Víz és ég között

Beúsztam egy tóba. (Magyarország. Európa. Föld.)
Azért, mert megtehettem.
Volt a tó. Voltam én, aki (főleg nyáron) azt csinálhatja, amihez
kedve támad.
És tudok mozogni, úszásszer?en haladni vízben.
El akartam távolodni a parttól, a zajoktól, a strandolóktól,
jó messzire beúsztam.
Amikor elég távol kerültem természetes tartózkodási helyemtől,
a szárazföldtől, a fejem kis dudorrá zsugorodott a levegőég és
a víz találkozásának síkján.
Ebben a dudorban m?ködött valami, mondjuk úgy, én.
Most az volt a kéjes neki, hogy távol van a többi dudor.
Néztem a vizet, sokáig.
Míg már nem víznek láttam, hanem valami hullámzónak.
A felhők egymás fölött is szálltak: tehát minden fölött van
valami más, ezt éreztem.
Távolság, tér, messzeség.
Hozzám képest.
Nekünk embereknek az ilyesmi néha nagyon jólesik.
És akkor loccsant a víz.
Mire odakaptam a tekintetemet, egy csorgó fej? valaki nyakig
kiemelkedett.
Ő is rám bámult. Nem sokáig, épp csak egy tempót vagy másfelet
hagyott ki, folytatta útját a parttal párhuzamosan.
Én rögtön kiúsztam a partra.
De a szárazföldön is ugyanazt éreztem, mint a vízben: hogy
vegyület alkotóeleme vagyok, összeérek a fákkal, a hegyekkel
és az emberekkel.
A levegő nem szétválaszt, hanem összeköt.
A tekintetem, amellyel ránézek egy nőre vagy egy férfira vagy
akármire, ennek a vegyületnek a tulajdonsága, m?ködési módja.
Becsuktam a szemem.
Képeket láttam.
Éreztem, hogy ezek a képek, ha nem is ugyanazok, de nagyon hason-
lítanak azokra a képekre, amelyeket a többiek látnak, ha becsukják
a szemüket.
Régen, egyszer
Önkényes, szeszélyes, kiszámíthatatlan, fölényes, felelőtlen,
gúnyos, kárörvendő, végletes, változékony, befoghatatlan, megfogha-
tatlan vagyok.
És szenvedélyes.
Kába, naiv, körülményeskedő, óvatos, gúzsba kötött, erkölcsös,
konzervatív, emelkedett, sőt patetikus.
Szólótáncos vagyok fekete h áttér előtt, mellemen keresztbe font
karral.
Operaénekes vagyok csukott szájjal, szívemre helyezett tenyérrel.
Mindentől elszakadt személy vagyok.
Fonal végén kapaszkodom.
Hosszú az atomizációm története!
Nem vagyok ám én ilyen! Bizonyos gondolatokra, sőt már szavakra
is kigyulladok. Égni kezd az arcom bőre.
Szeretet, szerelem, félelem, szegénység, megalázottság, hazugság.
Elnyomás.
Piros, zöld. Hegy, völgy.
Szépség nélkül nehéz élni.
Ha érzem a szépséget, nemzeni, terjeszkedni akarok.
Csakhogy a csúnyaság szünet nélkül nyomaszt. Nem azt mondom,
hogy körülvesz, mert bennem is van.
Ha erőt vesz rajtam a csúnyaság, zúg a fülem, fáradékony leszek,
lusta. Falánk. Iszákos.
Csikar a hasam.
Nyilal a szívem körül.
Bezsírosodik a hajam, túl nagynak érzem az orrom, viszketek.
Nem férek a bőrömbe
Azt mondjuk, kozmosz és gondolunk valamire.
Csillagokra, bolygókra, végtelen, sötét térre.
Azt mondjuk; az ember a kozmosz lakója, a világmindenség anyagá-
ból született, mikrokozmosz a makrokozmoszban, de tulajdonképpen
aligha vagyunk képesek végiggondolni azt, amit kimondunk.
Amit magunk előtt látunk, egy ember formájú lény, emberbőrén be-
lüli személy. El tudjuk képzelni, miképp fejlődött ki az évmilli-
ókig tartó evolúció során. Született, harcolt, dolgozott, evett,
utódokat nemzett.
És mindenki meghalt. (Aki még nem, az majd meg fog.)
Társadalmat alkotott, történetét történelemnek nevezi, elképesz-
tő eszközöket fejlesztett ki, civilizációt hozott létre.
Van lelke, teste, vallása.
Igen, ezt az embert eléggé el tudjuk képzelni.
De mi az, hogy kozmosz?
Olyan fölfoghatatlan ez a nyüzsgő és érdekes földi élet perspek-
tivájából nézve, hogy mintha nem is lenne.
A Földön kifejlődött ésszel alig fölfogható a származásunk.
Az eszem kifárad, és tehetetlenné válik.
Nincs mivel végiggondolnom.
Mégis valamilyen hajtóerő ez. Az ember nem fér a bőrébe, mert nincs
is a bőrében.
Benne is van, meg nincs is.
Éli a földi életet ott, ahol megfoghatónak, rendszerezhetőnek, okok-
ra, következményekre bonthatónak t?nik minden.
(Majdnem minden.)
Hiteles. Érzéki. Csiklandoz meg nyom. Hideg és meleg. Puha és kemény.
Női. Férfi.
Síkos. Forró.
Mozog. Elernyed.
Alszik.
Hideg.
Néz, simogat.
Üt.
Ölel.
Rúg.
Színe van.
Héja. Belseje.
Zöldell, ha rét. Meredezik, ha hegy.
Röpül, ha madár.
Habosan hullámzik, ha tenger.
Beszél, ha ember.
Egy barátom halálára.
Viszek valamit.
Utcákon.
Utcasarkon vágok át. Én vagyok az utca, mégis eltévedek.
Nem viszek semmit.
Amikor azt mondom, hogy olyan, mint egy álom, odarakom, helyre ra-
kom.
Pedig nem az a lényeg, hogy hol játszódik, ami játszódik.
Szoktam álmodni, hogy van egy barátom.
A van és a volt határán tevékenykedik ilyenkor csöndesen.
Csöndesebben, mint amikor van. Amikor volt még.
Az ember ravaszul-naivan azt kérdezi: "Hova t?nik?"
S lám, nem is t?nt sehova!
Az élet viszket. Az ember vakarja, vakargatja.
Igazán megvakarni csak egyszer lehet. Akkor aztán nem viszket
tovább.
(Jövő időben, mint amit még nem tudok: végeredményben tényleg
nem tudom.)
Volt egy idő, amikor átmentünk egy út egyik oldaláról
a másikra.
Én még mindig megyek át vele.
Nem ugyanaz, mint egyszer, még csak nem is olyasforma, mi-
vel mindig más.
Újra meg újra megyünk, és mindig másformán, és semmi erőlködés,
hogy úgy legyen, valahogy egyáltalán legyen, úgy, valami szerint
igazodva.
Szabadon megyünk át, úgy, ahogy éppen kedvünk tartja, bár nem két-
séges, hogy a színhelynek leginkább megfelelő útkereszteződés
van, sőt található.
Aki keres, talál.
Úgy látszik, én nem egy bizonyos útkereszteződést keresek.
Tény, hogy átkeltem vele.
Aztán még gyakrabban, egyre gyakrabban, olyan gyakran, hogy át se
 értünk, és én már újra kezdtem, megduplázva magunkat.
Semmiről se beszéltünk.
Egyszer odáig alacsonyodtam, hogy meg akartam írni.
Ezt, teljesen másként.
És most megírom.
Csakhogy nem jut eszembe, mit is.
Már az sem érdekel, hogy átérünk-e az út túlsó oldalára, és ott
mi van.
A nyílt úttesten, járás közben, valahol a felén túl elvesztem
magunkat szem elől, otthagytam magunkat.
Esetleg azért, hogy újra elinduljunk emez oldalról, vagy hogy
mást is csináljak, mivel mindenféle mást is szoktam, köz-
ben is, és ettől vele időnként beállnak szünetek, amelyek
bizonyára  hosszabbodni fognak.
A dolog értelme
Vicsorog.
Nem ő, ő csak látja, belül, nem magát.
Egy hatalmasra tátott, fogakkal teli száj összecsapódik.
Nem hagyja abba, ő meg nem képes nem odafigyelni rá.
Ismétlődik, és közben alakul.
Tágul, görbül, hegyére állított ellipszis lesz.
Ebben virítanak a fogak, fej már nincs is.
Kínos, biztos benne, hogy észreveszik rajta, hogy belül ez
folyik.
Üzleti partnerei együttérzéssel néznek rá, közben próbálják
becsapni, ha már úgyse figyel.
Aztán napok múlva egyszer csak megkönnyebbül.
A dolog értelme, a megfejtés világos: éttermeket kell vásárolnia!
A megvalósítás nem gyors, de lendületes.
Miközben eladó éttermeket hajtanak föl az emberei, valamint
különböző üzlethelyiségekben megkezdi az átépítést, tervezője
elkészíti a logót: a nagyra tátott, harapni készülő szájat.
Ez lesz minden étterme bejáratánál, a személyzet ruháján, az
éttermek üzemeltetésére létrehozott cége levélpapírján, de
minden papírszalvétán is, amelybe a vendégek megtörlik a szájukat.
Igen, a száj! Így lesz jó!
Megnyugtatja, hogy kézzel fogható jelentést adott ennek a
kellemetlen látomásnak.
Tátog a száj, csalogatja az éhes vendégeket, a vendégek szája
pedig termeli neki a hasznot.
Irtózik a tudat alatti képzetektől.
Az öregség mámora
A férfi azt kérdezi: "Hová?"
"Debrecenbe", ismétli meg a nő.
Nem hallotta először a férfi a szót?
Két méternyire ülök tőlük, én hallottam.
Igaz, zúg a busz, de ők egymással szemben ülnek.
"Debrecenbe?"
Mikor a város nevét a férfi maga is kimondja, világos, hogy
hallani hallotta, viszont időre van szüksége ahhoz, hogy
fölfogja, miről beszélnek neki.
Rögtön el is morfondírozik: "És miért költöznek Debrecenbe?"
(Nem rögtön, idő kell neki, kis csönd jelzi ezt.)
Nem annyira a Debrecen számára a probléma, inkább a
költözés; egyáltalán miért változtatnak helyet az ok a valakik?
A szemüvege lencséje fölnagyítja a szemét, a hangja nyöszörgős.
Előre hajol, feje közel van a nő fejéhez.
És néz a fölnagyított szemével. Görcsösen kapaszkodik a partnere
tekintetébe, mégis ettől inkább olyan, mintha nem egészen lenne
jelen.
Pedig jelen van. Még.
A személyét formázó élő anyag még olyan, amilyen, még ő X. Y.
A részletek azonban lágyak, ráncolódnak, lógnak, könny?ek.
Nem annyira egyértelm?en alkotják a férfit, mint régen.
Ő ő, ismerős azoknak, akik ismerik, de mintha anyaga nem lenne
olyan buzgón az ő anyaga, elindult a szétszéledés, az átrende-
ződés, bár még az az állapot, melyet életnek nevezünk, tart.
És amíg a m?ködésnek ez a rendje fönnáll, megállapíthatjuk,
hogy ez itt X. Y.
Párhuzamosan elkezdődött egy másik terv megvalósulása, ám a
földi ember földi szeme számára még az élés egyben tartja az
ikszipszilonságot.
És bár düledezik a hozzárendelt időben, azért még:
Debrecen!
Közben utcák, házak, jelenetek képét gerjeszti az agyhullámai-
val magának.
Messze van az, ami épp a fejében látható, persze csak ő látja.
(Sokkal de sokkal messzebb, mint Debrecen!)
Szokatlan tágulást érzékel.
Lassan majd megint minden ő lesz.
Csak ő nem lesz.
Tankolok
Milyen egy benzinkút?
Mondjuk úgy, az egyszer?ség kedvéért, hogy színes.
Esténként fényárban úszó.
Szinte csalogat, ha közeledsz hozzá az autópályán.
Nem tudnál tovább menni, hisz ott tölthető be
egy anyag, amely nélkül autóddal nem végezhető tovább mozgás.
Ezen kívül kinyújtóztathatod tagjaidat.
Az üzletben masnival átkötött csokoládé dobozos
képzelet kapható.
Egyebek között.
Emberhangok. Kávészag.
Egy állomás mozgásod közben, mely mozgás mindenek fölött való.
Nem tudsz nem mozogni.
Aki nem mozog, az a halott.
És az már egy másik történet.
Persze a benzinkútnál benzinszag is van.
Ez is kellemes.
Energiaszag.
Haladhatsz tovább az autópálya érrendszerében.
Valahová mindig igyekszel.
M?ködteted a vegyületet.
A donor
"Helló! Nem akarsz?" kérdezte nevetve a bérelhető donor.
"Nem. Köszönöm." Ennyit válaszoltam.
Magamban még folytattam: "Most dobtam el."
Mit?
Azt a létfontosságú szervet, amelynek használatát
buzgón ajánlja nekem. Persze csak limitált időre.
Tudom, hogy a lába között helyezkedik el, s képzelem, milyen
lenne, ha negyedóráig belebújva élnék.
Közben restellem, hogy hetyke vagyok.
Majd restellem a restellést is.
Nem rosszkedv ez.
Csakhogy még nem tudok jókedv? lenni.
Az, hogy már nincs, és magától múlt el, nem jelenti azt, hogy nem
hiányzik.
A fiam vagy az unokám nem fogja érteni,
miért tesz csüggeteggé az, hogy
valamit nem érzek.
Egy gondolat, mely nem bánt engemet
Az ablaküvegen elindult egy esőcsepp, egyesült egy alatta levővel. A nagy csepp megmozdult, folyni kezdett lefelé. Mintha nem folyt, hanem szökdelt volna, meg-megállt. Magába olvasztott még egy harmadik cseppet is, így folytatta kanyargó útját, míg valami megállította, talán egy üvegre tapadt kosz. Pár pillanat múltán kettévált, kikerülve az akadályt, s két cseppként pergett lefelé.
Együttélek
Az együttélés olyan, mint egy turistaút.
Bámészkodom, álmélkodom: Jé! Ilyen is van?
Gazdag a föld élővilága.
Érdemes körülnézni.
Jobb, mintha folyton otthon ülnék.
Otthon?
Tényleg! Mikor megyek haza?
Emlék
Igen, a nyárfasor az ott van.
Magasak a fák, hosszú a sétány.
Megyek a fák alatt, zöld vagyok és foszforeszkálok,
és nagyon élénken magyarázok valakinek, aki szintén zöld
és foszforeszkál.
Erősen alkonyodik.
A fülem és zöld. És hegyes.
Vitapartnerem mélyzölden villog, megnyugtató volna, ha nem
ellenkezne.
Az ég mélyszürke, sötétvörössel átitatódva, eldönthetetlen szín,
de nem erről vitatkozunk.
Itt van a számon, mégse vagyok képes kimondani, miről.
A társam neve sem ugrik be.
A kis zöld kezével mutogat, előrehajol járás közben,
alulról az arcomba próbál tekinteni, hátha így jobban
hatnak rám az érvek.
Az egész tájat nyárfasorostul körüllengi a várakozás,
hogy most mi lesz.