Marno János

Egy kora dél

Zajzonné, a sírok között, sosem az,

aminek az előjövetelére számítasz -

s hiszen ott se vagy. A Zajzonné fia halott,

a kisebbik, a nagyobb értelmi fogyatékos,

mehet az iparba. 5 éves vagy,

árnya kelsz a nappal együtt, éhes vagy?

dehogy, amióta eszedet tudod, nem, el-

lenben épp a minap hánytál egy nagyot,

valami zöldséget, amely elfásult,

lökte ki gyomrod a téren egy tégla-

rakásra, rókára ív a mennysugár. Árnya

kelsz vén kanapéról, kápolna, pékség, teme-

tő (a temető után a gyógyszertár),

a költészet még se nem gyógyír, se nem sér-

tő, Zajzonné, gyertya, ég meg oltár

(dobhártyádat seprűzi a rózsafüzér),

a költészet malaszttól mentes, in specie,

és tőled, in spe; s még ha lángolnál

érte, akkor sincs kéznél imádnak semmi

értelme... - De nem lángolsz, kezeddel tákolsz

alkalmi árnyékot a versre, mely mégis-

csak támpontod, a térdeplés s az ülés között;

testileg ott, lélekben isten tudja, merre.

Fekete alapon-fehér csipkében kántál

a Csete, tokája rezeg, mintha álmodnád,

hogy egy hajóban eveztek: gondolatától

elönt a szégyen, mint a víz. (Ily

hasonlatot, ha magadnál vagy, nem viszel

tovább.) Hallgatásba merülsz, 15

perc, egyedülsz, egyelőre mintha egyedül

úgy nem volnál képben, rendszerfüggő, bár kívül

sem a hit (sem a már nem hitt) községen,

hová egy rendszer szeszélye dobott, szót a köz-

hiedelem, és ott is feledett, amint le-

fedett, hál'isten, úgy néz ki; és Zajzonné

is hallgat, nem kenyere a beszéd, át

a kápolnából a szomszéd pékségbe,

az éjjel kelt (élesztett) tészta

égetőbe, s minthogyha szemedet látnád

a hamuban sülni, támad a kedved más-

világgá menni, és lám, itt is vagy, illatát

még sem érzed viszont; hanem előre már

a sírszagot igen, amit annak hiszel,

habár hogy hinnél, azt sem érzed;

ihlet vagy hitel: melyik felhúz, melyik lejár-

(at). Csigára vadászol, sápadt indián,

halál türelemmel,

s megborzongsz enyhe fuvallatára,

hogy a természet, rajtad kívül, összeáll.

Áll, szövetkezetben, ellened,

ott sem kell lenned, rágyújtasz éppen,

száll fel a köd, köhögtet, nem csak fojt,

végre, felszakad, s rá szét a tarkód,

mi volt, ami ma ne volna, régen.

Átugrod (: füstje folt az égen).

II.

Alva gyalogló vagy, gyalogos alvó,

az marad meg, amit figyelmed elkerül,

és kialszik menten, amint mented,

hogy ne legyen soha többé mehető.

Új utca. Lerobbant kultúrház a sarkon,

hol a A vén cipész? a A suhanc sírásó?

Hol?

(Sarkadi és Hável; nincs közöttük rokon,

sem elütő vonás, annyi, úgy érted,

hogy megadják mind a kellő mértéket

a kezdetnek a véghez -)

- S más is e talon,

ami veled van talpon, talp alatt, pedzed,

az Új utca pl., a Bécsi út-közzel,

hogy a Temetőt folytatja voltaképpen,

mely valódi zsákutca, Verdinek való

tovahajló-pengeszájú ívvel,

sír, ahogy nevet, macskát olt kőbe, bel canto,

és nevet ád: "Kopasz", a lágyuló hegynek,

vásik egymásra, palimpszeszt, ezer librettó,

ráharapsz egyre s a többit köpheted,

kész öröm, hogy ő vesz űzőbe, a Maestro,

dalol és zihál (ez utóbbit mímeli),

tele vagy kővel, bal esélyekkel teli,

de soha könnyebben nem vitt még érzelem,

szíved kiugrik, hogy a sportpályára érsz fel,

s ím, a gyógyszertár, egy lengyel dokkhajó,

javára vesztegel...?

Itt nem ez a mérvadó;

romlani, javulni -

- mi szabja meg árát,

ha nem maga az apály? - s hogy, írva, mi legyen -

föl se merül kérdés az Új-Nehézség-fokán,

hanem leblokkol, ott és most, ostobán

benned is, hogy kívülről tudod, mi vár

odalent, semmi, elönt a vizelési kényszer,

folytatása lehe (meglehet, bosszantó),

szívnád vissza, persze, s nekifutsz még egyszer,

vesédre hárul a következő szaltó,

a vasúttal nem számolsz, innen 3 per-

cre (Szárazék lakják, 5 fő + Dodó),

de, ismétlem, álló folyamot vesézel,

csillog a poroktól, emez ajz, az oltó,

cérnahang jajszót, a mélye csöndet! présel,

hegedű gyanánt vonít rá egy ajtó,

és egyszerre megvan, hogy nem voltál résen,

gyanútlan vesztél oda az egészben,

lépdeltél némán a Zajzonné mögött,

kisfia meghalt, a nagyobbik lökött,

balról a Bolond Sára üvöltözött,

csak húsz évvel rá falták fel a disznók

(20 év mint, hasra, 10 disznóöltő).

III.

Nem akarsz, persze, hogy nem, lenni sértő,

névleg laksz éppen oly utcát, mely sírkő-

re hajaz, erezi magát, mint fogy. ped.

másodmaga, őt is rosszul érzed,

hív indulatból ugyan, ám tök mindegy,

belőle indulsz ki vagy másból,

ki gyereknek ronda volt, hogy is ne

tolna el mást is ma magától.

Ronda volt igen, s épp csak kinőtte,

rohamba máris visszaesett

- elkaptad. Jólesett

aludni vele, fejtől-lábtól, lógni ki

egy kertbe - elhanyagoltad.

A lemezen, vas, idióta billeg,

nem a Dodó s a Soha sem, ő már meghalt

feltehetőleg, de szívós anyagra vall

a dohszag (és tünete? a hámló ál-

mennyezet...?) (Hiba volt elköltözni onnan.)

(Szakadt volna rá az ég a kádban?)

(Kettémentetek.)

Utcaképed tucatszámra dől meg

éjre nap, a költészetet nyugtatókkal,

altatókkal míveled, és ámulva kelsz, négykéz-

láb, hogy lakásába, lentebb, újítólag,

mennyi pénzt is kész beleölni a tulaj.

Csodálod a menő jövőképzetét.

Nem mímeled, nem tartod hülyének azért,

mert épít, arra, mi fölötte van,

s még sincs rendben, annyira, tudniillik,

hogy szívesen ne üssön, rokonhang-naivan,

minden csepp kőmíveskalapácszaj;

Jaj, ha kihagy! - fagylalja idegeit -

közte és közted a Jeges Úr lakik. -

Szó sincs költészetről. E közbülső szint

részint idegen (egérszürke-civil)

álladékot fed, részint infra ismerőseid,

ők is, a stagnról: a Jeges Úr és Tsai.

Elismerőleg jegyzed meg róluk, hogy

A KÖZHELY SZELLEMEI

cím is

elsősorban őket illeti meg, itt.

Köszöntök egymásnak, le s föl menet, rend szerint,

kié a korlát, kié a fal, a félemeleten,

elrendeződik a páni félelem,

és tovább szűkül a szükségek köre,

ha mely az utcára visz le, hova tovább?

Jó, hogy a MÁRVÁNYMENYASSZONYt lebontották,

nem jó, hogy már helyre is van rakva,

késében lenni, az még megnyugtatna,

talán, tudva, hogy másodmagad beteg,

róla magáról meg nem hallani soká,

többé. Rosszul érint a kocsma-tetőzet

felújítva, Kafkát is ízetlenül érted,

mit érdekelte őt az Éden annyira?

Múló ízeit betűzi a hangya

(annyi, ha rajtad múlik, a többértelműségnek).

Négy éve kaptak, jut eszedbe, szárnyra,

csípted őket, a föld elpárolog,

az éter földbe száll, úsztál gyalog

fel a Hangya utcán, rövidnadrágod

turkáló katlan, balról tűzött a dél-

utáni nap, oldaladon senki másod-

magad helyett, kúsztál a Költő utca felé,

aznap se ettél, egyenek meg ők, a köztes lé-

t ínyenc görljei, mit bántad, hogy előbb

min borultál ki, ha egyszer beborított

tüll-feketéjük, meddig mentél el velük,

ez elmerült benned, már a Hangya-lépcsőt

róhattad lefelé, amikor kezedre egy

szarvasbogár esett, nem önszálltából persze,

hanem épp legyintettél magadban valamire,

annak az örvénye kábította meg,

sötét volt már, és egyre több a világítótest.

IV.

5 éves vagy, és sosem leszel 6,

törve olvasod le a kőtáblákat,

a fejfákat, és kezed, írva már, előre szét-

tárod: Ezek itt mind, mind túl összetettek!

(Névszók - fedőnevek...?)

A száj pusztít,

ideje kilépned, ám egyelőre ül-

dögélsz csak, egy van csak vérszerinti hant,

Z. Á., nem töltötte még be a 8-at,

azon az egyen hát nem is csigázhatsz,

a többi meg korhadt, gyepe csontszáraz,

mákos terméskő, nincs rá szó durva,

a Zajzonné vízért küld a kútra,

osztályidegen sírokra lesz gondja

(háthogyha odaát tovább tenyészhet

a rendszertől üldözött kultúra).

Megszállott asszony, ellenálló lélek,

szemfénye kihunyt, eltűnt az ura,

maradék fia bélyegre gyűjt szégyent

(füttyög, a vonaton, magából kifordulva),

csuklódat szorítod a kerékvasnak féknek,

ropog a doblánc, égő rőzse-flóra,

csattan a vödör, vizet ért, fenéket,

felhúzni pedig csaknem egy fél óra,

izzik a nap, a kék-vörös hámréteg

(most kezd rá nőni...) (... körmöd a tarkódra),

össze vagy ütődve, a vödör - kísértet,

és letépve, a kannáról, a rózsa.

Csőre elmered. Az ég (1. fent) csak te-

tézi (nem adja meg árában) a képet;

árny - sincs; hanem csak a nyár közepe

leng, mozdulatlan, páni fuvalomra,

pusztított-e aszály, vagy azt is már te

írtad volt el, meg nem mondod, nemde,

no meg a sportpálya hogyan nőtt egybe,

helyrajzilag is, a temetőkerttel,

s leltél-e csigára, nyomra, mit selyem-

szalagja rótt a mészkőrengetegbe...

Nem - a Zajzonné, tudtad, hogy nem kedvel,

megtűr (mert így állt, neki, a Lektürben),

indultatok hát, ama síri csürhe

oszlásnak, rég, de dolgavégezetlen;

feszült a hólyagod, akaratod renyhe,

ha süllyed a hajó - csak bólintottál volna: -

Tenger oka van rá! - s ha mégse süllyedt,

az meg az, hogy nem vette be gyomra.

Fedetlen árok szegte az úttestet,

vizelni kiváló alkalom a gyomra,

terelt a Zajzonné, szikár mögöttesed,

a gyógyszertár üresen kongott a

sikolyra - létszámhiánya a helyiségnek

nyílt meg - és szelídült viszont a jól ismert ajtó-

nyöszörgésbe. Jégveremben vagy, úgy élted

ezt a változatot az összeborzasztó

utánzatra jövet, és mintha gégédet

látnád kimetszve, kintebb, egy asztalon,

az illemfertályhoz közel, a legmélyebb

hűtöttségben illani, pátosztalan

(ahogy elhagyni csakis egy szenvedélybeteg

hagyhatja el magát). Elment a hangod,

élénk pattogászaj jelezte akkor, hogy

a hangulat odakint emelkedett,

élesben mérkőzött egymással a család

apraja-nagyja, kis termetű mind egyébiránt,

mint a kínai (nem-lengyel) pingpongozók.

Pirult a Zajzonné, hogy öröm éri, privát,

a véletlen művéből oly ritkán lesz légyott

(s ha igen, az megkésett vagy elhamarkodott).

Le voltál fagyva, lefogyva az ipse,

családon kívüli, persze, és börtönviselt.

Kevés haja lobogott, mint egy dirigensé,

úgy hajolt meg, ajka nem ért a Zajzonné

kézfejéhez, és nem is fonódott össze,

csupán egymásba foltozódott a két kéz,

beéri önmagával, aki ide s tova néz.

Végig gondoltad-e. Egy fehér köpenyujj, mely még

másnap és tegnap és ma is halálba

idegesít, a fekete meg legújabban

csak - hogy látni benne hunyt pillák alatt

a másik végletét -. Hol volt másodmagad

akkor, sehol, ez megvigasztalhatna,

nemrég szabadult a csontra aszott ipse,

lehetett volna a Zajzonné öccse,

ikerfivére ha nem halva születik.

Az igazság az, amit tartott a szóbeszéd,

ezt kioltotta menten, amazt túlélte,

vesédre mik közben összpontosult a lét,

úgyhogy a költészetből is időnek előtte

eleged lett mindig. Falatot sem ettél

aznap, és nem és nem hagyott el az undok teltség-

érzet sehogy, egyre később jönni szóba,

hogy - a gyomrod kordult? akkor elmúlt éjfél.

Továbbá, volt-e nap ínyedre azóta,

elvétve igen, egynéhány lecsúszhatott,

mint a jégkocka, mely ízeit elnapolja,

és zajlik, töksötétben, a bélrobot.

Mozgalma szívedig hatol. Herbert a Zaj-

zonné szemében több mint tökéletes volt,

von Karajan, tőle nyerte kölcsön-keresztnevét,

a sajátja homályba veszett; az is, hogy

hólyagod éppen repedt volna szét,

ha nem veszi gondjába nyűgét a vaksi

természet, amelyhez akkortájt csupa ellenség

érzület fűzött. S remény, hogy békén hagyj rohadni

mostoha szellemei között, ellenni,

ameddig muszáj, vendégül a testesült árnyék-

világban. De szaporán vert, mintha öklendeznél,

a szíved, hányódni kemény vagy lágy drog zenén

el-eleredt, eleget láttál 5 évesen ahhoz,

hogy ne tervezz magaddal azonfelül semmit,

hanem begubózz, hűlt bábu, kész, romhalmaz,

s a gyógyszerész Herbert is szinte ugyanaz,

szemüvegét leheli és törli, az eredmény

másfél foltnyi karc, köhécsel hát és újra-

kezdi, ekkorra már a nehezén te túlvagy,

súlyod vizenyőbb hányadát viseli pár ruha-

darab, alább a műmárvány-, herbária-padló...

Kinek a száján jött ki akár csak egy rossz szó,

senkinek, 5 éve úgyszólván nem ért bántalom,

ennyit ült az ipse (ha utánaszámolom),

és csak aztán őszült bele, kint a szabadon,

életkorra kb. annyi, mint ma te.

Előtte a vény, ákombákommal tele,

ezt tanulmányozza, s közben folyik könnye,

sötétre a fény által lett ily érzékeny

és szűkkeblű - mióta nem leng fölötte

hurok, kihirdették s avval megoldódott,

de mennyi időre! ez vagy túl fent vagy túl lent

van, ha meg van, írva - s hogy mily hangulat is pang ott! -

emitt a zajszint míg csapong, emelkedik

tajtékra-szinre, nő, mint afféle korcs televény,

Wagnert hurrázva, lehurrogva Verdit,

sápad az ipse, polip dolgozhat a szívén,

fő komponense, ritmust bont és ferdít,

nem elfordítja, hanem a csendjét osztja ketté,

mely a Zajzonnénak mindegy, őt az árok-erély

ragadja meg benne, nem a gezamtkunsztverkli,

Herbert az árokban, fedetlen fő, ment ki

a papírral (partitúra, vény), ki, kifelé

hátra, a kies pingpong-tornatérbe,

sk. névjegyével bajt ne hozzon a törpe di-

rektor fejére, ment, nem fogyott a lépte,

néha elhalt, ahogy álomban kopnak el hangok

s kapod vissza menten metszett (gége) változatod,

néhány másodperc ha, s léket vágnak azon

is, hogy felbukj, 5 év hanyattában egy léleg-

zetre vagy úgy, hogy hiányzol is meg fázol,

és bűz(lesz), angyali rosszullét kerülget

elölről - és még sincs még egy együttérző fazon

olyan, mint a lengyel, cseh tornacipő, klott

alsó meg egy fonáltrikó az össz szerelése,

jött, minthacsak hogy kilegyen a légyott,

szólt, hogy a Herbert ebédel, mondta Zajzonné sze-

mébe, mely rebbenetlen állt az időpont

közén - kellő tűzben hogy a hírt úgy eméssze,

ahogy az falja ki belőle a lángot.

A törpe rágyújtott, szidalmazva fennhangon

a rendszert, és dugta orrod alá az égő

gyufacsonkot: (Behúgyoztál, hát tanulj most

meg játszani a tűzzel.) Néztél följebb: délig még bő

másfél óra járással tartoztak a mutatók,

vonat sem haladhatott átal, személy, e holt-

vágányidőtt, mért húzza rövidebb a hosszút,

nem értetted, s miért hagyja elszökni magától,

mihelyt vonzalmuk a tetőpontra hágott.

Nem érthetted, hogyisne, még nem tartottak ott.

Vesztegeltek. Képzelni előbb leszel bátor,

mint megér(te)ni való fejleményeket.

A Zajzonné átalott a lengyellel szóba el-

egyedni, utálta a helyre népszínművi modort

s mögötte - a spiclit. Az meg kínálta őt hellyel,

hívta be a pult mögé magához, karszéket tolt

alája, ne álljon ott olyan elesetten,

és vigyorgott, hogy igazából vízszintest a legjobb,

fekve esik jól hallgatni a békülékeny

testnek mit a szív mond.

X.

Álmodban a törpe lábujjhegyen ágált,

megszűnt férfi lenni, nőnek nézni pedig düh-

rohamokban tiltotta le magát,

és végálomnak vert fészket a Zajzonné fü-

lébe, hogy kapcsuk a puszta tény-enyészet,

mely undorral indult (de nem az ő részéről!),

s a gyerek is látta, mire az özvegy ráérzett,

de neked netovábbot szab, hogy fiúnemű

vagy, délelőtt, 5 éve, ugyanaz az érzet,

s a hiánya, melyet dohányfüstbe fojtasz,

nyelsz rá kombinált port és köhögsz, cefetül,

és sírhatnékod támad a Kopasz

(hegy) oldaltól. (Harapni tudtad volna zöldjét.)

A Herbert ősz volt és ősz (maradt), ott élt

az erdőszélen, fogytán, mint a viasz,

asztmája kínozta (nem más égéstermék)

halálra, de szabadlábon (úton a szabad ég

alatt, keresztül a vasúti felüljárón)

haladt a biztos (mert mi lehet biztos ezen kívül

tény, mondjuk, mint mondta volt a lengyel ezt fent

az enyészet kapcsán), a biztos, mert mindig is adott

X felé (megnevezéssel kár szaporítani a szót).

Álmodban, a község szerint, valóban a hídon

menve lehelte ki lelkét, vagy a kínosabb, mert

valószínűbb változat, hogy bennerekedt

a levegő - futni ennyi valószínűség elől

hogy is futhatná épp a költészet erejéből.

Nem kis teljesítmény persze akkor, ha hátába kerül.

("Nem mi, a halál..." pl. - de ehhez tény-

leg gnómnak kéne, mindösszesen, lennünk.)

Látni üveget (ablak), tükröt (jelmezszekrény),

mely egyszerre lágy lesz mind és fehér (matt),

mint a (z oltott) mész avagy (aludt) tej

(tej vagy író - pocsék egy keserű vicc, de

gyógy!), a Zajzonné nyakát kigyöngyözte

a (z ásvány) víz, ajka, mint egy diáklányé,

cserepes és duzzadt, hajósziget, az imént

hagyta el a gyönyör - s vette elő nyomban az ü-

res ingerültség; annyi hússzálka, ahány betű...

(Privát ügye, hogy ki mit olvas össze, enyhül.)

Lássuk a vényt azonban, rendben, a törpe alá-

írta, rajta a két pecsétnyom is, egy négyzet s egy kör

alakú, éppen csak megfejelve nincs még; na,

és. Magadtól térsz magadhoz, de. 1/2 11,

elkattintod, mielőtt megszólalna a wecker

(werkliche musik), azt kérdezed, mi különbség

egy éber ill. egy alvó rendszer között, semmi, ér-

demben legalábbis 0, mindkettő 5-

letszerű, de, persze, mélyebb tulajdonságokat még-

iscsak egy alvónak tulajdonítasz, és nevetni

fogsz, a Zajzonné fiából, amilyen lökött,

sikeres vállalkozó lett, karitatív (fél-

egyházi) intézményeknek szállítja le és szer-

vizeli a saját gyártmányú vízforgató (tisztító)

berendezéseit - (mennyire nevetséges is tud lenni akár-

melyik szövegelmélet). (A szóban forgó

medencéket többnyire csak a bentlakó ill. a kör-

nyékbeli mozgássérültek használják.) Ismer-

ősöd meséli mindezt, egy félig szakács, félig úszó-

mester, úgy, hogy az egyik szeme sír, a másik meg ü-

reg, a felesége otthagyta, úgyhogy azóta kü-

lön isznak, és az asszony üszkösre vivő -és vissz-

eresedett lábát záros időn belül amputálni

kell. És így hogy jön ide többet a Zajzonné;

vagy a (lengyel) törpe; a nagy pingpong-parádé,

a halál torkába előrehozott ebéddel. Sehogy,

érzem, hogy erre törekszel kilyukadni, de fé-

lő, hogy ez sem fog menni - (nincs semmi erő-

sebb a költészet megsemmisítő erejénél).

(Maradnak a szereplők fölösleges arcvonásai,

plusz az állandó pénzhiány - tűzre gyűjtenél,

ezt ismételgeted, egy slágerfoszladék, mely tet-

szik, átal éjszaka egy parkon.)