Sár. Sár, por, sár.
Vonaglasz, akár egy árnyék,
melynek a lombját nyaktörés
nélkül meg nem pillanthatod.
Beszedsz valami nyavalyát
hozzá, kétszersült, kompótlé,
nyersen magadat fogyasztod,
a tévében Scorsese hullák,
illetve hullajelöltek,
éjjel, épp jönnél már kifelé,
elébe ki tudja, minek,
egy rohadt banánhéj, több se bánt,
alatta édes bomlásízek,
s már jönnek is, és lesel reflex-
szerűen mögéjük mindjárt -
és lassú, borzalmas könnyé-
zenével telik meg a füled.
Győznél bár nem lenni, mondják,
sírva, mint egy karonülő
(koraszülött) ikerpár. Ki
fogsz száradni, hallod továbbá.
Vagy ezt is megteszi bárki
helyetted, mész kölcsön a lábán
hugyozni, 39,8 tájt,
karok-lábak férgek gyanánt
átvetve egymáson a film
epilogocentrumában.
Mondják, hogy meg kell-e halni.
Pontosabban mondva: mondják-
e, hogy meg kell halni tehát.
Sár, por, sár. Elhangzik bármi,
tekinted ars poeticád
részének, miután jársz még,
s amennyiben még rajtad is
múlik e keserű pohár.
Éppen csak belekortyolsz a
hugyozásból visszajövet,
és bújsz be takaród alá
nézni, kikapcsolódásul,
a készüléket. Csalódás,
csalódás hátán, mi érhet?
Mit érez ez, az után rúg-
va, ki már fű alatt kapál...?
Luftot, mely formában amúgy
nemigen, de üzemben egy-
előre tartja még...? Legyen
neki csak felfújva könnyebb
a föld...? Vagy irtózattal telik,
s nem hogy talajt fogna többet...?
Múljon el tőlünk (v. felőlünk) e pohár
(akcióterv)
Zöldségekkel etetjük egymást
a Rókával egy kifűthetetlen árnyéklakásban.
Jólesik ki se mozdulnunk mégis. A nyáron
pedig, úgy tervezzük, hogy a nyár
beálltával szépen el fogjuk tenni magunkat láb
alól. Hát hátnak vetve, felhúzott térdekkel
ringatózunk át a halálba (természetesen. Nem
kívánunk belemerülni intim részletekbe,
melynek nyilván amúgyis kimerítő hűséggel buknak a színre
a tusával tekintetünkön). Fontos csak, hgoy rekkenő
hőség legyen, s hogy kint legyünk a világtól kellő-
képp elkerített szabadban, röpke életű lep-
kék meg más egyéb hasonmások között. Még
könnyebben boldogulnánk mondjuk egy dupla pille-
ágyon fekve. Akciós joghurtot kanalazhatnánk el
az aktus előtt, nyomósabb súlyt helyezve arra, hogy
ürített bensővel érkezzünk meg az üresség
örök szálláshelyére. A két
(vagy három, esetleg négy) emésztőt a kony-
hakertbe ill. egy elhanyagolt kecskeszőlő-
lugas mögé tesszük, minél messzebbre a selyemvizű
kúttól, amelyre egész óvoda meg bölcsőde
csatlakozik. Nemigen csípjük a kisdedeket.
A vidékhez azonban ragaszkodunk. Húst már
egy hete egy falatot nem vettünk magunkhoz,
helyette alszunk, a tépelődések helyett, és fűtünk,
a gáz mellett még villannyal is, s vacogunk együtt
a takaró alatt. Nevetségesnek látjuk, amint
a szemközti tetőre hulló verőfény megcsillantja
a havat. Megolvad kicsit, elnehezül és megcsúszik, és
akkor jókora robajjal ér majd talajt a hat emeletnyi
mélyben. Nevetésünkben nyoma sincsen a kinti
derűnek, gyámoltalanul fintorgunk összezárva
egymás köré a félhomályban, hathatós cselekedetre
vagy gondolkodásra teljesen alkalmatlanul. Nem
mondhatnánk éppenséggel, hogy a világon mindenben
egy húron pendülünk. Sőt. A megsemmisülésen
kívül talán nincs is semmi, ami összeszedhetne
bennünket. Hiába indulunk meg napjában tucatszor egy-
mástól, jellemünk ill. a jellemzőbb érdeklődéseink
között áthidalhatatlan szakadékok sűrűje
tátog; mindketten értetlenül állunk a másik előtt,
mígnem értetlenségünk unalomba s türelmetlenségbe
torkollik; elfogy a levegőnk, úgy hanyatlunk el egymás
mellett az ágyon, akár a veszett dögök. Vég-
tagjaink hidegek, mint a konyhakő. S mint a kor-
lát. Halál szélén ténfergő öregek lakják
rajtunk kívül az emeletet, mert az igazság
elköltözött e földről, s mi azóta fojtjuk magunkba
hiányát egész az utolsó leheletünkig. Feles-
leges mondanunk, hogy már csak a távozás gondolata
tartja bennünk a lelket; talán az egyetlen olyan
megoldás ez, amiben még sosem találtunk az
életből semmi kivetnivalót. Aztán egy kevés
tévézéssel máris mindent elrontunk, azonnal (és
külön-külön) meg akarunk halni, sőt, mintha már be
is volnánk fedve ama fekete polimer lepellel,
amelytől annyi mimóza gyomra kifordul.
Nekünk meg milyen megkönnyebbülést hozhatna éppen
a Rókával fű alatt hányni, ledugnánk nyomban a-
kár az ujjunkat érte, de ehhez is szűken vagyunk,
és hát még fel kéne erősödnünk is a nyárra.
Nem feledkezhetünk bele az árnyékba.
Fontolgatjuk, hogy eljárhatnánk sportolni vala-
mit, mindegy, mit, minthogy csak rendszeres strapával
szabadulnak fel az ópiátok. s egymást
kínozni, éjre éj s napra nap tettleg, csupán e
célból nem óhajtjuk; és szintén nem folyamodnánk,
külső szerekhez. Ahhoz, hogy halni tudj, mondjuk, ön-
ellátónak kellene lenned. De addig ne tovább.
(Ne alkalmazzunk gondolat ~ jelet.)
Mert hullámzó kedélyünk már most partra vethet.
Vagy visszamenőleg akármikor. Tavaly-
előtt pl. mindjárt a kertbe tévedve ~
ott hagyathatunk. Be vagyunk zölddel kerítve,
melyet a nap meg a föld főztek ki együtt,
s apasztja vizünket a szomszéd bölcsőde.
Elepedünk. Téli láz azonban nem emészt többet,
nap heve vigyáz, hogy egymástól el ne hidegüljünk.
Összesülünk, hogy ne mondjuk, mint az összes kisded
odaát; s szét fogunk menni, hogyne, csakhogy együtt,
hát a hátnak vetve, egyébiránt. (Joghurtos {poli-
mer} poharunkban izegnek a szürkecsírák.)