálni magamnak.
Bruschetta. Vegyél kenyeret, de ne akármilyet, hanem amit jó pirítani,
pirítsd meg, közben vágjál apró kockákra paradicsomot, a második felénél
jöjj rá, hogy nem is úgy kell vágni, hogy gerezdre, és aztán azt keresztbe,
hanem, hogy fölfordítod, mutassa fényes és feszes hátát, és úgy kockára.
Ha a kenyér megpirult, tedd lapostányérra, dörzsöld be fokhagymával, szórd
rá a paradicsomkockákat, néhány csepp citromlé, amilyen bunkó vagyok, olimposz,
aztán só, vegyesbors, oregano, szárítva, ez hülyeség különben, mert friss
bazsalikom kéne rá, az viszont a hazában beszerezhetetlen, és az egész
meglocsolva olívaolajjal, extra vergine. Hozzá vörösbor, persze nem szárazat
vett a barom, mérí is, hanem oportót, villányi, Róth József palackozta,
aki föltehetően nem azonos a PMSC egykori sztárjával, sajnos. Tök nem jó
hozzá a félédes bor, dehát, mit csináljunk. A harmadik szeletnél rájövök,
hogy van a hűtőben tolcsvai furmintban eltett fokhagyma, volt mellette
a lében némi erőspaprika is, úgyhogy a hagyma picante, ahogyan a művelt
olasz mondja, inkább azt szelek, úgynevezett leheletvékonyan (miért nem
írják ezt két ellel magyarul?), a kenyérre, és a maradék viszonylag friss
fokhagymát apróra vágva, a tetejére szórom. /
És ő mit csinál, ha nem ír? Megtudjuk, mert megírja. Az első hosszabb
önálló részt. (A) bruschettát. Merthogy éhség van benne, ami a gyomoré.
Ez, a vitapartnertől vett idézet durván litteralis, betű szerinti értelmezése,
így - nem meglepetés: a narrátor egy bunkó, hülyeségeket csinál, és barom
is - elég aljas, nem? Írja, hogy csinálja. Egy recept. Egy folyamat. Egy
metafora. Mondja is később, de már most is látszik, hogy az. De minek a
metaforája? Nem látszik, és később se mondja meg. Az inautentikusságé?
Ami (Krúdy, Krúdy, Krúdy) mégiscsak autentikus, persze? Vagy az autentikusságé?
Épp ez az a puszta valóság? Isten és istenek, metafizika és transzcendencia,
ismeretlenek és képzelet nélkül? Ami (lásd mint fent) mégiscsak inautentikus,
persze? Vagy: mindez csupán digressio? Pihentető, taktilis kitérő? Argumentum?
Narratív érv egy tétel mellett? Vagy maga a mű?
7.
A lapostányért egyébként először úgy írtam, hogy lapostényár. Inautentikus
lét, mondaná Heidegger, Krasznahorkai meg bólogatna. / Erről eszembe jut,
hogy jártam én valaha a Parlamenti könyvtárba, mint büszkén a minap olvasom,
az új magyar demokráciának az volt a bölcsője a hetvenes években, érdekes,
ki gondolta volna ezt akkor, kezdetlen zárójel bezárva, szóval, ott jöttem
rá, hogy nem csak az az elidegenedés, a külsővé-idegenné válás, mikor az
inautentikus létbe feledkezik az ember, hanem bele lehet eléggé szarul
feledkezni az autentikusba is, akkor arról meg miért nem ír a Heidegger.
Belsővé, idegenné válás? /
Nem kitérő volt. A lapostányér-lapostényár-elírás (egy hiba) kapcsán
a dekonstrukció most hat el a filozófiai alapokig. A lapos tényárt ezek
után valami olyasminek képzelném, mint a Krasznahorkai-megjövendölte szöveget:
puszta valóság, Isten és istenek, metafizika és transzcendencia, ismeretlenek
és képzelet nélkül. Az "inautentikus lét" kifejezés azonban - némiképp
meglepő, de a továbbiakat megelőlegző módon - itt mégsem erre vonatkozik,
hanem éppen a Krasznahorkai által (Heideggerre építve) kifejtett kritikának
lesz (első látásra) tiszteletteljes összefoglalása, summája, kivonata,
ikonja. A szöveg által adott értelmezés szerint Heidegger - s nyomában
Krasznahorkai - az elidegenedést, más szóval a külsővé-idegenné válást,
az inautentikus létbe való belefeledkezéssel tartja azonosnak.21 Belefeledkezés
+ inautentikus lét = elidegenedés = külsővé-idegenné válás. Az ezzel
szembeszegezett állítás az, hogy az autentikus létbe való belefeledkezés
ugyanúgy elidegenedést eredményez, ha más fajtát is. Belefeledkezés + autentikus
lét = elidegenedés = belsővé-idegenné válás.22 Ezek szerint a tárgy teljességgel
mellékes, maga a belefeledkezés az, ami elidegenít. Azt hiszem, ennek épp
az ellenkezőjét szokás gondolni. Ez a radikális kritika nem csupán az elidegenedés
fogalmát hasítja kettőbe, de emellett arra is figyelmeztet, hogy a vágyott
(el nem idegenedett, sem nem külső, sem nem belső, de ismerős-otthonos)
állapothoz a belefeledkezéssel ellentétes (pl. poétikai) magatartás vezethet.
Ahogyan én látom, a teljes belefeledkezésnek itt, ebben a kontextusban
a folyamatos önreflexió lehetne az (ideiglenes) ellentéte. A mai magyar
irodalom e különösen gyakran emlegetett, s különösen gyakran kárhoztatott
jegye ezek szerint nem csupán poétikai megfontolások eredménye, hanem meglehetősen
mélyen belenyúlik a lételméletbe is. Feltűnő, hogy ezt a (látens, de -
lásd pl. harmadik mottómat - könnyen dekonstruálható) oppozíciót a szöveg
érintetlenül hagyja. Talán éppen azért, mert alighanem ez a munka ennek
az (egyesek szerint veszélyesen túlteoretizált) életműnek az egyik fő tétje.
Éppen nem az tehát, amit általában gondolni szokás, hogy az önreflexió
kényszerét odahagyva, meghaladva, azon túllépve hogyan volna végre lehetséges
belefeledkezni valamiféle, de lehetőleg minél nagyobb történet korrekt
végigmondásába. Hanem sokkal inkább az, hogy hogyan volna lehetséges nem
belefeledkezni az önreflexióba. A sokat emlegetett Boleró23 című anomália-szöveg
számomra most egyáltalán nem az előbbi, hanem kizárólag ez utóbbi szempontból
tűnik jövedelmezően újraolvashatónak.
8.
Ez a bruszketta persze metafora, nyilván. Tényleg kurva hideg van,
a helyzet meg reménytelen, ám egyelőre nem jön semmiféle bibliai kélgyó,
és nem rág el a nyaknál. Akkor meg? Szórakozunk? Pénzt keresek? ...tezer
meg az útiköltség? Vagy mi van? Design a Dasein helyett? <Jelentős fájdalmára,
ez a dizájndázejn később Beck Andrásnak is az eszébe jutott. (Ez így elég
aljas, nem?)> Szerintem semminek a nevében ne várjunk semmit senkitől.
Akár egy életen belül is, játszadozni a hasadt szalmaszállal, vagy ugrani
az Etnába, hadd csináljon mindenki, amit akarhat. ňgyis meg fogja bánni.
/ Én <én! Én! ÉN!> speciel azért írok, mert közben jól érzem magam.
Vagy jól érzem magam rosszul. Vagy sikeres szeretnék lenni. Vagy pénzt
akarok, de sokat, és lehetőleg azonnal, bundeszmárkában. Vagy hogy jobban
szaladozzanak a felhők az levegőégben. Vagy csak. Vagy fogalmam sincs.
A bruszketta tehát metafora. Mindezek után és előtt mégpedig nem az
autentikus létezésé és szövegé, és nem is az inautentikusé, hanem a bele-nem-feledkezésé.
Az önreflexióé. A későbbieket némiképp megelőlegezve és előkészítve: nem
a recept leírása az igazán jelölő benne, hanem a recepttel szemben elkövetett,
azonnal észrevett és hangsúlyosan regisztrált bunkóság, hülyeség és baromság.
Egészen rövidre zárva: nem az előírás számít, hanem a hiba. De tovább.
Mi a helyzet, ha nincs számonkérés? Ebben a gondolatvezetésben számomra
az a vonzó, hogy a válasz keresése közben nem áll meg az ellenfél álláspontjára
való módszeres rákérdezésnél, hanem saját pozícióit is felülvizsgálja és
folyamatosan tűz alatt tartja, hogy kiépíthesse őket. Szórakozás? Pénz?
Ipari forma(tervezés)? Nem talál olyan idegen eredetű kérdést, amelyre
nyugodt szívvel igennel felelhetne. A saját kérdést csak mások kérdéseinek
lebontása után látszik lehetségesnek feltennie. De egyelőre azokkal sem
jár jobban. Szórakozás? Siker? Pénz? Világteremtés? Közérzetjavítás? Csak?
Nem tudom? Még mindig nincsenek meg a saját válaszai. Mert egyelőre a kérdéseit
sem találja.
9.
Szavak vannak. Ezek a szavaink. Kezdünk velük ezt-azt. Iszonyúan unalmas,
tényleg mindent megírtak már, visszája és színe, egy simán, egy meg ordított.
Abba lehet fejezni. / Dehát néha meg marad a könyvben valami érthetetlen
arany hiba, repedés, ha nagyon közel mész, mintha belátnál azon valahová.
/ Eléggé néha és eléggé mintha. /
Csak szavak vannak. Mindent megírtak már. Minden szöveg. Megkésettség
tudat. A posztmodern két legnagyobb közhelye. Ezek után azonban egy akkora
dehát, ami miatt már érdemes közelebbről is megvizsgálni újra az egészet.
A munka szavakkal folyik. Mindent megírtak már. A kifordítást is. Az újraírást
is. A palimpszesztust is.24 Minden hangfekvés ki van próbálva már. A fordulat
előtti (hibás) mondat nyíltan fel is veti, hogy abba lehetne hagyni, be
lehetne fejezni. Dehát, mindennek ellenére, mégis, merthogy. A mondat elég
sűrű ahhoz, hogy érdemes legyen szavanként végigmenni rajta.
Néha: a hiba pillanata hangsúlyozottan ritka, kivételes és kitüntetett.
Marad: a hiba azért létezik, mert elfelejtették vagy nem is lehet kivenni,
bennehagyták, bennemaradt, a hiba a célul tűzött, de nem teljesen végigvitt
redukció eredménye.
Könyvben: a hiba (ritkasága vagy jelentősége miatt) az egyes vagy rövid
szövegeknél nagyobb szövegalakulatok jellemzője.
Érthetetlen: nem lehet megérteni, értelemmel felruházni - és/vagy azt
nem lehet érteni, hogy egyáltalán miért van ott.
Arany hiba: a hibának ez a fajtája értéket hordoz.
Repedés: a hiba a felület folytonossági hiánya.: a hiba olvasófüggő,
az olvasó teljesítményeként jön létre.
Mintha: a hiba hangsúlyozottan virtuális létező.
Belátnál azon valahova: a hibának ismeretelméleti szerepe van, a hiba
valami túlinak a részleges feltárulását eredményezi.
A tisztánlátásnak a Krasznahorkai-szövegben kárhoztatott, apokaliptikus
képzete itt tehát talán újra felderengni látszik: a nyelvi repedésen
át beláthatni valahová, valami azon túliba. Nem biztos, hogy ez ellentmondás,
hogy ez hiba, és ha hiba vagy ellentmondás, akkor ki kell iktatni, javítani.
Viszont biztos, hogy érdemes még közelebb menni hozzá. Hátha ezen is belátni
valahová.
A hiba a Németh-szövegek régről ismerős problémája. Példáimat (négyet,
mert úgy láttam, nincs több) most A Semmi könyvéből25 hozom. A felborult
szedőtál a betűk összekeveredését eredményezi, ami néhány poénhoz vezet
(18.). A hiányzó ékezet hiányával lesz a jelentés hordozója (19.). A két
fekete csillag gondatlan betoldása értelmezhetetlenséget hív elő (25.).
A rongy és a fa emberalakként történő értelmezése, s a kép egészébe ekként
való becserélődése értelmezési alapanyaggá lép elő (44.). Első látásra
is feltűnő, hogy ezek a hibák (miként a szóképek!) pontosan leírhatók a
négy retorikai változáskategória (elvétel, hozzátétel, csere, betoldás:
detractio, adiectio, transmutatio, inmutatio) felhasználásával. A hiba
ebben az értelemben: szókép. A szókép pedig (az átlátszó szöveghez, és
ennek eszményéhez képest) hiba. Talán éppen ezért van, hogy A huron tó
végig hangsúlyozza pl. metafora-ellenességét. De: vannak arany hibák.
A hiba hasonlóképpen régi problémája a filozófiának is. Sutyák Tibor
etárgyú dolgozatára26 Bagi Zsolt recenziója27 hívta fel a figyelmemet.
A dolgozat a hibához való filozófiai viszony három módozatát jelöli meg.
A purifikátor előbb megtalálni, majd kiiktatni igyekszik a hibát, hogy
azután immár valóban tiszta filozófiát művelhessen. Az apologéta felmutatni
igyekszik a hiba szabad játékát elfojtani igyekvő ideologikus purifikációt,
és igazolni a hiba, mint transzcendentális lehetőségfeltétel elsőbbségét
a "tiszta" gondolkodással szemben. A harmadik, új viszony Derridáé és Foucault-é:
ők a hibát nem transzcendentálisan, hanem saját történetiségében igyekeznek
felmutatni. A Németh-szöveg hiba-felfogása egyértelműen apologéta-természetű.
Az áthelyezés azonban nyilvánvaló. Belátni valami lényegibe? Igen, de talán
mégsem magára a dologra, hanem egy másik nyelvre látni rá azon a lyukon.
A rizóma28 (radikálisan struktúra-ellenes) fogalmának aktivizálását
ezen a ponton kézenfekvőnek vélem. A rizóma jellemzői közül most a 3. és
a 4. elvet emelem ki.
A sokféleség elvének29 jegyében a rizóma nincsen túlkódolva,
vagyis: nincsenek kiegészítő dimenziói, ehelyett a sokféleségek konzisztens
síkjáról beszélhetünk, a törésvonal (mutatis mutandis: repedés, hiba) pedig
e sokféleségek találkozásának tere. A törésvonal azonos konzisztenciasíkra
vonja az összes sokféleséget, hatására pedig az összekapcsolódó sokféleségek
megváltoztatják természetüket. A könyvnek pl. ezért lenne megfelelő létmód,
ha mindig egyetlen lapra volna kiterítve.
A nem-jelentő szakadás elvének30 értelmében a rizómában nincsenek túlságosan
jelentő törések, amelyek struktúrákat választanak el, vagy áthaladnak bizonyos
struktúrákon. A rizóma szegmentációs vonalakból áll, saját szerkezete ezeken
át szerveződik, vagy folyik el, a szegmentációs vonalak törése maga is
része a rizómának, a megszakítás mindig újraszerveződést eredményez. Ebben
rendszerben "[a] jó és a rossz is csak aktív és időleges, mindig megismétlendő
szelekció eredménye lehet."31
A rizómában a törésvonalnak, a repedésnek, a törésnek, a hibának tehát
nem transzcendáló, keresztülvágó és áthágó, hanem (talán: éppen ellenkezőleg)
összekapcsoló és azonos síkra emelő szerepe van. A hiba e szerepében pedig
éppen nem hiányossága, hanem lényegi mozzanata a rizomatikus szerveződéseknek.
A repedés fogalmának ilyetén, rizomatikus értelmezése tehát kérdésünket
végleg kiszabadítja a profi-amatőr, a hiba-erény és a szándékolt-véletlen
(és a szerintem végképp mellékes, ráadásul elhibázott32 avantgarde-posztmodern)
oppozíciókból. Egy szövegbeli eseményt nem az előírásokhoz vagy a feltételezett
szándékhoz való viszony minősít hibának vagy erénynek. Innen nézve a szöveg
minden korábbi (dekonstruált vagy csak megérintett) oppozíciója ezt a felismerést
látszik előkészíteni. A (megvalósult vagy csak felvillantott) stratégia33
mindig az volt, hogy a szembeállítás két tagja (most, visszatekintve csak
a fontosabbakat említem meg, szövegrészenként: 1.: a cím és a szöveg, 2.
a mondás és a mondandó, 3. a megváltó irodalom és az értelemmel bíró írott
szó, 4. az apokaliptikusság és annak feltárása, 5. a metafizika vége és
annak megjövendölése, 6. a digressio és mű, 7. a belefeledkezés és az önreflexió,
8. az előírás és a hiba) valójában nem ellentéte, hanem alesete egymásnak.
Az olvasó ekként könnyebben tudja elfogadni a pillanatnyi végkifejletet,
hogy az arany hiba az profi mindenkori amatőrizmusának ajándéka, a tökéletesség
része34, a szándék véletlen ajándéka, az amatőr néhakori profizmusa, a
hibák legerényesebbike, a véletlen szándékolt mellékterméke.35 Csak a maximális
tökéletességre való megfeszített és kitartó igyekezet véletlen és kivételes
defektjei, hibái, hiányosságai, törései, repedései villanthatják fel a
törekvés célját és eredményét. Minden hiba lehet tehát arany, (hibázni
arany), de azért mégsem kizárólag szándék, értelmezés vagy interpretált
intenció kérdése, hogy arany-e, vagy nem, hiszen azt szerencsére mindig
meg lehet kérdezni, hogy az adott hiba által vajon összekapcsolódnak e
a sokféleségek, s megváltozik-e általa a természetük. Erre a kérdésre pedig
végre fel lehet építeni néhány (sokak által oly régóta hiányolt) normatív
ítéletet.
10.
Másfél óráig kerestem a könyvespolcon egy példát, de nem találtam.
Ide se merem írni, ki mindenkinél nem. / Amikor budai háza leégett, Márai
az üszkös romokon fölhágva, egészen a virtuális dolgozószobába jutott,
megnézendő, maradt-e mégis valami épen. Maradt. Egy könyv. Egyetlen a ki
tudja hány ezerből. A POLGÁRI KUTYA TARTÁSA. Ez volt a címe. Ez aztán roppantul
megtetszett neki. Különös megkönnyebbülést éreztem, írja, vagy valami hasonlót.
Az arany hiba egy kritikai elv. Olvasási stratégia és mérce-javaslat.
Az irodalom általában nem felel meg neki. Noha maga állította fel. Az irodalom
pusztulása (pl. elhallgatás, az irodalom terének elhagyása) talán ezért
járna különös megkönnyebbüléssel. Apropó: utolsó mondat. "Különös megkönnyebbülést
éreztem, írja, vagy valami hasonlót." Ez mit is jelent? Azt, hogy 1. "Különös
megkönnyebbülést éreztem, vagy valami hasonlót, írja [Márai]"? Vagy inkább
azt, hogy "Különös megkönnyebbülést éreztem, írja [Márai], vagy valami
hasonlót [már nem emlékszem pontosan]"?Csak hogy újra elbizonytalanodjunk
a végére._
Jegyzetek
1. In: Uő: A huron tó. Filum, 1998. 33-42.
2. Mondatok pénzért. Találkozás Németh Gáborral. Bihari László, Magyar
Hírlap, 1998. szeptember 12. 12.
3. Esterházy Péter: "Ki nem történet-elvű itt?" Magyar Lettre Internationale,
1998. tél. 42-45.
4. John Lukacs: Az európai világháború 1939-1941. Bp. 1995. 55.
5. A pillanatnyi megítélésre van egy viszonylag friss példám. "De hát
kik volnának, akik eminensen posztmodernek volnának? (...) mondjuk Nádas,
Kertész, Tar, Bodor - ki nem történetelvu itt? Ki itt a posztmodern? A
Kornis? Mondjon bárkit. Akkor jó, mondjuk Garaczit oda lehet nyomni éppenséggel,
ha nagyon akarja az ember. De miért is? A Garaczi meg elszáll a frenetikus
humorán. Még a Németh Gabit lehet mondani ugye, mert az ott egy ilyen szigorúbb...
Jó, akkor ő, a Garaczit felesben, a Kukorelly valóban, a Kukorelly-féle
próza az valóban az, de az se ebből, szerintem, nem ebből az elméleti megfontolásból,
hanem mert a vers felől jön, a szerkesztése is azért zeneibb, minden mást
figyelmen kívül hagy; és akkor mondjuk lehetne mondani egyedüliként, vagy
igazi posztmodern íróként, Tandorit. Tandori az valóban az." Esterházy
i. m.
6. A Németh-szövegek "irodalmiságának" két egyidejű, de radikálisan
eltérő megítélését lásd: Utasi Csilla: Az eleven hal (Németh Gábor könyvéről)
Jelenkor 1995. február 179-183., ill. Papp Ágnes Klára: Az aktív nem-olvasás
(Németh Gábor: eleven hal) Uo. 184-188. (Az utóbbi dolgozat utolsó mondatát
idézem: "Lehetséges-e ezt a későbbiekben valamiféle történetszerűséggel,
egy mű keretei közt és főleg az irodalmon belül maradva folytatni?")
7. E poétika mefontolás explicit kritikai elvként (is) történő működéséhez
lásd: Irodalmi kvartett (Závada Pál Jadviga párnája című könyvéről beszélget
Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András, Németh Gábor és Radnóti Sándor) Beszélő
1997. augusztus-szeptember 172-179. A szövegből Németh Gábor szavait idézem:
"Nekem az a sötét problémám van ezzel kapcsolatban, hogy hol van a kockázat?
Ez az a kérdés, amit mostanában mindig fölteszek magamnak, amikor olvasok:
megpróbált-e valaki megcsinálni valami nála is nehezebbet, valami olyat,
amibe már ő maga sem képes belátni. Ez a könyv összegez szinte minden tudást,
ami a magyar irodalomban fölhalmozódott arról, hogy hogyan lehet regényt
írni, és ezt tökéletesen és briliánsan gyakorolja, le vannak ejtve ebben
a tekintetben az én kis kötözködéseim, mert azt gondolom, hogy a hibák
javíthatók, tehát [Kiemelés az eredetiben.] érdektelenek. De hol a kockázat?"
(175.) "Az a szó, amit [Angyalosi] Gergely mondott, hogy poétikai kockázat,
nekem nagyon fontosnak tűnik. A poétikai kockázat egyben életkockázat is
talán: elmenni addig a határig, ahol már elveszítem az eszközeimet, elkezdek
billegni, és amit csinálok, az lehet, hogy egy zuhanásnak a dokumentuma,
és ilyen értelemben akár kudarc is, de mégis köze van a teljességemhez."
(176-177.)
8. Németh Gábor: eleven hal. Bp. 1994. 70. A szövegről lásd Hárs Endre:
"A szöveg: eleven hal" (Kísérlet egy reflexiós szövegtechnika leírására)
című, a törésvonal fogalma köré szerveződő tanulmányát. In Hárs Endre -
Szilasi László: Lassú olvasás. deKON-KÖNYVek 7. Sorozatszerk.: Odorics
Ferenc. Szeged, Ictus és JATE Irodalomelméleti Csoport, 1996. 37-59.
9. A szerző is értelmezte már. Interpretációját nem akarom nagyon kitüntetni,
de azért idemásolom. "Krasznahorkai László egyik írásával kötözködöm az
idézett szövegben. Ő nagyjából a válság szokásos pitéjét tálalja. Időről-időre
mindannyian rágcsálni szoktuk egy kicsit. Túlzásnak éreztem az igényeit
a művészettel kapcsolatban, mert kielégíthetetlenek, és bizonyos értelemben
anakronisztikusak. Másfelől persze csak túlzott igényekkel lehet valamire
menni. A művészet hosszú ideig meg sem kérdőjelezett szakralitása a huszadik
században veszni látszik, és előtérbe kerülnek a tekhné, a forma, tehát
a szakma szempontjai. A váteszi szerep nevetségessé vált. Krasznahorkai
egyébként ebben az írásban az olvasmányélményeit szembesíti azokkal a tapasztalatokkal,
amiket az utcán sétálva, a járókelők arcába nézve szerzett, és amikhez
képest, legalább is Krasznahorkai ezt érezteti, az általa mostanában
olvasott irodalom súlytalan, gyenge, semmitmondó játszadozás. Én azt tartom
furcsának, hogy Krasznahorkai erről mint író beszél, hosszú, veretes és
igenis irodalmi mondatokban. Nem hallgat el, hanem könyveket ír, szerencsére,
teszem hozzá. Szóval, maga sem veszi teljesen komolyan, amit gondol.
Az idézett mondat pedig arra az időre vonatkozik, amikor az ember, általában
nagyon fiatalon, az olvasás mámoráról az írás mámorára áll át, azaz a lágyról
a kemény drogra, és azt képzeli, hogy így megoldható minden: a bajaink,
a kapcsolataink. Hogy megválaszolható, mi az életünk célja, hol a helyünk.
Metafizikus ambíció élteti, de lassan rá kell jönnie, hogy az írás minősége
nem ezen, hanem kellemetlenül kicsi, kijózanítóan apró dolgokon múlik.
Aztán arra is, hogy az irodalom működését, értékrendjét rengeteg irodalmon
kívüli tényező befolyásolja.... Én azt tartom hitelesnek, ha az igyekszik
a legjobbat kihozni magából, de közben azt is tudja, hogy ugyanolyan törékeny
és esendő pofa, mint bárki más. Nem kéne ezt világfájdalommá stilizálni.
Az írás szerintem a legszentebb pillanataiban is játék." (...) "Aki a nyelvvel
dolgozik, érezheti, mennyire esendő anyag ez. Cinikusabb lesz a viszonya
hozzá. A szavak munkaeszközeivé váltak, a szövegek dömpingszerű áradatával
kell megbirkóznia, a nyelv óhatatlanul kissé leértékelődik számára. Ez
is hozzájárulhat ahhoz a súlytalansághoz, amiről Krasznahorkai beszélt."
Bihari i. m. uo.
10. A kötetkiadásból vett szöveget saját szempontjaim szerint tíz részre
tagoltam, a részeket megszámoztam.
11. A melléklet némiképp javított, későbbi kiadását lásd: Dixi! Alföld
1995. 12. 26-28.
12. Odorics Ferenc élesszemű megfigyelése.
13. E kérdésemre a szerző is válaszolt már. Szíves szóbeli közlését
nem akarom nagyon kitüntetni, de azért (saját szavaimmal) ideidézem: "Ezeken
a helyeken valami baj van a szöveggel, jelzem, csak/ de/hogy nem tudom
kijavítani."
14. Határ, Szerk.: Gulyás Gábor. IV. évf., 4. szám, (1995. november)
26-31., eredetileg elhangzott: a Hollandiai Mikes Kelemen Kör ülésén, 1994-ben.
15. Felettébb figyelemreméltó, hogy ez a jelenség egyszerre emlékeztet
Erdély Miklós "jelentéskioltás"-fogalmára (Lásd: Erdély Miklós: Marly tézisek.
In Uő: Művészeti írások. Bp. 1991. 125-128., valamint: Uő: A művészet mint
üres jel és [A tézisek mellé...] In i.m. 122-124., 129-132.) és a Balassa
Péterre is nagy hatást gyakorló Beck-mondatra: "Hogy a jelentés egy kissé
csillapodjon". (Idézi: Balassa Péter in Kaland és komoly játék. Balassa
Péterrel beszélget Szirák Péter. Alföld 1998. 12. 54.)
16. Hegyi Lóránd: Kísérlet a posztmodern Zeitgeist körülírására. A
'84-es kijárat. 1990. július. II. 3. 53-61.
17. Ez szerintem idézet. Lásd: "Szívem, mondja, csendes szívem, szeress
belém és akkor meg van oldva az élet." (Kukorelly Endre: Az irodalom nagy
potroha. 1. Rondítás és kiemelés [1982]. In Uő: A Memória-part. Bp. 1991.
25.)
18. Hegyi i.m. Uo.
19. Reménytelenség és tisztánlátás azonosítása a közelmúlt magyar irodalmában
Térey Jánostól is ismerős lehet: "A tragikus hangoltság: a tisztánlátás
maga." (...) "A tragikus hangoltság: búcsúzni minden / lehetséges tájtól.
Hattyúdalt komponálni, aztán még egyet, még egy tucatot." (Térey János:
Anyagismeret. In Uő: Tulajdonosi szemlélet. Bp. 1997. 66.)
20. Jacques Derrida: A filozófiában újabban meghonosodott apokaliptikus
hangnemről. In Jacques Derrida és Immanuel Kant: Minden dolgok vége. Bp.
1993. 35-38.
21. Értelmezésem szempontjából mellékes, hogy ezt a Heidegger-értelmezést
helyesnek tartjuk-e avagy sem: a további, lényegi műveletek így is, úgy
is az ekként értett Heidegger-szövegen folynak.
22. Azt hiszem, a szöveg ezen állítása mellett a szövegben egyedül
a látszólag funkciótlanul megidézett 70-es évekbeli Parlamenti könyvtár
esete érvel. Pontosabban nem is érvel, hanem megjeleníti a problémát.
23. In eleven hal 17-26.
24. A szerző egy friss beszélgetésben engedékenyebben foglalt állást
a palimpszeszt dolgában: Farkas Zsolt - Garaczi László - Kukorelly Endre
- Marno János - Németh Gábor: Szupertext. Magyar Lettre Internationale,
1998. nyár. 12-21., főleg: 21.
25. Bp. Holnap, 1992.
26. Sutyák Tibor: Hiba hiba hátán. In: Kitolási szakasz. Szerk.: Kukla
Krisztián - Sutyák Tibor. Bp., 1997. Balassi Kiadó - József Attila Kör,
JAK-füzetek, 90. 129-168.
27. Bagi Zsolt: Fiatal filozófia születése (Kitolási szakasz) Jelenkor,
1998. július-augusztus, 851-857. Főként: 854-856: A hiba.
28. Gilles Deleuze - Félix Guattari: Rizóma. EX Symposion, 15-16. szám,
1996., 1-17. Ford.: Gyimesi Timea.
29. I. m. 4-5.
30. I. m. 5-6.
31. I.m. 6.
32. Lásd: Heller Ágnes: 1968 - Prelúdium a posztmodernhez. Magyar Lettre
Internationale. 1998 ősz. 1-4.
33. Ez a dekonstruktív sratégia nem új. Ősidők óta generál bölcs mondásokat.
(Ismétcsak lásd: harmadik mottómat). Nem a jelölőre épít, hanem a jelölteket
rendszerezni igyekvő logika vakfoltjaira. (Párhuzamként lásd pl. Jonathan
Culler: Dekonstrukció. Bp. 1997. 331. skk.) E tekintetben olyan, mintha
a dekonstrukció vaskorából származna. Onnan is származik. De az nem baj.
34. A tétel, miszerint a hiba nem ellentéte, hanem része a tökéletességnek,
nem újdonság. (Pl. "Vagyon fogyatkozás verseimben, de vagyon mind az holdban,
mind az napban, kit mi eclipsisnek hívunk." Zrínyi Miklós: Adriai tengernek
Syrenaia. Bécs, 1651. Az olvasónak. E hely tágabb kontextusáról lásd: Szörényi
László: A Szigeti Veszedelem és az európai epikus hagyomány. Litteratura
1977. 2. 27-39. = Uő: Hunok és jezsuiták. Bp. 1993. 15-24.) Talán némiképp
újszerű viszont, hogy ebben a felfogásban a hiba elsősorban nem esztétikai
értékei, hanem inkább ismeretelméleti szerepe miatt fontos.
35. Lásd még: Farkas Zsolt: A gnóma-gyártó szoftver (A Pompeji karácsonyi
ajándéka). Pompeji 1993. 3-4. 231-241., és Uő: Néhány szó a Bölcselemgyárról.
Pompeji 1994. 1-2. 238-242.